A Pál utcai fiúk nyomában

 Nagyon tanév vége van már, bár mág mindig van  1-1 tz hátra itt is, ott is, de lassan már kifogynak talán. 

Mátéék nemigen erőlködtek így az év végére, miután fél év után május közepén visszamentek a suliba, jobbára felzárkóznak és ismételnek. Vagy ki tudja... Ő legalábbis nem nagyon rugózik azon, hogy húúú dolgozat, más információforrásunk rajta kívül meg nincs. 

Milánéknál viszont nagyon bedurvult a dolog május 10. után, szinte minden tárgyból volt dolgozat az elmúlt 2 hétben, és lesz is még. Ezek többnyire sokatérő témazárók, amikből jól jön(ne) még a végére egy jó jegy, hogy ne fakadjunk sírva a bizonyítványosztáskor :-) Néhány tárgyból sikerült is a bravúr, angolból pl. talán meglesz az év végi ötös a félévi négyes után. Természetből még jó lenne egy 5-ös tz. Nagyon jó!

Nagy szívfájdalmam, hogy bár szerintem Milánnak a matek az egyik nagy erőssége, és a tanárnője szerint is jól megy neki, és vág az esze, ennek ellenére mégiscsak négyes lesz belőle, mert hiába pengeéles a logikája, ha a törtekről meg a szöveges példákról van szó, ha a geometriából rendre rosszabb dogákat ír, mert pontatlan és trehány. Emellett van még házifeladat- és felszereléshiány miatti minuszokból összegyűlt kisegyese, meg definíciókból kapott kettese, mert nem gondolta hogy azt szó szerint kell megtanulni. ( homlokcsapkodós szmájli) Na mindegy. Ez a hajó már elment, majd jövőre hátha jobb lesz. 

Marci, bár szerintem tök okos, viszont tök lusta gyakorolni, hozza a négyes és ötös közti eredményeket, bár így év végére már eléggé leresztett. 

A pünkösdi hétvégén, hogy, hogynem esett az eső. Vasárnap egész nap esett, semmit sem lehetett csinálni. Volt viszont Milánnak egy irodalom szorgalmija, hogy küldjön 3 képet a Pál utcai fiúk helyszíneiről, és akkor ötös jár érte. Bár irodalomból talán nem áll olyan rosszul, egy plusz ötös mindenképpen jól jön, pláne, ha nem is nagyon kell érte csinálni semmit, csak megnézni néhány dolgot. Pláne, hogy a Füvészkertet már úgyis régóta emlegetjük, hogy egyszer el kéne oda menni. 

Letöltöttem azt a guide -alkalmazást is, amin van egy ilyen tematikus séta, de ténylegesen nem annak a mentén haladtunk. Az alkalmazás egyébként nagyon jó, rengeteg infót elmond a könyvről, a cselekményről, a helyszínről és még a filmről is. De mondjuk a városban sétálva füles nélkül ebből nemigen hallatszik semmi. 

Mi meg amúgy is a Füvészkertnél kezdtünk, gyakorlatilag a  sétaútvonal végpontján. 

Meghatározott időpontban van csak nyitva a pálmaház és a bemutatóház is, csak sajnos eltérő volt a pénztárnál kiírt időpont és a valós nyitás. Úgyhogy kicsit várnunk kellett, mire bejutottunk a pálmaházba, a másik házat pedig még akkor sem nyitották ki, amikor ott végeztünk. Nem is értettük egyébként a logikát az egészben, mert így abban az 1 órában jó nagy tömeg volt odabent, míg ha rendesen nyitva lenne, akkor nem egyszerre tódult volna be mindenki. De én már meg sem próbálok az intézkedésekben logikát keresni... 

Szóval füvészkert. Az elmúlt hetes ( hónapos) esőzés azért itt is látszik rendesen, kevésbé tűnt rendezettnek és fűnyírottnak, mint szerintem egyébként lenne. Bár nem is láttunk a pénztároson kívül embert az egész kertben, aki valamilyen kertészeti munkát végzett volna... nem tudom, kik gondozzák egyébként. Lehet, hogy diákok? 

Nemecsek a tóban :-(

Kacsázók

Innen elsétáltunk a Pál utcai fiúk szoborcsoporthoz. Ezt Milánnal már többször is megnéztük, amikor a Klinikáról jöttünk hazafelé. 

