Tavaly ilyenkor még csak sóvárogva néztem be a játszótér kerítésén,
gyönyörködtem az alig totyogó kis csöppséges látványában, és arra
gondoltam, hogy milyen sokára lesz az, amikor mi is részesei lehetünk
ennek a közösségnek. Akkor még azt gondoltam, hogy ez milyen jó buli,
hisz, mégsem otthon vagyunk egyedül, hanem kimozdulunk, társaságba
megyünk, Matyi is barátkozik, én is, és mindenki boldog. Aztán szép
lassan elkezdünk játszótérre járni, kizárólag hintázni, és ez sem
tartott tovább 15 percnél, hisz Máté még pici volt. De már akkor is
éreztem, hogy belülről nézve a játszótér kicsit más, mint onnan
kívülről. De mindig adtam egy újabb és még egy újabb esélyt, hogy biztos
velem van a baj, vagy egyszerűen csak rosszkor jöttem, és éppen akkor
nem volt barátnakvaló. Azt tudni kell, hogy a mi játszóterünkre csupa
csodagyerek jár, aki mindig átaludta az össze éjszakát az első naptól
fogva, akivel 100 gyerekprogramra el lehet menni, mert nem nyűgös
egyáltalán, sőt élvezi, legyen az baba-mama torna, zenebölcsi,
játszóház, bébijóga, bébiúszás, bébimasszázs, stb... Én pedig csak
néztem és nem szóltam semmit. Az én gyerekemmel ezek szerint baj van,
mert ő nem aludta át az éjszakát csak 1 évesen, és bármennyire is
szomorú volt ezt nekem belátni, hogy nem szeret minden gyerekprogramot,
még akkor sem ha én ott vagyok, a zajos, hangos helyeket pl. egyáltalán
nem preferálja. Szóval rájöttem, hogy én nem tartozom a játszótéri
anyukák szoros kötelékébe.
Ez a tudat ma még jobban megerősödött bennem, mert ma délután megint oda
vitt az utunk. Mivel a kertben még nincs saját homokozónk, így oda
menttünk ebéd után, mert Máté nem volt álmos (valamiért mostanában sose
az) és különben is itt a tavasz.
Azon már rég túl vagyok, hogy beszélgetni, ismerkedni próbáljak, az a
néhány melléfogás bőven elég volt, hogy ne próbálkozzak többet. Így csak
békésen ácsorogtam a homokozó mellett. De még így is sorban kapom a
csúnya tekinteteket, amikor Máté épp megfog egy lapátot ami nem az övé
(de nem kiveszi a gyerek kezéből, hanem a földről veszi fel), vagy
valami testi kontaktust , mint pl. simogatás, akar létesíteni egy másik
homokozó gyerekkel, aki éppen annyira homokos tetőtől talpig, mint
Matyi. Még szerencse, hogy Matyi alapvetően jó fej, nem ragaszkodik
ezekhez a műanyag vacakokhoz, az övéit is úgy kellett kiásnom szinte a
homokból,mert egy másik kisfiú játszott velük, de nálam ez eyáltalán nem
veri ki a biztosítékot.
De az már igen, ha egy anyuka elővesz egy egész zacskó kölesgolyót,
amiből természetesen csak az ő gyereke kaphat, és persze azok barátai.
Nem kell magyaráznom senkinek, hogy káosz lett a köbön, mert ugye akik
nem kaptak, köztük Matyi is, azok is kértek volna, és persze hiszti
volt. Hiába adtam neki oda a táskámból azt amit mi vittünk (mert mindig
van nálam egy kis szatyorban, biztos ami biztos) az persze nem volt jó
neki, mert ő is a nagy zsákból akart enni.
Túltettük magunkat az ügyön, a figyelemelterelés most bejött, és elmentünk lovagolni.
De nem kellett a következő atrocitásra sokat várni, mert Matyi kiszúrta,
hogy egy kisfiú egy kulcscsomót szorngot, és nyalogat. Persze
rástartolt, én utána, és megint csak próbáltam meggyőzni arról, hogy ezt
neki nem lehet, egyébként sem, más kulcsát meg pláne nem. Persze
kulcsos anyuka csak rosszalóan néz felénk, üzenve a tekintetével, hogy
hagyja már az én gyerekem békésen kulcsot nyalogatni az ő gyerekét, de
ennél többet nem tett az ügy békés elsimítása érdekében.
Itt volt az a pillanat, amikor összeszedtük a holminkat és kisétáltunk a játszótér kerítésén.
Nyilván vissza fogok még menni, mert ez elkerülhetetlen, de azt hiszem visszaszokunk a csúcsidőn kívüli játszóterezésre.
De hogy pozitívumot is mondjak, azért kellemes embert ismertem meg J.
anyukája, és K. apukája személyében. Remélem máskor is találkozunk még,
és kicsit enyhíteni tudnak a rossz szájízemen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése