2009. április 28., kedd

Utolsó napok Hollandiában- Royal Delft, Leiden

Az elmúlt napok időjárása nem nagyon jár a kedvünkben, pedig igazán jó lett volna, ha még ezt a pár napot kibírja a szép napsütés. Ehelyett eső van, meg szél, és elég zord hőmérséklet, legalábbis a múlt heti meleghez képest. Persze ez nem jelenti azt, hogy itthon lógatjuk az orrunkat, amint eláll az eső, cipőt húzunk, és már itthon sem vagyunk.
Vasárnap délután ellátogattunk a kerámiamúzeumba, a Royal Delft-be.  Delft méltán híres a itt készített kék-fehér kerámiákról, ez itt amolyan "hungarikum". A városban már az 1600-as évektől űzik ezt a mesterséget, és számos gyár  működött. Mára már csak néhány áll, még kevesebb működik. Ahol mi voltunk, annak egy része a múzeum, a többi része még ma is működő üzem, ahol gyártják a fajanszokat, és festik is őket.
Több termen keresztül csodálhattuk meg a gyönyörűbbnél gyönyörűbb műalkotásokat, mert nem csak tányérok és vázák vannak ám itt, hanem kézzel festett csempékből kirakott képek, például  Rembrant: Éjjeli őrjárata is, melynek eredetije az amszterdami Nemzeti Múzeumban található.
 
 
Minden évben elkészítik a karácsonyi kollekciót, ami egy kis- és egy nagy lapos tányérból áll, és minden évben más kép van rajta, egészen 1915-től vannak kiállítva, és nagyon szépek. Darabja olyan 200euro körül volt.
 
 
De voltak tulipánvázák, amik 4000 , azaz négyezer euróba kerültek. (Nem tudom Matyi mellett meddig maradna egy ilyen épségben a lakásunkban).
És persze minden jeles eseményre készül egy szép darab, a mostani királynő születésére, esküvőjére, továbbá meg van örökítve Hollandia minden fontos történelmi eseménye egy-egy tányéron. Aprólékos munka.
 
 
És mivel Delftről van szó, nem maradhat el Vermeer gyöngy fülbevalós lánya sem. Ez egyébként a városban mindenhol fellelhető mindenféle formában, szalvétán, poháron, papucson, hűtőmágnesen, mindenen, amin csak meg lehet jeleníteni.



Szerencsére Matyi éppen a bejáratnál aludt el, és egészen a végéig aludt, így nem kellett attól tartani, hogy történik valami baleset, és nyugodtan tudtunk nézelődni.
 
 


Tegnap délelőtt megint esővel indítottunk, majd amikor elállni látszott, akkor elindultunk Leidenbe. Kisebb nehézséggel jutottunk csak oda, mert  valami történhetett a vonalon, mert már két vonat is kimaradt abból az irányból. Hogy pontosan mi történt, nem tudjuk, mert csak hollandul mondták be, amiből csak azt értettük, hogy valami gond van, amire magunktól is rájöttünk. A vasutasok pedig nem nagyon tolonganak az állomáson, alapesetekben nem is nagyon van szükség rájuk, egész eddig nem is hiányoztak. Aztán jött egy vonat, és mi felpattantunk, gondoltuk, majd átszállunk valahol a jóra. Így is tettünk, és végül megérkeztünk.
Az idő borzalmas volt, kicsit még rosszabb is mint Delftben. Meglepő volt, hogy senki nem volt az utcákon,kivéve az utcaseprőket, és a kukásokat, nyilván valami nagy happening volt előző éjjel, és minden be volt zárva. A nyitvatartási idő mindenhol du. 3-kor kezdődött, és hajnal 2-3-4 ig tartott, legyen az kávézó, étterem, büfé, bármi.
Így sétálgattunk a kihalt városban, közben hol kisütött a nap, hol eleredt az eső, hol feltámadt a szél. De mi csak jártuk a város barátságos, kacskaringós kis utcáit, és vártuk, hogy felébredjen a város, és Matyi.
 
 
 
Közben többször is eleredt az eső, és egyszer bőrig is áztunk. Szerencsére ekkor már kinyitottak a kávézók, és behúzódtunk az egyikbe száradni és melegedni.
 
 
A város egyébként szép volt nagyon, bár kicsit jobb időben biztos jobban tudtuk volna élvezni a sétát, de végül így is jól sikerült a nap. 
Közeben pedig zajlik a készülődés.  Az országban a Királynő születésnapjára készülnek ami 30-án lesz. Szép lassan kikerülnek az ablakba a nemzeti lobogók, narancssárga pótszalaggal ékesítve.  Még a templomtornyra is felkerült. 

Az ablakokba, ajtókra naracsszínű lufik kerülnek, és egyre több ember jár ebben a színben. A várost ellepik a plakátok, amelyek mindenféle mulatságba csábítják az embereket. Készítik a színpadokat, a stégeket. Ennek az ünnepnek mi már nem leszünk részesei. Holnap utazunk.
Pedig már kezdtem megszokni az ittlétet. Már épp kezdetem magamat nem turistának érezni, hanem lakosnak. Hisz ismerem az utcaneveket, amiken járok, most már tudom hol lehet pénzt felvenni, és merre van a vasútállomás. Tudom, hogy a hozzánk legközelebb eső két bolt közül, melyik termék melyikben az olcsóbb. Tudom, hogy melyik utca torkollik lépcsős hídba, ami ugye babakocsival nem pálya, és tudom, hogy melyik nem. Tudom, hogy a szomszédok este 11 körül érnek haza, és reggel 7kor kelnek. Tudom, hogy hétfőn viszik el a papírhulladékot és szerdán a háztartási szemetet. És tudom, hogy itt nem szombaton vannak az esküvők, hanem pénteken, és hogy csütörtökön és szombaton van piac.
Szóval már épp kezdetem magam otthonosan érezni. Ebben mondjuk Matyi nagy segítségemre volt, aki ugyanolyan kupit varázsolt  itt is a nappaliba pillanatok alatt, mint otthon. Pedig nem is hoztuk el a játékait, csak 4-et, amiből 2 könyv. De hát nemhiába, zseni, a semmiből is képes várat építeni.
Úgyhogy készülődünk. Még csak lélekben, majd este lesz csomagolás, amikor Matyi alszik, különben ő csak kipakol, nem be.
Holnap megyünk haza. Viszlát Hollandia! Vár Magyarország!

2009. április 26., vasárnap

Dordrechtben

Dordrecht kb. fél órányi vonatútra van Delftől, Rotterdam felé, és a Zuid-Holland tartomány legdélibb városa. Ma már nem olyan jelentős város, mint volt a középkor tájékán, akkoriban a kikötője vetekedett Rotterdaméval, ami aztán gyors fejlődésnek indult, és jól lekörözte Dordrechtet. A város a Masse és a Kil torkolatánál épült, és minden irányból víz veszi körül.  A várost 3 csatorna szeli át, amik kikötőként is üzemelnek, a kis motorcsónakoktól kezdve, a vitorlásokon át, a fantasztikus jachtokig,  minden megtalálható volt itt. Gyönyörű látvány volt az ég felé meredező árbócok serege.A jachtok pedig hihetetlen jól néztek ki, elképzeltem, hogy nekünk is van egy ilyenünk, és csak bepattanunk hétvégén, kimegyünk a tengerre, vagy át Angliába. Jó lenne:) De érdekes volt, hogy a hajók amolyan hétvégi házakként is funkcionáltak, volt aki csiszolgatta, volt aki csak ücsörgött rajta újságot olvasgatva, volt egy házaspár akik piknikkosárral jöttek, és szálltak fel az egyikre. Irigylésre méltó volt.
 
 
 
 
 
A Masse folyónál pedig Matyi nagy örömére hatalmas teherhajókat és kompokat láttunk. Szerencsére találtunk padot is, ahol Matyi hódolhatott új hobbijának a padon ücsörgésnek.  Láthatóan nagyon élvezte, mind az ücsörgést, mind a látványt.
 
 
 
Én pedig éppen elfértem egy zsiráf lába között:
 
 
A város maga amúgy csendes kisváros, az emberek többsége a főtéri piacon volt megtalálható, ott igen nagy volt a nyüzsgés, volt valami divatbemutató, meg mutatványosok is, szóval igazi vásári hangulat volt. Arrébb, ahol már fogyott a tömeg, ott pedig szinte kihalt utcákon tudtunk gyönyörködni a házakban. Meglepetésként beléptidíj nélkül lehetett bemenni a helyi Grote Kerk-be (Nagytemplom), ami valóban hatalmas volt, és gyönyörű.  Manapság minden templomba belépőjegyet kell venni, ami nekem kicsit fura, mert elveszni látszik a templom valódi funkciója , ahová pedig nem kell az pedig zárva van. 
Kellemes pár órát töltöttünk el itt. 
Ma pedig reggel óta zuhog az eső, és egyelőre várjuk, hogy elálljon, hogy hasznosan tudjuk eltölteni a napot. 

2009. április 24., péntek

Hétköznapjaink Delftben

A hétköznapjaink többé-kevésbé hasonlóan zajlanak, mintha otthon lennénk.  Azért vannak különbségek. Ilyen például, hogy reggel együtt ébredünk, mert Apa csak 9-re megy dolgozni, és ahhoz is elég elindulni fél 9-kor. Matyi olyan fél8 -8 körül ébred, és rögtön rohan az apjához, "Apa, apa" felkiáltással és le sem lehet róla rángatni egészen indulásig. Ilyenkor mi az ablakhoz megyünk, hogy integessünk neki. Matyi szeret egyébként az ablakban ácsorogni, kicsit öregasszonyos szokás, de mit tegyek. 
Aztán reggeli neki, reggeli nekem, és vagy elmegyünk boltba, vagy nem, az biztos, hogy Matyi fél 11 tájékán kidől egy újabb szundira. Ez teljesen változó meddig tart nála, min. 1 óra, de volt már hogy 3 órát is  lehúzott.Ha rövidet alszik, akkor még délután séta után még alszik egy kicsit, ha hosszút, akkor már nem igényel több alvást a nap folyamán.Szerintem elindult a napi egyszeri alvás felé, igaz, hogy ez még egybeesik az ebédidővel, így volt már hogy 3kor ebédelt, mert akkor kelt fel. 
Ebéd után séta. Már hozza a cipőjét, hogy vegyük fel, ő maga is megpróbálja mindig felvenni, egyelőre kevés sikerrel. A sapkát viszont már profi módon teszi a fejére. Az apjáét is. Aztán kukucsozik ki alóla. 
A délutáni sétát az utóbbi pár napban szigorúan a vízparton hajtjuk végre, kacsát és hajót nézünk, kavicsot és botot szedünk.
 
 
 
Kavicsszedés közben:
 
 

 
Aztán Matyi választ egy padot, amire kényelmesen rátelepszik, és képes ott ücsörögni egy fél órát is. (Ez is elég öregasszonyos szerintem). Így hát ücsörgünk, nézzük a vizet, meg ami arra jön, kekszet rágcsálunk, fecsegünk az járókelőkkel, besöpröm a Matyira vonatkozó dicséreteket. 
 
 
Aztán mikor Őurasága úgy gondolja, hogy kiücsörögte magát, akkor hazafelé vesszük az utunkat, és ha ez kocsiban ülve történik, akkor vagy "lóg a lábát" kell játszani, vagy egyszerűen csak kényelembe helyezi magát:
 
 
Aztán Matyi vagy alszik, vagy nem, ez változó. Az esti rituálék az otthonhoz képest 1 órás csúszásban vannak, egyrészt mert Feri is később ér haza, másrészt 9kor még szinte teljesen világos van, és ez egy kicsit az én időérzékemet is megborítja. A vacsit általában itthon főzzük, mivel Feri nem tud meleget enni a cégnél így minden este meleg kaja van. Megjegyzem nem könnyű ám úgy főzni, hogy nincs semmi hozzávaló, és nagyon bevásárolni sem lehet, mert nem tudjuk a hazavinni. De azért mindig kitalálok valamit.
De volt, hogy beültünk valahová:
 
 
A fürdés megelőző vetkőzés általában nagy randalírozásba torkollik, amikor pucér hercegünk végigfekszik minden párnát, lebirkózza Apát, majd kézen fogja és viszi a fürdőbe. Itt nincs kád, így Matyi is zuhanyzik. Nagyon aranyos, és ügyes, ha áll szépen kapaszkodik, majd gondol egyet és leül, és úgy csinál, mintha kádban ülne, csapja a vizet, söpör a lábával. Majd a kedvence, amikor maga irányíthatja a zuhanyrózsából a szájába a vizet. 
Fürdés után már bezár a bazár, Matyi elfárad, és viszonylag rövid időn belül álomba szenderül, majd bekerül a kiságyába, ahol teljesen változó időtartamot tölt, volt már hogy csak hajnal 5kor került mellénk, de van, hogy már fél 12-kor odakívánkozik. 
 
Végül, a tegnapi szerzeményem:
 

2009. április 21., kedd

A holland Manhattan, és a szélmalmok földje

Mivel a szombati napunk olyan teljesre és tökéletesre sikeredett az amszterdami tulipántúrával, hogy gondoltuk, kár lenne a vasárnapot veszni hagyni, így újra vonatra szálltunk és elmentünk Rotterdamba. A városról annyit érdemes tudni, hogy nem a már megszokott tipikus holland kistéglás épületek jellemzik, és a régebbi korok épületeiből is csak épphogy maradt egy, kettő. A II. világháború idején ugyanis szinte porig bombázták a várost, lévén akkoriban itt volt a világ legnagyobb kikötője (azóta már már beelőzte Szingapúr és Sanghaj). Újjáépítették, de nem olyanra, amilyen volt, hanem magas üvegpalotákat építettek, a kis vörös téglás házak helyére, ami akkoriban egyedülálló volt Európában. Tény, hogy a város hangulata ezáltal egész más lett. 
 
A holland biztosító: 
 
 
 
Átszelve a várost, a híres-neves Euromast kilátótorony felé vettük az irányt.  Útközben egy hatalmas parkban csodáltuk a kacsákat, leginkább Matyi, és erőt gyűjtöttünk.
 
 
A torony a parkból: 
 
 
A toronyban a középső üveges részig lift visz fel, ott van egy étterem, meg szálloda rész, onnan gyalog lehet tovább menni, majd a legtetejére azon a vékony fehér oszlopon megint csak egy lift visz fel, ami közben körbe forog. Mivel babakocsival voltunk így Feri, aki egyébként is tériszonyos, és Matyi "csak" az étteremszintig jöttek, de ez is 100m magasan volt. Én még kicsit tovább mentem, de a liftre váró sort már nem vártam ki. De a látvány így is fantasztikus volt. Sajnos a kikötő felett jó nagy volt a pára, így nagyon messzire abban az irányban nem lehetett ellátni, de azt még így látható volt, milyen hatalmas, tele volt darukkal, árbócokkal és hajókkal.
Az Erasmus-híd felülről:

 
A véget nem érő kikötő:
 
 
A kikötő partján végigsétáltunk, és elértük utunk második célját, egy kis hajót, ami elvisz minket a szélmalmok földjére, Kinderdijk-re.  Ez egy falu, melynek a szélén 19 szélmalom áll a csatorna mentén, mindegyik a 1700-as évek elejéről való. A hagyományostól eltérően ezek nem őrlőmalmok, hanem szivattyúként működnek,távol tartják a termőföldektől a tengervizet, mivel azok jóval a tengerszint alatt fekszenek. Ma ezt a funkciójukat már nem használják, de vész esetén bármikor bevethetőek lennének, viszont lakóházakként üzemelnek. Jó lehet egy ilyenben lakni.Az egyik látogatható, de mi nem mentünk be, mert úgy gondoltuk babakocsival úgysem tudnánk bent közlekedni, ahogy az itteni lépcsőket megismertük, ráadásul hosszú sor állt, amit végképp nem volt kedvünk kivárni.
A hely felkerült az Unesco Világörökség listájára, mivel ennyi szélmalom sehol máshol nincs együtt, ilyen kis helyen. 
 
A hajóról:
 
 
És tényleg gyönyörű látvány volt:)
 
 
 

 
A hazaúton már nem sok minden tartotta bennünk a lelket, olyan fáradtak voltunk. A napot, és a hétvégét egy Argentin Steakhous-ban koronáztuk meg egy-egy szelet steak-kel. Isteni finom volt, még úgy is, hogy volt némi félreértés s köretet illetően, de ennyi még belefért. Hullafáradtan, kipirosodott arccal,  és telis-tele élményekkel zuhantunk ágyba. Persze ilyenkor sosem alszom jól, csak úgy zakatolt az agyam, és mint egy diavetítőből jöttek a szemem elé a hétvége képei. A lábam még hétfőn is fájt, nem esett jól cipőben lenni. Vesztemre belecsúsztunk Matyival egy 3 órás sétába, mert az út kicsit másfelé vitt mint amerre én menni szerettem volna, de hazataláltunk. Ma már kezdek ura lenni a helyzetnek, már nem fáj minden porcikám. 
Bónusz kép a bennem rejlő gyerekről:

2009. április 20., hétfő

Amszterdam és a tulipánok

Több szempontból is szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Egyrészt már az is szerencse, hogy úgy alakult, hogy itt lehetünk ebben a csodálatos országban. Másrészt viszont ennél jobbkor soha nem is jöhettünk volna, hisz most van ám csak az igazán tulipánszezon. A múlt héten mondták a holland híradóban (nem, nem tudok hollandul, de éppen csak annyira hasonlít a németre, amennyire még nem felejtettem azt el, és így kb. minden harmadik szóból össze lehet rakni, és hát a képek sokat segítenek), hogy elkezdték leszedni a tulipánokat, amiket exportálásra szánnak, mutatták is, hogy szedik, kötik csokorba, és rakják teherautóra. Egyébként is biztosak voltunk benne, hogy innen nem mehetünk úgy haza, hogy ne lássunk tulipánföldet, ez a hír pedig csak lökést adott. Volt arról is szó, hogy elmegyünk Keukenhof-ba, ahol egy botanikus kert szerű dolog telis-tele van tulipánokkal, jácintokkal, és tavaszi virágokkal. De az árát elég borsosnak találtuk, végülis mégiscsak olyan virágokról beszélünk, ami azért fellelhető bárhol, szóval nem ritkaság. Ezért úgy döntöttünk, hogy útban Amszterdam felé úgy megyünk, hogy a vonat átvigyen egy kicsike részén a tulipánföldeknek. Nem volt nagy kitérő, sőt... és hát a látvány páratlan volt. A képek minősége a vonatablakon keresztüli fotózás következményeképpen nem tökéletes, de az élmény és a látvány feledhetetlen volt, és ha bármikor is ránézek majd ezekre a kicsit homályos képekre, akkor rögtön magam előtt fogom látni a végtelen tulipánrengeteget.



Aztán a vonat megérkezett Amszterdamba, és sitty-sutty belekeveredtünk a forgatagba, szinte gondolkodási időnk sem volt. A város tényleg maga a csoda, talán tényleg olyan mint semmilyen másik a világon. Itt valóban mindent szabad, minden elfogadott, és az ember nem botránkozik meg semmin. A coffeshop-ok egymást érik, némelyikből csak úgy árad ki a fűszag. A kirakatokban lányok hívogatják az erre vevő közönséget, még a templom melletti téren is, ami nekem azért kicsit furcsa volt. Kora délben láttunk már teljesen belőtt Bob Marley-hasonmást, amint egy sörösdobozt rugdosva maga előtt haladt a városon át, és ezen jókat nevetett csak úgy magában. Láttunk kapuban ücsörgő fiatalokat a reggeli betevő kávéjukkal és füves cigijükkel, és láttunk motorcsónakon pezsgőző ünneplő ifjúságot. Feri szerint a város olyan mint egy non-stop diáksziget, és valóban olyan. Az utcákat ellepi a hömpölygő, bámészkodó tömeg, de valahogy mégsem zavart. Persze a fentebb írt ledérség nem jellemző az egész városra. Távolodva a kemény magtól, a város is nyugodtabb lett egy kicsivel, az emberek is inkább a nézelődők, vásárolók, tisztes turisták táborát erősítették, ahogy mi is.
A virágpiacra véletlenül ráakadva megcsodáltuk a szebbnél-szebb tulipánokat, és jól bevásároltunk tulipánhagymából, szóval jövőre már a saját teraszomról fogok gyönyörködni a saját tulipánerdőmben.


