2017. november 21., kedd

Győztesek

Fogok majd írni mindenfélékről, nyílt órákról, hétvégi pihenésről kettesben, meg ilyesmi, de mindennél előbbre valóbb most az, hogy tegnap délután volt a Bolyai verseny eredményhirdetése, amin szépen meg is jelentünk csapatostul, Angéla nénistül, szülőstől.
Bár már a 6 közé jutás is igen-igen szép eredménynek számított, nagy volt az izgalom és a számolgatás, hogy vajon a megszerzett 180 pont mire lesz elég. Angéla néni a regisztrációs kódjával látta a feladatsort, meg a pontszámokat, de csak a sajátunkat. 2 hibájuk volt a gyerekeknek, hogy ez mennyi pontlevonást ért, azt nem tudom, hasonlóan megy a pontozás, mint a Zrínyi matekon, hogy a rossz válasz is levonás, meg a be nem jelölt jó válasz is, némelyik feladat pedig még súlyozva is volt.
Szóval számolgattunk, latolgattunk, és mivel a 7-dik helyeztettek rendre 165 körüli pontszámokkal álltak, okunk volt reménykedni legalább egy dobogós helyezésben.
Aztán jöttek sorra az eredmények és a pontszámok, és amikor ott tartott a felsorolás, hogy
- 2. helyezett 175 ponttal....
akkor már lehetett örülni, hiszen ELSŐK lettek!!!! Így ők mehetnek a dec. 9-i országos döntőre.

Volt nagy öröm, meg egymás nyakába ugrálás, Angéla néni is nagyon örült. Még szép :-)

Itt még nagy az izgalom. 

Színpadon állva


Angéla néni is kapott oklevelet
 A csapat :-)

Hazafelé a kocsiban Angéla néni már át is váltott ünneplő üzemmódból feladattudatosra, és már forgatta a fogaskerekeket, hogy akkor mától újult erővel és energiával vessék bele magukat a folytatásba. Szorít az idő, alig pár hét van a döntőig, szóval húzós lesz a következő időszak (is). Nem mintha decemberben annyira unatkozni szoktunk volna :-D

2017. november 14., kedd

Friss

Most kaptuk hírt, hogy gyerekek bent vannak a legjobb 6-ban, tehát mindenképpen díjazott helyezést értek el!
Hogy pontosan hányadikok lettek, az majd hétfőn, az  ünnepélyes díjátadó keretén belül derül ki.
Hűűűű, és aztaaaa!!!
Nem is találok szavakat!

Hogy fog ennek Máté örülni, ha hazaér a fociról!!! 😊

2017. november 13., hétfő

A nap híre!!!!

Múlt pénteken voltak Mátéék a Bolyai Anyanyelvi versenyen, ahol 3 osztálytársával alkotva csapatot, benne vannak az első 10-ben!!!! 109 csapat indult abban a tankerületben, ahová mi tartozunk.
Azt mondja, szerdán derül ki, hogy pontosan hányadik helyen végeztek,  de bárhányadikok is, mindenképpen nagyon büszkék vagyunk Rájuk!!!!

Heti összes

A múlt hétnek is bye-bye-t intettünk, sőt a hétvégének is, pedig egyik sem volt se unalmas, se eseménymentes.
A múlt héten Feri nem volt itthon egész héten. Ez már önmagában is nagyon fárasztó szokott lenni, mert ilyenkor a reggeli téboly még csak tovább fokozódik, mert mindenkinek adott időre készen kell lenni, sőt Máténak elvileg 3/4-re, mert akkor mennek reggelizni. A reggeli kelés egyébként is nagy para, amikor egyedül vagyok, félek, hogy nem kelünk föl, emiatt fél éjszaka az órát pislogom, hogy nem aludtunk-e még el. Plusz minden lakással kapcsolatos dolog az én nyakamba szakadt, úgymint pakolás, rendszerezés, még több pakolás, hirdetések és eladások. De nem volt eredménytelen a hét, mert megszabadultunk néhány igencsak útban lévő bútordarabtól, szóval ürül a lakás. De még mindig van, pedig a hétvégén is fullra pakoltunk, amit tudtunk fölvittünk a padlásra, amit tudtunk kidobáltunk. Szóval majdcsak lesz ez valahogy.
Szerda volt a múlt hét csúcspontja, amikor 3/4 4-kor megjelent a kapuban a nő, aki a vitrines szekrényért jött, holott arról volt szó, hogy még egyeztetünk. Mondtam neki, hogy nem pont jó az időpont, mert nekem fél órán belül indulnom kell. De ha már itt van, jöjjenek, és rakják fel a kocsira, amit tudnak így hirtelen. Látszott, hogy jópár kört kell menniük, mert személyautóval voltak, így eltartott volna egy darabig. De akárhogy osztottunk-szoroztunk nem volt másik nap, amikor jönni tudtak volna még, így mondtam nekik, hogy pakoljuk akkor ki gyorsan a kapu elé az összeset, rászánok akkor még 10 percet az életemből, és max. rohanunk majd megint a gyerekekkel, de legyünk ezen túl. Kipakoltuk. A vitrines nőnek nem volt annyira őszinte a mosolya, de úgy érzem, én minden tőlem telhetőt megtettem, ráadásul olcsóért kapott egy tökjó szekrénysort.
Még ugyanaznap estére meg volt beszélve egy pasival, hogy jön az ágyakért, de hogy majd csak fél 7 után, inkább 7 körül, mert addigra érünk haza hegedűről. Erre hív a csóka 18.09-kor, hogy " ne ijedjen meg Beáta, ( Beáta!!!!), mi már itt vagyunk, de magának nem kell sietnie, megvárjuk! Csak hogy jó helyen járunk-e? " Persze ez után már siettünk. :-) Végül persze megvártak, és jófejek is voltak. 
Szegény gyerekeket kicsit sajnálom, mert már a második hétvégéjüket tolják úgy végig, hogy délelőtt azt mondjuk nekik, hogy a szomszédban pakolunk, oda jöjjenek, ha van valami.  Nincs program, nincs kirándulás, örülhetnek, hogy ebédet kapnak :-) Gyanítom, hogy lesz ez még így egy párszor, de mivel odaát se villany, se fűtés nincs egyelőre, jobban járnak, ha elfoglalják magukat, és nem sertepertélnek körülöttünk. Tegnap már annyira fáztam, hogy még fürdés után is éreztem, hogy a csontomig fázom. Pedig, hogy utálok fázni! Szerencsére volt a kamrában egy kis sütőtökös bailey's, ilyen ínséges időkre pont jól jön :-)

Hát így vagyunk nagyjából. Még a szokásosnál is jobban rohanunk, jobban szét vagyunk esve, de majdcsak vége lesz ennek az időszaknak is, amit meg egyébként már olyan régóta vártunk!

( még délelőtti bejegyzés, amit félbe kellett hagynom... azt sem tudom, mit hablatyoltam itt össze...., bocs.)

2017. november 7., kedd

Eredményes nap

Az  eredményes nap mostanság úgy néz, hogy
- eladok 8 könyvet
- eladok egy szekrénysort
- félig eladok 2 heverőt
- eladok egy pulóvert
- és összeraktam újabb 3 zacskó szemetet.
A hab már csak az a tortán, hogy Milán "csak" 5-st kapott versmondásra. Hogy CSAK, azt ő mondja. Szerinte csillagos ötöst kellett volna kapnia. ( Mintha nem lenne baromira mindegy, OMG)

2017. november 6., hétfő

Őszi szünet, hol vagy???

Az utóbbi időben eléggé le vagyok lapulva blogilag. Vagy nincs miről írnom, vagy mikor. Vagy a kettő együtt. Az őszi szünet is huss, eltűnt, és a ma reggeli eszeveszett kapkodás már el is feledtette, hogy volt egyáltalán szünet. Igaz, hogy nem sok pihenésben volt részünk, mert azért vannak ám történések.
Hosszas hercehurca és rengeteg bonyodalom után végre hozzá jutottunk a szomszédos lakáshoz, és így végre elkezdődhetnek a munkálatok. 
Régóta vártunk már erre, régóta terveztük, hogy hogy is legyen, mint is legyen. Még amikor Máté kezdte az iskolát, akkor kezdtünk azon gondolkodni, hogy valamit lépnünk kell, mert ebben a lakásban nem fogunk hosszú távon elférni. Már most is elég szűkösen vagyunk, szó mi szó. Akkor még a költözés is szóba került, de aztán arra jutottunk, hogy mégiscsak az lenne a legkifizetődőbb anyagilag is, és kényelmileg is, ha kivárnánk, hogy a szomszéd lakást megvehessük és birtokba vehessük, mert a környékről nem szívesen mentünk volna el, itt viszont nagyobb házat, ( és egyáltalán házat) venni hát az enyhén szólva is borsos. Szóval vállaltunk még pár év kényelmetlenséget, hogy végre aztán most kitisztuljon a kép, miénk lehessen a szomszéd lakás, amit össze tudunk nyitni a miénkkel, és elkezdődhessen a munka. Hogy mitől volt olyan bonyolult, fárasztó és hosszadalmas, arra itt nem térnék ki, több kötetes folytatásos tragikomédiát lehetne belőle írni, amire most nincs időm, és nem is tartozik ide. Majd egyszer fellépünk a sztorival valami standup comedyben, ott is megállná a helyét. :-) 

Szóval... a nyáron már beszéltünk néhány mesteremberrel, hogy ki mit mond. Leginkább fűtésszerelőkkel, mert az a szűk keresztmetszet, munkában is, és anyagilag is egy nagyobb tétel. De meglepő módon nem nagyon ugráltak, hogy ők jönnének dolgozni, az egyik passzolt a másiknak, a másik szájhúzva kijött, a harmadikon látszott, hogy a munka könnyebbik végét igyekszik megfogni, csak nehogy kettővel több csövet kelljen megemelnie. Végül ajánlottak egy szakit, akinek komplett gárdája van, és ők mindent megcsinálnak. Elvileg. Aztán majd akkor lesz ez igaz, amikor majd birtokba vehetjük a lakást. 
A munkások pár héten belül már kezdenek is, egyelőre a bontással. Fölszedik a parkettát, a burkolatokat, kiszedik az ablakokat, és lesz némi falbontás is majd. A dolog szépséghibája egyelőre annyi, hogy nekünk kell kiüríteni addigra a lakást. 
Hát ezen dolgozunk most már jó ideje. 
Nyár elején, amikor az egész még nagyon friss volt, akkor egy jó nagy adag holmit már kiraktunk a lomtalanításba, de akkor nem volt időnk és lehetőségünk az egész kóceráj felszámolására. Most viszont cselekednünk kell, mert szorít az idő. Így minden szabadidőnkben odaát vagyunk, ( ahol nincs se fűtés, se villany), és pakolunk, dobozolunk, szortírozunk, padlásra cipelünk, garázsba cipelünk, gyűlnek a szemeteszsákok és a kupacok, kommunális szemét, szelektív szemét, veszélyes hulladékok, lomtalanítós szemét, stb... szemét, szemét, és szemét mindenhol, mert betegségükből adódóan gyűjtögetők voltak a korábbi lakók. Szóval tényleg még a szemét is el volt rakva szépen bezacskózva a szekrény mélyén. Ja, és a zacskóhegyek! Én még ennyi nejlonzacskót a világon nem láttam! De legalább van most mibe gyűjteni a szemetet :-) És por és kosz, mert évek óta nem jártak a lakásban, és mindent vastagon befed a fekete centis por. Szóval van külön pakolós ruhánk, amit átveszünk, ha átmegyünk, majd mikor visszajövünk, akkor levesszük, kimosakszunk, és kezdődik megint elölről. 

Amit tudunk próbálunk eladni, minimál áron, minél előbb, csak vigye, akinek kell, és szabaduljon a hely.  Lefotóztunk mindent ami, ami látszólag ér valamit, azt is ami felkerült a padlásra, hogy ha esetleg jönne érte még valaki. Nyilvántartásba vesszük a könyveket, ( rengeteg), fotóval-szöveggel, szóval rengeteg mindent. 
Látszólag haladunk, de még sok a dolgunk. Vittek már el bútorokat,  és vannak is még érdeklődők, szóval pörög a buli. 

Bónuszként Feri ezen a héten megint nincs itthon. 

Eddig sem unatkoztunk, és ez után sem fogunk igazán, meglehetősen izgalmas és fárasztó időszak elé nézünk, de ha minden jól megy, akkor tavasszal már készen leszünk. ÉS akkor kezdhetjük majd azt az oldalt is felújítani, amiben most lakunk :-) 

2017. október 27., péntek

Öröm velük beszélgetni

Van Mátéval egy kis esti rituálénk, amikor bevonulunk a hálószobába esti mesét olvasni csak mi ketten. De olvasás előtt mindig fecsegünk egy kicsit, hol erről, hol arról. Ez a "mi időnk". Valamelyik este már nem tudom pontosan miről volt szó, de hogy valahová majd menjünk el, de AUTÓVAL! Ez Máténak a vesszőparipája, hogy de autóval menjünk! Mondtam neki, hogy nem lehet mindenhová autóval menni, mert nem praktikus, meg egyébként is van élet autó nélkül is. Mondom neki, hogy képzeld el, amikor én gyerek voltam, akkor nekünk nem volt autónk, és látod, mégis felnőttem, és itt vagyok! 
Erre ő kicsit felháborodva:
- Na jó, persze, mert akkor még nem is találták fel! 
Tegnap valahogy Milánnal is szóba került ez az autó kérdés, és mesélem neki a Mátés beszélgetést, és hogy Máté azt mondta, hogy nem is találták még fel az autót, amikor én gyerek voltam.
Erre ő:
- Miért? Már feltalálták? Tényleg? - kérdezi őszinte csodálkozással a hangjában
Majd picit később:
- És tényleg te is voltál kisgyerek? 


2017. október 26., csütörtök

Kontroll

Ma voltunk Milánnal kontrollon a klinikán. És ha már ott voltunk, akkor egy körben már gyógytornán is voltunk. 
Voltunk már egy párszor a klinika ambulanciáján, meg párszor csak átsétáltunk rajta, amikor tornára mentünk, ezért nem számítottam arra, hogy hamar végzünk, bár ideális esetben Milán akár még vissza is érhetett volna a suliba a 4. órára, de hol van a mai eü. helyzet az ideálistól, ugyebár, úgyhogy ezt a verziót be sem sanszoltam. 
Reggel 8.45-kor érkeztünk, és 11.45-kor hagytuk a hátunk mögött az épületet. Ez bárhogy számolom 3 óra. Jó, ebben benne volt egy fél órás torna, de utána csak vártunk, vártunk, míg a csecsemők elfogytak előlünk, és kaptunk egy röntgen beutalót. Amit nem a Milán nevére nyomtak ki, úgyhogy vissza az egész, és megint vártunk. Majd a jó lelettel fölmentünk egy emeletet, és a röntgen előtt is vártunk. Majd utána visszamentünk az ambulanciára, és folytattuk a várakozást. Milán nagyjából az első 5 percet bírta, utána bizonyos időközönként megkérdezte, hogy vajon mikor mehetünk már haza. Végül egyszer csak sorra kerültünk!!!
Azt mondta a doktorbácsi, hogy minden szuper, a műtéti rész teljesen összeforrt, a combfej jó helyzetben áll, nincs már más dolga, minthogy szépen visszanőjjön a lekopott porcrész. Az meg még egy kis idő. Illetve sok idő. 
De most már tulajdonképpen sínen vagyunk. Mehet úszni, és bármilyen furcsa a téli heti 1 korit is engedélyezte a doktorúr, mondván, ha bírja csinálni, csinálja, ha nem, akkor ne. Hát majd meglátjuk, hogy bírja. Mindenesetre ezermilliószor a lelkére lesz kötve, hogy ne erőltesse, ha nem megy. Meg majd remélem, hogy olyan időben fognak járni, hogy hátha tudom őket kísérni, és akkor majd szemmel tudom tartani. 

Már-már hagyományként a délelőttöt a mekiben zártuk. A vadiúj felújítottba mentünk, ahová a múltkor nem tudtunk. Az az új rendszer, hogy csak 1 kiszolgálópult van, van viszont 4 led fal, amin keresztül mi magunk is le tudjuk adni a rendelést. Én nem nagyon akartam ezt választani, mert nem ismerjük annyira a meki kínálatát, hogy magabiztosan el tudnék ott navigálni, egyszerűbb bemondani a kiscsajnak, hogy 2 hamburger 1 üdítő, stb.., de Milán mindenképpen ezt akarta, hát jó. Szerencsére volt egy srác, aki segített eligazodni, különben még most is ott állnék :-) Közben meg arra gondoltam, hogy legközelebb már az lesz, hogy én beütöm kint a falon, aztán hátramegyek, megsütöm, összerakom, otthagyom a pénzt, és nem is kell akkor már embert alkalmazni. :-) 

Hulla fáradtak voltunk, de azért még a napot megkoronáztuk azzal, hogy elmentünk Milán biciklijéért a szerelőhöz. Még augusztusban, az utolsó biciklizésénél kilyukadt a kereke, azóta ott állt a sufniban, jobb sorára várva. Közben Marci egyszer, valamilyen meggondolásból szétcsapkodta az ülését a kiskapával, úgyhogy nyeregcsere is kellett. 
Nagyon boldogan ült fel két hónap kihagyás után a bicójára, és két tekerés után már úgy ment, mintha misem történt volna. 


Jövő héten őszi szünet!!!! Úgy kell már, mint egy falat kenyér!

Ja, és Milán a villamoson hagyta reggel a sapkáját. 2 napja vettem. Bizonyára nem volt elég, hogy 50-szer mondtam neki, hogy vagy vegye fel, vagy fogja a kezében, mert ott fog maradni. Ott is maradt. Bye-bye sapka. 

2017. október 20., péntek

A hét

Huss... volt nincs... elröppent.

Hétfőn Milán világvége hangulatban vonult ki a suliból. Két rossz híre is volt egyből. mikor ezt kimondta végigfutott a hátamon a hideg, és már mindenre gondoltam, hogy elesett, megütötte magát, nincs jól a lába, mittudomén, mire kinyögte, hogy 2 feketepontot is kapott, mert a hétvégén nem csinált házit. Hmmm.... nem mintha nem kérdeztem volna meg tőle x+1-szer, hogy Milán neked nincs házid? nem kell semmit sem csinálnod? Amire rendre jöttek a nemek. Én meg elhittem, mert újabban azt a szokást vettem fel, én galád, hogy nem futok felesleges köröket a dolgaikért, max. figyelmeztetem őket, hogy jó lenne tanulni/gyakorolni/olvasni, és persze segítek feladatot megoldani is ha kell, de az, hogy az orruk alá van tolva a könyv, a füzet, a hegyezett ceruza, és majdhogynem már én oldom meg a feladatot is, na az nem megy. Így maradt ki Milánnak a hétvégi 2 db matekpélda. Hát így indítottuk a hetet. Persze eleinte én voltam a hibás. De mire elértünk a buszmegállóig rávilágítottam, hogy a házi feladat, az nem az én házi feladatom, mint ahogy a fejben tartása sem az. Belátta, de ez egy újabb lavinát indított el, mégpedig, hogy e miatt  most már biztos nem lesz ötös a havi jegye, sőt mi több év végén sem lesz már tiszta kitűnő, és egyébként is tutibiztos, hogy neki van az osztályban a legtöbb feketepontja, ergo ő a legbutább, és és kész sluddzpassz odavan az élete, nem lesz belőle semmi. Nem mondom, hogy nem volt megmosolyogtató ez a performansz. Az volt, de csak az orrom alatt mertem somolyogni.
Amikor leszálltunk a buszról, mondtam neki, hogy ha veszünk egy fagyit a sarkon, akkor az segít-e egy kicsit, hogy helyreálljon a világ rendje. Azt mondta igen. Igen ám, de a cukrászdában attól a naptól kezdve már nem árultak fagyit! Teljes armageddon. Hazáig sírt, hogy neki ez a nap az életének legrosszabb napja, az már biztos.
Talán kedden  Marci elesett az udvaron az oviban, és lezúzta a térdét. Még a gatyája is kilyukadt. Szép horzsolás volt a térde közepén, de azért nem halálos. Ő persze bele akart halni.

Kedden sportorvosnál voltunk Mátéval, és bár én azt gondoltam, hogy akkor aznap már nem megyünk suliba, Máté mégis bement, mert az 5-dik órában versenyre készülést tartott Angéla néni, és nem akart ebből kimaradni. Onnan a háziorvoshoz mentem, hogy leadjam Milán kórházas papírjait, mert a múlt héten szabin volt a doktornő. Mire onnan hazakeveredtem már levegőt venni sem volt kedvem.

Szerdán Feri megint elutazott, a fiúknak meg elmaradt a szolfézs. De mivel délután Máténak hegedűje van, elhoztam őket 2-kor, hogy majd itthon még gyakorol óra előtt, meg itthonról kényelmesen el tudunk menni együtt, és nem kell Milánt itthon hagynom egyedül, mert ő nem tud sietni. A kényelmességből az lett, hogy egy megállóval hamarabb szálltunk le a buszról, mert eltévesztettem, mert ott szoktunk gyakrabban leszállni, csak a hegedűhöz mehettünk volna még egyet. És pont akkor villamos sem volt se közel, se távol, 6 percet, amit meg mutatott a kijelző már nem tudtunk várni, így egy megállót sétáltunk. Ettől Marci és Milán teljesen "kikészült", de a fáradtságuk szerencsére csak addig tartott, amíg le nem pakoltunk a sulifolyosón, és el lehetett kezdeni játszani. Ahhoz már nem voltak fáradtak. Bezzeg hazafelé. Nagy kaland volt, mert a tömött buszon csak az ajtóhoz préselődve tudtunk utazni. Marci két megállót sírt, hogy ki fogok esni a buszból, míg Milánt két kézzel fogtam, nehogy elessen a sánta lábával. Szerencsére utána kicsit oszlott a tömeg, és Marci odafért a sofőrbácsi ablaka mellé, és nézte, hogy vezeti a buszt.
Ja! Ugyanezen a napon Marci focizás közben beleborult az oviudvaron egy bokorba, és felhasította az arcát szemtől állig. Jó csúnya seb maradt utána, de legalább nem a szemét csapta ki. Csak hogy találjuk meg a rosszban is a jót. :-) Azóta már gyógyul, és talán nem lesz utána nyom.

Csütörtökön az iskolások színházba mentek. Máté kapott egy beírást, miszerint a buszban "szégyent hoztam osztálytársaimra és tanáraimra". Kérdem tőlük, 3-an jöttek le együtt, mert mentek focizni, hogy mi volt ez. Azt mondták, hogy a hátsó sorban ment valami idétlenkedés, hogy elhúzták a függönyt, és kifelé integettek, meg grimaszkodtak, de Máté is meg a másik két srác is azt mondta, hogy Máté nem is volt benne, ő előrébb ült eggyel vagy kettővel, ő csak nevetett rajtuk. Na most erre mit mondjak. Máskor ne nevess???? Meg egyáltalán, miért nem lehet ezt ott helyben megoldani, odamenni, rájuk szólni, szétültetni a delikvenseket, neadjisten közéjük ülni, és máris nincs bulizás, ha nem lehet. Mi értelme van ezt az ügyet hazaküldeni. Na mindegy. Ezen már sokszor morfondíroztam, megoldás nincs.
Csütörtökön Mátéék nagy pályás edzésen voltak bent a városban, ahová én hétszentség, hogy egyszer sem fogom elvinni, de tegnap volt fuvarjuk, az egyik apuka vitte-hozta őket kocsival, így ment. Fél 8-kor ért haza. Bepuszilt két tányér vacsorát, és mire kiosztottam a kicsiknek az esti tejüket addigra tátott szájjal elaludt.

Ma ünneplőbe kellett menni. Elvileg lesz valami kis ünnepség a tornateremben, majd minden osztály elmegy mécsest gyújtani az 56-os emlékművek valamelyikéhez. Idén, mivel jó idő van, Mátéék kimennek az 56-osok terére, egyébként csak a  Bosnyák térre mennének. Tegnap délben derült ez ki, hogy bemennek a térre, vigyenek bérletet vagy jegyet. Szerencsére Máténak még éppen van bérlete, így egy nagy huhhh-val elintéztem a dolgot. Délután viszont újabb üzi jött, hogy jó lenne, ha a gyerekek fedeles mécsest vinnének, abból is a műanyagot, hogy ne törjön mert azt könnyebben meg tudják gyújtani. Hát délután nekem már nem volt ingerenciám fedeles mécsesért rohangálni, meg egyébként is imádom a délutáni üziket, hogy holnapra azonnal kell ezmegaz,  úgyhogy Máté ( és Milán is, csak tőlük nem jöttek instrukciók) sima teamécsest vitt, aztán vagy meggyújtja vagy nem. Vagy majd hozza a következő beírást, hogy nem volt felszerelése, vagy mit tudom én. De azt majd az arcomra veszem akkor.

Estefelé Milánnak eszébe jutott, hogy a könyv, amit kedd óta keresünk, és már felforgattam érte a lakást, mert azt állította, hogy hazahozta hétfőn a suliból, mert ott nincs, de itthon sem volt, hogy az a könyv, most jut eszébe, hogy bizonyára ott maradt hétfőn a műfüves pálya sarkában... khmmm, khmmm. Merthogy ott tornáztak a többiek, ő meg kivitte a könyvét, csakhogy aznap egy másik kisfiú sem tornázott, és olvasás helyett "jót szórakoztunk Levivel".  Olyannyira, hogy a könyv meg ott maradt. Gyorsan írtam 3 üzenetet ide-oda, hogy keressük a könyvet, és tanácsot kértem, hogy hol keressem esetleg iskolán belül. Könyvtári könyv volt, úgyhogy jó lett volna megtalálni. Végül írtam a foxiedzőnek is, mert délután ők tartanak ott edzést, hogy esetleg nem látta-e. És igen!!!! Megvan a könyv! Ott volt a sarokban, ahová Milán lerakta. Örömhír, hogy meglett, de szomorú, hogy ezek szerint a focisták nem olvasnak, mert egyiknek sem kellett a könyv. :-(

Azt hiszem ennyi. Szóval élünk ám. Nagyon is.

Egy hét Mészároséknál című opuszt olvashattátok.

2017. október 16., hétfő

5 km Mátéval, pipa

Strapás hét volt a múlt heti. Azt, hogy Milánnak ez volt az első hete a suliban, és még nem volt igazán fürge, ( most sem az még, de alakul), ezt megtoldottuk még azzal is, hogy Feri nem volt itthon 3 napot. Milánt kezdetben hazahozom nagyjából ebéd után, kivéve szolfézsnapokon, mert hogy úgysem tud sok mindent csinálni az udvaron, csak nekem nyávog itthon, hogy ő csak a padon tud ülni.  Ami azt jelenti, hogy elmegyek Milánért, hazajövünk, aztán visszamegyek Mátéért, közben vagy fölszedem Marcit, vagy nem, ez Máté programjától függ, és megyünk hegedűre, vagy vagy foci, vagy, vagy, vagy... Szóval nagyjából oda-vissza ingázom az otthon és a suli között. De majdcsak lecsengenek ezek a napok is egyszer....

De ami fontos, és igazán említésre méltó az az, hogy Mátéval elindultunk szombaton a Spar maraton keretében rendezett 5 km-es távon, becsületes nevén a Riska Minimaratonon. Egy héttel ezelőtt neveztünk, egész addig bizonytalan volt, hogy az osztállyal futunk-e együtt, vagy futunk-e egyáltalán, az mondjuk időjárásfüggő volt. Végül csak beneveztünk 5 km-re. A 2.5-t már tavasszal is olyan kevésnek éreztem, a fiúk úgy végigsuhantak rajta, hogy fel sem tűnt nekik a távolság.

Nagy izgalommal vártuk a szombatot. Abban biztos voltam, hogy menni fog ez Máténak, futottunk már ennél hosszabb távot is. Pláne, hogy nem is volt szintidő megállapítva 5 km-en, és volt egy frissítőpont is út közben, így tutibiztos volt, hogy célba értünk. Mégis izgatott voltam, hogy hogy fog tetszeni Máténak.
Én nagyon szeretem azt a versenyhangulatot, ami egy ilyen rendezvényen van. Lüktet ilyenkor a ligetben az energia, az elszántság, mindenki egy célért van ott, lefutni azt a távot, amit kinézett magának, legyen az váltó, 2.5 km, 5, 10, vagy akár egy maraton. A rajtvonal mögött állva minden egyes alkalommal elhiszem magamról, hogy mindenre képes vagyok, és bármekkora távolságot le tudnék futni. De tényleg!
Szóval kíváncsi voltam, hogy Mátét is elkapja-e majd a gépszíj, hogy ő is úgy lesz-e vele, mint én, hogy már a célbaérkezés után azon gondolkodik, hogy mikor kellene megint futni egy még nagyobbat.

Időben kint voltunk a ligetben, nem akartam az utolsó pillanatra hagyni, hogy legyen idő kényelmesen mindenre. Leparkolni a bicókkal, leadni a hátizsákot, rajtszámot applikálni a pólókra, egy kis körbenézés, ráhangolódás, még egy pisi, ilyesmi...

És volt időnk fotózkodni is :-)



Marcinak fotóztunk egy nesquick nyuszit.

Én nem tudom, hogy mások hogy bírnak olyan remek szelfiket tolni, én ehhez totál béna vagyok, vagy valamelyikünk fél feje nincs a képen, vagy a háttér nem látszik, ami pont a lényeg, ugyebár, vagy legalább az egyikünk szeme be van csukva. 😜😛 Itt épp a Mátéé. Mentségemre legyen mondva, hogy annyira sütött a nap, hogy ha szembe álltunk a nappal, akkor becsukódott a szemünk, ha meg háttal, akkor nem láttam, hogy mi van a kijelzőn. De azért elbénázgattunk.

Gyülekezünk a rajtvonal mögött.




Rajt után kicsit nagy lendülettel indultunk neki, vitt minket a lelkesedés, de a Hősök tere után kicsit visszavettünk, mondtam Máténak, hogy inkább lassítsunk kicsit, aztán a végén legfeljebb meghúzzuk, ha van még bennünk erő. A lassításban segítségünkre volt az a sok kis alattomos emelkedő, ami a ligetben van, és persze egyet sem hagytunk ki a táv során. :-) 3 km-nél már kezdett fáradni Máté, de biztattam, hogy most már mindjárt itt lesz a frissítőállomás, és akkor iszunk egy pohár vizet. Azt mondta oké. Így is lett. Ittunk, és mentünk tovább. Folyamatosan kérdezgettem, hogy jól van-e, hogy minden oké-e, nem fáj-e valahol, ( 4 km-nél kicsit szúrt az oldala, de aztán figyeltünk a légzésre, és rendbejött), és rendre elmondtam neki, hogy mindenképpen szóljon, ha nem jó valami, akkor megállunk, sétálunk, lassítunk, amit akar. De rendben volt, a kisebb gondookat menet közben orvosoltuk. pl. orrfújás.  A vége felé, 4 km után, kérdeztem, hogy maradt-e még benne szufla, azt mondta igen. Így kicsit meghajtottuk még a végét :-) Máté kicsit jobban, én alig tudtam vele lépést tartani, nem vagyok jó sprintelésben, de végül csak sikerült együtt befutnunk. 
31 perc alatt sikerült teljesítenünk a távot, ami szerintem nagyon-nagyon jó!



Nagyon klassz futás volt! Máté is élvezte. Örültem, hogy szépen bírta, annak meg még jobban, hogy én is :-) Na jó, én mentem volna még, 5 km után szoktam belejönni. De hát mondtam az elején, hogy ilyenkor elhiszem magamról, hogy képes vagyok bármire.
Szuper volt nagyon! És nagyon jóleső futást tudtunk magunk mögött.
Befutócsomag, befutóérem, pihi, kis nézelődés még itt-ott, aztán jöttünk haza.


Máté még be akart menni az actimel sátorba, mert ott osztottak actimel joghurtitalt már a verseny előtt is. Ott belebotlottunk egy fotózásba, amit Máté ugyancsak szeretett volna. Hát odaültünk mi is arra a kanapéra, és kaptunk 4 db kisképet, és egy gif-fájlt emlékül.


Megyünk tovább, nem állunk meg, vannak még terveink, igaz, ahhoz nekem is össze kell szednem magamat. :-) Fussatok Ti is, mert futni jó, együtt futni pedig még jobb!

2017. október 10., kedd

Hétvégi miniséta a Rómain

Milán gipszében az volt a legrosszabb talán, hogy nem tudtunk egyáltalán kimozdulni itthonról. Hiába volt többször is szép napos kirándulóidő, mi csak ültünk itthon, és legjobb esetben legalább a gyerekek kimentek a kertbe, hogy érje őket a levegő, de igazából nekik sem nagyon  volt kedvük kimenni Milán nélkül, vagy ha kint voltak, akkor hamar visszahúzta őket a szívük. 
Aztán pénteken, amikor azzal bocsátottak el  minket a kórházból, hogy bátran terhelheti a lábát, persze csak úgy, ahogy ő jónak érzi, már akkor tervbe vettük, hogy a hétvégén megsétáltatjuk Milánkánkat. 
Szegénykém nagyon kis sápadtka lett a szobafogsága miatt, az, hogy olykor-olykor kiült a teraszra, hogy lássa a napot, hát az nem sokat ért. 
Szombat délelőtt lett volna jó elmenni valahová, és elsőre nekem Vác ugrott be, hogy ott milyen klassz sétány van a Duna parton, és már úgyis ezer meg egy éve jártunk ott. De aztán Máténak szombat délelőtt Bozsik kupája volt, utána meg kicsit eltelt az idő az ebéd utáni sziesztával, így Vácról lemondtunk. Helyette a Római-partra indultunk, elvégre ott is van Duna :-) és ott sem jártunk már egy ideje. 

Mire kiértünk, addigra már nem volt az a verőfényes napsütés, de azért jól esett kicsit sétálni a parton. A túloldalt szépen megvilágította a nap. 
Marci mindenképpen gesztenyét akart szedni. Ez most a mániája. Szerencsére találtunk néhányat, és szerencsére megelégszik pár darabbal is egyszerre, így nem kellett sokáig hallgatnunk, hogy hol van már gesztenye. 
Mondjuk az sem volt jobb, amikor rázendítettek a "veszünk" kezdetű mondatokra. Hogy ezt mennyire utálom, azt el sem tudom mondani... hogy nem lehet elmenni sehová, és nem lehet 10 percet úgy menni az úton, hogy közben valamelyik ne vinnyogna mellettünk, hogy "veszüüüünk???? veszüüüüünk?????" Mindegy, hogy mit, bármit, fagyit, jégkrémet, sült halat, vattacukrot, kürtőskalácsot, amit épp a következő bodegában árulnak, csak vegyünk. A Rómain pedig van ilyenfajta inger dögivel, szóval nem kicsit volt idegesítő. 

Milán szépen haladt a mankójával

A napsütötte túlpart. 





Kavicsot is dobáltak. 

Egy kislány meg az anyukája elbiciklizett mellettünk, és a kislány nagyon rácsodálkozott Milán színes mankójára. Meg is állt, és úgy nézte. Aztán hallottuk, ahogy elkezdte nyüstölni az anyukáját, hogy neki is kell egy ilyen!!!! :-)





Innen még boltba mentünk. Hogy az mennyire nem esett jól!!! Teljesen elszoktam már a bevásárlástól, amíg Milán itthon volt, addig Feri intézte a boltot hétvégenként valamelyik gyerekkel. Most meg nagybolt (Auchan), 3 gyerek, huhhh, eléggé mélyvíz volt ez nekem... de túléltük.

2017. október 9., hétfő

Október 9. az új szeptember 1.

Ma reggel végre, végre Milán lába is érintette az iskola kövét :-) Mind a kettő lába!
Nagy izgalommal készültünk, tegnap szépen összekészítettük a holmiját, elrendeztük a tolltartóját, a technika dobozát, az iskolatáskáját. Előkerült az uzsonnásdoboza és a kulacsa is.
Reggel picit korábban keltünk, mert nem tudtuk, hogy mennyi idő kell Milánnak, hogy elkészüljön, és ma még autóval vittük Milánt, ami nemhogy lerövidítené az indulást-érkezést, hanem még hosszít is rajta, hiszen ki kell állni, be kell ülni, stb..., de Milánnak így most egyszerűbb volt. Plusz Máténak hétfőn nagyon időben kell érkeznie, mert úszni mennek. Szóval felpakoltunk, telipakoltuk a csomagtartót az iskolatáskákkal, az úszócuccal, a hegedűvel, a szatyrokkal és a kishátizsákkal, és már ott is voltunk.
A fiúk nagyon megörültek Milánnak, rögtön kínálták keksszel, csinálták neki a helyet. Azt mondta Milán, hogy Bálint, a barátja is nagyon örült neki, egész nap csak vigyorogtak egymásra. :-)


Libasorban, végre mindenki útrakészen :-)



Amíg lehet, és tudom, addig elhozom Milánt ebéd után, mivel se tornázni nem tud még ebben a félévben, se az udvari időt nem tudja egyelőre szívfájdalom nélkül kihasználni. De szerdán-pénteken, szolfézsnapokon ott kell maradnia, úgyhogy majd meglátjuk, hogy veszi ezt a fajta akadályt.

Az első nap nagyon jól telt. Igaz, két órát valami bulibuszon kézműveskedtek az iskola mellett, holnap pedig vmi szakmai napok lesznek, szóval az sem lesz megerőltető. így jó iskolát kezdni, szépen fokozatosan.
Úgyhogy hajrá új tanév! Végre mi is teljes létszámban veszünk részt benne!

2017. október 6., péntek

Zöld út

Ma délben a kezünkbe kaptuk a zárójelentést, igazolást a heti kórházi tornáról, igazolást a szeptember havi hiányzásról, időpontot a következő kontrollra, mellé instrukciókkal a hogyantovábbakról, miszerint fokozatos terhelés mellett elhagyható már a mankó, és a tornát tovább kell folytatni itthon, szóval mindezekkel a zsebünkben végre zöld utat kaptunk, és jövő hétfőn mehetünk iskolába!!!! 


Nagyon fárasztó volt ez a hét, és fárasztó lesz még a jövő hét is, meg biztos az az utáni is, csak mindegyik egy picit másképp.
A héten kétszer is akkor keltünk, amikor az óra még 5-t mutatott, mert kedden-pénteken bent kellett lenni a reggeli nagyviziten, ami legkésőbb fél8-kor van. Ez a hajnali kelés aztán jól rányomta az egész napra a bélyegét, délutánra már csak kóvályogtunk.
De mégis szerencsénk volt, mert kedden ugyan még ott voltunk délutánig, hogy tudjunk beszélni az orvossal, de szerdán-csütörtökön nem kellett csak a tornára bemenni, ma pedig ugyancsak gyorsan végeztünk.

Milán hihetetlenül gyorsan javul. Ezt nem csak én gondolom így, hanem a gyógytornász is mondta, hogy eszméletlen tempóban ügyesedik, mert vannak, akiknél 2 hét is kell mire erre a szintre elérnek. Ma a lépcsőzést is gyakorolták, mert mondtam, hogy a suliban azért van pár lépcső, amit meg kell tenni, és ott is olyan ösztönből jött-ment föl-le, hogy csak tátottuk a szánkat.
Tényleg hihetetlen, hogy pár napja még gipszben feküdt, ma pedig már szépen hajlik a lába,  persze még nem tökéletes, de ülni már probléma nélkül tud, ma már felhúzott lábakkal olvasott, és ha nem is gyorsan, de tud mankó nélkül sétálni.

Hétfőn reggel, még gipszben.

A mankót egyelőre még nem hagyjuk el teljesen, egyrészt biztos, ami biztos alapon, másrészt az iskolába úgyis vinnénk, mert nem szeretném, ha a folyosón történne bármi baleset. A mankó pedig szép színes, messziről is feltűnik mindenkinek, szóval remélem majd odafigyelnek rá. Meg a tanítónéni is mondta, hogy nem lesz probléma, majd segítik, védik, támogatják.

Hát izgi lesz, az biztos. Leginkább a reggelek.


Ma délelőtt már így feküdt a kórházi ágyon. 
 Hazafelé megálltunk a mekiben. Már két nappal ezelőtt is be akartunk menni, hogy megünnepeljük Milán lábraállását, de a hozzánk közelebbi mekit épp átalakítják, amit nem tudtunk, így potyára kanyarodtunk arra, és mekishambi nélkül maradtunk. De ma megint csak azt hajtogatta, hogy "megígérted", úgyhogy csaptunk egy görbe ebédszünetet hazafelé :-)

Úgyhogy hétfőn belecsapunk végre a lecsóba!

2017. október 2., hétfő

Lekerült

Eljött végre a nagy nap, amikor 39 nap után lekerült Milánról a gipsz.
Annak ellenére, hogy nagyon vártuk már nagyon izgultunk is. Délelőtt jelentkeztünk az osztályon, majd kicsit várni kellett a gipszes bácsira, aztán lementünk a gipszelőbe.
Hát az nagyon félelmetes volt, amikor levágta a bácsi a lábáról a "gyurmát". A felső részét egy rezgővágóval vágta le, alul már csak lecsipkedte, és tadammm.... előbújt egy Milánláb :-)
Nem is volt olyan vészes látvány, én azt hittem ennél sokkal-sokkal véznább lesz, de annyira nem gáz. A térdénél van egy kis kisebesedés, mert ott volt egy ragasztó is, valószínű oda is kaphatott egy kis érzéstelenítést, de amúgy maga a sebe nem csúnya, ép csak egy kis vonal. És szép jódsárga az egész lába szegénykémnek és délutánra jól ki is száradt.
Majd röntgen, és ma már nem nagyon történt semmi, majd holnap kezdi a tornát.

Most még nem mozog, nem hajlik annyira, de szinte óráról-órára jobb egy picit.

Fürdenie még nem lehet, de ma azért már nyomunk egy zuhanyt, mert elég büdi a lába, valljuk be. :-)


2017. szeptember 29., péntek

Az utolsó hétvége

Az utolsó 2 nap van már csak hátra a gipszből. Milán nagyon várja. Kínlódik ugyan, de nem olyan vészes. Pár napja olyan sánta rák-szerű mozgással közlekedik.
Én is várom, de én kicsit aggódom is, hogy mi lesz utána. Nyilván nem fogunk köröket futni a kórház körül, max. én :-), de elképzelésem sincs, hogy mennyire fog majd tudni mozogni gipsz nélkül, és hogy ez mennyire lesz a lelkére hatással. Persze tudja Milán is, én is, hogy nem fog csak úgy hipphopp szaladni, és szép lassan fog visszaerősödni a lába, és sok torna, sok türelem, de mégiscsak jó lenne minél hamarabb előrelépést látni. Szóval most megint ott tartok nagyjából, ahol a műtét előtt, hogy már megint alig tudok aludni, mert folyton csak azon kattog az agyam, hogy hogy lesz majd a gipsz után.
De ezt leszámítva csendes várakozással telnek az órák. Várjuk, hogy elteljen most már ez a hétvége.

Hogy jobban teljen az idő folyamatosan nyomon követjük a spartathlont, és drukkolunk a magyarokért, kiváltképp Lőw Andrásért, akinek a gyerekei a mi gyerekeink ovis és iskolatársai, és amióta kiderült számomra, hogy ő az egyik nagy ( ha nem a legnagyobb) matuzsáleme ennek a versenynek, mert eddig 19-szer teljesítette ezt a 246 km-t, és ha minden jól megy, és miért ne menne, akkor idén meglesz a huszadik is. Hát nem elképesztő teljesítmény?
Olvasva néhány beszámolóját, és nézve, követve az eseményeket szinte kedvet kap az ember, hogy fusson egy spartathlont. :-) Na jó, spartathlont épp lehet, hogy nem, de úúúúgy futnék már egy tisztességes távot!

2017. szeptember 25., hétfő

Nagyon hétfő

3-ból kettő gyerek van itthon betegen, és még csak hétfő van... Milán már hétvégén is lázasodós volt, és fájt a torka. Hiába reméltem, hogy majdcsak kialussza, és ki tudjuk gyógyítani itthoni szerekkel, lázcsillapító, torokfertőtlenítő, mézestea, egyebek, sajnos még ma reggel is sírva ébredt 6 előtt, tűzforrón, és a délelőtti napsütésben förtelmesen nézett ki a torka.
Máté is hazajött a suliból délben, mert ő is belázasodott. Így nem volt kérdés, hogy mivel éppen ma 12-14 között van orvosi rendelés, és Máté hegedűórája miatt Feri ma itthonról dolgozott, nem halogattuk a dolgot, hanem autóba pattantunk, és elmentünk a doktornénihez, ahol röpke másfél órát kellett csak várakozni, mire sorra kerültünk, és a kezünkbe kaptuk a diagnózist, meg a recepteket. Jelen pillanatban gazdagabbak vagyunk egy gennyes mandulagyulladással ( Milán), és egy sima, épp csak kezdődő torokgyuszival ( Máté). Milán kapott egy adag bikaerős antibiotikumot, hogy mielőbb jöjjön ki a kórból, mert nem annyira jó egy ekkora gyulladás a sebgyógyulására nézve. Máté csak egy lájtosabbat kapott, de mind a ketten nagyjából egyformán kínlódnak.
De legalább, öröm az ürömben, hogy Milán nem akkor betegedett le, amikor már mehet majd suliba, hanem reméljük addigra letudjuk, és nem is lesz többet bajunk februárig.
Idén kicsit korán jött ez a nagy betegséghullám, mert októberig azért ki szoktuk húzni minden évben, most meg még csak szeptember van.

Reggel Orsi nénivel is beszéltem, hogy közeledik Milán nagy belépője, mire kell számítanunk, dolgozatok, felelések tömkelege, vagy mi... De mondta, hogy nem, egyelőre csak térjen vissza Milán, aztán majd szép lassan sor kerül mindenre. A gyerekek állítólag már nagyon várják, minden nap emlegetik, hogy mikor megy már.  :-) Reggel össze is futottam az iskolakapuban Milán legjobb haverjával Bálinttal, aki mikor meglátta a színes kartonokat, meg miegyebeket a kezemben felcsillant szemmel kérdezte, hogy jött Milán suliba???? Sajnos még le kellett lomboznom, de nagyon édes volt :-) Ugyanez a kisbarát azt mondta Orsi néninek, ( ő mesélte), hogy azt mondta a Bálint, hogy bárhogy is de most már jöjjön suliba Milán, majd ő segít neki közlekedni, ha kell akkor majd tologatja a széken :-) Hát nem szívetmelengető 💗
Nem tudjuk még pontosan, hogy meddig kell a kórházban gyógytornázni gipszlevétel után, de legkésőbb 9-én én már mindenképp vinném Milánt iskolába. De ha mondjuk csak szerdáig kéne visszajárni vagy ott lenni, akkor már mehetne csütörtökön vagy pénteken is. Ő már várja egyébként, de inkább csak azt, hogy találkozzon a cimbikkel, a tanulást részt nem annyira. Meg haza is akarom hordani kora délután, amíg valamennyire nem erősödik meg a lába, hogy ne kelljen ott szomorkodnia, hogy nem szaladgálhat a többiekkel az udvaron délután. De majd alakul ez. minden napnak a maga baj, szoktam mondani. Most egyelőre ebből a fránya betegségből gyógyuljunk ki.!


2017. szeptember 24., vasárnap

Marciék a Tv Macinál

Még júniusban vetődött fel egyszer, hogy lenne-e igény arra, hogy a Borókás gyerekek elmenjenek az MTVA székházba körülnézni. Ott dolgozik az egyik anyuka, és ő mondta, hogy ha szeretnénk, meg persze a gyerekek is, akkor tud nekünk "soron kívül" időpontot foglalni. A látogatóközpontot bárki látogathatja, csak előzetesen regisztrálni kell, és van valamekkora várólista.
Ezen a héten kedden jött el a nap, amikor felkerekedtek a borókások, és egy kisbusszal elindultak Óbudára, az Mtv új székházába. Volt egy kis para, hogy hogy jutnak majd ki a gyerekek, mert hiába vagyunk városon belül, igazából annyi idő alatt, amíg kibékávézik oda 23 gyerek 2 átszállással, addig Gödöllőig is kényelmesen el lehet autózni. Lehet, hogy még vissza is. Szóval osztottunk-szoroztunk, és mivel reggel 9-re már ott kellett lenni, így a buszbérlés tűnt a legjobb és legkényelmesebb megoldásnak. ( Pedig biztos izgi lett volna az óvónéniknek a reggeli csúcsban, ráadásul esőben, végigbumszlizni a gyerekekkel a városon röpke másfél óra alatt :-) ) Szerencsére sikerült egy kisbuszt bérleni még az utolsó pillanatban, úgyhogy indulhatott a banzáj.

Marci olyan kis gyagyamókus ilyenkor, amikor kirándulni készülnek az ovival. Már napokkal előtte teljes izgalomban van, hogy hányat kell még aludni, meg hogy mit kell tenni majd a kistáskájába, meg ilyesmi. A kistáskába végül nem került semmi, mert a tévébe nem lehet ám csak úgy akárhogyan bemenni, komoly ellenőrzés van a bejáratnál, és semmilyen hátizsákot, csomagot nem engednek be.

Hogy milyen volt a látogatás? Hát arról annyira sok mindent nem tudtam meg. Marci nem egy nagy sztorizós, azon kívül hogy "jó volt" nem nagyon fecsérelte tovább a szót a témára. Aztán kiderült, hogy kicsit morcos volt, mert 1. nem is az igazi tévémaci volt ott, ahogy azt mi beharangoztuk neki, hanem csak játékmaci, plüssből. 2. Nem is a tévémaci házában voltak, hanem csak egy múzeumban.
Puff neki. :-)

Szerencsére készült néhány fénykép, és abból azért fény derült néhány dolgora, hogy mit is láttak, mit is csináltak. Voltak például a vetítőteremben meg a stúdióban, ahol a családbarátot forgatják,  megnézték a kamerákat, a blue box termet, ezt ki is próbálták. A lányok egy kicsit átvedlettek időjósokká, a fiúk pedig a kamerát forgatták. És volt valami videófelvétel is, amikor énekeltek a kamera előtt, és látszódtak közben a tévében. ( Milán mióta megnéztük a felvételt, azóta nem hiszi el, hogy nem voltak igaziból a tévében, csak egy ottani készüléken látjuk őket. )
És persze volt tévémaci meg egyéb kiállítások, de sok mindenről nem készült fénykép, mert közben kiderült, hogy nem lehet fotózni.


Filmvetítés. Marci az első sorban szélen, fehérben.

 Elmondhatjuk, hogy Marci nem szereti, ha fényképezik. 😀


A lányok és a bluebox. :-)

Kb. 2 órás volt a program. Az óvónénik szerint jól sikerült és érdekes volt.

2017. szeptember 22., péntek

Visszaszámlálás indul

Ami nem igaz, mert folyamatosan visszaszámolunk, mióta csak Milán lábára gipsz került, de ma igazi fordulónaphoz érkeztünk, hiszen már CSAK 10 NAP, és leveszik azt a fránya gipszet! Ezt már féllábon is, ugyebár :-) 10 nap már igazán nem sok, gondoljunk csak arra, amikor elmegyünk 10 napra nyaralni, villámgyorsan eltelik, vagy amikor már csak 10 nap van karácsonyig, de még senkinek nincs ajándéka... akkor is nagyon gyorsan elszalad az a 10 nap. :-) 
De már a gipsz is érzi, hogy már nagyon a végét járja, mállik mindenhol, ahol csak tud. A lábujjak alatt már teljesen szétjött, de fölül is porlik mindenfelé. 
Milán viszont már teljesen hozzászokott. Persze néha zavarja, de nem nyafog egyébként annyit, mint amit gondoltam, hogy majd fog. 



Tegnap nyári képeket nézegettem, és amennyire nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz majd, amikor be lesz gipszelve a lába, már annyira megszoktam, hogy olyan furcsa volt két lábon látni, és olyan furcsa lesz megint, amikor majd látjuk  a lábát. Milán már nagyon várja, hogy újra állhasson, de mikor kérdezem tőle, hogy jó lesz-e majd újra rendesen fürödni, hajat mosni, ilyesmi, akkor azt mondja azt nem várja annyira, jól elvan fürdés nélkül, pizsamában :-) Persze mosdani azért szokott, de az csak amolyan cicamosdás. 

Hétfőn van Orsi néni fogadóórája, gondoltam majd bemegyek, hogy mi vár majd Milánra, ha visszatér, és mikor. Volt már matek dolgozat, meg írás, és versből felelés is az elmúlt héten. 

Közben kialakul Máté menetrendje, ami elég kemény szerintem, de hát majd hozzászokunk. A heti 4 angol, amit végül sikerült elérni, azért elég nagy kihívás, hiszen hétfő kivételével minden nap van angol, amire készülni kell. Pláne, hogy most Máté a középső csoport alsó harmadában van. De most rendeltem neki pár feladatlapot, amiből minden nap dolgozunk egy kicsit, és egyelőre Máté is becsülettel tanul. 
Emellett Angéla néni sem nagyon kíméli őket, de ez már nem újdonság. Múltkor beszélgettünk Mátéval még az angol kapcsán, és hogy hiába angol tagozatosok, ha nincs elég tanár, hogy az emelt óraszámot meg tudják tartani, stb., stb...
Erre Máté:
- Nem, mi nem angolosok vagyunk, hanem matek tagozatosok!!!!- háborodik fel. 
- Nem, tévedésben vagy Mátékám, ti angol tagozatosok vagytok!
- Tényleg???- ül ki a csodálkozás az arcára
- Tényleg!
- Hmm... ezt Angéla néni is tudja? 

Szóval csak ennyire vannak egy kicsit a követelmények félrecsúszva. :-) Megjegyzem, tudtuk/tudtam, hogy Angéla néni angol tagozat lévén keményen fogja tolni a matekot, ezért is választottuk ezt az osztályt, csak hát... mellette ugyanilyen keményen tolja a magyart is. És Máté, aki nem osztályelső, egyszer csak megcsúszik... de idén mintha lelkesebben és szorgalmasabban kezdené az évet. Egyelőre nincs okom panaszra!

Megint jól elkanyarodtam Milánról Mátéra, de hát Milánnal nemigen történik semmi extra itthon, ellenben Mátéval mindig van valami. De majd lesz ez másképp is! 

2017. szeptember 18., hétfő

2 hét

Vagyis már annyi sem, mert a mai napot már nem számoljuk, úgyhogy már csak 13 nap van hátra a gipszlevételig. Milán már nagyon várja, újabban már sűrűbben rátör a kínlódás, pedig ahhoz képest, hogy mennyire el volt anyátlanodva az első napokban, ahhoz képest igen mozgékony már. De mankóval kibotorkálni vécére, meg a fürdőbe az nyilván nem nagy kaland. Ő már állni akar, meg szaladgálni, amit gondolom nem fog tudni tökéletesen még akkor sem, ha már nem lesz rajta a gipsz. Gyanítom, hogy akkor kezdődik majd a kínlódás következő fokozata, hiszen már fog tudni valamennyire mozogni, és kell is hogy mozogjon, hiszen várja az iskola, de koránt sem lesz még meg az a nagyon várt fürgeség, amire vágyik. Én meg csak abban bízom, hogy majd hamar regenerálódik. 
Meg abban is bízom, hogy ha visszakerül az iskolába, akkor helyrerázódik végre, és nem fog ennyit szenvedni a tanulással, mert amit néha művel, azt komolyan fel kéne venni. Annyit bír kínlódni, és hisztizni azon a 3 feladaton, mintha oldalakat kellene írnia, számolnia, tényleg. És állítólag ő a legjobb tanuló az osztályban... Hát nem is értem.... Aztán persze megcsinálja, és nagyjából fél órát tölt tisztán a tanulással, és kb. 2-t műhisztivel. ( ma mondjuk hang nélkül megcsinálta, kopp-kopp..., de lehet, hogy csak azért, mert beígértem neki, hogy csapunk egy tetriszbajnokságot, ha végzett. :-) )

2 hét telt el a suliból is. Nem mondom, hogy teljesen zökkenőmentesen indult a tanév, és ez csak részben a Milán állapota okozza. Az angollal talán lesz valami kompromisszumos megoldás, de az infó egyelőre még nem hivatalos, csak fű alatt tudtam meg az szmk-sunktól, szóval amíg nem nyilvános, addig még nem éljük bele magunkat semmibe. Most egyelőre gőzerővel toljuk az angolt, és próbáljuk szintre hozni Mátét. Az elmaradás csak részben az ő hibája, nagyobb részt annak tehető be, hogy 3 év alatt már megszámlálhatatlanul sok tanárjuk volt, ami egyértelműen a tanulás ill. a haladás rovására megy. Nem akarok nagyon mélyen belemenni, sokkal messzebbre nyúlik a probléma, mint amennyire én itt el szeretnék mélyülni benne. A lényeg tulajdonképpen az, hogy lasszóval sem lehet általános iskolákba angolt tanárt fogni, ha az az iskola nem kéttannyelvű, hosszabb időre egyáltalán nem. Nyilván nem cél, hogy behozzuk Mátéval az első csoportot, amiben nagyjából azok a kitűnő tanulók vannak, akik egyébként még külön angolra is járnak. De egy középső, relatív jól haladó csoportba azért jó lenne bekerülni, és heti 4 órában haladni. Reméljük a legjobbakat. 

Amúgy meg olyan egyszerű így 1 gyerekkel! Mivel Milánt nem nagyon lehet, és nem nagyon szeretjük egyedül hagyni, max. míg elmegyek az oviba meg vissza, így mindig van itthon valaki, és ha már így van, akkor Marcit sem kell magammal cipelnem se hegedűre, se fociedzés végére, se sehová. Vagy pedig ha nem én, akkor meg Feri hozza haza Mátét a suliból/edzésről hazafelé jövet.  Nem kell azokat a felesleges pluszköröket lefutni, hogy "ne menj el, gyere vissza, mit csinálsz, ne nyúlj hozzá, ne kiabálj, vedd fel a pulcsid, ülj már föl a biciklidre, parkolj már le, haladjunk már tök késő van, stb... Nagy érvágás lesz, amikor ugyanezt majd teljes csapattal kell véghezvinni! Nem is fog ilyen gördülékenyen menni. 

2017. szeptember 15., péntek

Év elejei füstölgések

Hogy már majdnem a második heten is túl vagyunk a suliban, szinte rémisztő. Másfelől meg olyan régnek tűnik már az évkezdés... Pedig még nem is indult be úgy istenigazából a tanév, mert focizni még csak a héten kezdett el járni Máté, a hegedű meg csak a jövő héten tud kezdődni. Milán meg ugyebár még lábadozik, hol van még az ő rehabilitációja, a gyógytornája/úszása, és esetleg, ha bekerülne, akkor a fagottja....

A focival még mindig nem békültem ki. Most, hogy Mátéék már U11-esek így későbbre tevődött az edzésük, heti 2szer 17.15-kor kezdődik, és elméletileg fél7ig tart, de gyakorlatilag inkább 3/4-ig. Egyszer pedig 4-től lenne, de pont aznap nekünk nem jó, mert akkor van szolfézs is, utána pedig még egy hegedű, fél6-tól. Na ez is nagyon fincsi. A heti két késői fociba már-már belenyugodtam, még ha nem is tetszik, és nem is értek azzal egyet, hogy 10 éveseknek kint kell szaladgálniuk hóban-fagyban-vaksötétben, de kell a mozgás és a sport, ezt aláírom. De, hogy ne legyen minden annyira egyszerű, most kitalálták, hogy lehet, hogy azt a szerdai ütközős edzést átrakják csütörtökre, ami viszont nagypályás foci lenne valahol egy távolabbi, és nem is olyan jóhírű környék focipályáján. És hát milyen jó lenne, ha meg tudnánk oldani, ( nem konkrétan mi, hanem úgy mindenki), hogy oda akkor kihordjuk a gyerekeket heti egyszer.
Hát nem tudom... nekem ilyenkor mindig magasba szökik a szemöldököm. Majd még magasabbra, amikor kiderül, hogy hová is kellene elhordani a gyereket. Na meg haza. És hát arra környékre nemszívesen mennék sötétedés után, de talán még nappal sem nagyon. 3 gyerekkel meg pláne nem. Valamiért nem érzek akkora elhivatottságot magamban, hogy vaksötétben télen odabumszlizok 3 gyerekkel, végigálljuk a pálya szélén azt a 2 órát, majd haza. De mindig meglepődöm, mert máskor is voltak már számomra teljesen irreális elképzelések, ( pl. péntek du. derül ki, hogy másnap reggel meccsre kéne menni, hát nekünk ez többnyire nem fér bele. )  hogy soha, senki mondja azt rajtam kívül, hogy talán át kellene ezt gondolni, hanem mindenki csak bólogat, hogy oké, majd megoldjuk, és hűűű de klassz. Amikor meg megkérdezem tőlük, hogy titeket nem zavar, hogy ez egy rossz környék, vagy hogy későn van, vagy akármi, akkor mondják, hogy de, de tényleg, de hát ez van. Hát nem tudom... nyilván én a marsról jöttem...
Az is eléggé szúrja a szemem, hogy a focis napokon Máté reggel 3/4 8-tól suliban van, és legközelebb csak este 7-kor látja kívülről az iskolakaput. Szerintem ez nem normális. Bárki bármit is mond. 

Aztán ott van az angol, amiből nem annyi az óraszám, amennyinek lennie kellene. Legalábbis az egyik csoportnak, akiknek a legrosszabbul sikerült a tanév 2. napján megíratott szintfelmérő dolgozat. Máté is ezek közé tartozik. Hogy ennek mi lesz a vége... annyira utálom, amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy azoknak menniük kellene, és nekem meg másoknak kell plusz köröket futni, hogy úgy menjenek. De én vagyok a hülye, mert míg én  normális párbeszédet szeretnék kezdeményezni, hogy beszéljük ezt meg az igazgatóval/angoltanárral/osztályfőnökkel/szülőkkel, addig vannak olyanok, akik ajtóstól rontanak az igazgatónő irodájába az asztalt verve, hogy mi ez??? Na annak a gyereke már régen a másik csoportban van, míg mi párbeszédet próbálunk kezdeményezni. Csak hát nem értem... komolyan ennek kell lennie az alap szintnek, hogy odarontok fröcsögve, és akkor el van intézve?Most komolyan csak fenyegetőzéssel lehet bármit is elérni egy iskolában??? Ezt nem akarom elhinni. Áááááá.... Mindenesetre lesz egy megbeszélés az igazgatónővel és a szülőkkel az szmk szervezésében. Remélem lesz megoldás.

Szolfézson is kitörőben van egy felháborodás, az egyik kislány elment másik iskolába szolfézst tanulni, mert állítólag Á. nénit már nem bírta elviselni. Van ilyen, nem kétlem. De ezen felbuzdulva most többen is elkezdtek lázongani, hogy beszélnünk kellene Á. nénivel, mert ez így nem lesz jó, meg stb, meg stb... Én beszéltem Mátéval, hogy neki van-e vmi gondja a szolfézzsal, Á. nénivel, bármivel. Azt mondta különösebben nincs. És mivel én úgy érzem, hogy Máté ( és Milán is) eléggé kivételezett helyet foglal el Á. néni szívében, és ha arról van szó, akkor sokszor kedvezett már nekik, pl. év végén is megkapta Máté az ötösét, holott nem volt épp tiszta a dolog, Milánért meg egyenesen odavan Á. néni, ebbe a balhéba én most nem állok bele. Legalábbis amíg nem feltétlenül muszáj. 

A hegedű sem indul simán, igaz, az nem a mi balhénk. A gimnáziumnak, ahová járunk, ahol már évek óta van egy megállapodás a zeneiskola és a gimnázium között a teremhasználatról, most új igazgatója van, aki fittyet hány a korábbi megállapodásra, és erőt fitogtatva semmibe vette , és mindennemű építő jellegű kommunikációtól elzárkózott a mi hegedűtanárunkkal, aki a kapcsolattartó az iskola és a zenesuli között. ( Nem csak ő tart ott órát, több tanár is, több hangszeren)  Szóval az első héten még az sem volt biztos, hogy tudnak ott egyáltalán tanulni. a zeneiskola igazgatójának kellett belefolyni a dologba, és végül lett egy új megállapodás, de ennek értelmében kevesebb időt kaptak a zeneiskolások. Így viszont kevesebb az óraszámlehetőség, és kisebb a mozgástér. Így aztán Máté is hiába szeretett volna két korai időpontot az idén, a hétfői az sikerült, de a csütörtöki fél3 helyett egy szerda fél6-ot kaptunk, ami azért nem ugyanaz. Na mindegy. Mátét ez jobban letaglózta, mint engem. Én már nem tudok erre mit mondani. 

Szóval kicsit gázosan indul az év. És ez még mindig csak Máté. Lehet, hogy kitépem szálanként a hajamat mire eljön a június.... 

2017. szeptember 6., szerda

Legalja

Hogy hol van, vagy van-e a gasztronómiának legalja, nem tudom, de amikor ma délután sikerült egy zacskó smack-et feketére égetnem a mikróban, mert nem engedtem rá vizet, viszont rátoltam a 3 percet, na ekkor úgy érzem erősen súroltam a határát!
Aztán volt még annyi eszem, hogy mikor rájöttem, hogy honnan jön a szag, akkor kinyitottam a mikróajtót... ekkor jött a helyzet pánik része, mert csak úgy dőlt ki a lakásba a tömény szürke füst!!!! Meglehetősen félelmetes volt! Marci sikított és azt kiabálta, hogy "Meg fogunk fulladniiiiii!!!!" Egy lendülettel a kertbe menekítettem és kinyitottam minden utamba kerülő ablakot. Milánt közben a hálószobába deportáltam.
A füst lassan oszladozni kezdett, de a szag még mindig itt van.
Mondtam is Milánnak, hogy figyelje meg, apa első szava az lesz, hogy mi ez a bűz????
És nyertünk!!!!! Az volt!!!! 😂

2017. szeptember 5., kedd

Telnek a napok

Már csak 27 gipszes nap :-)

Amikor azt mondták alig másfél hete a kórházban, hogy majd megszokja Milán a gipszet és belejön a mozgásba, hittem is meg nem is. Aztán tényleg így lett! Egyébként meg most, hogy azt írom, hogy másfél hét, az is hihetetlen... olyan nagyon régnek tűnik már az, hogy ott voltunk a kórházban, mintha hónapok teltek volna el, de legalábbis több hét. És Milán valóban belejött a gipszes létbe, mint kiskutya az ugatásba, talán túlságosan is, mert már vagánykodna, ha féloldalasan is, de már egész jól ül az ágy szélén, vagyis csak ülne, ha hagynám. Nem merem neki hagyni, mert nem tudom, hogy jó-e ez a pozíció a csípőjének. Mert oké, hogy ott van a gipsz, ami elvileg tartja, de hát csak forog alatta a csontja, ha így kitekeri magát, vagy nem??? Így aztán, amikor rajtakapom, hogy ücsörög az ágy szélén, akkor vissza van parancsolva fekvésbe.
De feküdni már remekül tud minden pózban. És úgy hullik belőle a gipsz szerte a lakásban, hogy el se tudna tévedni a nappali meg a vécé között.
Ha rá lehetne állnia a gipszére, akkor még suliba is elmenne. De nem lehet, így itthon dekkolunk.
Ma már volt leckéje. Orsi néni tanulva, és levonva a tanulságot a tavalyi évből idén nem mézesmázoskodott szerintem sokat az osztállyal, hanem belecsaptak a lecsóba. Oké, nem vettek még oldalakat, de hát akkor is volt már órai munka, és házi is. Igaz, hogy az egész tegnapi anyaggal cakkumpakk másfél óra alatt végeztünk, és abban már a nyűglődés is benne volt, hogy miért kell színezni, és társai. No meg 3szor radíroztattam ki a lemásolt 3 sorból másfelet, mert őkelme, aki állítása szerint halálra unja az iskolában magát, totál elfelejtette, hogy a g-t a pincéig húzzuk, hogy az f-et hogy írjuk, sőt a b-t még meg is kellett mutatnom neki. És az ékezetekről még nem is beszéltem. De csak meglett az a fránya másolás :-)



Mondtam is Milánnak, hogy jó lesz rákészülni az idei tanévre, mert szerintem a másodikos nyelvtan anyag vértizzadós, és ezt a meglátásomat sajnos Orsi néni is alátámasztotta. Jobb lett volna, ha ő azt mondja, hogy ááá nem is, könnyű falat lesz az, de nem azt mondta, hanem, hogy szívás lesz.

Tegnap pedig nagy öröm érte a kis sérült verebünket, mert két pakkot is kapott.
Az egyikben egy fotókönyv volt, a nyári szegedi nyaralásáról Fannikával, és jókat kacarászott miközben végiglapozgattuk, és egy csomó részlet eszébe jutott, ami egyébként nem.
A másik, még talán ennél is nagyobb öröm az volt, hogy a másik pakkban, amit Diustól kapott, egy igazi Fradis szurkolói mez volt :-) Rögtön bele is bújt, és abban abszolválta a délutánt. Lehet, hogy abban is aludt volna, ha nem vetetem le vele :-) Nem tudjuk elégszer, és elég nagy betűvel megköszönni Dius, hogy gondoltál Milánra, és hogy ilyen nagy örömet szereztél neki!




De hogy a többiekről se feledkezzek el...

A negyedikben már gőzerővel beindul a gépezet. Ma angol szintfelmérőt írtak, mellé szövegértést, és megtoldották még egy matekkal. A szövegértésnek és a mateknak nincs még tétje, (legalábbis ezt mondta A. néni), csak kíváncsi rá Angéla néni, hogy mi maradt meg a tavalyi elég tömény anyagból ( matek) a lurkók fejében, és mi az ami teljesen homályba borult, mert akkor a következő hetek során, amikor ismétlés van, ezekre kell rágyúrni. Amúgy belelapozva az idei matek könyvbe, nem tűnik annyira durvának, bár csak futólag lapoztam bele csomagolás közben. De miután tavaly le lett tolva a torkukon az írásbeli öszeadás-kivonás-szorzás-osztás, hogy azt 3, 4 vagy 5 számjeggyel végzik, az már szinte mindegy, szerintem. Remélem hamar visszazökken Máté a ritmusba, és eszébe jutnak majd a dolgok, mert egyelőre kb. úgy néz rám, mint egy kisboci, ha azt mondom neki, hogy szorzótábla, vagy neadjisten 7x6, mint aki még életében nem hallotta ezeket a szavakat :-)
Tegnap volt szülői, de igazából azon kívül, hogy mikor lesz úszás, és hogy mennyi lesz a színház, semmi újdonság nem hangzott el. Pedig a Milánét ki is hagytam... ahhoz már végképp nincs idegrendszerem. ( összegyűjtöm már egyszer, hogy mi minden hangzott már el szóban és írásban, szerintem össze tudnék rakni belőle egy közepesen erősségű showder klub produkciót, ha lenne ilyesmihez tehetségem. )

Marci pedig kevésbé lelkesen, de jár oviba. Tegnap úgy sírt reggel, hogy szerintem a kiscsoportosok tőle vettek leckét. Ma reggel úgy volt hajlandó sírás nélkül menni, ha megígértem neki, hogy elhozom ebéd után. Elhoztam. De belengettem neki, hogy nem csinálunk ebből rendszert, mert ha Máténak, és majdan Milánnak is beindulnak a dolgai, akkor nem lesz erre lehetőség, hogy délben hazajárjon. Pláne nagycsoportban. Papíron legalábbis.

