Isten hozott, Pici Nándi!

Óóóó, ha nem kapkodom el úgy ezt a tegnapi kétezredik bejegyzést... de sebaj....

A lényeg, hogy tegnap délután végre, végre, megszületett pici Nándibaba, tesómék harmadik kisfia!
Így most már 6-ra gyarapodott a csibészek száma!

Isten hozott, Pici Nándi! Nagyon vártunk már :-) Legyél nagy és erős, boldog és vidám!

Búék

Hogy milyen volt az elmúlt év.... magam részéről felemásnak mondanám. Nem írtam annyit, amennyit szerettem volna, de még annyit sem, amennyit tudtam volna. Maradtak bennem ki nem mondott szavak, és el nem mesélt érzések. Nem voltam annyira türelmes, mint amennyire szerettem volna, sőt év végére, karácsony előttre  már szinte nullára csökkent az energiatartalékom. Vesztettem el embereket, de találtam is barátokat, és rámtalált a futás szenvedélye. Bár nem futottam annyit, amennyit szerettem volna. Ez a fránya jeges hideg keresztülhúzta a számításaimat. :( 

A fiúkat tekintve, Máté éve volt a mögöttünk lévő, bár törekedtem az egyensúlyra, mégis nagyjából körülötte forgott a világ, hiszen lezártuk az ovis éveket és elkezdtük az iskolát. 

A következő év a Marcié lesz, aki elvileg ovis lesz ősszel. Az azt követő pedig Milánkáé, aki akkor lesz iskolás. Így áll majd helyre a világ rendje.

Nem szerettem annyira az elmúlt évet, na de majd a következőt!

Az évet mégis mosollyal az arcunkon, és szeretettel a szívünkben zárjuk, hiszen karácsony után igazi kistündér érkezett közénk, Fannika, a fiúk harmadik unokatesója, és így lett kerek a világ :)

Kedves Olvasóim, örülök, hogy velem tartottatok, tegyetek így a következő évben is! Legyen nagyon szép, boldogságos, vidámságos, álombeteljesülős évetek 2015-ben! (is)

Trónfoglaló

Nem sokáig birtokolhatta MiMarcink a Család Legkisebbje címet. Egészen pontosan 6 hónapig és 3 napig. Azaz máig.
Merthogy ma délután, a trónkövetelő elfoglalta a trónt, azaz világra jött a Legkisebb Ugrifüles, a Tesóm második kisfia, Csongika kistesója, a Fiúk második unokatestvére, Anyukám 5-dik FIÚ unokája, 

LÓRÁNT!!!!!

Isten hozott Pici Lóránt! Nagyon vártunk már Rád!  

 

 Így a Tesómék most 3-2-re szépítettek:) De szerintem ez még csak részeredmény::-P

Simi most már tényleg megszületik

Szóval ott tartottam, hogy végre valahára bekerültem a műtőbe, ami két okból is volt jó, végre történt valami, és ráadásul ez a valami egyre közelebb vitt ahhoz, hogy találkozhassam Simivel, és hogy túl legyek az egész hercehurcán. 

A műtőben rögtön nagy lett a sürgés-forgás, egy pillanatig nem is volt más dolgom, csak ülni az ágy (?) szélén miközben mindenki pakolászta a dolgait, és én ezalatt a pillanat alatt le sem tudta venni a szememet azokról a fémhangú, fémszínű furcsa szerszámokról, amiket épp Józsi rakott szépen sorba a velem szemközti asztalon. Hát nem volt egy szívetmelengető látvány.... Szerencsére tényleg csak egy pillanatig tartott, mert aztán jöttek az altatóorvosok és mindent szépen elmondtak hogy mi hogy fog történni. Ezen a ponton eléggé féltem, bevallom, nem emlékeztem már, hogy fog-e fájni vagy sem, és ha igen akkor mennyire, de végül nem fájt egyáltalán, talán kicsit kellemetlen volt, nem több. 

Míg én szépen fekvőhelyzetbe helyezkedtem, és teletapasztották a mellkasomat ragacsokkal, az egyik kezemre vérnyomásmérőt húztak, a másikra valami infúziósflaskát, addig bevonult az orvosgárda is. Nem sokan, talán 2 orvos (az egyik a sajátom persze), meg egy nővér. 

Miközben arra vártunk, hogy hasson a szer, addig a szememmel valami kapaszkodót kerestem. Milánnal a faliórát néztem egész végig, de most pont szemben volt az óra, amit kitakartak a kendővel. Szóval azt nem tudtam nézni. Csak néztem oldalra, a plafonra, de nem volt sehol semmi. 

Aztán mondta a doki, hogy na akkor essünk túl rajta. Fura, volt, mert ekkor még a lábujjaimat rendesen éreztem, de megnyugtattak, hogy az nem baj, mert a fájdalomközpont az máshol van, és nyugi, fájdalmat azt nem fogok érezni egy szikrányit sem. Hát jó, gondoltam magamban, akkor mindent bele.
Hogy valamivel elvonjam a figyelmemet a függöny mögötti fémes csengésről próbáltam számolni a perceket, de az altatóorvos mindig összezavart az időnként nekem szegezett kérdéseivel, és olykor-olykor helyzetjelentett is. 

Közben pedig úgy éreztem, hogy mindjárt lerángatnak az asztalról, amit szóvá is tettem, hogy olyan érzésem van, hogy mindjárt leesek. De akkor a dokim megnyugtatott, hogy ne aggódjak, majd elkap, ha így lenne, de nem fogok leesni. (pláne, hogy kezem-lábam oda volt kötözve az asztalhoz)

És akkor egyszer csak azt mondta az altatóorvos, hogy ő már látja a buksiját:) És hogy mindjárt kiemelik, és hűűűű meg haaaa, és a következő pillanatban 11 óra 33 perckor már ott is volt Ő, ott kukucskált a kendő fölött, nézett bele a nagyvilágba nyálkásan és egy elégedetlen áááááá-val üdvözölt:) Csodaszép volt, és ott abban a pillanatban inkább Milánkára emlékeztetett.
Aztán odafektették a mellkasomra egy pillanatra, és bár ott volt közöttünk az a fránya függöny, mégis éreztem ahogy a kis testével ott piheg:)
Majd elvitték kimosdatni, és kis idő múlva visszahozták illatosan, pihepuhán, és akkor végre megsimogathattam a kis piros, pihés bőrét, beleszagolhattam a kis nyakába, és olyan új szaga volt, olyan érintetlen még, tulajdonképpen nem is volt semmi éreznivaló még rajta, csak Ő maga. Cserébe Ő pedig beleordított a fülembe:) Ezt amolyan üdvözlésfélének vettem. A kis kezével pedig olyan erősen kapaszkodott az ujjamba, hogy szinte úgy kellett lefejteni róla, amikor el akarták vinni.
Azt mondták, hogy 3400g (ami azért mégsem 3800:)) és 57 cm. (Ez az 57 cm is lecsökkent 52-re az itthoni doktornénis látogatás alkalmával, ami valóban közelebb áll a valósághoz.)
Ezután pedig valami ősnyugalom szállt meg. Már egyáltalán nem törődtem vele, hogy mi történik körülöttem, a fiúk voltak a fejemben, hogy vajon mit csinálhattak odakint ez idő alatt, és hogy vajon látták.e már az kistesójukat. Hirtelen nagyon elálmosodtam, és szerintem percekre el is aludtam. Csak foszlányokra emlékszem, és nem is tudom hogy milyen időrendben következtek, egyszer hallottam, hogy a betegrakodó Józsi beszólt, hogy Kozák Danuta aranyat nyert, aztán arról beszélgettek miközben a hasat varrták, hogy ki mit fog ebédelni és hol, és hogy a kórházas menzán marhapörkölt van tarhonyával. Mondanom sem kell, hogy ekkor én már nagyjából 18 órája nem ettem egy falatot sem, és tudtam, hogy a nap hátralévő részében sem fogok egyebet kapni, csak háztartási kekszet, úgyhogy remek volt ezt hallgatnom:) De megszoktam már, mert Milánnal is ebédidőben feküdtem a műtőben, csak akkor szilveszter lévén a disznótoros volt a téma.
Aztán egyszer jött egy nővér, hogy milyen aranyosak kint a fiúk, és hogy a kisebbik már alszik a kanapén, és hogy mennyire édes, mert az egyik keze ide lóg, a másik lába meg oda, és hogy már mindenki a csodájára jár:) (fénykép nem készült róla, pedig én is megnéztem volna szívesen, mert amikor engem kitoltak, akkor már kicsit összeszedetettebben feküdt)

Aztán mikor mindennek vége volt, akkor visszatoltak a szobába, és én borzasztó álmosságot éreztem, egyszerűen nem bírtam a szememet nyitva tartani. Mondjuk nem is volt miért. Az érzéstelenítés miatt feküdnöm kellett 6 órát, aztán kelhettem fel. Visszagondolva egész gyorsan eltelt az a 6 óra, mondjuk nem tudom mennyit aludtam belőle, arra viszont emlékszem, hogy borzasztóan izzadt a fásli alatt a lábam, nagyjából olyan volt, mintha egy gyapjúzoknit húztam volna magamra a nyár közepén. Meg még arra is emlékszem, hogy bejött hozzám a dokim, és mondta, hogy minden nagyon király, és hogy nem volt semmi extra, és most olyan jól kitakarított mindent odabent, meg az összenövéseket is eltávolította, hogy jobb lettem mint újkoromban, és ő most azt mondja, hogy simán belefér még egy negyedik gyerek.
Mondtam neki, hogy térjünk erre vissza akkor, amikor már le tudok szállni majd az ágyról:)

A felkelés persze nem volt annyira jó, de olyan vészes sem, egészen jól tudtam mozogni, de lehet hogy csak rosszabbra készültem.
Este még beugrottak a fiúk, hogy csináljanak pár képet Simiről, mert délben már nem nagyon volt rá lehetőség, meg különben is Máté nagyon be volt sózva. Nagyon tetszett nekik:) Nem is nagyon tudtak vele betelni.

Azóta sem tudunk:-D

Simi megszületik- A várakozás

Szóval... eljött a mi napunk.

Harmadiknak voltam előjegyezve a műtétlistán. A szobatársam volt a második, így együtt vártunk a sorunkra egy darabig, és nagyon drukkoltunk, hogy nehogy befusson valami sürgős eset, ami miatt eltolódna az egész program. Sürgős eset szerencsére nem futott be, de csúszás az viszont mégis volt. Nekem korábban azt mondták, hogy 9 körül jelentkezzek a szülőszobák ajtajában. Addigra megérkeztek a fiúk is, mindenki csiniruhában jött Simi tiszteletére. Előző nap felvetettem ugyan Máténak, hogy nem muszáj ám jönniük, megbeszélem Ábelékkel, hogy náluk tölthetik-e a délelőttöt, de Máté hallani sem akart róla, mindenképpen ott akart lenni. Pláne, hogy előző hétvégén, amikor ingben és nyakkendőben akart jönni nagyboltba, akkor azt mondtam neki én oktondi, hogy majd akkor öltözzön már inkább ünneplősbe, amikor megszületik Simi, ne a Tescoba.

Így aztán 9kor teljes létszámmal ücsörögtünk a szülőszoba előtti kanapékon. Milán nyuszit dobált, Máté folyton kérdezett, hogy akkor mi meg hogy, én pedig tűkön ültem. Aztán álltam, aztán megint ültem, és még mindig semmi nem történt. Aztán kiderült, hogy még az első esetet sem tolták ki a műtőből, úgyhogy én nyugodtan (hehehe) menjek vissza a szobámba, és várakozzak csak ott, és majd fognak szólni, ha bemegy a második, de az még biztos hogy beletelik fél-háromnegyed órába. 

Na ez az infó bőven nem kellett az izgatottságomnak, eddig is éppen eléggé odavoltam már. Hogy a fiúk ne szedjék szét a folyosót lementünk velük a kertbe, hogy egy kicsit szaladgáljanak, és azt gondoltam nekem is jót fog tenni egy kis levegő. De ott sem igen tudtam magammal mit kezdeni, szerettem volna már túllenni a dolgon, de legalábbis azt hogy történjen végre valami, ne csak ez a végehosszanincs várakozás. Kis idő múlva inkább vissza is mentem a szobába, hogy nehogy lemaradjak az eksönről:) Ekkor már igencsak benne voltunk a délelőttben, fél10 is elmúlt már, és az hogy előző este 7 óta nem ettem, és éjfél körültől nem ittam semmit nem dobott sokat a hangulatomon. Nem bírtam már egyhelyben megülni, így odavissza grasszáltam a folyosón, és próbáltam magam nyugtatni, hogy mi a fenén parázok, hiszen pontosan tudom mi fog történni, és milyen lesz, úgyhogy teljesen felesleges cidrizni. Ekkor aztán feltűnt egy kékpólós, és mondta na akkor most már mehetek. Én balga pedig azt hittem, hogy most már közel van a vége. Pedig dehogy volt....

Egy darabig jó volt, és meg is nyugodtam, mert végre történt valami. Infúziót kaptam, megint vérnyomást mértek, és ctgre kapcsoltak. Aztán innentől kezdve megint csak nem történt semmi. Ráadásul amikor hanyatt feküdtem elkezdtem rosszul lenni, így muszáj volt oldalfekvésben ctg-zni, de így meg örökké elvándorolt a szívhang, de közben ott feküdtem egyedül, mert senki nem ért rá semmire, mert szabadságolások is voltak, meg tele volt a szülészet, mindenhol vajúdott valaki, szóval elég nagy volt a fejetlenség és a rohangálás. Én pedig csak feküdtem, és feküdtem, és feküdtem, és először fáztam, aztán melegem volt, és csak az óra ketyegett a falon, de az könyörtelenül, és folyton csak a fiúk jártak az eszemben, hogy vajon hogy bírják odakint, és nyilván azt hiszik, hogy már bent vagyok a műtőben, és lassan el fognak kezdeni aggódni, hogy mi van már. Megfordult a fejemben, hogy kiküldök valakit, hogy szóljon nekik, de mivel nem járt arra a kutya se, leszámítva a 10 órás vizitelőket és néhányszor a dokim is benézett, hogy helyzetjelentsen,  így nem volt erre reális esélyem. 

Aztán egyszer csak végre valahára 11 óra körül, amikor már 1és negyed órája(!!!) kattogott rajtam a ctg, akkor végre megjelent a dokim is, és megnyugtatott, hogy minden oké, már mindjárt megyünk, már csak arra várunk, hogy felszáradjon a műtő. Juhéééé!!!! 

Nem is kellett sok idő, és megjelent Józsi, a centivastag aranynak látszó nyakláncával a nyakában, és átdobált egyik ágyról a másikra, majd megint egy másikra, és végre ott ültem a jéghideg műtőben, és hirtelen legalább 5en tettek vettek körülöttem.

folyt.köv.

Marcell Simon jelentkezik - Megvan a harmadik!

És mind arany.
Ma délelőtt, az eredetileg tervezett időpontnál később, de egészségesen megszületett  Mészáros Marcell Simon. Baba és anyuka jól vannak.
Máté és Milán türelmesen várakozott a szülőszoba előtt reggel 9-től, míg 12 után ki nem tolták Anyát. Milán addigra már el is aludt a kanapén, így Mátéval üdvözöltük csak az új jövevényt.
Az első és eddig egyetlen fotó kicsit oldalról és alulról készült, hogy a vaku ne zavarja annyira, nemsokára jövünk jobb képekkel is.