A város maga varázslatos a körutakhoz hasonlóan elhelyezkedő széles csatornák és az őket átszelő számtalan híd látványától. Rengeteg a hajó, a csónak, a jackt, az evezős, minden ami vízzel kapcsolatos. Engem pillanatok alatt a rabjává tett. Szerintem pedig olyan ez a város, mintha folyamatosan a Duna-parton sétálnék. De valahogy mégis más, sokan voltak, de a tömeg nem volt nyomasztó, a házak kisebbek, barátságosabbak, mint a mi Pestünkön.


Fájó szívvel búcsúztam Tőle, de lehet, hogy még visszatérünk egyszer, gyerek nélkül, hogy egy kicsit újra fiatalnak érezzük magunkat, szóval folyt köv. majd valamikor a távolabbi jövőben. 

2009. április 17., péntek

Piacon

A piac az a hely, amit otthon nem nagyon szoktam látogatni. Nem vagyok az az igazán piacolós, sokszor sorbanállós, legolcsóbbat keresős, legtöbbször rövid időn belül idegesíteni kezd a tömeg, az, hogy valaki mindig nekem jön, hogy nem engedhetem el egy fél pillanatra sem a táskámat. Persze ez nem jelenti azt, hogy sosem járok piacra, Máté óta gyakran megfordulunk a közeli kispicon gyümölcsöt venni. Viszont, bárhol járunk a világban, nem hagynám ki semmi pénzért, hogy felkeressem a helyi piacot. Valamiért érdekel, hogy milyen a hangulat, mit árulnak, és hogyan.
Tegnap itt is felkerestük az itteni piacot, amit minden héten csütörtökön tartanak a helyi főtéren, a Nieuwe Kerk (Újtemplom) előtti téren, és a környező utcákban. A templom maga a 14. században épült, de több tűzvész, robbantás után sokat változott, egészen az 1800-as évek végéig, amikor megtoldották a templomtornyot, ami így 108 méter magas lett. 
 
A piac nélküli főtér:
 
 
 
 
 
Már szerdán délután tele volt a tér traktorokkal és utánfutókkal, amiken a piaci állványokat szállították, és gondolom mindezt szerdáról csütörtökre virradóra valakik össze is szerelték, mert reggelre tele volt a tér asztalokkal, kocsikkal, árusokkal. Az igazi vásári hangulatról egy zenélő szekér gondoskodott. A zenére a bábuk táncoltak, a gyerekek pedig tátott szájjal figyelték, köztük Matyi is.
 
 
A piac egyébként nem csak zöldséges-gyümölcsös volt, volt itt minden ruhától a macskakajáig, régiségek, könyvek, porcelánok, sült heringes, gyrosos, de a kedvencem a sajtos volt:
 
 
A piac tiszteletére a templomtoronyban egész álló nap szóltak a harangok, de nem csak a sima bimm-bamm volt, hanem igazi melódiákat játszott, hogy hogyan azt nem tudom. Először aggódtam, hgoy zavarni fog, mert idehallatszik a lakásba is, és mondjuk este 11kor már tudnám nélkülözni a templom figyelmeztetését, hogy este van, de érdekes módon nem volt zavaró, inkább szórakoztató volt. 
A virágpiacra sajnos már későn érkeztünk, a virágok legnagyobb része már eladásra került, de a maradék is gyönyörű volt. Jövő héten biztos, hogy ott indítjuk majd a napot, és akkor tudok majd fényképezni is. 
Az időjárás tegnap nem volt épp a legkedvezőbb, kicsit hűvös volt, néha esett, néha nem, de ez nem tudott minket megakadályozni abban, hogy megtegyük a szokásos délutáni sétánkat. 
 
 
A 14. században épült városkapu. (Oostpoort) A hét közül már csak ez az egy áll.
 
 
 
Matyi bohóckodik, itt éppen nyálbuborékot fúj.
 
 
És ma péntek van, és holnap szombat, azaz Apa nem dolgozik, így megint hármasban tölthetünk 2 teljes napot. De olyan érzésem van, mintha itt gyorsabban telne az idő, mint otthon. Hiszen már hatodik napja vagyunk itt, pedig még csak most jöttünk.