Popianyu kérésének eleget téve, összeszedek pár gyermekkori emléket én is. Sok van, nehéz választani, így ami eszembe jut hirtelen azokat írom le, mert szortírozni szerintem lehetetlen.
1. Olyan 3-4 éves lehettem, amikor télen, kimentünk a nagyapámmal a házuk melletti dombra szánkózni. Ő már mondogatta egy ideje, hogy -na most már ez az utolsó csúszás, és megyünk haza-, de én mindig kikönyörögtem még egy utolsót, és még egyet. A vége az lett, hogy mire hazamentünk, nem tudtam lehúzni a csizmámat, mert ráfagyott a lábamra. Meleg vizes lavórba kellett állnom, hogy megszabaduljak tőle.
2. Ugyancsak hasonló korú lehettem, amikor anyuék elmentek Sopronba üdülni, kb. 2 hétre, nem tudom, nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Rám felváltva vigyáztak a nagyszülők. Emlékszem minden nap kaptam tőlük egy képeslapot. Egyszer fel kellett hívnunk őket a szállodában, (akkor még nem volt olyan egyszerű a telefonálás, mint most, be kellett mennünk a postára) mert elfelejtettem a Sandokan-című dal szövegéből egy darabot, és bár a családban mindenki kívülről fújta, az akkori slágert, én csak aputól akartam hallani az eredeti változatot. El kellett neki énekelnie a telefonban a szálloda recepcióján. Gondolom kicsit volt csak égő neki:)
3. Tesómmal, aki 5 évvel fiatalabb nálam , az volt a kedvenc időtöltésünk, hogy ültünk az ablakban, és egy nagy mappába leírtuk, vagyis én, hogy milyen autók mennek el a ház előtt. Piros skoda, kék lada, stb..., akkor még nem volt ennyi féle, mint most.
4. Karácsonykor, mikor meglátogattuk a nagyszülőket és este mentünk haza a busszal, versenyeztünk, hogy ki tud több karácsonyfát megszámolni. Én a busz egyik oldalán ültem, Ő meg a másikon, és fennhangon számoltuk a kivilágított fákat az ablakokban.
5. Mikor tesóm már ovis volt, én pedig kisiskolás, volt hogy én mentem érte az oviba, és pár órát egyedül voltunk otthon. Hazafelé mindig fel kellett hívni anyut a munkahelyén a házunk melletti fülkéből, hogy itthon vagyunk. 2 ft-ossal telefonáltunk, azzal a barnával.
6.Egy ilyen pár órás egyedüllét alkalmával sorversenyeset játszottunk. (jó-jó... gyerekfantázia, tudom...) Mi ketten voltunk egy csapat, az ellenfelek csak képzeletben léteztek. Az volt a feladat, hogy egy vízzel töltött lufit végig kellett görgetni az előszobán, majd felbukfencezni az ágyra, és visszagörgetni a lufit. (Persze, hogy az én ötletem volt..., a tesóm még kicsi volt...) Véletlenül ráugrottam a lufira és az egész padlószőnyeg elázott. Anyu először mérges volt, de mikor elmeséltük, hogy hogy történt Ő is csak nevetni tudott.
7. Mikor nyáron a nagymamámnál nyaraltunk az unokatesóimmal börtönöset játszottunk. A sufni volt a börtön, ahová bezártuk a tesómat és a kisebbik unokatesómat, és persze mi nagyok voltunk a börtönőrök. A játék tulajdonképpen annyi volt, hogy mi jól elvoltunk odakint, néha bedobtunk nekik valami kaját, és időnkét kihoztuk a rabokat sétálni. Persze séta előtt gondosan összekötöztük a lábukat, el ne szökjenek.
8. A lakásunkhoz közel volt egy fagyizó, ahol télen fagyi helyett pudingot árultak, tejszínhabbal a tetején. Oda jártunk a tesómmal nyáron fagyizni, télen pudingozni. Megvolt a törzsközönség, megvolt mindenkinek a helye, ki melyik asztalhoz ül. Egyszer foglalt volt az asztalunk és csak a raktár melletti leghátsó asztalhoz tudtunk leülni. Azzal rémísztgettem a tesómat, hogy az ajtó mögött lakik az ördög, és mindjárt kijön és elviszi, mert mindenkit elvisz, csak csettintenem kell neki. Ő persze elhitte...., ráadásul pont bement egy áruszállító, vagy nem tudom, de sokáig nem jött ki, vagy a hátsó ajtón távozott, de én azt mondtam a tesómnak, hogy a bácsit is megette az ördög, azért nem jön ki. Ezek után jó sokáig nem mert lejönni, és alig tudtam meggyőzni, hogy csak vicc volt az egész.
9. A nagymamánk mindig gyűjtötte nekünk az aprót, amit aztán szétosztott az unokák között, igazságosan. Én persze hamar a seggére vertem. A tesóm ekkor még nem ismerte a pénzeket, értékük szerint, csak darabra tartotta őket számon, én pedig mindig elcseréltem vele a kis címleteimet nagyobbakra, mondván, hogy én adok neked 2-t te meg adsz cserébe egyet, nyilván jól jársz. És én adtam neki két 20 fillérest, (igen...akkor még olyan is volt, és 2 kiflit lehetett rajta venni az iskolai büfében) Ő pedig adott nekem egy 1 forintost. Gonosz voltam, tudom:)
Nos.... hirtelen ennyi....
Köszönöm Popianyu, hogy lehetőséget adtál, hogy ezeket leírjam, jó volt visszaemlékezni ezekre a csínytevésekre, már csak azért is, hogy el ne felejtsem, hogy én is voltam gyerek, és csak azt kívánom magamnak, és minden szülőnek, hogy amilyen kellemes nosztalgiával gondolunk vissza a mi gyerekkori csínyjeinkre, olyan humorral fogadjuk majd a későbbikben gyermekeink rosszcsontságait.
Nem adom tovább név szerint senkinek, de akinek eszébe jutott néhány érdekes, kedves emlék gyermekkorából, az ne habozzon, ossza meg velünk, hadd mosolyogjunk rajtuk Mi is:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése