Holnapután

Napok óta azon gondolkozom, hogy valahogy jó lenne összefoglalnom, szavakba öntenem ezt a 9 hónapot, ami mögöttem van, de valahogy nem megy....Nem tudok olyan jelzőket találni, olyan mondatokat alkotni, ami hűen tudná visszaadni mindazt ami bennem van most, 2 nappal a Nagy Találkozás előtt. Mert bármit írok  az túl szélsőségesnek tűnik leírva, vagy túl negatív, vagy túl csöpögős, pedig igazából egyiket sem érzem igazán. 

Ha visszagondolok az elmúlt hónapokra akkor mégis inkább a nyűglődéseim jutnak az eszembe, mintsem a gondtalan, felhőtlen babavárás. Nagyon bánom, hogy így alakult ez, folyamatosan keresem is az okokat, de szerintem sosem fogom igazán megtudni, hogy miért volt ez a terhességem annyival másabb, nehezebb, lassabb, kínlódósabb, mint az első kettő. Tény, hogy nem jött túl jól, hogy pont a nehezebb, nagyobbpocakos hetekre esett az oviszünet megspékelve egy remekbeszabott napokig tartó hőségriadóval, amikor egész álló nap össze-, és be voltunk zárva a fiúkkal a lakásba, mert másképp nem ment. De mindegy is most már. Persze voltak azért jobb pillanataim is:) Csak összevetve azzal, hogy Mátéval gyakorlatilag majdnem végig dolgoztam, Milánnal a pocakban pedig pont egy sokatutazós évünk volt, és megjártam vele Nápolyt, Milánót és környékét kétszer repülővel, ahhoz képest most még ha lehetőségem lett volna rá, fizikailag akkor sem lettem volna képes egyikre sem. 

De most már gyakorlatilag csak órák választanak el a végétől... és azért sajnálom is hogy vége, mert minden nehézség ellenére Simi volt hozzám a legkíméletesebb. A kínlódásaim azok mind magam miatt voltak, nem azért, mert Ő épp hosszú percekig tolta ki a kis tappancsait az oldalamon, mint a Nagytesói. Ő még most is inkább hullámzós, mintsem kitámasztós. Ő az egyetlen gyerekem, aki olyan sokszorlátott hullámzóhasat tudott nekem csinálni, a többiek sosem csináltak ilyet. Igen, hiányozni fog. És a pocakom is, pedig iszonyat hatalmas, sokkal-sokkal nagyobb, mint azt valaha is el tudtam volna képzelni. Szinte már külön életet él. Van a pocak, és valahol mögötte vagyok én is:) De nem tudok még arra gondolni, hogy soha többet nem lesz már ilyen pocakom :(  Búcsúzkodni ott lesz az egész holnapom, mint ahogy ráhangolódni a holnaputánra is. Egyelőre még olyan távoli, olyan elképzelhetetlen, hogy hamarosan eggyel többen leszünk. Más dolgom sem lesz egész nap a kórházban, mint búcsúzkodni és hangolódni. még az is lehet, hogy bele fogok őrülni.

Ha Simire gondolok, akkor mindig úgy jelenik meg előttem, hogy a kis buksiját a nyakamba fúrja, és érzem a kis tejszagú leheletét, érzem az orrommal, hogy milyen puha még a bőre, milyen érintetlen. Azt, hogy milyenek lesz Vele a hétköznapok, és hogy milyenek lesznek 5ösben, azt el sem tudom képzelni... majd minden úgy adódik. Remélem.

Búcsúpocakfotó:

Holnap már nem vagyok. Aztán egyszer csak majd jövök, és mesélek, remélem valamikor a jövő hét eleje-közepe felé. De ha minden igaz, akkor rövidhírekkel Feri is fog majd jönni, ha a fiúk engedik:)
puszi Mindenkinek!

Minusz egy

Azaz 1 hét múlva ilyenkor, ha minden a terv szerint halad, akkor már nem pocakfotót fogok mutatni, hanem pihepuha babafotót:) 

A mai napom, mivel végre a héten ma már nem volt sehol sem jelenésem,  igazi láblógatással telt, jobban mondva lábpolcolással, és ez nagyon jót tett az elefántcsülkeimnek, talán mintha nem lennének annyira dagadtak. Ellenben megint olyan meleg van, hogy most már nem csak azért nem tudok aludni mert sehogy sem kényelmes, vagy mert wc-re kell mennem, vagy mert begörcsöl a combtövem (húúú ez a leggázabb), hanem azért sem, mert melegem van. De tulajdonképpen mindegy is, hogy mi miatt nem alszom. 

De hogy a mai abszolútrelaxomat teljessé tegyem, a lábfelpolcolás mellett még lábat is áztattam fincsi hűvös fahéjas-narancsos lábápolós vízben, aztán kétszer is aludtam, délelőtt is egyet, meg délután is egyet, olvastam is, és még tévét is néztem. Szóval nem lehet rám panasz. 

Ja, és beszéltem a fiúkkal telefonon, igaz, hogy kábé minden harmadik szót értettem csak, mert még mindig nem sikerült ráhangolnom a fülemet a kis cérnahangjukra telefonon keresztül, de Milán elmondta, hogy ott vannak Papánál, és hogy mennek majd focizni, Máté pedig elhadarta, hogy délelőtt állatkertben voltak, (Szegedi Vadaspark) és valamit mondott a krokodilokról meg az orrszarvúakról, de azt nem értettem pontosan, hogy voltak-e vagy sem, vagy mi van velük, de az esti szkájp még hátravan, és remélem akkor lesz majd élménybeszámoló:)

Hír még, hogy Milán kiharapta a medencét :-DDD és ezt irtó büszkén újságolta tegnap este:) 

Persze nagyon hiányoznak, de másrészről meg nagyon élvezem, hogy nem kell 3 percenként feltápászkodnom mert az egyik szomjas, a másik a polcról akar valamit, meg különben is menjünk játszótérre, vagy akármi, és csönd van. (relatív). Jó most ez a semmittevés. Jól esik. Nem is vagyok már sokkal többre képes. El vagyok bálnásodva.

Visszaszámlálás indul

És egyéb agymenéseim

37 hét. Éppen itt tartunk ma. És éppen ma már azt is tudom, hogy mikor lesz Simi nagy napja. Legalábbis előreláthatóan, ha minden jól megy, és kibírjuk még együtt addig Simivel 2in1. És már miért is ne bírnánk ki? Pláne, hogy csak pár nap az egész. Egész pontosan 9. Innen indul a visszaszámlálás, és zajlik egészen augusztus 9-ig. Ezt a napot kapta, és nekem tetszik. Az én dokim nagyon keddet, 7-ét akart, a főorvos először hétfőt, 6-át mondott, aztán maradt a 9-e, ami nekem sokkal jobban tetszik, mint a 7, mert a 9 az mégiscsak 3x3, és nem prímszám, mint a 7. :) (Még a 08.08. tetszett volna, de az most szóba se került) Nem tudom miért, de valamiért prímszámfóbiám van, már Máténál sem akartam a kiírt 19-et, és Milánnál is nagyon szorítottam, hogy nehogy 29, vagy 31 legyen, 1-jére meg egyenesen gondolni sem akartam:) Igaz, így én jól ki fogok lógni a családból, mert csak az én születésnapom nem lesz osztható 3-mal. 

Na de nem filozofálgatok tovább:) 

Most azon gondolkozom egyfolytában, hogy ez az előre megtervezett verzió is olyan fura, és eddig legalább nem tudtam semmit biztosan, és reálisan volt min gondolkoznom, most meg szinte mindent pontosan tudok, és ez egy kicsit megrémiszt. Gondolok itt arra, hogy eddig mindkétszer úgy volt, hogy megvártuk, hogy beinduljon magától a szülés, és úgy mentünk fájásokkal a kórházba, ahol aztán már minden ment a maga útján, nem volt idő agyalgatni, hogy hogy meg mint, meg hogy jajúristenmostmilesz, hanem pörögtek az események, én pedig hagytam magam sodortatni. Most viszont jó sok időm van minden kis részleten elgondolkozgatni, hogy mi van ha... ami nem annyira jó. Mert mi van ha az érzéstelenítésnél történik valami malőr, vagy mi van, ha mégiscsak megsérül a húgyhólyagom, vagy valami más ami még rosszabb, meg mi van ha, meg mi van ha..... szóval jó sok mindenen pánikba lehet esni ez alatt a 9 nap alatt. Nem beszélve a megelőző napról, amikor már reggel jelentkeznem kell a kórházba, és gyakorlatilag ott lesz egy egész napom és éjszakám, amikor már tényleg nem lesz semmi dolgom, csak ülni-feküdni- és várni hogy teljen az idő. Hogy azt hogy fogom átvészelni, arról egyelőre elképzelésem sincs. 

Szóval így állunk most. A hét további részében relaxtime-om lesz, leszámítva a csütörtöki ctg-t, mert holnap délelőtt mindkét kiskorú Papáékhoz megy nyaralni. gyerekfelügyeletre. Én pedig itthon pakolászok, rendezkedek, összekészítem a kórházas csomagomat, Simi dolgait is szépen elpakolászom. Ezt tervezem. Meg hogy 5 év után felpolcolt lábbal fogok olvasgatni a teraszon jéghideg limonádéval a kezemben. A felpolcolt lábra egyébként is szükségem van, mert hála a nyárnak most már elkezdett vizesedni a csülköm. Pedig eddig sosem vizesedett. Igaz, korábban mindig hóesésben mentünk szülni, most meg előreláthatóan kánikulában fogunk. 

Aztán hogy a valóság mennyire fog közelíteni az elképzeléseimhez, az majd az elkövetkezendő napokban kiderül, mert Milántól még sosem voltam távol egyetlen napot sem fennállása óta, és olyan sem volt még, hogy mind a ketten galádul magamra hagytak volna. Na jó, az én érdekemben, de akkor is. Ráadásul nem csak hogy gyerekzsivaj nem lesz a házban, hanem semmi egyéb sem, mert Feri sincs itthon. Tök egyedül leszek péntekig. Eszemet sem tudom már mikor fordult elő velem ilyen utoljára. Nem mostanában, az biztos. És a közeljövőben sem igen fog, úgyhogy próbálom öncélúan kihasználni ezt a pár napot.(heheheh:)))) aztán meg majd jönnek a nagy világmegváló gondolataim, meg a saját sebhelyeim nyalogatása:)))

És hogy kicsit Simiről is írjak, ne csak az agymenésimről.... az utóbbi napokban nem kínoz annyira, bár az erőnlétem az említésre sem méltó, a lassú csiga jelzőt én már dicséretnek veszem:) De mintha most kicsit kevésbé nyomna, bár egyre többször keményedik a hasam, de ez ebben a stádiumban már szinte normálisnak is mondható, de most kicsit kevésbé zavar a kiterjedése is, vagy csak mostanra szoktam meg hogy ekkora vagyok, nem tudom.  Az is igaz, hogy éjjel legalább 2szer kell kimennem wc-re, de a köztes időkben egészen jól tudok aludni, de ez meg biztos azért is van, mert éjjel kellemesen hűvös lesz a szobában. 

A vérnyomásom így a végére egészen helyrerázódott, talán ezért is vagyok kicsivel jobban, nem  csak kóválygok, mint a lecsapott légy, már kétszer is 110/70-et mértek, a szokásos 100/60 helyett:) 

A Simi-lak a tegnapi védőnői mérés alapján 107 cm-es. Hatalmas. A Máté-lak szülés előtt 102 volt, csak úgy összehasonlításképpen, pedig ő 39+3-ra született, most pedig 37+0-t írunk, ugyebár. Szóval nem is olyan nagy baj talán, hogy kicsit előrébbhozzuk a találkozást. Még 3 hétet azt hiszem már csak hajattépve és küszöbötrágva bírnék ki. 

A centikkel ellentétben viszont a felszedett kilók száma eddig 8. Mátéval 11 volt, Milánnal 9. A csökkenő tendencia annak is nagyban köszönhető, hogy egyre magasabbról indultam. 

Hát így vagyunk most 37 hetesen:)

Máris 36

Mivel úgy áll a helyzet, ahogy, most már szinte tutibiztos, hogy 2 hétnél nagyon már nincsen több hátra. A néhány nappal ezelőtti parámat mára messzire űztem, és eldöntöttem, hogy lesz ami lesz, változtatni úgysem igen tudok semmin, sodródom, teszem amit mondanak, és remélem a legjobbakat. Fizikailag egyébként kicsit jobban vagyok, leszámítva, hogy az erőnlétem az gyakorlatilag a padlón van, és csigatempóban vánszorgok. Az elmúlt napokban a hasam sem keményedett annyira gyakran, és most nem is érzem annyira kényelmetlennek mint néhány hete. Ha nem kéne 2-3-szor felkelnem éjjel pisilni, akkor még aludni is egészen jól tudnék, most hogy a hőmérséklet is olyan, amilyennek én szeretem.

A hétfői vérvételi eredményem is tökéletes lett, legalább ezzel nincs baj. Tegnap pedig kaptam egy aneszteziológiai jóváhagyást is, amit majd lobogtathatok, ha eljön az ideje. Hogy mikor jön el az idő, az elvileg már holnap kiderülhetett volna, ha a ctg után (ami de. lesz) még tudnék, hajlandó lennék Milánnal a jobbomon  még du. 1 óráig ott lébecolni a kórházban, vagy annak a környékén, hogy megejtsünk egy főorvosi konzíliumot. De mivel az 1 óra az már Milánnál elég necces, meg egyébként is, így elvileg jövő kedden kerül majd erre sor, és akkor már kiderül majd az is, hogy akkor mi lesz a továbbiakban, aug.7-8, vagy akármi más. 

Addig pedig még van mit tennünk bőven. Pl. át kell rendezni a szobákat, és össze kell rakni azt a szekrényt is, amit majd csak pénteken hoznak házhoz, amibe aztán bele lehet pakolni a ruhákat. Aztán még nekem is venni kell pár dolgot, meg még hazahozós rucit is kell szereznünk. De remélem hogy mindezekre hétvégén sor fog kerülni, és akkor tulajdonképpen már csak lélekben kell felkészülnünk arra, hogy alig pár nap múlva már Simi is mellettünk, jobban mondva mellettem fog szuszmákolni a kórházban.

Helyzet

Így a harmadik terhességem végefelé járva lassan már mondhatom, hogy hagyománnyá válik, hogy a véghajrában valamivel mindig megparáztatnak, vagy megparáztatom saját magamat. Az általános para mindig a hegszétválás szokott lenni, amitől én valahogy sosem tartottam, nem tudom miért, valahogy belülről éreztem, hogy nem lehet ezzel baj. Aztán Milánnal ott volt, hogy idejekorán be akart fektetni a doki, hogy szem előtt legyek, ugyancsak a hegszétválástól tartva. Ezt végül sikerült kibekkelnem. A befekvést is, meg a szétválást is. 

Ennek tükrében mikor tegnap este orvostlátogatni mentem, mindenre fel voltam nagyjából készülve, hogy majd beszélünk mindenféléről, hogy meddig várjunk, kivárjuk-e, hogy Simi jelezze hogy ki óhajt jönni, vagy programozzunk előre, satöbbi. 

Aztán kiderült, hogy a helyzetem koránt sem annyira rózsás... mert a méhfal a húgyhólyag felé eléggé el van vékonyodva. Nem olyan nagyon vészesen, de annyira igen, hogy már említést és odafigyelést igényel, elsősorban a doki részéről majd a műtétkor. Nem tudom mekkora vastagságú volt korábban, de most 4.7 mm, ami az orvosi protokoll szerint annyit jelent, hogy ha még lett volna esélyem hüvelyi szülésre, most már nem lenne, mert 5 mm alatt nem engedélyezik. Szóval elvileg nekem nincs miért aggódnom. Mondta ezt azután, miután jól megparáztatott, hogy húúú el van vékonyodva a méhfal, és erre akkor nagyon oda kell figyelni, hogy ne sérüljön a húgyhólyag. De ha sérül, ugyanmár, akkor sincsen semmi gáz, mert az szépen meggyógyul, csak hát 8 nap katétert jelent saccperkábé, amit azért mégiscsak jó lenne elkerülni. Mondja a doki. Meg mondom én, hogy más se hiányzik az életemből egy császármetszés mellé, mint 8 nap katéter, és hogy 10 napig hédereljek a kórházban emiatt. 

Úgyhogy most így állunk. És hiába minden utólagos nyugtatásnak, hogy de higgyem  el, hogy ez nem egy egyedi extra eset, és hogy ilyen már sokszor előfordult sokakkal a többedik terhességnél, (no de velem?) és még sosem volt baj, (leszámítva ha egyéb furmányos összenövések is vannak, na kössz), szóval elvileg halálos nyugalommal kéne ezt a tényt kezelnem, de nem megy. Egész éjjel pisizacskóval az oldalamon láttam magamat ahogy a kórház folyosón vánszorgok fel-alá, napokig, és ez pl. nem volt annyira pihentető, mint amennyire rám lett bízva, hogy amennyit csak tudok pihenjek, és szedjem marokszámra a  Mg-t, hogy legalább ezt a szintet tartsuk még néhány hétig, de legalább betöltött 38-ig, ami aug.7-én lesz.

A jövő héten 5-ből 3 nap kórházi jelenésem van, mondjuk ez mindentől függetlenül, egyébként is lenne, hétfőn vérvétel, kedden aneszteziológia, és talán csütörtökön ctg, szóval lesz időm a kórházi folyosókon pihengetni bőven. 

A fennmaradó időben pedig még itthon is van tennivaló, ruhaválogatás, pakolás, mosás-vasalás, néhány dolgot még be is kell szereznünk. A kórházi csomagom is még csak fejben van meg, úgy is csak 80%-ban. 

Egyébként meg minden oké:) Tényleg. A szürke gondolatokat igyekszem minél messzebb hesegetni, és csak a szépre-jóra gondolni, és megfogadni a doki tanácsát, hogy no para. Hát ezen vagyok!

35ös

Azt mondja a számláló, hogy mivel ma vagyok éppen 35 hetes, ezért papíron még 35 nap lenne vissza Simi pocaklétéből. Persze nem lesz annyi.... Több okból sem. Eddig egyszer sem várták ki a fiúk a végét, Máté 4 nappal, Milán 6 nappal érkezett hozzánk korábban. Mindkétszer igen hálás voltam a sorsnak, hogy én nem túlhordós kasztba tartozom. Mondjuk túlhordani a műtéti előéletem miatt egyik esetben sem hagyták volna, de emlékszem, hogy mennyire szenvedtem már a véghajrában, és minden egyes nap azzal keltem, hogy na majd ma.

