Évértékelőszerű

Több platformon is követem Travellinat, és nála volt ma kérdés, hogy kinek mi volt a meghatározó élménye az idén. Nem szigorúan utazásélmény, hanem bármi. 

Hú, és ahogy gondolkodtam, olyan sok minden eszembe jutott, ami idén történt, és mondhatom rá, hogy örök emlék marad, amire jó lesz majd visszaemlékezni, és persze néhány olyan is, amire nem. 

Aztán végigpörgettem a blogbejegyzéseket, amik ugyan eléggé szellősre sikerültek idén, mégis adnak némi támpontot, hogy mi is volt. 

Itt van rögtön januárban Marci felvételije. Már el is felejtettem, hogy az az idén volt 🙂

Na ez mondjuk pont nem annyira jó emlék, de tanulságos, hiszen félig sikerült félig nem. Szomorúak és elkeseredettek voltunk, Marci is, de túltettük magunkat, megyünk tovább. 

Januárban volt még az is, hogy a munkahelyemen kezdtek szürkévé válni a felhők. A megelőző évvégi hajtásnak nem nagyon volt utànpótlása, kevés munka volt kilátásban, de ekkor még reménykedtünk, majdcsak beindul az év. Ekkor döglött be a vákumszivattyú is, így a meglévő egyetlen projektet sem tudtuk időben elkezdeni, és ment a szarakodás minden szinten. Rettenetesen frusztráló volt. 

Februárban nemigen történt semmi. Ekkor többnyire a túlélésre játszunk, várjuk a tavaszt. És nagyjából ekkor tudtuk meg biztosra, hogy a füredi üdülőtelepünket eladják, ledózerolják, ( sóval beszórják) és hiánypótló betonházakat építenek a helyére. A fiúknak sokáig nem is mertük elmondani. 

Márciusban csodás napokat töltöttünk a Mecsekben. Ó, az fantasztikus volt! Mikor 2022-ben Pécsen voltunk, akkor teljesen szerelembe estem a környékkel.  Rengeteget kirándultunk, de várat és várost is néztünk. 

Áprilisban Máté fogszabályzót kapott. Azóta havonta otthagyunk egy fél vagyont a rendelőben, de mindent a gyerekért 🙂

Májusban zenekari koncerteken jártunk, végre Milánék is felléptek, a kovid óta először. Marci pedig kupadöntőn volt. 

Nálam a munkahelyi problémák nem oldódtak meg eddigre sem, és már kilátásba sem vettük. De a bajban legalább egy remek társaság kovácsolódott össze, mondhatni barátságok születtek, hiszen nem volt igazán tennivaló, volt idő beszélgetni. Ebben a hónapban mondott fel az első ember.

Júniusban végetért a tanév. Ezt mindig nagyon várjuk mindannyian. 🙂 A fiúk edzőtáborba mentek, és javában terveztük a nyaralásunkat. 

Júniusban az a kollégám is felmondott, akivel közvetlenül együtt dolgoztam. 3an dolgoztunk együtt, és amikor volt mit, akkor nagyon hatékonyan és eredményesen tudtunk együtt dolgozni. Sokat tanultam tőle, és amikor nem volt mit csinálni, akkor sokszor tanítgatott nekem eztazt a készülékekről, es már akkor agitált, hogy nem maradhatok ott én sem sokáig, keressek egy jobb helyet, mert beleragadok ebbe a nihilbe. De a nyári nyaralás előtt én nem akartam munkakereséssel vesződni. 

Júliusban voltunk Szegeden, és megnéztük Mátét az országos bajnokságon. Hónap végén pedig pár napot a Füreden töltöttünk. Fájdalmas volt egy igazi szàlláson lakni, de azért mégiscsak jó volt, hogy nem hagytuk ki a Balatont, mert olykor-olykor az is felmerült bennem. 

Aztán végre-végre jött az augusztus! A nagy nyaralás ideje! Kicsit talán azért is, hogy kárpótoljuk magunkat a Balatonért, nagy Balkán körutat terveztünk, egy hosszabb görög tartózkodással. 7  országon mentünk keresztül, és 4ben meg is szálltunk. Ebből 2 volt olyan, ahol még sosem jártunk, Észak-Macedónia és Albánia. A fiúk Görögországban most voltak először. Annyi, de annyi kalandunk volt, szégyen, hogy nem is tudtam ezideáig sem befejezni a beszámolókat 🙀

Augusztusban egy másik kedves kollégám is felmondott, mondhatni cinkostárs nélkül maradtam mire végetért a szabadság. 

Mondhatni "muszáj"volt belevetnem magam a munkakeresésbe. Még ha nem is voltam olyan lelkes, mert hát ki szereti ezt ??? De a 2 elment fiú a háttérből is csak tolt, es mondták a tippeket, lehetőségeket, meg hogy majd ők segítenek, meg beajánlanak, szóval eléggé szorulni kezdett a hurok, és néhány sikertelen próbálkozás után mire eljött az őszi szünet már kezdett kialakulni egy lehetőség, ahol esetleg én leszek a befutó. 

Szeptemberben új tanév,  de valahogy most kevésbé voltunk erre ráizgulva, még úgy sem, hogy Marci felsős lett. Az utolsó pillanatban szereztünk be néhány fogyóeszközt, és csak Marci kapott új táskát. 

Októberben futottunk Mátéval egy maratonváltót, Feri meg 5 km-en indult. És itt döntöttem el, hogy most már tényleg futok jövőre egy maratont! 

Az őszi szünetben Kőszegre utaztunk. Jajjjj, hogy az is mennyire fantasztikus volt! Nagyon nem akartam hazajönni. 

Őszi szünet után, november elején, volt még egy telefonos interjúm, nevezhetjük második körnek. Majd pár nap múlva szóltak, hogy enyém az állás. Hát az félelmetes és örömteli is volt egyben. 

Mivel dec közepén már nem lett volna értelme kezdeni, januári kezdésben maradtunk. Így itt is el tudtam rendezni a dolgaimat, és nyugodt szívvel toltam be magam után a széket. 

Így fordultunk rá a decemberre, ami a szokásos menet szerint zajlott, mikulás, koncertek, karácsony, iskolai és egyéb rendezvények. 

Annyi minden történt még... Nagyon sok színházi előadáson voltam az idén! Majd összeszedem azokat is. Ja, koncerteken is 🙀 Ferivel, barátnőmmel, a volt kollégákkal, mikor hogy. 

Sokat kirándultunk belföldön is, a közelben is fedeztünk fel új hegyeket. Múzeumban és moziban is voltunk. 

Sok-sok kilométert futottam össze, és 5 országban sikerült idén futócipőt húznom. Futottam hegyekben és tengerparton. 

Imádtam. 

Nem panaszkodom. 🙂

A ház körül is sokat haladtunk. Szépül a teraszunk, még nincs kész, de már minden megvan hozzá. Lett új tűzhelyünk és új szőnyegeink is. Még 2 szobàt meg kell cserélnünk, és akkor már célegyenesben leszünk szinte 😁

Remélem jövőre is sok kalandban lesz részünk, és klassz évünk lesz. 

Karácsony előtt

 Az utolsó tanítási héten a fiúk már csak módjával voltak iskolában. 

Máté szerdán volt utoljára, de ekkor már az ünnepi istentisztelet volt a Kálvin téri templomban, utána osztálykarácsony, aztán meg moziba mentek. 

Marciék csütörtökig voltak, de már szerdán is ebéd után hazaküldték őket. Nagy szerencse, hogy amióta itthon vagyok szabadságon, azóta gyakorolja az egyedül hazajárást, mert januártól nem tudok már időben odaérni a sulihoz. Meg hát egyébként is nagyfiú már, csak a sötétet nem szereti, én meg azt az 1 forgalmasabb kereszteződést, amin át kell kelnie, de ha egyedül jön, akkor el tud már jönni 3kor, akkor még világos is van és talán a forgalom sem olyan vészes. Marci meg alapvetően ügyes gyerek, csak szeret a legkisebb lenni. :-)  

Milán pedig kedden elment egy téli focis edzőtáborba, és pénteken jött onnan haza. Úgyhogy ő az utolsó hetet nagyjából offolta is. 

A héten sült bejgli , ami szétrepedt ugyan, de finom lett, igaz, csak Máté szereti úgy igazán, és készült zserbó is, aminek viszont nagyon gyorsan a végére jártunk. Idén különösen jól sikerült, még a csokimáz is tükörfényes lett a tetején. Pénteken készült volna a mézeskalács, de Milán a tábor után bealudt, holott ő nem volt álmos egyáltalán, de azért csak sikerült egy laza 5 órát horpasztania délután 2-től 7-ig.  :-) Így a mézeskalács tegnapra maradt. Milánék osztálya az idén az osztályfőnökük házában is sütött mézeskalácsot, pont akkor, amikor olyan szépen esett mikulás környékén a hó, úgyhogy nagy bulisütés kerekedett a dologból. Viszont szerette volna, ha itthon is kidíszítjük a kalácsokat, amit már rég nem szoktunk, mert gyorsabban elfogy annál, hogy érdemes lenne ezzel bajlódni. De most akkor díszítettünk is meg nem is, de meg kellett várni, hogy Milán összekapja magát. 

Délutánra és estére pedig olyan szép hóesést kaptunk, hogy muszáj volt futni benne egy kicsit. Pláne, hogy a betegség miatt lemondták a tegnapi színházunkat, pedig már úgy rákészültem, úgyhogy ha már így alakult, mi másra is fordítottam volna a hirtelenjött szabadidőt :-)  Egyébként is el kellett volna menni még kenyérért, úgyhogy összekötöttem a kellemest a hasznossal, bolt után pedig Marci is mellém csapódott, és futottunk óvatosan néhány utcakört, vagyis inkább csak topogtunk a hóban, kicsit hócsatáztunk. 

Mivel nem volt már tegnap olyan nagy forgalom felénk, mint szokott, így kicsit jobban megmaradt szépnek a hó. Általában gyorsan saras trutymákká változik. Ma reggelre az is lett belőle. De tegnap este még kigyönyörködtük magunkat belőle. 

Aztán leterült a szobába az új szőnyeg, amihez a szekrényeken kívül minden bútordarabot meg kellett mozgatni :-) Felállítódott a fa, amit idén a kertünkből vágtunk ki. Nem olyan dús, nem olyan nagy mint amilyet venni szoktunk, kicsit ferde is, de a miénk :-) És egész szép is. Meg úgyis elutazunk. 

Most meg előveszem a tavaszi kabátomat és abban fogok karácsonyozni :-) 

Zenészek

Ha december, akkor akkor sorra jönnek a mindenféle karácsonyi iskolai, zeneiskolai rendezvények. 

A múlt héten, Mikulás napján Máté kezdte a komolyzenei fellépéseket, a zenekarral koncerteztek a felújított zeneiskola nagytermében. 

Az, hogy Máté pont úgy ült, hogy abból  szögből, ahol mi ültünk, pont a karmester takarásában volt telibe, de ez a zenei élmányből nem vont le semmit. továbbra is ámulatba ejtenek ezek a lelkes fiatalok, akik hétről-héről rendre megjelennek a próbákon, gyakorolnak, ( még időnként Máté is), és a végeredmény pedig olyan szép. 

Sajnos a videófájlok olyan nagy méretűek, hogy nem engedi itt megosztani, csak egyet-egyet töltöttem fel, hogy mégis megmaradjon az utókornak. :-)

Aztán Milán oboavizsgája volt múlt pénteken, amin sajnos nem tudtam részt venni, de állítólag nagyon ügyes volt. 

Majd Máté tanszaki hegedű-karácsonya volt, ahol meghallgattuk Feri bácsi összes tanítványának a vizsgadarabját. Nincs annyira nagyon  sok, és én meg egyébként is szeretem a kicsiket nézni-hallgatni, mert olyan fura, hogy mikor Máté hegedülni  kezdett, akkor ő is innen a Hull a pelyhestől indult, és egy kis tenyérnyi hegedűje volt csupán. Most meg már ő, meg két lány a legnagyobb, tavasszal alapvizsgáznak. Náluk már csak egy nagyobb fiú van, aki grátisz jár Feri bácsihoz, de ő most nem tudott itt lenni, mert a Műegyetemen tolja a vizsgaidőszakot. 

Szóval kedden meghallgattuk Mátét, a műsor végén pedig Feri bácsi is meglepett minket egy kis zenével és elhúzta Vivaldi -Tél-jét. Amit én úúúúgy szeretek. 

Szerdán pedig a fúvószenekarok karácsonyi koncertjére mentünk. 

Óóóó ezt nagyon vártam, mert egész ideáig Milán folyton csak kínlódott ezzel a zenekarral, hogy nem szeret járni, mert a zenekarvezető Kati nénivel nem jött ki olyan jól. De Kati néni tavasszal a háttérbe vonult, és a helyét egy lelkes, fiatal András bácsi vette át, aki nagy lendülettel vetette bele magát a zenekarvezetésbe, és tavaly tavasszal már volt is egy fellépésük, aminek nagyon-nagyon örültünk. Tavaly volt ugyebár az az eset, amikor KAti néni nem szervezett a fúvósoknak karácsonyi fkoncertet, merthogy nem gyakorolnak eleget, és nem őszerinte így nem lehet kiállni a közönség elé. ( akik 99%-a nyilván a szülők és az egyéb családtagok, akiknek szerintem olymindegy, hogy mennyire hangzik tökéletesen a darab, merthogy nem is az az elvárás. Mindegy. ) Ebből volt egy kisebbfaja felháborosdás akkoriban. 

Tavasszal volt koncert, már András bácsi közreműködésével, és most végre igazi karácsonyi fúvóskoncertre is hivatalosak voltunk. 

Olyan perfekt volt az egész, hogy a zeneiskola minden fúvósegyüttüse képviselte magát, a rézfúvósok, a fagottosok, a kis-és nagy fafúvósok, voltak kamarazenekarok, szóval látszott, hogy nagyon sok munkát beletettek, besegítettek az ütősök is, szóval nagyon szépre és hangulatosra sikerült. 

És hogy Milánék mennyire ügyesek voltak!!! 

Idén is volt némi nyafogás, hogy nem hagyhatja-e ki ezt vagy azt a hetet, de már nem volt olyan szignifikáns, mint eddig, de hogy mit tanulnak és mivel készülnek azt egészen a koncertig homály fedte. ( értsd: ennyit gyakorol itthon) 

Úgyhogy amikor a Diótörőből játszottak 3 darabot is, akkor azt  elég nagy menőségnek gondoltam. 

Milán is eléggé élvezte a sikert :-)

Rendkívüli hétfő

A tegnapi hétfő minden szempontból rendkíüli volt, ( hogy itt most Diusra csatoljak vissza :-) ) merthogy olyan hétfő volt, ami nekem már péntek, ráadásul olyan hétfőpéntek, amikor nemhogy az idén már nem megyek többet dolgozni, de a még jelenlegi helyemre sem megyek már többet, mert tegnap volt az utolsó napom. Most már dec. 31-ig szabadságon vagyok, jövőre pedig új időszámítás kezdődik minden szempontból. 

Érdekes egyébként, mert még sosem voltam ilyen helyzetben, amikor magam állok fel, és lépek tovább, leszámítva, amikor terhes voltam Mátéval és úgy köszöntem el, de az még akkor nem tűnt olyan véglegesnek, meg hát az egyfajta örömteli búcsú is volt,  csak aztán ahogy sorra születtek a gyerekek, és teltek az évek, nemhogy nem én köszöntem el végleg, hanem tulajdonképpen kivonult mögülem a munkahelyem. Ami olyan szempontból jó volt, hogy a búcsúzkodás lelki részéből én kimaradtam, mert mire az utolsók között engem is leszámoltak, addigra már rég nem volt cég, csak az a pár aktatologató, aki még az utolsó papírkupacokat a helyükre tolta. 

Szóval olyan, hogy én jöjjek el bárhonnan nem volt még, és nem is tudtam, hogy majd hogy fogom érezni magam. Hogy hogyan jutottam el a döntés meghozataláig majd a cselekvésig, az egy hosszadalmasabb történet, és kellett is egy kis külső rásegítés, hogy meg merjem lépni a munkahelyváltást, mert alapvetően én nem kezelem jól a változásokat, nem is szeretek igazából a komfortzónámból kilépni, vagy csak nehezen és noszogatva, még akkor is, amikor már rég tudom, hogy az a langyos víz, amiben éppen toporgok már nem jó nekem. 

Úgyhogy nem tudtam, hogy mit fogok érezni, de valami eufórikusabb hangulatra számítottam, akár pozitiv, akár negatív irányba, hogy majd fogok érezni, de igazából már majdhogynem közönyösen tudtam távozni. Persze a még megmaradt kollégáktól azért nehéz volt a búcsú, de olyan sokan elmentek már az idén, hogy olyan kevés ember maradt, aki közel volt a szívemhez, velük meg úgyis tudjuk tartani a kapcsolat, hogy nem egy helyen toljuk a szekeret. 

Szóval... ma már az első szabadnapomat töltöttem, és végre a délelőtti napsütésben futhattam :-) 

Most már rá lehet fordulni a karácsonyra, a szülinapokra, bár nem mondom, hogy a karácsony annyira lázba hozna, de mint minden évben idén sem marad el. Ajándékokkal még nem állunk sehogy, ötletszinten kezdünk talán kicsit egyenesbe jönni, de hát innen szép nyerni. 

És akkor ezen kívül még ezer dolog van, amit itthon meg kéne csinálni a szünetben, ami megint villámtempóban fog eltelni. 

Utolsó nap Kőszegen

 Az utolsó napon reggel gyorsan összecsomagoltunk. 10 körül hagytuk el a házat, de mivel ünnepnap volt, nov.1., és a menüs helyünk ezen a napon is nyitva volt, és kínált menüt, úgy terveztük, hogy még itt ebédelünk, nem indulunk el üres hassal haza, ahol ugyancsak nincs mit enni :-) 

És mivel az előző napi nagy esőnek vége lett, és szépen sütött a nap, mondhatni sétaidő volt, így tettünk még egy kis sétát ebéd előtt a Kőszeg feletti Szabó-hegyen, hogy lássunk mág egy kis erdőt magunk körül. 

Nem volt konkrét úticélunk, csak elindultunk a hegyoldal felé. Eleinte egy szép kis utcácskában haladtunk, ahol a kis víkendházatól a majdnem palotáig minden volt, de nagyon hangulatos volt azért. Majd betértünk kicsit az erdőbe, megkerestünk egy forrást, amiben víz mondjuk nem volt, de remek esőbeálló és szalonnasütőhely volt mellette kiépítve. És az erdő... maga volt a csoda. 

A kellemes erdei séta után jól is esett az ebéd. Még úgy is, hogy kicsit zsúfoltabb volt a hely, mint egész addig a többi napokon. Aztán még sétáltunk egy kört a városban, nem akaródzott hazaindulni. Élveztük a napsütést. 

És végül... egy kis kőszegi emlék még 2008-ból :-D

Fraknó vára

Visszatérve még egy kicsit a kőszegi őszünkre... 

Hogy hű legyek a sztorihoz okosan kivártam, hogy megint ömöljön az eső, csakúgy, mint október utolsó napján, amikoris az azt megelőző napok kellemes őszies időjárását felváltotta egy monszunesőzéshez hasonló özönvízszerű eső. Már reggel, ébredéskor is esegetett, de nem annyira, mint később, de annyira igen, hogy eszünkbe se jusson kinti programot szervezni, úgyhogy azt gondoltuk ki, hogy ha már így alakult, akkor autózzunk el Fraknóig, és nézzük meg az Estreházyak kincsestárának tartott ikonikus várkastélyt. Ami ugyan nem volt Kőszeghez olyan közel, Sopronhoz sokkal közelebb van, de olyan messze sem, kb. 40 percet autóztunk csodaszép hegyvidéki utakon. Közben végig zuhogott az eső. 

A várparkolóba érkezve nagy elánnal szálltunk ki a kocsiból, és mielőbb próbáltunk fedett helyre kerülni. A kapu boltíve alatt viszont rögtön szembetaláltuk magunkat egytáblával, hogy " Dienstag-Ruhetag". Óóóó bakker, és mi pont kedden voltunk ott. Nem voltunk túl boldogok. De mivel a hídon túli kapu nyitva volt, gondoltuk, hogy akkor legalább körbesétáljuk a várat, amíg lehet. Én visszamentem a kocsihoz, hogy melegebben és esőállóbban öltözzek. Esőkabát, még egy pulcsi, és nekivágtunk. Bent a várudvaron viszont meglepődve láttuk, hogy a shopban ég a villany, így hát bementünk, már csak melegedni is. 

És akkora szerencsénk volt, hogy a Halloween miatt aznap is nyitva voltak, mert valami Drakula rendezvény isvolt délután. Így  végül mégis bejutottunk a várba, és még egy klassz idegenvezetőt is kaptunk magunk mellé. 

Panoráma a várból. Az eső és a felhők némileg rontottak az élvezeten. 

A barokk freskós belső udvar és az öregtorony. 

A várban rengeteg festmény, fegyver, zászló, lovas felszerelések, ruhák, kiegészítők  tömkelege látható. 

142 méter mély kút. 

Marci mindent, de tényleg MINDENT lefotózott. Csinált vagy 400 képet az idegenvezetés alatt. De legalább csendben volt, és nem unatkozott. 

Mikor az idegenvezetéssel végeztünk, akkor még visszamentünk, hogy megnézzük az első emeletet is. Ekkor még úgyis annyira ömlött eső, hogy szinte folyamatosan folyt lefelé az égből, nem is látszódtak esőcseppek egyáltalán. Jobb volt bent a várban. Szép komótosan végignéztük a kincseket, és mire kijöttünk, már kicsit csendesedett az idő is. 

Elképesztően szép volt a táj. Igazi színkavalkád. A zöld minden árnyalatát láttuk. Ha nem lett volna ennyire használhatatlan az időjárás, akkor felmehettünk volna a Rozália-hegy tetején álló kápolnához, ahonnan állítólag pazar a panoráma, de a vár után inkább autóba pattantunk, hogy még elérjük Kőszegen a menüt az éttermünkben. 

Majd délután mág sötétedés előtt, de még mindig esőben elautóztunk, és megnéztük a cáki pincesort, ahol néhány 19. századi műemléki védettséget élvező kis borospince áll szépen sorban. Sajnos már nyitvatartási időn túl érkeztünk, így belülről nem tudtuk megnézni őket, de kívülről azért elsétáltunk mellettük, amennyire az eső engedte. 

Majd, ha már eddig eljöttünk, akkor megint a bozsoki cukrászdában kötöttünk ki :-) Ezzel zártuk a napot. 

Visszaszámlálás újrakezdve

 Így év végére olyat csináltam, amit egész eddigi életem során még sosem, a mai nappal felmondtam. 

Hivatalosan a 30 napos felmondási időm majd dec. 31-én jár le, gyakorlatilag, mivel előrelátóan jól takarékoskodtam a szabadnapjaimmal, már csak a jövő héten vagyok plusz még egy hétfőt, szóval összesen 10 napot vagyok még fizikailag jelen, de ebből már csak 6 a munkanap :-)

Az új helyen január 2-án kezdek. 

Nem mondom, hogy nincs bennem para, mert van. Új hely, új pozíció, előrelépés, felelősség, mindezt a magam bizonytalanságával,  de most már nincs visszaút, döntöttem, csinálom, aztán majd alakul. Mindenesetre izgatottan várom, még úgy is, hogy tudom, hogy lesznek álmatlan éjszakáim, hogy leszek-e elég jó, vagy hogy fel tudom-e majd venni a ritmust, de ez majd úgyis csak menet közben fog kiderülni, szóval tudom, hogy kár ezen rugóznom, de úgyis fogok. 

Szóval most decemberben kicsit rákészülök, aztán jövőre bizonyára nem lesz unalmas az évkezdés. 

Délután az Óház-tetőre

A kis ausztriai kiruccanásunk után Kőszegen ebédeltünk, a központban több étterem is kínált délidőben ebédmenüt elfogadható áron, és olyan fogásokkal, amit szívesen megeszünk, majd hazamentünk kávézni, átöltöztünk játszósba,  átpakoltuk a táskát kirándulósra, és már indultunk is. Kicsit így is meg voltunk csúszva, mert az igaz, hogy terv szerint ez csak egy 10 km-es túra volt, de előreláthatóan 3,5 órára jósolta a track, én 3 órát saccoltam magunknak, de már ekkor látható volt, hogy a végét már nagyon a sötétedésben fogjuk megtenni, de nekivágtunk. 

Hogy rövidítsük az utat autóval mentünk el a város túlfelén lévő kiindulópontig, a Kálváriáig. 

Közvetlenül az egykori koronaőrzési bunker mellett parkoltunk, itt őrizték a Szálasi-kormány idején egy rövid ideig a szent koronát. A bunkerbe nem lehetett bemenni, csak egy rácsos kapun tudtunk beleskelődni. 

Majd a kék-en elindulva rögtön egy szép kis kaptatóval indítottunk föl a kálvária mentén a hegytetőn lévő templomig. 

Itt kicsit bámészkodtunk, majd továbbhaladtunk, és egy kis kitérővel megnéztük a Trianon-keresztet is, de ezt is csak a panoráma miatt, ami valóban mesés volt, megéri a kitérőt . 

Innen a Pintér-tetőre kapaszkodtunk fel gyönyörűszép bükkerdőn keresztül, meglehetősen meredeken.  Hát innen valami elképesztő volt az Alpok felé a panoráma. 

Ott a távolban a Schneeberg mindent uraló huplija. 

Innen tovább egy laza szakasz következett a hegygerinc mentén. Oldalt mellettünk ki-kibukkantak az erdő fái közül a fehér határkövek. Nekem ez mindig csodaszámba ment. Ma már milyen elképzelhetetlen, hogy nem olyan régen nem lehet ám csak úgy itt sétálgatni. 

A fakitermeléstől megmenekült monumentális bükkösön haladtunk keresztül, ezek az un. Fatalin-bükkök, közel 300 évesek. 

Az Óház-tető csúcsára (607m) egy fárasztó kaptatóval érkeztünk meg, sajnos egy nagyobb társaság is velünk egyidőben érkezett, csak a másik irányból, és sajnos nagyon sokan voltak, és nagyon zajosak, és nem sok esélyt adtak az egyéb túrázóknak, hogy odaférjenek a kilátáshoz. De ők legalább jól érezték magukat. 

Itt állt a középkorban Kőszeg első vára, az Óvár, itt alapították a Kőszeg városát. A később jelentőségét vesztett romos épület helyén kilátót létesítettek. A ma is látható torony 1996-ban épült hiteles rekonstrukcióként a közel ezer esztendős alapokra. 

A mai Kőszeg, ott alattunk. 

A zajos nagylétszámú társaságot lefelé menet igyekeztünk megelőzni. Nem volt könnyű, mert rettentő sokan voltak, de amikor sikerült, akkor meg már csak arra koncentráltunk, hogy növeljük és megtartsuk a köztünk lévő távolságot, és értékelhető előnnyel érjünk le a Hétforráshoz, ahová a zöldön kellett meredeken csakis lefelé haladni. 

Szerencsére sikerült tartanunk a tempót, és még sötétedés előtt, és a társaság előtt sikerült a forrást megnéznünk, úgymond zavartalanul. Itt ugrott be  nekem, hogy szerintem nagyon-nagyon régen, amikor Szombathelyen "nyaraltunk" Máté első nyarán, és eljöttünk egy délután Kőszegre, akkor szerintem ennél a forrásnál is voltunk. De fényképes bizonyítékot nem találtam róla. Az biztos, hogy tetünk egy kis sétát a kőszegi erdőben, úgyhogy majdnem biztos vagyok benne, hogy ideáig eljöttünk, mert vezet ide műút is. 

Itt bennem fel is merült, hogy nem lenne-e jobb a műúton visszacsorogni a városba, mert már nagyon lengett a fejünk felett a sötétedés veszélye, de Marci nagyon belejött a navigálásba, és ragaszkodott ahhoz, hogy az előre eltervezett úton menjünk. Feri is azt mondta, menjünk csak nyugodtan az ösvényen, hiszen itt fut mellettünk az út, ha bármi van, még bármikor át tudunk vágni. Így hát nekivágtunk az erdei útnak Kőszeg felé. Egész sokáig nem is volt semmi, igaz szedtük a lábunkat rendesen, és a Z jelű Vasfüggöny-túristaúton haladtunk, ami az egykori osztrák-magyar határ mentén halad közvetlenül. De úgy, hogy szinte rajta. Az egykori senki földjét, a vasfüggöny sávját  a felszámolás óta nyírfák nőtték be, ez a nyírfasáv végigkíséri balról az utunkat.

Sokáig haladtunk ezen a nyomvonalon, mellettünk gyönörűszép szurdok volt, már Ausztriához tartozott, közben egyre csak éreztük, hogy sötétedik, de mivel az út nyílegyenesen haladt, eltévedni esélyünk sem volt, hát mentünk, mentünk. Végül már igazi koromsötétben haladtunk, és nem az eltévedés veszélye fenyegetett, hanem az orrabukásé, nagyon kellett figyelni, de mellettünk nem olyan messze már hallottuk a város zaját, a távolban már láttuk a fényeket, úgyhogy nem volt más dolgunk csak haladni. A fiúk hol jobban, hol kevésbé voltak kiborulva, hogy milyen már, hogy vaksötétben kell túrázniuk, és mindmeghalunk. 

Az út annak az utcának a végébe vezetett be, ahol parkoltunk, úgyhogy amikor az első házakat elértük már csak az autóig kellett elmenni. ez kegyetlenebb volt, mint egész addig. Itt már eléggé elszakadt a fiúknál a cérna, hogy nem lesz meg a kocsink. 

Persze megvolt. :-) 

Szerintem nagyon klassz volt ez a kirándulás. Mindennel együtt. És legalább emlékezetes is marad. 

Ennél már csak akkor maradt volna emlékezetesebb, ha nem vágunk bele aznap délután, hanem másnapra halasztjuk, amikoris ömlött az eső. Én mondjuk simán nekivágtam volna esőben is, akkor legalább nincsenek kiabáló turistacsoportok, de a fiúk biztos azt is legalább annyira élvezték volna, mint azt a fél óra sötétben gyaloglást. :-) 

Szóval menjetek Kőszegre kirándulni, nagy kaland, és nem mellesleg csodaszép :-)