Holnap már szerda. Már csak 177 tanítási nap van a nyári szünetig. Azt már fél lábon is, ( hú, ez most nagyon aktuális) ugyebár 😋

2017. szeptember 2., szombat

Évnyitós kép

Saját képem nincsen az évnyitóról, de szerencsére voltak, akik fényképeztek. Legalábbis a 4.b-ben. Így van pár fotónk mementóként, hogy milyenek voltak, amikor nekivágtak az utolsó alsó tagozatos tanévüknek.
Kicsit fáradtak, kicsit kómásak, nem érezhető reggel nyolckor az iskolaudvaron ácsorogva az a hatalmas lelkesedés, hogy juhéééé, újra itt vagyunk a tudás a várában, de hát a mi gyerekeink, szépek és okosak. :-) És ahogy többen is megjegyezték a facebook csoportban, hogy utoljára állnak így együtt évnyitón, ( lesz még egy évzáró majd valamikor, de ott már hiányos szokott lenni a felállás), mert jövőre ki tudja hányan mennek el, hányan maradnak, meg amúgy is a felső tagozat az már annyira más. Ott már szerintem végképp megszűnik az a szeretetbuborék, az az óvó háló, ami most még picit körbeveszi őket. Más életérzés lesz az biztos.

De most még ilyenek.





2017. szeptember 1., péntek

Kicsit rendhagyó szeptember 1.

Ejjj, de nem esett jól senkinek sem fölkelni ma reggel! Meg is fordult a fejemben, hogy ha már úgyis csak fél napot vannak ma, akkor az lehetett volna 10-től 14-ig is, és az kevésbé lett volna fájdalmas :-)
Mátét úgy feküdt az ágyában, mint egy darab fa. Igaz, hogy este nem kerültünk időben ágyba, mert focimeccs volt, így is csak az első félidő lett engedélyezve a skacoknak, de hát az is elhúzódott vagy 3/4 10-ig kb. Máté ráadásul tegnap judó vb-n volt haverokkal, úgyhogy alaposan kimaxolta még a nyár utolsó napját. De ezt Milánnak nem mondtuk, ő úgy tudja, hogy Máté egész nap az iskolában próbálta az évnyitós műsort. Bele is zakkanna, ha megtudná, hogy hol volt Máté valójában.

Na de... fél 8 tájban már biciklire is pattantunk, amire nemigen volt példa az elmúlt 2 és fél hónapban, nem is igen volt őszinte a mosolyunk. A Mátéé különösen nem. Zsémbes volt és nyegle. Meg flegma, amikor azt kértem tőle, hogy lehetne egy hajszálnyival lelkesebb is.

Marci meglepően jól indított az oviban, ahhoz képest, hogy mennyire azt hajtogatta, hogy ő aztán tuti nem fog óvodába menni, nemhogy pénteken, vagy hétfőn, de hogy soha az életben, ehhez képest reggel mély belenyugvással vette tudomásul, hogy menni kell és kész. Mire hazaértem a suliból, ő már felöltözve a kertben játszott. Majd elindultunk, megérkeztünk, és csak minimális elérzékenyülés volt az csoportajtóban. Szóval cuki volt. Olyan bújós, puha, amilyennek szeretem. ( sajnos ritkán ilyen, inkább vadállatiasan vad ) Ma mondjuk kevesen voltak a Borókában, sokan kivették még ezt a pénteket. Egy pillanatig bennem is megfogant a gondoltat, hogy Marci is maradhatna itthon, ha nagyon ellenkezik, de aztán elvetettem, és nem is ellenkezett, ugyebár. Így legalább kicsit több idő jutott a bent lévőkre, és talán volt idő újra beszokni. :-) Délben mondjuk nem mondta, hogy nem jön haza :-)

Milán pedig kihasználva a "kiváltságos" helyzetét legalább fél 8ig lustálkodott. :-)

Ez volt az első évnyitó, amit kihagytam a suliban. Jóóóó, tudom, nem egy nagy veszteség, de akkor is... Mátét csak fölkísértem a dobozaival, lepakoltunk, váltottam pár szót Angéla nénivel, majd lementem a 2.b-be, és beszéltem Orsi nénivel is. Megfogadtam, hogy nem fogok sírni,  de nem volt jó látni a sok ünneplőbe öltözött kis másodikost, Milán nélkül. Hazafelé nyeldestem is a könnyeimet rendesen. Na de majdcsak túl leszek már én is ezen... már nem kell folyton sírnom :-) csak egyszer-kétszer naponta. Az már jó, nem?

És végül. Bár nem volt minden adott a szokásos szeptember 1-jei fotóhoz, mert mikor Máté indult, akkor Milán még aludt, Marci meg pisziben volt, így külön-külön álltak oda a kamraajtóhoz, amiről már csak azért nem veszem le Máté régesrégi megfakult karácsonyi rajzát, hogy lássam, mennyit nőnek szeptembertől szeptemberig. :-)

Íme:


2017. augusztus 31., csütörtök

Még 32 nap gipsz

Én még nem számolnám, de Milán már számolja :-) Ha tehetné, akkor óránként is számolná szerintem.
De egyelőre elvan vele napközben, inkább estére szokott már elege lenni belőle, de nagyon.
Mikor azt mondták múlt pénteken, hogy higgyem el, pár nap alatt hozzászokik, és akkor nem lesz majd annyira merev vele, mint amilyen akkor volt, akkor hittem is meg nem is. Pedig tényleg annyira szuperül belejött, viccesen hangzik, de az ágyban fekvéshez már nem igényel segítséget :-) tényleg így van. Kezdetben még ahhoz is kellett, mert nem tudott fordulni, támaszkodni, ha meg megmozdult, akkor fájt neki. De már nem fáj neki, és úgy pörög-forog, mint egy ringlispír, vagy hogy írják ezt... hmmm...
Rajtam sosem volt gipsz. Elképzelésem sincs, hogy milyen érzés egy ilyenben lenni, és ezért azt sem tudom, hogy hogyan tudnék enyhíteni a kellemetlenségeken.
Most pl. 2 napja, esténként sírásig nyafog, hogy viszket a lába a gipsz alatt. Néztem pár praktikát, de egyik sem volt túl meggyőző. A vonalzós-kötőtűs, akármilyen eszközzel vakarós módszert nem igazán preferálom, pláne, hogy nem is nagyon van rés a gipszen, ahol be lehetne dugni bármit is. Meg egyébként is félek, hogy több kárt okozunk vele, mint hasznot. Egyelőre reménykedem, hogy majdcsak elmúlik ez is.
Ezt leszámítva fizikailag, amennyire jól lehet lenni ebben a helyzetben, már jól van Milán. Vécére könyökmankóval és segítséggel, hogy a gipszes lába ne érjen le, már ügyesen kimegy. Mosdani is úgy-ahogy megmosdunk, igaz nem illatozik annyira, mint amikor fél órát is elücsörög a habos vízben, de legalább nem áll meg rajta a nadrág. 
Lassan talán a lelke is helyrebillen. Volt pár este, amikor már nem kapott fájdalomcsillapítót éjszakára, ami kiüsse, és akkor egész éjjel nyugtalan volt, nyöszörgött, nyögött, beszélt álmában, és nemigen lehetett mellette pihenni, mert sosem tudtam, hogy épp azért nyuszog, mert fáj neki, vagy csak úgy. Mondtam ezt a háziorvosnak, aki azt mondta, hogy nyugodtan adhatok neki Sedativ pc homepátiás szert, ami nem nyugtató, de mégis kicsit ellazítja. Ő azt mondta adhatom neki napi 3-szor, de én csak egyszer adok neki, alvás előtt. És mióta szedi, 2 napja, azóta nyugodtan alszik. Legalább. 
Hát majdcsak eltelik...

Holnap évnyitó. Kicsit szorult szívvel gondolok most rá, de saját magamat is figyelmeztetnem kellene most már, hogy engedjem most már el ezt a sajnálkozást, és beletörődni, hogy holnap csak Máté fog ünneplőben iskolában menni, és köszönteni az új tanévet. 
Ma délután még gyorsan kimostam az iskolatáskáját. Talán még időben, és talán még megszárad holnap reggelig. A füzeteit becsomagoltam, a tolltartóját, az újat feltöltöttük, a dobozait összekészítettem. Hétvégén a Milán holmiját is rendbe rakom a tankönyvekkel együtt. 

Szóval... 

Hajrá! Induljon akkor az új tanév! Üdv Neked 2017/18. Üdv Neked 4.b, 2.b, és Nagycsoportos Boróka :-)

2017. augusztus 29., kedd

Milán mondta a kórházban

Mikor már nem volt olyan elesett, és kezdte megint észlelni maga körül a világot, nézegeti a gipszét. Szép méretes lábujjaktól derékig érő medence gipszet kapott, első ránézésre valóban elég félelmetes. ( aztán megszoktuk ) 
Nézegeti, nézegeti:
- Ahogy nézem, elég izmos gipszet raktak rám! 


Egyik este morfondírozik magában. Látszik az arcán, hogy jár az agya, és kicsit el is van szomorodva.
- Gond van, Milánka?
- Nincs. Csak nem értem, miért mondja mindenki, hogy én vasember vagyok! Bandi is az előbb a telefonban azt mondta...
- Hát mert te egy vasember vagy, azért! Erős vagy, okos, ügyes! 
- De hát nézz már rám!!!- mutat le a gipszelt lábára- láttál te már vasembert ekkora gipsszel???? Mert én még nem! 


- Nagyon hiányzik már Máté meg Marcika! Főleg Marcika! A kis puha bőre... olyan aranyos....
- Már nemsokára hazamegyünk! Akkor meg majd csak veszekedtek!
- Az lehet, de azért hiányoznak! Nagyon féltem, hogy már nem fogom őket sosem látni.... 


Nézi a karomat, méreget. 
- A nővéreknek azért vastagabb karjuk van, mint neked. Gondolkodtál már rajta, hogy fogsz engem felemelni? 
- Majdcsak felemellek valahogy, emiatt ne aggódj!
- De szerintem a nővérek karján az a vastagság, az nem is igazi izom, szerintem abban van egy kis kövérség is...


Marcimondta:
-  De Milánnak miért gyurmázták így össze a lábát????