Ez tulajdonképpen csak érdekes, mert gyakorlatilag a fizikumom, sokszor a közérzetem nagyjából már most ott van, mint a fiúkkal valamikor a 37-38-dik héten, csak most annyi a különbség, hogy most pont az ellenkezőjét mantrázom, hogy csak nehogy ma történjen valami, ami miatt Simi idejekorán kikívánkozzon, mert nemhogy dátumilag és fejlődésileg nincs még itt az ideje, de készültségben sem vagyunk még ott, hogy nyugodt szívvel mondhatnám, hogy akkor bármikor jöhetne. Egyetlen nagy parám van csak, a júl 30-aug.3.ig tartó hét, amikor Feri külföldre utazik, na az a hét végképp nem jó, de erre nem is gondolok, csak arra, hogy akkor biztos nem lesz semmi.  Én mindenesetre olyan aug. 10. körüli dátumokban gondolkozom, aztán majd kiderül, csütörtökön megyek majd orvoshoz, nyilván neki is van/lesz egy elképzelése, mivel harmadik császárról beszélünk még az is lehet, hogy kijelölt napon fogok szépen bevonulni. A Nagyok nagyon szófogadóak voltak ilyen szempontból, mert Mátét már hónapokkal korábban a kiszemelt december 15-re vártam (19.helyett), és akkor is született, és Milán sem lett végül se szilveszteri, se újévi, amit nagyon nem szerettem volna. Szóval remélem Simi is hasonlóképpen hallja amit sugallok neki, a kinti nagy zajterhelés ellenére is.

Szóval közeledünk a vége felé, közeledik a nagy találkozás:) Azt mondjuk már sokszor elképzeltem, hogy hogy fog mellettem szuszogni egy kis pöttöm.  Meg hogy milyenek lesznek vajon hárman együtt. Olyan fura lesz, hogy olyan kis picike lesz a nagyok mellett. Meg az is fura lesz, hogy nem lesz nyakig bebugyolálva, hanem szabadon lesz a kis piszkafalába, a tappancsai, nem kell bundakabát ha ki akarunk menni, stb... 

Ha magamat nézem, akkor viszont azt kell mondjam, hogy nekem jobban mennek a téli terhességek, nem tudom miért, azokat valahogy jobban viseltem. Talán azért, mert több idő volt magamba fordulni, rövidebbek voltak a napok, nem volt annyira égetően fontos, hogy minden legyen valami program, hogy mindenképpen ki kelljen mozdulni. Most kicsit ez van, a fiúkat nem büntethetem a lakásbazártsággal, muszáj menni, csinálni, különben mindannyiunkat megesz a fene. A nyári meleg sincs rám jó hatással, hízok tőle mint egy kölyökgólya, most már gigamega hassal vonszolom magamat az utcán nagyjából csigatempóban. 

De hát én nem akartam még egy téli gyereket:)))) Hát tessék! Most jól megkaptam! 

Hogy Mátét idézzem, aki időnként rámcsodálkozik és azt mondja:

- Anya, most már jó nagy a pocakod!  (hát az)

És ha vicces kedvében van, még hozzáteszi, hogy sokkal nagyobb mint az övé, amit azért valljuk be nem nehéz túlszárnyalni:)

Egyébként meg tényleg nem értem mitől nőtt ekkorára, mert az uh alapján nem nagyobb Simi a koránál, bár tudom, hogy ilyenkor ez már nem mérvadó, de a Nagyok sem voltak nagyok, szóval nem hiszem, hogy pont Ő most egy óriásbébi lenne, és a ma reggeli friss adat szerint eddig 7.5kiló plussznál járok, ami szerintem nem olyan sok, hogy indokolna egy ekkora méretű pocakot. Szóval nem értem, hogy ha sem a gyerek mérete, sem a felszedett kilók nem indokolják, akkor mi a fenétől nőtt meg ekkorára????? És meddig fog még nőni????? Mert lassan már tényleg könnyebb lesz átugorni mint megkerülni:)

32-es uh

Ma délelőtt került rá sor, miután egy bő órát ücsörögtem az ultrahangozó előtt a soromra várva. (pedig időpontom  volt, mint mindenki másnak, szóval nem tudom hol csúszott el a dolog) Először nem aggasztott, mondjuk később sem nagyon, csak épp annyira, hogy már nem volt kényelmes az ülés, az állás meg azért nem mert már alig kaptam levegőt, mert a szomszéd szobába várók szép lassan elkezdtek gyülekezni és hipphopp tele lett az az amúgy is picike hely különböző korú öreg nénivel, akik azt a jellegzetes szappan és izzadságszag keverékét ontották magukból. Szóval a végére már nagyon nem esett jól a várakozás, és már épp azon gondolkoztam, hogy hagyom a fenébe az egészet, és hazamegyek, amikor mondta a hölgy, hogy a következő már én leszek. Juhéééé, akkor most már kivárom! Kivártam. 

Így végül kaptam egy közepesen alapos vizsgálatot, ami tulajdonképpen alapos is lehetne, mert mindent megnéztek, megmértek, csak közben baromira nem velem foglalkoztak, hanem azzal, hogy a menzán a mai ebéd, meg hogy mennyire rosszul főznek, és lehet hogy inkább mégsem oda mennek, hanem máshová. És valahol a meggyleves meg a sülthús között azért elhangzottak a mért paraméterek, amik teljesen jók, megfelelnek a az adott hétre előirányzottaknak, a magzatvíz és a köldökzsinóráramlás is tökéletes, és hogy mellesleg még mindig fiú, és még mindig köszöni szépen, de nem kér a külvilágból, mert a kezét kitartóan az arca előtt szorongatja. 

Itthon aztán gyorsan megkerestem Milán hasonló korú adatait, (közben pedig valamit elnyomtam a sablonszerkesztőben és nem is sikerült az eredeti színvilágot visszaállítom), és megállapítottam, hogy átlagban ugyanolyan méretekkel rendelkezik Simikirályfi, mint a bátyja, kicsit kisebb a buksija, de kicsit hosszabb a combja, ÉSSSSSS hatalmas pocakja van:))) Haspók lesz, én mondom.

BPD(koponya haránt átmérője): 79mm

OFD(koponya hosszanti átmérője): 105mm

AC(pocakkerület):303mm

HC(buksikerület):292mm

FL(combcsont): 63.1mm

Becsült súlya: 2173g 

Keresgélés közben pedig rátaláltam a Milánkori 32 hetes pocakfotómra is, bár nem akadtam volna rá.... iszonyat durva, hogy a mostani 32 heteshez képest akkor szinte semmi hasam nem volt!!!!! Érdekes, hogy akkor is sopánkodtam, hogy milyen nagy. Pedig ha tudtam volna akkor azt, amit ma tudok:))))) Na mindegy. Most már tényleg kíváncsi vagyok, hogy meddig fog még nőni. Lehet, hogy a végén úgy kell kiemeltetni tűzoltókkal az ablakon.