Szerepek

Életem röpkének éppen nem mondható évei alatt számtalan szerepet osztott már rám az élet. Voltam már gyerek, testvér, unoka, diák, dolgozó, barátnő, feleség, anya, és még sokáig sorolhatnám mi minden még.

Ma délelőtt egy új szereposztás lépett életbe, melyben egy olyan szerepet kaptam, amit eddig még soha, NAGYNÉNI lettem!!!!!

De ami még ennél is sokkal-sokkal fontosabb, hogy a tesóm pedig APUKA!!!!!!

ISTEN HOZOTT KICSI CSONGI!!!!!!

Nagyon vártunk már:)

Milán születik

Aznap reggel is minden úgy indult, ahogy szokott. Feküdtünk az ágyban, Matyi még aludt, én néztem őt, és arra gondoltam, hogy hamarosan már ketten fognak itt szuszmákolni mellettem. Néztem Őt, és Pocaktesóra gondoltam. Kérdeztem Tőle, hogy mikor akar közénk érkezni. És ahogy ezt a kérdés megfogalmazódott bennem, abban a pillanatban egy nem túl kellemes nyomást éreztem. Majd még egyet. Aztán felkeltem, és akkor már a derekam is fájt, azzal a jól ismert érzéssel nyilalt belé, amiről azt hittem már elfelejtettem, és hogy nem fogom felismerni, amit Mátéval is éreztem amikor meg akart születni.

Ekkor még nem vettem biztosra, hogy ma történni fog valami. Mátéval egy kerek napig fájdogált így a derekam mire elkezdett rendszereződni és erősödni. Ekkor még azt hittem, van időnk, mindenre. Míg én vaciláltam, hogy akkor mi legyen, hívjunk-e Matyihoz felügyelőt, vagy sem, a fiúk tették a dolgukat, reggelit csináltak, megreggeliztek, én pedig biztos ami biztos, letöltöttem a gépre a telefonomról a képeket, hogy ha legyen rajta hely, ha kell, elrendeztem a fényképezőgépet, utolsó simításokat végeztem a csomagomon, zuhanyoztam.  Közben szépen jöttek a deréktáji fájások.

A nagy dilemmázások után végül úgy döntöttünk bemegyünk a kórházba, mivel hétköznap van, bent van a dokim, nézzen rám, hogy mi van, esetleg ctg, mégis jobb, ha tudjuk, merre hány méter.

Mire elkészültünk addigra én már tudtam, hogy be KELL mennünk a kórházba, és hogy ez már AZ ami, és hogy EZ lesz a mi napunk, én a kórházból már nem jövök haza nagy pocakkal. A

A kórházban hívtam a dokit, hogy ott vagyok a folyosón... mire kérdezte, hogy készen vagyok-e a ctg-vel. Mondtam nem ctg-ről van szó,  hanem szülésről. Azt mondta 10 perc múlva jön, belefér-e még. Bele. A 10 percből lett 20 is, addig mi a folyosón ücsörögtünk, a narancssárga kórházi széken elmorzsoltam még 1-2 fájást, már fogalmam sem volt hány percesek, de 10-nek gondoltam.

Doki betoppant, vizsgálat, 2 cm-re vagyok tágulva, most rögtön megyünk, és előkészülünk a műtétre. Közben gyors telefon, hogy jöjjenek Matyihoz.

Bennem felrémlett, hogy vészesen hasonlít a szitu Matyi születéséhez, akkor ugyan még nekivágtunk a természetes szülésnek, akkor is 2 cm-vel értem be a kórházba, ami aztán nagyon nem is haladt tovább, emiatt lett végül az a vége ami, és részben emiatt most szóba sem került a spontán szülés. Pedig most úgy éreztem, mintha jobban viselném az egyre sűrűbben jövő fájásokat, de lehet, hogy ennek csak pszihés okai voltak, hogy tudtam, hogy nem lesz ennél rosszabb, hogy nem kell végigcsinálnom. Nem tudom.

Szóval én bevonultam a szülőszobába, fiúkat kizárták. Adatfelvétel, ezer kérdés, bizonytalan válaszok, papírok aláírása, amiről már azt sem tudom mibe egyeztem bele. Ketten-hárman mindig nyüzsögtek körülöttem, mindenki nagyon kedves volt, és remek volt a hangulat, annak ellenére is, hogy közben a fájásaim 5 percesekre váltottak, és hol itt szúrtak belém, hol ott, de én valami köd felett lebegve csak arra tudtam gondolni, hogy mindjárt találkozunk. Az órára pislantva arra gondoltam, hogy lehet, hogy még dél előtt egymás szemébe nézhetünk, bár arra  már nem emlékszem, hogy mennyi is volt ekkor az idő.  Aztán jött Karcsi, ölbe kapott, majd egyik ágyról a másik rakott, és betolt a műtőbe.

Megkaptam a gerincérzéstelenítést, nem fájt.  És hirtelen olyan sok ember lett körülöttem. Én pedig csak feküdtem, és vártam. Féltem az érzéstől, hogy milyen lesz majd, hogy tényleg nem fogom-e érezni mi zajlik a hasamon. És izgultam is, de ez olyan pozitív izgulás volt. Szóval feküdtem, és vártuk, hogy lezsibbadjak. Közben valaki mindig jött, és szólt hozzám pár kedves szót, bíztatott, és mondták, hgoy milyen jó lesz, mert már együtt szilveszterezhetünk.