A könyvbeli Grund helyén ma már egy lakóház áll. A Nagytemplom utcai Grund nevű helyre meg most nem mentünk el, túlságosan kiesett volna már az autóhoz visszafelé menet, de ott viszont van egy szuper játszótér. Egész régen voltunk már ott. 

Mint ahogy nem mentünk el most a Múzeumkertbe sem, de azt majd bepótoljuk valamikor. 

Szóval jó kis sétát tettünk hétfőn délelőtt, jól el is fáradtunk, és Milán is bezsebelte az ötösét. 

És ha egyszer végre kinyitnak majd rendesen a színházak is, akkor hátha meg tudjuk nézni a beragadt jegyünkkel a végre a színdarabot is. 

Hétvégi bringa Mátéval

 Elég mozgalmas hétvégén vagyunk túl, szombaton Marcinak és Máténak focimeccse volt. Marcinak délelőtt, Máténak kora délután. 

Délután pedig barátokkal taliztunk a Hajógyári szigeten egy kis piknikezésre, beszélgetésre. A gyerekek meg közben eltébláboltak vagy a játszótéren, vagy fociztak a füvön. Jó volt nagyon.  Nem nagyon járunk a Hajógyárira, mert kicsit kijjebb esik a mi csapásirányunktól, de megállapítottuk, hogy teljesen jó hely, sokkal kevesebb ember volt kint, mint mondjuk a Margitszigeten, ami szerintem használhatatlan bármire is. És tulajdonképpen az Árpád-hídtól már a Hajógyári sincs messze. Igaz, most autóval mentünk, de bringával is teljesen jól megközelíthető, végig megy bringaút. 

Vasárnap sok idő után Feri leutazott Szentesre Papához. Marci és Milán ment vele. Mivel én nagyon le vagyok maradva oltásilag, és mág 1 hét sem telt el az elsp oltásom óta, nemhogy 2, így én itthon maradtam, és velem maradt Máté is. 

Hogy ne teljen nekünk sem haszontalanul a napunk, mondtam Máténak, hogy találjon ki valamit, hogy mit csináljunk. Rögtön mondta, hogy kirándulni biztos, hogy nem megyünk :-) Max biciklizni mehetünk, de csak akkor ha veszünk egy hamburgert. 

Így aztán biciklire pattantunk, és a Római-partot vettük célba. Úgy terveztem, hogy az Északi-összekötő hídon megyünk át. Erre még sosem bicikliztünk, a bringás térképen azt jelölte, hogy végig van vagy biciklisút, vagy biciklis sáv, úgyhogy ebben bízva, meg abban, hogy legfeljebb improvizálunk, ha döntéshelyzetbe kerülünk, nekivágtunk. 

Egy darabon ismerős volt az út, az nem volt egészen világos, hogy a hídra honnan tudunk felhajtani, de kicsit korábban egy zebránál, amikor megálltunk, hogy levegyem a kabátomat, akkor mellénk ért egy biciklis pár, kisgyerekkel a hátuk mögött, biciklis szerelésben, és mondtam Máténak, hogy szegődjünk a nyomukba, mert ők is biztos arra mennek, amerre mi. Hova mennének máshová, ugyebár? Kisgyerekkel, vasárnap délelőtt? Csakis a Duna-part jöhetett szóba. De ha már a hídig elvezetnek, akkor nyert ügyünk van. 

És így is történt. Mentünk szépen utánuk, mintha csak összetartoznánk :-) Persze meg is kérdezhettem volna őket, hogy hogyan tudunk átjutni a túlpartra, de abban nem lett volna semmi izgalom :-) 

Úgyhogy szépen, ahogy sejtettem, felkanyarodtunk a vasúti összekötőre, és csak mentünk, mentünk át a hídon... Iszonyat hosszú ez a híd, mert először egy hajótemető szerű rész jön, majd a Népsziget fölött megy el, ide is le lehet hajtani róla, aztán jön csak a Duna, majd a túlpart. 

Hát engem, mint híd-fóbiást többször is levert a víz... én annyira rettegtek folyton, hogy azt nem is tudom elmondani. De szerencsésen átértünk. 