Giga harmincegyes

Tegnap délután, hogy elkerüljük, hogy végképp felforrjon az agyunk (meg dolgunk is volt) egy plázába menekültünk a meleg elől. És ha már így alakult akkor készült egy újabb Similak fotó egy kalácsképű vigyorral megtoldva:

 Nagy, kerek, és méretes. Igazából a múlt héten nagyobbnak éreztem, biztos akkor nőtt megint egy hatalmasat, most valahogy kevésbé zavar, pedig most dögmeleg van. Igaz, hogy az ilyen mértékű meleget alapjáraton sem tudom elviselni, úgyhogy nem vagyok rosszabbul, mint pocak nélkül lennék. A délelőttjeim azok még mindig inkább rosszak, mint jók, de ez már nem hír, a vérnyomásom nagyjából 2-3 órára éri el szerintem a normális szintet, addigra kezdem magam úgy-ahogy embernek érezni, addig csak szédelgek, lábremegek, kómázok. A héten, ebben a melegben szerintem Simi is lelassult, és leginkább csak estére tér magához. Valahogy egész másmilyennek érzem az Ő mozdulatait, nem olyan fájdalmas, nem olyan erőszakos, mint amilyenek a Nagyok voltak, akik simán úgy kitolták az oldalamon a lábukat, hogy azt gondoltam kilyukad, hanem valahogy finomabb, másabb, olyan pocakhullámoztató. A Nagyok nem voltak ilyen hullámzóak, ők inkább kitámasztósak voltak. Aztán lehet, hogy még Simi az lesz a későbbiekben, ahogy egyre csökken majd a helye.

Kilókban nem tudom hogy hol tartok. Reggel mindig elfelejtek ráállni a mérleg, délután-este meg már direkt nem állok rá. De olyan plussz 6 körül járhatok. Esetleg 7. 

Nincs már sok hátra, mindjárt vége a júniusnak, a július meg hamar elröpül, mert ezer dolgunk van még, az augusztus pedig már a mi hónapunk lesz. Bármennyire is többet kínlódom most, most korábban, azt meg hagyni, hogy az idő ugyanolyan gyorsan telik. Csak kapkodom a fejemet!

Huszonnyolc plussz

Nem olvastam vissza az eddigi Simivárós (igen, egyelőre Siminek hívjuk:)) bejegyzéseimet, de el tudom képzelni, hogy mindegyik azzal kezdődik, hogy rohan az idő, és már itt és itt tartunk. Ezt most is el tudnám mondani, az idő még mindig könyörtelenül rohan, bár vannak olyan rossz napjaim, amikor viszont azt gondolom, hogy nem ennek sosem lesz vége. Sem  a napnak, sem ennek a babavárásnak. Aztán csak vége lett a napnak, és egyszer csak vége lesz ennek a pocakosodásnak is...nem is olyan sokára. Kedden már a 29-dik hetet töltöm, aztán gyorsan itt a 30, és onnan emlékeim szerint már nincs megállás. Bár az emlékeimre mostanában nem szívesen hagyatkozom, mert ha a korábbi terhességeimre gondolok, és még ha súlyozom is a dolgokat az idő mindent megszépít faktorral, még akkor is úgy emlékszem, hogy nem kínlódtam ennyit, mint most, és ha igen, akkor is leginkább a végefelé, amikor már úgymond megengedett egy kis kínlódás. De most... most mintha folyamatosan csak nyűglődnék. Legalábbis én is így érzem. A környezetemet meg inkább meg sem kérdezem. 

Már az elején sem voltam jól. Aztán talán volt egy-két jó hetem, de alapvetően nem mondanám olyan felhőtlen boldogságnak ezt a babavárást, valami bajom mindig van. Hol brutál fáradt vagyok, hol ideges, hol ideges és fáradt egyben, hol itt nyom, hol ott feszít, ennék is meg nem is, és persze savasodok is. Lomhának és hatalmasnak érzem magamat, és a nagytestűségemet csak még jobban kiemeli az, hogy nyár van, jó idő, és nem lehet a kabát mögé bújva elbliccelni a tükörrel való szembesülést.

A Similak pedig egyre csak nő és nő, és kicsit ijesztő, hogy meddig fog még nőni, mert már most is hatalmas, ennek ellenére úgy érzem mégsem fér el, most már mindenhol ott van, mindenhol kapirgál, vagy épp kiteszi a kis tappancsát éppen oda ahová a nagytesók is kitették. Hát nem mindig kellemes, de azért alapvetően szeretem amikor lubickol. 

A Nagyok várják. Máté tervezget, mi hogy lesz majd ha itt lesz a picibaba, például hogy ki hová fog feküdni a nagyágyban. Szerinte simán el fogunk férni, mert ha ő ÍGY (mutatja) fekszik, Milán meg ÚGY, akkor közéjük még bőven elfér a kisbaba. Nem mondom, hogy nincsenek kételyeim ezen a téren, de majd meglátjuk ha eljön az ideje. Aztán most már az is nagyon foglalkoztatja, hogy ki fog rá vigyázni, amíg én kórházban leszek. 

Milán pedig rendszeresen a pólója alá gyűri a nyuszikáját és úgy sétálgat vele fel-alá.  Aranyos:)

Ma pedig annak örömére, hogy éppen akkor voltam felöltözve, amikor Feri is itthon volt, gyorsan lőttünk pár fotót, és a nagy fényképezkedéshez Máténak is megjött a kedve, aki viszont épp a farmer és a melegítőalsó között volt félúton kisgatyában:) 

26

Hogy mennyire telik az idő, azt leginkább csak akkor veszem észre, amikor időről-időre meg kell jelennem vagy egy orvosi ellenőrzésen, vagy vérvételen, vagy védőnős találkozáson. Most is egy ilyenen vagyok túl, tegnap este voltam a szokásos orvosi kontrollon, úgyhogy megint megvilágosodtam, hogy

• - úristen már a 26-dik hetet is betöltöttem
• - akkor nem véletlenül kezdtem el rohamosan pocakotnöveszteni
• - ha ilyen tempóban haladunk, akkor alig már vissza valami a 2in1-ből
• - és egyébként is ÚRISTEN!!!!!!

Azt is megtudtam, jobb később mint soha, hogy a 26-28 hetes méhszájvizsgálat kimagaslóan fontos, mert ilyenkor már lehet következtetni a hátralévő hetek milyenségére. Egész addig amíg ez a kimagaslóan fontos kifejezés el nem hagyta a doki száját, eszembe sem jutott, hogy bármi probléma is lehetne... szerencsére nincs is.

Megbeszéltük, hogy szuper a vércukrom, szuper a vérképem, (csak vasat kell igazából pótolni, de az természetes), és a vérnyomásom  még mindig negatív csúcsokat döntöget. Bezzeg, ha akkor mérnénk, amikor tajtékzok itthon, mert a fiúk se nem látnak, se nem hallanak, kiabálnak, időthúznak, nem fognak szót, stb.... na akkor lehet hogy rögtön kapnék egy kórházi ágyat. De hát nem akkor mérjük, akkor még én sem merem megmérni itthon, hanem akkor mérjük, amikor kényelmesen ücsörgök az alagsori folyosón a bőrkanapén könyvvel a kezemben, és élvezem a rámtelepedő csendet és nyugalmat. Így persze hogy nem éri el a vérnyomásom a mérhető szintet:)

Vetettünk egy pillantást a Bentlakóra is, aki köszönte szépen, de a kezét még mindig a feje mellett-előtt tartja, és egyébként is este volt már, hagyjuk békén, de azért annyit sikerült megállapítani, hogy mind a buksija, mind a combcsontja pontosan a korának megfelelő nagyságú, és az ilyenolyan hegeim is jól bírják, úgyhogy minden a legnagyobb rendben. (Azt egyébként mindig megjegyzi a doki, hogy milyen jó a sebgyógyulási hajlamom, vagy mim, mert nagyon szépek a sebhelyeim, szerinte alig látszanak. Én meg nem tudom másnak milyen, és milyennek kéne lenni, úgyhogy csak bambán bólogatok, hogy biztos úgy van)

De hogy hogy is vagyok mostanában....

Elsőnek pompom meséje ugrik be, ahogy szépen ringatózik az ágon föl meg le. Valahogy én is egy ilyen szinuszgörbén mozgok föl meg le, csak néha olyan, mintha  ennek a görbének valaki rángatná a végét, és azok a  bizonyos fölmegle-k igen sűrűn tudják egymást váltani.

Kétségkívül ezt a terhességemet viselem a legnehezebben. Érzem, hogy nehezedem, hogy lassulok, hogy fáradok, és ezzel egyidejűleg nyűgössé, türelmetlenné válok. Mert érzem, hogy jó lenne most csak úgy feküdni, és nem csinálni semmit, de az agyam másik felében pedig ott vannak még az aznapi teendők, vacsora-fürdés-satöbbi-satöbbi- és hol van még az, amikor végre mindketten alszanak....

Maga ez a nyári terhesség is fura... én a télikabátos-pulóveres pocakosodáshoz vagyok szokva....

És hogy kicsit pótoljam a lemaradásaimat próbáltam egy úgyahogy hiteles pocakfotót összehozni... fél sikerrel. A képről sajnos a fejem lemaradt, de mivel csúnyán benne voltunk már az ebédidőben, így nem volt időm/energiám/kedvem újat csinálni.

Esténként most már sokat gondolok arra, hogy milyen lesz majd vajon a Legkisebb... hogy milyen jó lesz  majd a 3 szuszogó kisbuksin végignézni lefekvés előtt.

Hogy hogyan fognak a hétköznapjaink zajlani, arra igazából sosem gondolok. Egyrészt azért, mert elképzelésem sincsen. Másrészt meg azért mert még ha lenne is, akkor sem úgy fog történni semmi, ahogy azt elképzeltem, annak meg minek képzeljem el. Mivel eddig 2 gyerekből 2 totál különböző habitusút kaptam, ezért nem tudom azt mondani, hogy majd úgy csinálom ahogy Mátéval/Milánnal, mert Vele majd nyilván úgy fogom csinálni, ahogy neki jó. Persze az adott keretek között, úgy hogy a Nagyok se lássák ennek a kárát. Milán nagyon szépen, mondhatni hang nélkül  belesimult az életünkbe, és csak remélni tudom, hogy majd most sem lesz ez nagyon másként. Szóval a "húúú hogy fogod bírni?" típusú kérdésekre nagyjából azt szoktam válaszolni, hogy nyilván úgy ahogy eddig. Próbálok nem problémát csinálni az olyan dolgokból, amit úgyis meg kell tenni, mint pl. a boltbamenés, vagy elhozni Mátét az oviból, amit úgyis nekem kell megcsinálni, és ha két gyerekkel, akkor kettővel, ha hárommal, akkor hárommal. Hogy pontosan hogy fog zajlani, azt úgyis ott és akkor kell majd kitalálnom. Nyilván lesznek nehéz köreink, vitáink és nézeteltéréseink, de ezek most is vannak, ezeknek a kezelését folyamatosan tanulom. Hol jobban sikerül, hol teljesen csődöt mondok. Szóval nincsenek illúzióim. Nem gondolom, hogy 3 gyerekkel majd habosbabos cukormázas lesz minden egyes hétköznapunk, most sem az, de minden napunkban van valami jó, valami vicces, valami megmosolyogtató, valami szívetmelengető, amiért megéri csinálni.

És este lefekvés előtt már csak ezekre a pillanatokra tudok gondolni.

Védőnős

A minap délelőttre vártuk a védőnőt. Lemondtunk minden délelőtti programunkat, intéznivalónkat, és Máté ovibatranszportálása után spuriztunk haza Milánnal, hogy legyen még időnk egy relatív nyugis reggelire, és még egy úgyahogy tiszta udvar, rendes ház-at is tudjunk prezentálni.

A védőnő persze nem ért oda a megbeszélt időre, hanme egy erős másfél órás csúszással toppant be, éppen akkor amikor Milánt már csak egy hajszál választotta el az igazak álmától, én pedig az ebédem felét sem tudtam még magam mögött. Milán persze rögtön éber üzemmódba kapcsolt, én pedig félretettem az ebédemet.

