A Duna

 Mivel én a városból kifelé megyek munkába, így én a hétköznapokban nem szembesülök nap mint az apadó Duna látványával, és nem is szeretem ilyen szomorú állapotában látni. Persze nyilván tudom, hogy csökken a vízszint, hiszen mitől nőne, ha nem esik eső már hetek/hónapok óta, tisztességes mennyiségű meg pláne nem. Máté ugyan rendre beszámolt egész nyáron a vízállásról, hogy már nyár elején ki kellett tenni a pótstéget, és nagyon hamar a legszélsőbb állapotába kellett állítani. Majd még egy pótpótot kellett hozzárögzíteni, de azt már fordítva szerelték rá, a hosszabb felével a víz felé, hogy nyerjenek egy kis időt. De a hét elején a vezetőségnek már el kellett mennie Csepelre a szövetséghez, hogy kölcsönkérjenek még stéget, amire eddig még nem volt példa. Szóval nyilván tudtam, hogy nagyobb a baj, mint szokott lenni, hogy ez nem csak "sima" alacsony vízállás, hanem itt rekodalacsony számokról fogunk beszélni. 

És tessék... most, vasárnap délután 1 cm-re vagyunk attól, hogy a Paksi Erőmű teljesen leálljon, ami valószínűleg még ma meg fog történni. 

Tegnap este futottam néhány km-t, és csak ez járt a fejemben, hogy amellett, hogy ez gazdaságilag, energetikailag valóban egy katasztrófa, és nagyon-nagyon alulról súroljuk a teljes összeomlás határát ( és akkor próbálok arra nem gondolni, hogy vannak emberek, akik képesek még mindig viccet csinálni az egészből, ujjal mutogatni, pökhendin kioktatni és számonkérni szakembereket, de hagyjuk is ezt, mert egy  szóval sem érdemes ezt a csürhét illetni.) szóval amellett, hogy ez most valóban az egész lakosság tudatos- és fegyelmezett összefogására van szükség, amellett emögött a leállás mögött az ott dolgozó emberek lelki harca is ott van. Eszembe jutott, hogy amikor apukáméknak le kellett állítaniuk a kemencéket, amit azelőtt soha nem csináltak, hogy mennyire nehéz volt azt nekik látni, végigcsinálni azt a protokollt, amit tudtak, hogy létezik, de soha nem gondolták, hogy szükség lesz egyszer rá. Teljesen összeroppantak ettől, és markos férfiemberek  sírtak emiatt, mert az életük volt. Annak a leállásnak nyilván volt egy végzetessége, ami még drámaibbá tette, de az érzés a paksi dolgozókban most ilyesmi lehet. 

Ami sajnálatos, hogy az elkövetkező héten sem számíthatunk esőre. Enyhülésre sem igazán, héfőn-kedden még a mainál is melegebbet várunk. 

Az imént olvastam Kapitány István bejegyzését, aki közzétette, hogy mely nagyfogyasztók  mennyi áramot spóroltak meg a tegnapi nap folyamán. Hiszem, és bízom benne, hogy minden felelősen gondolkodó ember is a szokásosnál jobban odafigyel, és akkor nem lesz nagyobb baj. 

Feriék homeofficeban lesznek a héten, igaz, mi szerdán elutazunk, úgyhogy csak 2 napot érinti. Mi nem vagyunk hivatalos nagyfogysztók, de ettől függetlenül úgy jöttünk el pénteken, hogy nem indítottunk méréseket, minden készüléket lekapcsoltunk, és a klímát is feljebb állítottuk 2 fokkal. 

Itthon igazából csak az időzítésre tudunk figyelni. Nem is mostam egész héten délután, munka után, hanem csak tegnap reggel indítottunk mosógépet. Szárítógépünk nincs. Gyepünk nincs, medencénk nincs, klímánk nincs, szóval ezek mind pipa. Negyven fokban egyébként sem sütnék semmit, és nem is állnék neki vasalni, szóval ez is pipa. 

Na de hogy visszakanyarodjak az első bekezdésemhez... Marcival ma ketten vagyunk itthon, és ő meg akarta nézni a Dunát, így felkerekedtünk délelőtt, és elmentünk a Margitszigetre. Marci biciklivel akart menni, de én nem vállaltam ebben a hőségben a bicajozást, legéett volna a bőr a karomról, mire hazaérünk, bkv-val mentünk. 

Nagyon szomorú látvány volt a mi szépséges Dunánk :-( 

Visszakerestem néhány régebbi képet a híd környékéről. Ez egy 2018. július elején készült kép, amikor hajóztunk a fiúkkal a Dunán. A kis alagút most bőven vízszint fölött van, az alagút végétől most kb. 3-4 méternyi száraz part van még. 

Ez a mostani part. A fák alatti lépcsősor  aljáig szokott általában lenni a vízszint. 

Ilyen volt 2018ban. 

A Margitszigetről hamar eljöttünk, Marci a parlament felé szeretett volna menni, én meg belementem, de balgaság volt, mert addigra irtó meleg lett. Végül egészen a Vigadóig mentünk el, és ott szálltunk földalattira, mert Marci nem akart a Keletihez menni. 

Azóta itthon pihengetünk. 

Nekünk egy kis fény az alagút végén, hogy szerdán nyaralni indulunk. Sose volt még ilyen, hogy azt mondhatjuk, hogy elmegyünk a tengerpartra hűsölni, mert ott, ahová megyünk elvileg "csak" 33 fok lesz/van. Hát nagyon kemény. 

Mindenkinek kitartást! 

Szerteszét

 Az ország két szélső csücskébe is jutott a gyerekimből erre a hétre, mert Milán lement Keszthelyre a barátaival hétfőn, Máté pedig kedden ment Szegedre, mert most zajlik az evezős országos bajnokság a Maty-éren. Úgyhogy most pár napja csak Marcink van, olyanok vagyunk mint egy 1 gyerekes család. 

Teganp nyitott itt a sarkon egy gyros-ozó, és gondoltuk, hogy este elmegyünk majd Marcival, had örüljön, hogy foglalkozunk vele :-) Azt nem is mondom, hogy nem volt jó ötlet, mert irdatlan sokan voltak, belátom én naiv vagyok, és meg sem fordult a fejemben, hogy egy kisebb nyitási akció tömegeket vonz, de így volt, mindegy is, jó sokat álltunk sorban, majd jó sokat vártunk a kajára is, de mindegy, az az este erre volt szánva... de hogy Marci mennyit sopánkodott, hogy most azt hiszik, hogy ő egyke, és hogy milyen már... nem is értettem miért borította kis ez ennyire. 

A múlt heti hőséget végül csak túléltük, de igazából ez az e heti szeles-borús-semmilyen idő sem jobb, mert ettől olyam tompa vagyok meg álmos, hogy az nem normális. De már csak 2 munkanapot kell túlélni, és megyünk nyaralni. Azt már nagyon várjuk.

A hétvégén, mivel meg kellett járatnunk a Toyotát, elmentünk Kisorosziba, a szigetcsúcsba. Mondta Máté, hogy nem sok víz van már a Dunában, a stéget már bő 1 hete is teljesen kellett már húzni, hogy vízre tudjanak szállni, de aztán még el is kellett fordítani egy bizonyos szögben, hogy a sarka még vizet érjen, szóval fel voltunk készülve arra, hogy nagyon alacsony lesz a Duna vizszintje. És az is volt. 

Látszik a partszakaszon, hogy meddig kellene egyébként normálisan érnie a víznek, de hát ott most csak szikes szárazság van, mint egy prérin. 

De amúgy meg jó hely, sok kempingező volt, meg fürdőző is, de mi most nem strandolni készültünk, csak sétáltunk kicsit a homokpadok között a langyos vízben, aztán jöttünk haza. Még ettünk egy lángos az ottani büfében, ami viszont nagyon patent volt, pont olyan amilyennek egy lángosnak lennie kell. 

Aztán este a csajokkal Csík zenekar koncerten voltunk a Budapest Parkban, és kint hagytuk a valóságot.  Hát az nagyon jó volt! 

Holnap várjuk haza Milánt, szombaton pedig Szentesre- Szegedre megyünk, hogy vasárnap megnézzük Mátét, hogy evez. 

Tegnap csekkoltam a felvit is, mert nagyon nehezen akartak jóváíródni a pontok, de tegnapra meg lett az összes, ( na nem úgy, csak ahogy Máté várta) úgyhogy már semmi teendőnk nincs, csak hogy izguljunk, és várjunk, hogy mi lesz az eredmény. 

Közben pedig követjük a vb-t, így a célegyenesben már én is szívesebben kapcsolódom be. 

Szentendrei séta

 Nem nagyon szeretem a telet, sőt határozottan nem szeretem. Hóval sem igazán, de ezt a szürkehideget különösen nem szeretem. Olyannyira elegem van már a nagykabátból, hogy már kimozdulni sem nagyon van kedvem. Kirándulni sem voltunk már jó ideje, most valahogy nem vonz a hegyen megfagyás úgy, hogy csak köd meg szürkeség ölel körbe. Nem mintha sok időnk is lenne kirándulni, de nem is keressük azt az időt. 

Tegnap Marcinak Szentendrén volt futsal tornàja, és már amikor kiderült, hogy oda kell menni, már akkor gondoltam, hogy akkor megtoldjuk egy kis sétával. 

Azon már átsiklottam, hogy a 2 meccs között volt egy bő 2 órás szünet, úgyhogy még többet is sikerült egy kis sétánál a lábunkba tenni. 

Úgyhogy a Duna-part és a belváros is belefért, meg még lángos meg palacsinta is 🙂

Jól átfagyva értünk vissza a tornacsarnokba. Marciék sajnos kikaptak, de legalább sétáltunk egy jót. 🙂

Januári kirándulások

Január elején nem nagyon mozdultunk ki, de aztán a hónap végére belehúztunk, és két egymásutáni hétvégén is tettünk egy kört a hegyekben.

Múlt hétvégén a budai hegyekben jártunk egy kört, azon a héten esett a hó is, és még pont elcsíptünk egy kis havas erdőt. Az úticélt Marci választotta, a Virágos-nyerget nézte ki, én pedig az odautat találtam ki. Két irányból közelítheő meg viszonylag egyszerűen, a Hármashatár-hegy felőle, de ott voltunk újévkor, úgyhogy most a másik irányból a Rozália- téglagyártól indultunk el felfelé. 

Nagyon szép volt a téli erdő, nem volt már hatalmas hó, és nem volt még jeges sem, éppen járható volt.

Nagyon jóleső 11 km-t sétálgattunk a kellemes téli hidegben. Igaz, hogy Milán felfelé szinte végig vergődött, ( Máté edzésen volt aznap délelőtt, mert egyébként az ő feladata szokott lenni a rángatózás, de ilán jól hozta) de visszafelé talán elfogyott az energiája és szinte eseménytelenül csorogtunk vissza az autónkig.  

Aztán másnap, megint csak szép napos, de hideg idő volt, és mondta Feri, hogy menjünk aznap is valami rövidet valahol, és azt találtam ki, hogy nézzük meg akkor a dunakeszi Auchan mögötti Teknős tanösvényt a tőzeglápos tavaknál. A volt kollégiám a közelben laknak, és ők sokszor járnak ide ki csak úgy sétálgatni, és már egy ideje a fejemben volt, hogy meg kéne nekünk is nézni. 

Tényleg nagyon klassz hely, szinte hihetetlen, hogy  egy nagy bevásárló terület mögött egy szinte érintetlen természetbe botlunk. A tavak viszont sajnos jól körbe vannak épíve házakkal, a kisebbeket nem is lehet az utcáról látni a házaktól, de a nagy tó partján lehetett sétálni. A tanösvény pedig nagyon látványos volt, még befagyva is. 

Eső utáni vízeséskeresés Marcival

 A múlt héten, amikor a Vaskapuhoz mentünk, Marci már akkor is a fejébe vette, hogy menjünk az Annavölgyi-vízeséshez, mert ő azt kiguglizta a térképről. De mondtuk neki, hogy nem jó most menni, mert oda eső után kell menni, amikor van elég víz, ilyenkor amikor nem esik nemigen van látványos vízmennyiség. Duzzogott egy kicsit, hogy bezzeg, amit ő talál ki, azt persze nem akarjuk. Amúgy voltunk már az Annavölgyi- vízesésnél, amikor a Lajos-forráshoz mentünk, meg  talán korábban is, amikor a Vasas- szakadékhoz mentünk akkor is, de akkor sem zubogott annyira a víz, emlékeim szerint. 

Aztán szombat reggel, amikor esőre ébredtünk, akkor Marci vérszemet kapott, hogy na akkor eljött az idő, menjünk vízesést nézni. Néztünk egymásra Ferivel, hogy most mi legyen, ha azt mondjuk, hogy nem megyünk, akkor nemhogy egész nap, vagy egész hétvégén hallgathatjuk, hogy bezzeg neki mindig velünk kell jönni oda, ahová mi akarjuk, de szerintem egész hátralévő életünkben nem tudtunk volna a bezzegeléstől megszabadulni :-) Pláne, hogy pont előtte fél órával foglaltunk le egy kőszegi őszölést, amibe sok-sok kirándulást szeretnék besúvasztani, szóval nem lett volna szerencsés magunkra haragítani Marcit, úgyhogy mondtuk, hogy jól van, menjünk. És bíztunk benne, hogy nem fogunk nagyon elázni. Ekkor már a solymári vízesst is mondogatta, de ahhoz nekem még kevesebb kedvem volt, mert ott már tényleg többször voltunk, úgyhogy megint Szentendre felé indultunk, és a Dömörkapu- Annavölgyi-vízesés volt a cél. 

Máté edzésen volt szombat délelőtt, Milán offolta a progit, úgyhogy hármasban vágtunk neki. 

Mire elindultunk addigra az eső is elállt, de azért felszerelkeztünk esőkabátokkal. 

A Dömörkapunál parkolunk, ami a A Visegrádi-hegység szimbolikus kapuja. Pár lépésnyire volt csupán a parkolótól.  Volt egy kis vízcsordogálás, de azért nem volt egy Niagara :-) 

Aztán, ha már ideáig eljöttünk, akkor elindultunk felfelé a Bükkös-patak mentén a zöld kereszten, és hol a betonúton, hol a patakmeder mellett haladtunk. Gondoltuk megyünk egy darabig, aztán visszafordulunk, de hogy legyen valami célja a sétának kinéztük, hogy elmegyünk a Kárpát-forrásig, és onnan jövünk majd visszafelé. Az erdő gyönyörű volt, a madarak csiripeltek, az illatok olyan frissek voltak, harapni lehetett a levegőt. Olyan jóóóó volt! Mondtuk is Marcinak, hogy milyen jó ötlet volt, hogy eljöjjünk, magunktól biztos nem jöttünk volna , pedig teljesen jó kirándulóidő lett, sütött a nap, csillogott a pázsit. 

A Kárpát-forrásról csak egy táblát láttunk, vasajtóval volt lezárva, de azért megnéztük. 

Az Annavölgybe már autóval mentünk vissza, hogy haladjunk, mert eléggé elsétáltuk az időt, de ott még annyi víz sem volt, mint a Dömörkapunál, úgyhogy még jó is, hogy nem szántunk rá több időt. 

Nagyon jót sétáltunk, olyan klassz volt! kár lett volna otthon maradni. 

Szünet is meg nem is

Volt ez az őszi szünetes mizéria, hogy lesz vagy nem lesz, ami nálunk úgy alakult, hogy a Nagyoknál nem volt iskola abban az ominózus 3 napban, Marcinál meg papíron igen. 

A hosszú hétvégét Ózdon töltöttük. Először úgy volt, hgoy majd innen megyünk tovább Szentesre, de mire kikristályosodott volna a történet, addigra fújták le az őszi szünetet. Akkor még nem tudtuk, hogy két gyereket ez a lefújás nem fog érinteni, az csak 2 héttel ezelőtt derült ki. Addigra viszont Milánnak már volt lefoglalt időpontja az okmányirodába, hogy újracsináltassuk a diákját, amit elhagyott. Szóval mindenképpen vissza kellett jönni Budapestre. ezt később megfejeltük, vagyis a fociklub vmi kiválasztó foci"táborral, ami csütörtökön egész napos rendezvény volt, úgyhogy Marci is csak szerdán volt suliban, csütörtökön focizott, pénteken meg én írtam neki igazolást. 

Én kicsit bántam, hogy egy héttel eltolták még ezt a szünetes hetet, mert az óraállítás miatt a délutánok már erősen használhatatlanok, meg az időjárás sem a legbarátságosabb már ilyenkor november elején, de azért még mindig szépek voltak a hegyek, színpompásak, mindenféle színben játszók, szemetgyönyörködtetők. hát én ezt bármeddig el tudnám nézni. A színorgia mellé viszont kicsit hűvös és nedves időt kaptunk, de ez sem akadályozott meg bennünket, hogy legalább egy kis sétát tegyünk a természetben, hiszen olyan kevés lehetőségünk van a négy fal közül kimozdulni. Pláne télen, vagy tél felé haladva. 

Így egyik nap délelőtt Jósvafőre autóztunk, és a jósvafői tengerszemnél tettünk egy kisebb kört családilag. 

A Baradla- barlang parkolójában parkoltunk, és mikor megérkeztünk, akkor még bőven volt hely, mikor indultunk haza, akkor viszont már tömve volt a parkoló. 

Útközbeni színes: 

A piros Tanösvény jelzésen sétáltunk végig, ami elmegy a tengerszem mellett, a falu szélén visszakanyaradik az erdőbe, és úgy vissza a barlangparkolóhoz. Néhány kilométer csupán, és egyetlen kisebb emelkedőt leszámítva, ( a visszakanyaradás a hegyre) teljesen jól járható, és megerőltetésmentes. 

Ahogy az ösvényen haladtunk a tengerszem felé, a szembejövő család férfitagja felhívta a figyelmünket, hogy ha akarunk foltos szalamandrát látni, akkor hol keressük.Hát hogyne akarnánk :-)  pláne, hogy a foltos szalamandra az Aggteleki Nemzeti Park címerállata.

A smaragdszínű tengerszem, melyet a Jósva patak forrásának felduzzasztásával hoztak létre. A színét a kristálytiszta vizének köszönheti. 

A fiúk

A falu egyik jellegzetessége a külön harangtoronnyal rendelkező templom. Errefelé ez egyáltalán mem szokványos. 

A temető oldaláról is gyönyörűszép a kilátás. 

Jó 1 órát idéztünk itt, de ez alatt a rövid idő is alatt is rengeteg szépet láttunk.