Milán születik

Aznap reggel is minden úgy indult, ahogy szokott. Feküdtünk az ágyban, Matyi még aludt, én néztem őt, és arra gondoltam, hogy hamarosan már ketten fognak itt szuszmákolni mellettem. Néztem Őt, és Pocaktesóra gondoltam. Kérdeztem Tőle, hogy mikor akar közénk érkezni. És ahogy ezt a kérdés megfogalmazódott bennem, abban a pillanatban egy nem túl kellemes nyomást éreztem. Majd még egyet. Aztán felkeltem, és akkor már a derekam is fájt, azzal a jól ismert érzéssel nyilalt belé, amiről azt hittem már elfelejtettem, és hogy nem fogom felismerni, amit Mátéval is éreztem amikor meg akart születni.

Ekkor még nem vettem biztosra, hogy ma történni fog valami. Mátéval egy kerek napig fájdogált így a derekam mire elkezdett rendszereződni és erősödni. Ekkor még azt hittem, van időnk, mindenre. Míg én vaciláltam, hogy akkor mi legyen, hívjunk-e Matyihoz felügyelőt, vagy sem, a fiúk tették a dolgukat, reggelit csináltak, megreggeliztek, én pedig biztos ami biztos, letöltöttem a gépre a telefonomról a képeket, hogy ha legyen rajta hely, ha kell, elrendeztem a fényképezőgépet, utolsó simításokat végeztem a csomagomon, zuhanyoztam.  Közben szépen jöttek a deréktáji fájások.

A nagy dilemmázások után végül úgy döntöttünk bemegyünk a kórházba, mivel hétköznap van, bent van a dokim, nézzen rám, hogy mi van, esetleg ctg, mégis jobb, ha tudjuk, merre hány méter.

Mire elkészültünk addigra én már tudtam, hogy be KELL mennünk a kórházba, és hogy ez már AZ ami, és hogy EZ lesz a mi napunk, én a kórházból már nem jövök haza nagy pocakkal. A

A kórházban hívtam a dokit, hogy ott vagyok a folyosón... mire kérdezte, hogy készen vagyok-e a ctg-vel. Mondtam nem ctg-ről van szó,  hanem szülésről. Azt mondta 10 perc múlva jön, belefér-e még. Bele. A 10 percből lett 20 is, addig mi a folyosón ücsörögtünk, a narancssárga kórházi széken elmorzsoltam még 1-2 fájást, már fogalmam sem volt hány percesek, de 10-nek gondoltam.

Doki betoppant, vizsgálat, 2 cm-re vagyok tágulva, most rögtön megyünk, és előkészülünk a műtétre. Közben gyors telefon, hogy jöjjenek Matyihoz.

Bennem felrémlett, hogy vészesen hasonlít a szitu Matyi születéséhez, akkor ugyan még nekivágtunk a természetes szülésnek, akkor is 2 cm-vel értem be a kórházba, ami aztán nagyon nem is haladt tovább, emiatt lett végül az a vége ami, és részben emiatt most szóba sem került a spontán szülés. Pedig most úgy éreztem, mintha jobban viselném az egyre sűrűbben jövő fájásokat, de lehet, hogy ennek csak pszihés okai voltak, hogy tudtam, hogy nem lesz ennél rosszabb, hogy nem kell végigcsinálnom. Nem tudom.

Szóval én bevonultam a szülőszobába, fiúkat kizárták. Adatfelvétel, ezer kérdés, bizonytalan válaszok, papírok aláírása, amiről már azt sem tudom mibe egyeztem bele. Ketten-hárman mindig nyüzsögtek körülöttem, mindenki nagyon kedves volt, és remek volt a hangulat, annak ellenére is, hogy közben a fájásaim 5 percesekre váltottak, és hol itt szúrtak belém, hol ott, de én valami köd felett lebegve csak arra tudtam gondolni, hogy mindjárt találkozunk. Az órára pislantva arra gondoltam, hogy lehet, hogy még dél előtt egymás szemébe nézhetünk, bár arra  már nem emlékszem, hogy mennyi is volt ekkor az idő.  Aztán jött Karcsi, ölbe kapott, majd egyik ágyról a másik rakott, és betolt a műtőbe.