A Rómain persze rengetegen voltak. Ettünk egy hamburgert, majd kiültünk a partra ejtőzni egy kicsit. Induláskor megállapítottuk, hogy mikor érkeztünk, akkor nyilván nem is voltak sokan. Bezzeg akkor. Mi még simán válogathattunk a biciklitárolók között, de mikor jöttünk el, már minden dugig volt, a sétány, a teraszok... Lent a parton nem vettük észre, hogy ennyien összegyűltek. 

Úgyhogy gyorsan fogtuk is a bicónkat, és bár bennem megfordult, hogy ha már ideáig eljöttünk, akkor menjünk még egy kicsit tovább, de semmi kedvem nem volt a zsúfolt úton szlalomozni bringával, úgyhogy hazafelé indultunk, de most elmentünk az Árpád-hídig. Nem mintha az nem lenne hosszú... de hát aki átmegy a túlpartra, annak vissza is kell jönnie... A Dunát megkerülni meg kicsit macerás lett volna így vasárnap délidőben. De így legalább nem ugyanarra mentünk haza. 

Az óbudai Főtéren megpihentünk Szindbád mellett. 

Végül 21 km-t tekertünk össze :-) 

Május 10. az új újrakezdés

Már nem is emlékszem pontosan mióta is van itthon Máté... számtalan dátum röpködött már a fejük felett, volt december 11., aztán január valahány, aztán a félévben már biztos nem, aztán február valahányadikán visszamentek ugyan pár hétre, talán háromra, de az annyira rövid volt, és észrevétlen, hogy fel sem tűnt senkinek, aztán március elejétől újra itthon, először a tavaszi szünet végéig, aztán április 19, és most itt van ez a május 10. Ez a visszamenetel most elég komolynak tűnik. 

Hogy van-e értelme még egy szinte teljesen kihagyott tanév végén még pár hétre visszamenni a suliba, arról megoszlanak a vélemények. Hogy érdemi haszna van-e, lesz-e, azt nem tudom, hogy mennyire fog zökkenőmentesen menni az online térből a való világba való átállás, azt sem tudom megítélni. Tanulni, lemaradást behozni, fejlődni és/vagy fejleszteni már biztos nem lesz idő, szerintem inkább csak "kárfelmérésre" lesz jó ez a pár hét. 

No meg, hogy végre nem a sarokban fog gubbasztani egész nap, és talán még az osztálytársait is megismeri. :-) 

Milánéknál nincs akkora szakadék, ők csak ezt a tavaszi két és fél hónapot hagyták ki, nekik azért van iskolai élményük ebből a tanévből, még ha igazi ÉLMÉNYekről nem is beszélhetünk, mert gyakorlatilag csak tanulni jártak be, semmi fakultatív és extra program nem volt. 

Ők ennek fényében rögtön egy matek és egy nyelvtan dolgozattal fognak kezdeni a héten. Igaz, megbeszélték a tánárnőkkel, és ők választották, hogy inkább már jelenlétiben írják meg, nem online. De lehet, hogy csak meg akarták úszni, bízva abban, hogy hátha nem kell mégsem visszamenni... 

Mátéék igazgató bácsija el is küldte délután, a reményei szerint utolsó videóüzenetét a diákoknak és a szülőknek. Szívem csücske ez az Igazgató, bárhányszor hallgatom, mindig úgy megölelném. Egész évben rendszeresen küldte a diákoknak a bátorító, kitartásra bíztató üzeneteit, történeteit. 

Beteszem ide a mai visszaváró üzenetet. Olyan kedves, hogy a végén még az iskola címét is elmondja, hogy hová menjenek a diákok ( akik esetleg már elfelejtették volna :-) ) 

Oltásos

Tegnap délelőtt én is megkaptam végre az első adag oltásomat. 

Nem vezetett ide olyan egyenes út, mint ahogy azt odafönt szeretnék hinni, és hangoztatják, mert volt már itt mindenkit beoltunk húsvétig, tavaszi szünetig, április végéig... én meg mindig nem voltam sehol...pedig már a szomszéd kutyát is beoltották a környéken, de januári regisztrációmmal nem értem semmit. 