De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy az eddigiektől eltérően ki kellett töltenem egy pszichológiai tesztet (!!!), amit most vezettek be,és minden kismamának ki kell töltenie. Egy jó féloldalnyi meghatározást kellett 1-4ig (soha-ritkán-gyakran-mindig) pontozni, hogy szerintem mi a jellemző rám, majd ezt a védőnőnek kell kiértékelnie, és ennek fényében folytatni a terhesgondozást. Hát nem mondom, hogy néha nem kerülgetett a nevetés, amikor a meghatározásokat olvastam, de próbáltam erősen koncentrálni, annak ellenére, hogy Milán a toll végét rángatta, hogy ő is karikázni akar. Szerintem azt hitte, hogy Luxorozunk, mert akkor szoktak segíteni karikázni:)

Ilyen pontok voltak benne:

- mennyire érzi magát kimerültnek/kialvatlannak

- előfordul olyan, hogy sírnom kell

- hajlamos vagyok beleveszni a mindennapi problémákba (vagy valami ilyesmi)

stb.stb... nem emlékszem már, de ilyen jellegűek voltak.

Sajnos idő hiányában, és mert még a védőnő maga sem tudta, hogyan is kellene  kiértékelni, az eredményhirdetés a következő találkozásunkra maradt. És mivel Milán már nagyon kezdett szétesni azt sem tudtam megkérdezni, hogy mik a következmények ha esetleg az jön ki hogy krónikus vagy. Mit fognak, mit tudnak csinálni??? Mi van ha azt jön ki hogy abszolút alkalmatlan vagyok az anyaságra?  És ezt így kell majd megtudnom, amikor már a harmadik gyerekem is hamarosan megszületik? Talán jobb lett volna, ha pár évvel korábban derül ez ki....

Egy szó mint száz... nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit hoznak ki belőle. Lehet hogy egy látens baltás gyilkos lakozik bennem....

És bár nem tartozik szervesen ide, de azért felvésem ide, hogy túl vagyok a terheléses vércukorvizsgálaton is, amitől mindig úgy félek mint az fene, meg utálok is 2 órát a folyosón ücsörögni éhen-szomjan, de végül mindig túlélem valahogy, és végül az eredmény is mindig jó, most is :-) Úgyhogy a hátralévő röpke 3 hónapot vígan és dalolva, fagyitnyalva tölthetem!!!!

Valahogy így

Vissza-visszatérő kérdés mostanában, hogy miért nem írok. Nincs különösebb oka. Egyrészt nem nagyon van miről írnom, gyakorlatilag egyik napot éljük a másik után, tesszük amit tenni kell, nem mindig zökkenőmentesen. Talán kicsit elfáradtam, belefáradtam, amihez az is nagyban hozzájárul, hogy nem vagyok igazából a topon, ezért sokszor csak kínlódásként élek meg egy-egy napot, és nem vagyok annyira nyitott az apró dolgokra, hogy észrevegyek bennük egy-egy mélyen lapuló témát.

Igazából mondhatnám azt is, hogy rosszul vagyok, de mivel nem szeretek és nem is szoktam panaszkodni, ezért inkább csak annyit mondok, hogy hááát voltam már jobban is, és vannak egész jó napjaim is a rosszabbak között.

Igazából nem tudom miért vagyok úgy ahogy. Eddig egyik terhességem során sem szenvedtem annyit, mint most, és egyikkel sem kapott el annyi nyavalya mint a mostaninál, pedig hol van még a vége.... Hol  brutálnáthával küzdöm, hol iszonyat gyomorfájással, amit rendszerint egy délelőttön át tartó hányás-hasmenés előz meg, teljesen kiszámíthatatlanul. Ilyenkor az a napom teljesen taccsra van vágva, (szó szerint), és utána még napokig nyalogatom a sebeimet, és örülök hogy élek.

A fizikai állapotom aztán elég rendesen rányomja a bélyegét a lelki állapotomra is, mert nem elég hogy olyan vacakul vagyok, hogy csak  kanapékoptatásra vagyok jó, közben még marcangolom is magam, hogy az egésznek a fiúk isszák meg leginkább a levét, mert hiába van szép napsütés én nem vagyok képes kimenni velük, és sokszor még arra se, hogy bármilyen egyéb módon szórakoztassam őket. így aztán feltalálják magukat, ami rendszerint abból áll, hogy mindennel egyszerre játszanak, azaz mindent szétpakolnak, össze persze csak módjával, ergo örökké szalad a ház, mindennel el vagyok maradva, és enni is legtöbbször azt eszünk amit épp találunk itthon és kevesebb mint 10 perc alatt elkészíthető.

Úgyhogy ha csak tehetem, akkor leginkább nem csinálok semmit, mert se kedvem, se erőm, se ihletem nincs semmihez.  Csak fekszem és nyalogatom a sebeimet. Ebben már jó vagyok.

A fiúknak szerencsére kutya bajuk. Az aztán végképp nem hiányozna még a lelkivilágomnak, ha még ők is benyalnának valamit.

Szóval éltem már meg jobb napokat is, de fogok is még az biztos, csak ki kell várni. Addig meg próbálom összeszedni magam, és majd valami vidámabb sztorival jönni.

Tizenkettő

Mondhatnám, hogy szinte észrevétlenül telt el ez a 12 hét, de ez csak részben lenne igaz. Mert egyrészt valóban úgy elsuhant mellettünk ez a 3 hónap, mint a huzat, és a mindennapok teendői, a fiúk mellett még csak azt sem tudtam számon tartani, hogy épp hol is tartok. Mátéval még minden napot számon tartottam, egyesével számoltam, hogy hány hét hány nap az aznapi, és ólomlábakon haladt az idő az első 12 hétig. Milánnal már kicsit másabb volt, de a hétfordulók azért még nála is eszembe jutottak, noha heti szinten már nem követtem az interneten, hogy hogy is áll a fejlődésben. Most pedig szégyen-gyalázat, de már több hétfordulóról is elfeledkeztem, és gyanítom, ha ma nem lettem volna hivatalos a 12hetes uh-ra, akkor az ehetit is elfelejtettem volna.

Valahogy nem volt még nekem elég idő arra, hogy átállítsam a tudatomat, és ha nem lennék délelőttönként gyakorlatilag mindenre használhatatlan, akkor talán az sem tűnne fel, hogy megint babát várok. De szerencsére a Legkisebb M minden délelőttömet taccsra vágja, így azért ha máskor nem is, de 9-től 12-13-ig minden nap eszembe jut, hogy itt van velünk.