Majd az egyik szülésznő mondta, hogy most fogják kezdeni. 11 óra 53 perc volt. Furcsa érés volt, mert éreztem, hogy történik valami, de nem éreztem semmi fizikai érzést, fájdalmat, kellemetlenséget. A szülésznő közben végig mondta, hogy mi történik, én pedig próbáltam nem magam elé képzelni, vagyis próbáltam nem arra gondolni, hogy néhány cm-re a kendő alatt szét van nyitva a hasam.

Néztem az órát. Haladtak a másodpercek. A szülésznő egyszercsak azt mondta, hogymár látszik a buksija. Ekkor 11. 55 volt. Majd mondta, hogy most fogják kivenni. Éreztem a bőrömön valami rángatás félét.  És akkor meghallottam a hangát. Zengett. Megdobbant a szívem. És akkor felemelték a kendő fölé, és ott volt Ő, a kis véres, nyálkás bőrével, csapzott hajával, és sírt. 11. 57. volt. Végül még dél előtt megszületett.

Tudom, hogy ez az élmény egy cseppet sem összehasonlítható egy spontán szülés után érzett eufóriával, nekem mégis a fülemben cseng az a vékonyka kis hang, és a szemem előtt lebeg az a kép, és most is érzem azt a kellemes érzést, ami akkor belémnyilalt, a megkönnyebbült boldogságot, az örömöt. Már nem féltem semmitől. A félelmemet felváltotta a türelmetlenség. Kedvem lett volna lehuppanni a műtőasztalról és utána szaladni, vele menni, soha el nem engedni többet. Ennek a vágyamnak hangot is adtam, mire a doki mondta, hogy tőle nyugodtan mehetek, ha tudok, ő addig összevarrja a hasamat, csak jöjjek vissza.

Aztán néhány perc múlva visszahozták, kikenve, kifenve, felöltöztetve, ekkor már nem sírt. Odafektették a vállamra. Éreztem, ahogy a kis buksiját belefúrja a nyakamba, ahogy a kis pici hideg kezével matat a bőrömön, ahogy kúszni próbál egyre lejjebb és lejjebb cicit keresve. És csak öleltem, és öleltem, és pusziltam, és szívtam magamba semmihez nem hasonlító illatát.

Még jó sokáig tartott a munka a hasamon. Olyan fél órát kb. lehet, még tovább is. Majd megint jött Karcsi, aki ölbe kapott, és megint egyik ágy, másik ágy. Fura volt látni a lábamat, ahogy Karcsi fogta, olyan volt, mintha nem is az én lábam lenne, mintha nem is én lennék ott, és bár a kezem elvileg működött, mégis olyan nehezemre esett mozgatni, mintha az sem az enyém lenne.

A nap hátralévő részét az őrzőben töltöttem, és bár azt mondták, "pihenjen a kismama" ennek ellenére fél óránként jött valaki és alaposan megnyomkodta a hasamat, ami egy cseppet sem volt kellemes érzés, nemhogy pihentető.

Este mikor kikerültem a sima kórterembe akkor odahozták a Kishercegemet. Feküdtünk egymás mellett, nyugodt volt, békés, és akkor még annyira másnak láttam Őt mint Matyit. Azóta ez változott, napról-napra egyre Matyisabb vonásokat fedezek fel rajta, és egyre több olyan kép születik, ahol megszólalásig hasonlítanak egymásra, ugyanabban a pózban, ugyanolyan arckifejezéssel alszanak. Imádnivalóak:) Mind a ketten.

A hír igaz

Ma 11.57-kor megszületett a legkisebb ugrifüles, 51 cm, 3000g. Anya, gyermeke és egyéb családtagok jól vannak.  Bea jól viselte a műtétet, a doktor bácsi megdicsérte. Hétfőn engedik majd haza, ha minden szépen alakul, és sajnos baba látogatási tilalom van, így a gyermek csak illegalitásban tekinthető meg.  A kis jövevény nevét most nem írom le, hogy a feszültséget fokozzam. Ezért azt, hogy Milán Ádám lett a neve, még napokig homály fedi majd. Most mennem kell, mert időközben a könnyelműen felügyeletemre bízott nagyobbik letermelte magáról az alsó ruházatot, pelussal együtt.

Talán valami elkezdődött

Tegnap este Pocaktesó elég durva fájásokat produkált, de aztán egész éjjel semmi nem történt, sőt, jobban aludtam, mint az elmúlt pár hónapban bármikor is.

Most viszont kb. reggel 7 óta újra érzem, hogy valami történik, valami olyan, ami már kezd egyre vészesebben hasonlítani ahhoz, amit Matyival éreztem anno. fáj a derekam, és időnként szét akarok szakadni alul.

Még kivárunk, hogy lesz-e folytatás, vagy itt abbamarad a dolog. Mindenesetre most nagyon bizakodom, hogy hátha a mai lesz a mi napunk. És félek is, és aggódom is, és nem is tudom igazán, hogy mit érzek.

De igen... most pl. egy brutál fájást....

9.30: ez egyre durvább... bemegyünk a kórházba. Bárhogy is lesz, szerintem engem már benttartanak.

Majd jövünk:) pussz

Újra és újra

Már tegnap este is kicsit megdobbant a szívem, amikor az időjósok közelgő hidegfrontot és havazást jósoltak a következő napokra, Minkalány közelgő megszületése pedig csak még lapáttal rátett  a nosztalgikus hangulatomra, hisz Matyi is az ilyentájban beköszöntő hideggel  és hóval érkezett, néhány nap híján 2 évvel ezelőtt.

Azt hittem, hogy idén elkerül majd az ÉRZÉS... hisz annyi most a tennivaló, várnivaló... de nem... idén is kezdek könnybelábadt szemekkel magam elé meredni, és elgondolkozni, hogy hogyan szaladhatott el ilyen gyorsan az idő, hisz mintha minden csak tegnap lett volna. (Érdekes, hogy tavaly is pont ugyanekkor 11-én kezdtem el a meghatódni:)))

Vajon meddig fognak azok az érzések bennem élni? Örökké?

Éjjel felébredtem 3 után valamivel. Pont akkor, amikor azon az éjszakán is felébredtem, hogy valami történik, történni fog. A nappaliban próbáltam még kicsit pihenni, közben gondolkoztam, hogy vajon ez már az? Két könyv ide vonatkozó részét is gyorsan átnyálaztam, és konstatáltam, hogy igen, ez már az.

Kint borzasztó hideg volt, az utcán tükörjég volt, nekem mégis melegem volt, pedig csak egy vékony pulóver és egy átmeneti kabát volt rajtam. Támasztottam a ház sarkát, míg Feri kiállt a kocsival. Fel sem fogtam, hogy mi történik, hogy hamarosan megszületik Ő, hogy amire hónapokig vártunk az most történik. El sem tudtam képzelni, milyen lesz szülőnek lenni, felelősnek lenni,

Néhány hét múlva újra átélhetjük majdnem ugyanezt. Sok mindent tudunk már...  Tudjuk, hogy csodálatos érzés lesz megismerni egymást... tudjuk, hogy nem mindig lesz könnyű... de tudjuk, hogy meg fogjuk oldani.

Tudom milyen érzés anyának lenni... de nem tudom milyen két gyerekes anyukának lenni... de tudom, hogy sokkal-sokkal csodálatosabb, mint egy gyerekesnek.

Nem tudom, hogy hogy fognak telni a hétköznapjaink, nem tudom, milyen is lesz Ő valójában, hogy fog-e fájni a pocakja, hogy jóalvó (hú de utálom ezt a kifejezést) lesz-e, nem tudom, hogy mikor fogok újra átaludni egy éjszakát... de ezek nem is fontosak... Mert tudom, hogy bármilyen is lesz, szeretni fogjuk... olyannak, amilyen....

Kavarognak bennem az érzések... egyik felem újraéli a Matyival töltött első napokat, a másik már a Második Nagy Találkozásra készül. Fura kettőség ez....De szívetmelengető.

Máté megszületett

Próbálom behozni a lemaradást, kicsit el vagyok úszva, és olyan sok minden történt.

Az elejéről:

December 15. szombat

14-én este rendesen lefeküdtünk, addigra valamennyire mérséklődött is derekam, és már bántam, hogy nem mentem el a karácsonyi partira, amit végül mégis beterveztem.

Aztán kb. fél 3-kor keltem fel arra, hogy megint fáj a derekam. Nagyon. De mivel még nem estem át egy szülésen sem, nem tudtam, hogy ez már az-e, vagy várnom kell még valamire. Mindig azt hittem, meg olvastam, hogy ilyenkor az ember hasa fáj. Hát én a hasamban nem éreztem semmit. De olyan rosszul voltam, hogy kiköltöztem a nappaliba, legalább Feri pihenjen egy kicsit. Ekkor már sejtettem, hogy lesz valami, mert kb. 20 perces rendszeres fájásaim voltak. Közben volt hogy tudtam egy kicsit aludni. Aztán egyszer csak vérzést tapasztaltam. Nagyon megrémültem, hogy mi lesz, de eszembe jutott hogy ez normális, és ekkor tudatosult bennem, hogy igen, most már lesz valami. Közben baromi rosszul voltam. 4 után felköltöttem Ferit, hogy tudja, mi a helyzet. Az orvosnak ekkor még nem telefonáltam, gondoltam várok még. 3/4 5-ig bírtam. Aztán indultunk a kórházba. Az út szörnyű volt, és mire odaértünk a fájások idején alig álltam a lábamon. A szülőszobán telt ház volt, de hamar sorra kerültem. Egy csomó szerintem felesleges kérdést nekem szegeztek, de biztos fontos volt nekik, nekem nem annyira, én elég rosszul voltam. Kaptunk egy szülőszobát. Volt benne mindenféle alternatív dolog, de nem nagyon fogott meg, örültem, hogy élek, nemhogy mindenféle labdákon bohóckodjak. Itt rámkapcsolták a ctg-t, ami ekkor 80 körüli méhtevékenységet mutatott, és még nem volt vége. Közben persze megjött az orvosom, kedves volt, mondta, hogy elvileg normál úton is meglehet a baba. Közölte, hogy most elmegy megcsinál egy császármetszést, kb. 3/4 óra múlva jön, addig legyek ügyes. Ekkor eléggé kétségbe estem, úgy gondoltam, az nekem a világ vége, nem fogom addig bírni. Közben mindig történt valami, de nem emlékszem mindenre, csak hogy a sláger rádió szólt, amit utálok, és hogy csak szorítottam Feri kezét, aki egy hős volt. Aztán megint jött a doktorbácsim, megvizsgált, és innenmár csak azt tudom, hogy felpörögtek az események, mondta, hogy mégiscsak császár, és hogy a másik lány elé vesz engem. Bekötöttek egy infúziót, hirtelen nagyon sok ember ott termett, mindegyik egyszerre akart dolgozni, engem meg gyötört a fájdalom, és alig bírtam az ágyon maradni, nemhogy nyugodtan.

Aztán egyik ágyról pakoltak a másikra, betoltak a műtőbe. Ekkor már annyira fájt mindenem, úgy éreztem folyamatos fájásaim vannak, nem érdekelt már más, csak hogy ne érezzem tovább ezt, és hogy legyek túl az egészen, ha császárral, hát azzal. (mondjuk fel voltam rá készülve.) A altatóorvos (nő), hisztizett egy sort, hogy mért nem szóltak neki időben, mert már lejárt a műszakja, és különben is, nagyon gáz volt. Aztán kettőt szippantottam a gázból és már nem is emlékszem semmire, csak arra, hogy a szobába érkezünk. Kicsit kába voltam még. Fecsó végül 8 óra 13-kor született meg. 3070g-al, és 53 cm-rel.

Feri közben követte Fecsó útját a csecsemősnővérrel és fényképezett meg videózott. Ezekkel a képekkel éltem egészen estig, mert addig nem láttam Fecsót. Kb. 5ig feküdtem infúzióval a kezemben. Szerencsére aranyos szobatársaim voltak, valahogy eltelt az idő. Egész nap azt vártam, hogy megmozdul a pocakban, aztán ráészméltem, hogy nem fog már:)

5 körül felkelhettem, kivették a katétert, és átköltözhettem az alapítványi szobába. Ekkor kitoltuk Fecsót az őrzőből.

Nagyon furcsa volt az első találkozás, gyönyörő baba volt, de igazából furcsa érzés volt, hogy ő a miénk, és hogy ő az aki eddig a pocakban lakott. Csak ültünk és néztük, és alig mertem még a kezecskéit is megfogni.

Aztán éjszaka a csecsemős nővér hozta megszoptatni. Odarakta mellém az ágyba. Azt sem tudtam, mit kezdjek egy ilyen kis jószággal. Próbáltam szoptatni úgy ahogy a könyvben olvastam, mert a nővér nem igazán segített. Én azt hittem, majd visszajön és elviszi, elvégre reggel felvágták a hasamat, és alig bírtam mozdulni, de nem jött érte. Én meg meg sem mertem mozdulni az ágyon, nehogy leessen. Nem is aludtam szinte semmit, féltem, hogy nem fog levegőt venni, vagy ráfekszem, vagy valami. Jól elgémberedtem reggelre.

December 16. vasárnap

A szobatársamat hazaengedték, de nem bánkódtam, mert nem volt túl beszédes. Délelőtt megnézte a gyerekorvos Fecsót, és mindent rendben talált. Délután jöttek Fecsó első látogatói, a nagyszülők. Fecsó elvarázsolt mindenkit. Ekkor még tényleg nem sok mindent csinált, leginkább csak aludt. És mindenki odavolt érte, akárkivel találkoztunk, mindenkit levett a lábáról. Valóban nagyon aranyos, és mivel nem egy óriásbébi, tényleg olyan kis picinek tőnt a többi baba között.

Éjszaka megint együtt aludtunk, egyrészt mert még nem mozogtam olyan jól, hogy felugráljak hozzá, másrészt mert így jobban a közelemben éreztem, és jó volt érezni a kis testét, ahogy ott szuszmákol mellettem.

December 17. hétfő

Ez volt az első nap, amikor végre valaki foglalkozott velünk. Egész eddig senki nem kérdezte meg, hogy tudok-e bánni egy gyerekkel meg tudom-e szoptatni, egyáltalán láttam-e már élőben egy kisbabát, vagy csak a tv reklámokból tudom, hogy létezik ilyen. Két nagyon kedves idősebb néni volt, ha rájuk gondolok nagy hálát érzek a szívemben, nem is tudom, mit csinálnék, ha ők nem segítenek akkor. Persze addigra a két nap latt sikerült kisebesíteni a mellemet, de ők megmutatták, hogy kell helyesen mellre tenni, hogy mire figyeljek a pelusozásnál, ilyesmi. És többször is benéztek, hogy minden rendben van-e. A csecsemős viziten is kedves doktorbácsi volt, aki rögtön megállapította, hogy Fecsó sárgaságos, és kért egy vérvételt, hogy kell-e kék fény alá tenni. Szegénynek a buksijából vették a vért. Nagyon szánalmasan nézett ki, amikor visszahozták beragasztott fejjel. Jól meg is tornáztatta szegényt, de ez azért vicces is volt. De rémülettel néztem, miket csinál, mert én alig mertem még mindig megfogni. Du. megjött anya is. Teljesen be volt zsongva, ami azért kicsit érthető, első unoka.