Megkaptam a gerincérzéstelenítést, nem fájt.  És hirtelen olyan sok ember lett körülöttem. Én pedig csak feküdtem, és vártam. Féltem az érzéstől, hogy milyen lesz majd, hogy tényleg nem fogom-e érezni mi zajlik a hasamon. És izgultam is, de ez olyan pozitív izgulás volt. Szóval feküdtem, és vártuk, hogy lezsibbadjak. Közben valaki mindig jött, és szólt hozzám pár kedves szót, bíztatott, és mondták, hgoy milyen jó lesz, mert már együtt szilveszterezhetünk.

Majd az egyik szülésznő mondta, hogy most fogják kezdeni. 11 óra 53 perc volt. Furcsa érés volt, mert éreztem, hogy történik valami, de nem éreztem semmi fizikai érzést, fájdalmat, kellemetlenséget. A szülésznő közben végig mondta, hogy mi történik, én pedig próbáltam nem magam elé képzelni, vagyis próbáltam nem arra gondolni, hogy néhány cm-re a kendő alatt szét van nyitva a hasam.

Néztem az órát. Haladtak a másodpercek. A szülésznő egyszercsak azt mondta, hogymár látszik a buksija. Ekkor 11. 55 volt. Majd mondta, hogy most fogják kivenni. Éreztem a bőrömön valami rángatás félét.  És akkor meghallottam a hangát. Zengett. Megdobbant a szívem. És akkor felemelték a kendő fölé, és ott volt Ő, a kis véres, nyálkás bőrével, csapzott hajával, és sírt. 11. 57. volt. Végül még dél előtt megszületett.

Tudom, hogy ez az élmény egy cseppet sem összehasonlítható egy spontán szülés után érzett eufóriával, nekem mégis a fülemben cseng az a vékonyka kis hang, és a szemem előtt lebeg az a kép, és most is érzem azt a kellemes érzést, ami akkor belémnyilalt, a megkönnyebbült boldogságot, az örömöt. Már nem féltem semmitől. A félelmemet felváltotta a türelmetlenség. Kedvem lett volna lehuppanni a műtőasztalról és utána szaladni, vele menni, soha el nem engedni többet. Ennek a vágyamnak hangot is adtam, mire a doki mondta, hogy tőle nyugodtan mehetek, ha tudok, ő addig összevarrja a hasamat, csak jöjjek vissza.

Aztán néhány perc múlva visszahozták, kikenve, kifenve, felöltöztetve, ekkor már nem sírt. Odafektették a vállamra. Éreztem, ahogy a kis buksiját belefúrja a nyakamba, ahogy a kis pici hideg kezével matat a bőrömön, ahogy kúszni próbál egyre lejjebb és lejjebb cicit keresve. És csak öleltem, és öleltem, és pusziltam, és szívtam magamba semmihez nem hasonlító illatát.

Még jó sokáig tartott a munka a hasamon. Olyan fél órát kb. lehet, még tovább is. Majd megint jött Karcsi, aki ölbe kapott, és megint egyik ágy, másik ágy. Fura volt látni a lábamat, ahogy Karcsi fogta, olyan volt, mintha nem is az én lábam lenne, mintha nem is én lennék ott, és bár a kezem elvileg működött, mégis olyan nehezemre esett mozgatni, mintha az sem az enyém lenne.

A nap hátralévő részét az őrzőben töltöttem, és bár azt mondták, "pihenjen a kismama" ennek ellenére fél óránként jött valaki és alaposan megnyomkodta a hasamat, ami egy cseppet sem volt kellemes érzés, nemhogy pihentető.

Este mikor kikerültem a sima kórterembe akkor odahozták a Kishercegemet. Feküdtünk egymás mellett, nyugodt volt, békés, és akkor még annyira másnak láttam Őt mint Matyit. Azóta ez változott, napról-napra egyre Matyisabb vonásokat fedezek fel rajta, és egyre több olyan kép születik, ahol megszólalásig hasonlítanak egymásra, ugyanabban a pózban, ugyanolyan arckifejezéssel alszanak. Imádnivalóak:) Mind a ketten.