A nagy áprilisi oltóhullámban, amiből én ugye kimaradtam, astrát és szputnyikot osztogattak. Az ismerőseink és az ismerősök ismerősei mind ezt kapták. Feri is szputnyikot kapott, remélve, hogy majdcsak  jó lesz valamire. 

Aztán jött a nagy oltakozzunk kínaival hullám, aminek kapcsán már a háziorvos is megtalált, hogy hogy nem... és emailben meg sms-ben is agitáltak, hogy jelentkezzek kínaiért. Nem tettem. Úgy voltam vele, hogy ha csak ez jutna, akkor inkább nem oltatom be magam semmivel, mert betegségtől igazából nem félek, sokkal jobban félek attól, hogy az oltástól lesz valami visszafordíthatatlan bajom, ha nem most, akkor 5-10 év múlva, amikor meg majd ráfogják valami másra... de mindegy is, mert igazából ha hellyel-közzel normális életet akarunk még élni családilag, akkor szinte bele vagyok kényszerítve az oltakozásba.  De hogy beoltatom magam, aztán ugyanúgy tesztelnem kell, ha menni akarunk valahová, annak semmi értelmét nem láttam. Hívtam és többször írtam is a háziorvosnak, hogy a kínain kívül bármit bármikor bárhol fel tudok venni, értesítsen, ha van erre lehetőség. Nem tette. Telefonban még le is pattintott, hogy csak kínai van, vegyem fel azt. Majdnem mondtam neki, hogy fürödjön akkor meg benne, nekem nem kell. 

Úgyhogy amikor Astára is lehetett online jelentkezni, akkor nem mondom, hogy gondolkodás nélkül, de végül csak beregisztáltam az elérhető legelső napra, tegnapra. Utána már gondolkodtam, hogy lehet, hogy meg kellett volna várni, míg a háziorvos keres, hogy regisztráljak astrára, ahogy azt a kínaival tette, de ez nem történt meg később sem, úgyhogy várhattam volna erre... 

Hát ennyire én még sosem paráztam, pedig 3 császáron is túl vagyok, és az sem volt sétagalopp :-) 

Maga az oltás és a szükséges adminisztráció pikkpakk lement. Miután 10 percet küldözgettek egyik sarokról a másikra, hogy az az oltópont hol van, mert senki nem tudta, de mikor már meglett, onnan már ment minden mint a karikacsapás. 

Bementem, ketten voltak előttem, de kettőt sem pislogtam már ott ültem a doktornő előtt. Saját bevallásom alapján eldöntötte, hogy nem vagyok beteg, legalábbis azt ikszeltem be a papírokon, ő meg elhitte. Nekem hiányzott, hogy legalább a torkomba belenézhetett volna, vagy valami. A gyerekorvosnál oltás előtt mindig megvizsgálta a gyerekeket a doktornő, toroknézés, sztetoszkóp, semmi extra, de mégis valami.  Kérdezte, hogy vagyok, és mit tervezek mára. Hát mondom, én annyira parázok, hogy én már terveztem semmit. Próbált megnyugtatni, hogy nem kell félni, nem lesz semmi baj. Nagyon igyekeztem ezt elhinni neki. 

Tegnap az egész napom feszült várakozzásal telt, hogy mikor leszek rosszul. Nem lettem. Viszont egész nap olyan szomjas voltam, hogy egy tavat ki tudtam volna inni.  Éjjel, pont 12 órával a beadás után elkezdett rázni a hideg. Érdekes, láz nélküli, de mágis olyan lázasbeteg hidegrázás volt. Be is vettem fél 2-kor egy algopyrint, és relatív nyugodtan telt az éjszaka. 

Reggel viszont őrületes fejfájással ébredtem. Én még ilyet sose éreztem. Mondanom sem kell, hogy mi mindent vizionáltam be magamnak... persze tudom, hogy ez nem normális... de no.. én nemigen szoktam beteg lenni, gyógyszert sem nagyon szedek, ezért mikor már a reggel után délelőtt is az algopyrinért nyúltam, az számomra nagyon rémisztő. 

Most, ebédidőben, talán már kezdem magam újra embernek érezni. Már nem esik annyira rosszul függőlegesben lennem. Remélem most már egyre jobb lesz, és holnapra kutya bajom sem lesz. 

Pláne, hogy Feri ma délután kapja a második szputnyikot, úgyhogy holnapra nekem már jól kell lennem! punktum. 

Foghíjas hétvége + Nagy-Szénás

 Ilyen sem volt még szerintem sosem, hogy ennyire szanaszét lettünk volna hétvégén, mint most, és olyan sem fordult még elő sosem, hogy Marci házon kívül töltötte volna az éjszakát, úgymond idegeneknél, tesók nélkül. 

Van ugyanis Marcinak egy kis barátja, Tomi, akivel már oviban is egy csoportba jártak, aztán most a suliban is osztálytársak. Itt laktak pár saroknyira tőlünk, és ha nem is nagyon gyakran, de azért összejártak olykor-olykor iskolán kívül is játszani. Na most Tomiéknak adódott egy kihagyhatatlan lehetőség, és kiköltöztek Remeteszőlősre. Jóóóóó messzire innen. De már amikor szó volt róla, hogy mennek, már akkor belengették Marcinak, hogy majd ha beköltöztek, akkor Marci menjen ki egy hétvégére. 

Ez a hétvége most jött el. 

Szombat délután adtam át Marcit Erikának, az Örsön, és onnan már kettesben bumszliztak ki a város túlsó felére, és még azon is túl. Mi meg egész délután csak sopánkodtunk, hogy hiányzik nekünk a kis pipikénk. 

Hogy kicsit felejtsünk, meg azért is, mert nyári meleg volt, és vétek lett volna itthon nyalogatni a sebeinket, biciklire ültünk, hogy menjünk egy kis kört. Nem akkorát, mint a múltkor a fiúk, mert ahhoz már késő is lett volna, meg kedvünk sem igen volt hozzá, hanem csak a ligetig meg vissza, kb. Milánnak nem volt kedve. Ő itthon maradt forma 1-et nézni, vagy mit tudom én, így hárman indultunk neki Mátéval. 

A Liget, mondanom sem kell dugig volt. Ez a majális hangulat nekem nemigen jön át, békeidőben sem, de most meg... kerültük is a jónépet, ahogy csak tudtuk, bár bicajjal nem volt annyira egyszerű. Ezek mindenhol ott voltak. Elnyaltunk egy fagyit egy magányos fa árnyékában, aztán söpörtünk haza... borsózott a hátam az emberektől. ( Nem tudom, mikor jön majd el újra az az idő, amikor nem lesz ez így. Vagy eljön-e még valaha.... ) 

Mici mindeközben jól elvolt, mondhatni ránk sem bagózott, uzsonnáztak, játszótereztek, majd a hegyen megfuttatták a kutyát, szóval igazán jó dolga volt. Este mikor beszéltünk, eléggé fáradtnak látszott, ennek ellenére úgy hírlik, jóóó későig ébren voltak Tomival. 

Úgy terveztük, hogy vasárnap arrafelé kirándulunk majd egyet, és hazafelé összeszedjük Marcit. Így Nagykovácsiba mentünk, és a Nagy- Szénáson mentünk becsapós 10 km-t. Nagyon alattomos hely volt, mert bár nagy szintkülönbséget nem mentünk, mentünk már fölfelé ennél sokkal többet is, és sokkal meredekebben, mégis úgy elfáradtunk mire visszeértünk a kocsihoz, hogy ihaj :-) De lehet, hogy csak a szél miatt, ami fönn a Szénás tetején eléggé el akart minket vinni. 

Az utolsó 1-másfél kilométeren megint fölfelé kellett menni... na az már nem nagyon esett jól, de összességében mégis jó szívvel gondolunk a kirándulásra. 

Máténak meccse volt délelőtt-kora délután, így ő nem jött velünk. Csak hármasban voltunk Milánkával. 

Na itt nagyon fújt a szél!!!!

Te ugye nem szemetelsz???

A Nagy-Szénás

Budakeszi felé. A Nagy-Kopaszon, a Budai-hegység legmagasabb pontján sokszor kivillant a Csergezán Pál kilátó, ahol jártunk már korábban. 

Annyira friss volt az egész erdő, annyira zöld, és jószagú. 

Milán, mikor nagyon fújt a szél, lenyúlta a rózsaszínű, pitypangos kendőmet. :-) Nagy úr a szükség :-)