Kilátásba került a szerdai hazamenetel, és már csak ez éltetett, hogy mielőbb kijutni erről a helyről. Nem tudom, minden kórház ilyen-e, de úgy éreztem felesleges időt töltök ott, mert nem foglalkozik velünk senki.

December 19. szerda

Reggel a doktorbácsim kicserélte a kötést, és hazaengedett. Mivel Fecsó vérképe jó lett, így őt is hazaengedték. Már csak a zárójelentésekre kellett várni, de senki nem akarta megmondani, hogy mikorra várhatom. Sőt..., az a szőke r...nc, aki szombaton is volt, majdnemhogy még fel is háborodott, hogy merek valamit kérdezni. Végül nagy nehezen 11kor megkaptuk a papírokat. Ekkor szóltam Ferinek, hogy jöhet értünk. Fél 12-kor jött az a hülye pi...a, hogy "délig el kéne ám menni, mert jönnének a helyemre" Irritálóan gusztustalan stílusban. Azt hittem megütöm. Szabályosan kidobtak a szobából, amiért ráadásul fizettem. Annyira mérges voltam, felháborodott és csalódott, hogy mikor megérkezett Feri, elkezdtem bőgni. Fecsót gyorsan átvittem a csecsemősökhöz, hogy elintézzük a papírokat, aztán jöttünk haza. Szinte sírva menekültem onnan. Mást sem akartam , csak végre otthon lenni, bármennyire is féltem tőle.

Furcsa volt az autóban hátul ülni, egész más onnan a világ, azt sem tudtam szinte merre megyünk, pedig százszor is megtettük már ezt az utat. Fecsó végigaludta az utat, és otthon is egész du. csak aludt. Teljesen kiütötte magát a levegőn, pedig alig volt kint.

Az első éjszaka nyugodtan telt, csak egyszer kelt fel éjszaka enni, utána már csak hajnalban.

Beni baba születik és egy rossz hír másról

Azt gondoltam reggel, hogy ma csupa jó dolgot fogok ide írni, olyan jól indult a nap. Megszületett a kis Beni baba, és mindenki jól van, és mivel holnap nekem vérvételre kell mennem pont oda, így lehet, hogy még akár láthatom is.
Fecsó jól van, szerencsére nincs semmi arra utaló jel, hogy idejekorán ki szeretne jönni jó meleg vackából. A doktorbácsi novemberben még mindenképpen bent akarja tartani, aztán a 37dik hét után valamikor nagy valószínűséggel kiszabadítják onnan a hideg télbe. Rémísztő, főleg, hogy a novemberből már csak két hét van vissza, szóval most már valóban össze kell raknom a kórházi pakkomat.
Aztán két óra a bankban, egy a polgármesteri hivatalban, és most itthon. És most kaptam a hírt, hgoy egy kollegám meghalt, váratlanul, és egyelőre senki nem tud semmit*, 32 éves volt. Látszólag minden rendben volt vele. Azóta sem tértem magamhoz, és csak az van a fejemben, hgoy ez biztos csak valami tréfa, mert hát Ő nem halhat meg, hisz előtte az élet. Tavaly volt az esküvője, abban a templomban, ahol mi is házasodtunk. Felfoghatatlan!
*később kiderült, hogy valószínű öngyilkosság volt, leugrott a Gellért-hegyről.

Újra itt

Újra itt, újra Budapest, újra munka. nem is tudom, jó lett volna még maradni a Balatonnál, jó levegő, szép táj, Bercizés, de itthon is jó lenni, saját ágy, takaró, kispárna. Jó volt ez az egy hét, sokmindent láttunk, csináltunk, ettünk, volt Szigliget, Badacsony, Tapolca, Veszprém, Zirc, Tihany, hajózás, sült hal, halászlé, fagyi, jegeskávé, nevetés, sértődés, sírás, találkozás, beszélgetés. Szóval minden ami csak egy hétbe belefér.

11-én megszületett a barátnőm kisfia, egy héttel jött korábban, én nem is voltam még felkészülve, remélem ő igen:)

Most még pár hét munka, aztán egy darabig otthon, Fecsóval.

Egyre nő

Ferit otthon hagytam parkettázni. Kíváncsi vagyok, mi vár majd ha hazaérek.  De azért nagyon büszke vagyok rá, hogy így nekiállt.

Ma megint kaptam málnát, így azt fogom csipegetni egész délelőtt, egyre többet kapok. Mondjuk én is egyre nagyobb vagyok, Fecsó most nagyon beindult, rémisztő tempóban növekszik. Ezt leginkább a hasam méretén látom, a kilóimon szerencsére még annyira durván nem, bár azért már 3.5 kg-nál járok. Most már egyre többet van ébren, és egyre jobban érzem, hogy motoszkál valamit.  A legviccesebb, amikor megcsikizi belülről a hasamat, akkor nevetnem kell mindig.

Megszületett a héten Janka kisfia, nagyon aranyos, szerintem egy kicsit az apjára hasonlít. (szegénykém). Na de mindegy, örülök, hogy jól vannak.

Roli

Ma megszületett a kis unokatesóm. Kislányt vártak, de kisfiú lett. Biztosan nagyon aranyos, hétvégén babanézőbe megyünk. Végre történik valami.