Szóval ma reggel sor került a 12 hetes uh-ra, ahol 3/4-es létszámmal szinte időben meg is jelentünk. A néhány perces vizsgálat alatt kiderült, hogy egy élénken mozgó magzat lakozik odabent, aki épp a fejét fogta, gondolom ő is inkább aludt volna még abban az órában, csakúgy mint én. Elvileg minden rendben van vele, bár a hölgy igen szűken mérte a szavakat felém, mert sokkal fontosabb volt, hogy a kolleganőkkel pletyózzon, és szidják a kismamákat úgy általában. De egy ilyen ziccer engem már egyáltalán nem tud kihozni a sodromból, nyugodtan mondhatom hogy így harmadjára már megedződtem. Gondoltam, feltételeztem, hogy ha bármi baj is lenne, akkor csak szakítana rám is két másodpercet, de mivel ezt nem tette, így besanszoltam, hogy minden oké orrcsont téren is. (Amúgy igen, utána megkérdeztem a dokimat)

Majd végül kaptam egy elmosódott sötétszürke képet egy masszáról, ami talán a feje  és a labacskai láthatóak, de ez nem biztos, a kép minőségéből kiindulva bármi lehet, akár egy ellapított  légy is, úgyhogy ezt most nem tenném be ide.

És most idevésem a száraz adatokat, csak hogy meglegyen:

BPD(koponya haránt átmérője): 23mm

AD1(gerinctől a hasfaliga poci): 20mm

Femur: 7.9 mm

NT(nyakiredő): 1.0mm

OFD(koponya hosszanti átmérője): 26.3mm

AC(pocakkerület):64mm

HC(buksikerület):77.6mm

CRL(ülőmagasság): 70mm

Bms: 64 gramm

Milán hasonló korabeli adataival összevetve egy Milánnál hosszabb, még nála is nagyobb pocakú:), ellenben kisebb buksijú, de ugyanolyan súlyú egyeddel állunk szemben:))))) (és szerintem fiúval, de pszt)

És lassan most már egy kiskönyvre is illene szert tennem... no majd holnap ezen a téren is intézkedem.

Tünetek

Most hogy már a kilencedik hetet taposom, gondoltam kicsit összefoglalom hogy is érzem magamat mostanság. Bár ha jól belegondolok nem sok újat tudok mondani az előző két terhességemhez képest, sőt... betűről betűre ugyanazokat a hangulatváltozásokat produkálom. Egyik pillanatról a másikra váltja egymást az enyém a világ, és az itt a világvége hangulatom, teljesen kiszámíthatatlanul.

Továbbá hol hullafáradtnak érzem magam, és a fejemet alig bírom a nyakamon tartani, vagy éhen akarok halni, és az teljesen mindegy, hogy két tányér főzelék+feltét után vagyok éppen. Ilyenkor folyamatosan azon kattogok hogy mit lehetne még megenni, egészen addig amíg nm találok valami kedvemre valót, majd kezdődik minden elölről.

Újdonságként rendszeresen szedek vitamint, és ha eszembe jut akkor kínnal-keservvel legyűrök egy almát is. Ez esik talán a legnehezebbemre. Meg hogy eszembe jusson.

Na de gyorsan elmúlnak majd ezek a hetek. Addig is már csak hármat kell aludni és elindulunk feltöltődni majdnem a világ túlsó felére. És majd jövök és mesélek:)

A 38 hetes

Kapkodunk... de mára talán sikerült mindent beszerezni, elintézni, a kórházi csomagba is  meg van minden, talán... már csak táskába kell dobálni, akkor majd kiderül, mi hiányzik.

A karácsonyi menü is megvan, fejben, alapanyagokban, már csak okosan ki kell találni, mit mikor, hogy ha esetleg mennem kell, akkor se romoljon meg semmi.

Fánk is van.

A lakás egy káosz, takarítani már tényleg csak ímmel-ámmal tudok, nem esik már jól a hajolgatás, meg úgy igazából semmi sem. Aludni hol magam miatt nem tudok, hol Matyi miatt, aki az elmúlt pár napban elég botrányos éjszakákat tud produkálni, amivel végképp kétségbe ejt, hogy hogyan hagyhatnám így rá másra.

A hétfői nagy lelkesedésemben most már mindennapos jóslófájásokat produkálok, teljesen rendszertelenül, szóval még mindig inkább semmit sem jelent, mint valamit. Csak azt tudjuk, hgoy előbb-utóbb mindenképpen megszületik a Várvavárt... de hát ezt eddig is tudtuk:)

Türelmem a végét járja...

A 38 hetes pocakfotó.... hátha már az utolsó...

Elhavazva

Minden téren. Időjárásilag is, és teendők terén is. Valahogy úgy érzem, kezdenek összecsapni a hullámok a fejem felett. Valahogy olyan gyorsan elteltek a hetek, pár nap múlva karácsony, és legkésőbb két hét múlva Kistesó is megérkezik, nekem pedig még annyi minden van a fejemben, amit jó lenne még előtte megcsinálni, elintézni, megnézni, megvenni... Minderre csupán néhány napja jöttem rá, hogy bizony össze kell hogy kapjuk magunkat, így őrült mosásba, vasalásba kezdtem, hátra van még a játékok átnézése, szortírozása, és most már a kórházi csomagomat is jó lenne legalább 90%-ra összerakni, ha esetleg hirtelen kéne menni, de abba viszont még venni is kéne pár dolgot, amire talán ma sor kerül. Két hét... talán már annyi se... nagyon kevés... Néha pánikba is esem, hogy mi lesz, én erre nem vagyok még felkészülve.

A hétvége is némileg már a készülődés jegyében telt, eleget tettünk még egy baráti meghívásnak, mert aztán ki tudja mikor leszek újra kimozdulóképes, és sebtiben sütöttünk Matyival egy jó nagy adag mézeskalácsot. Matyi nagyon élvezte, sodorta, gyúrta, szaggatta, majd nyersen ette, a mókának akkor szakítottam véget, amikor elkezdett mindent a földre dobálni és a tészta közepébe feküdni.

Fánk még nincsen, de lesz....

Pocakfotó sincsen, de az is lesz...

Délelőtt újabb ctg-n jártunk, ahol már jóslófájásokat is sikerült elcsípnünk. tudom, hogy ez nem jelent még semmi konkrétat, de mégis bíztató, hogy minden zajlik a maga módján, és van remény, hogy beindulnak itt magunktól a dolgok. Ebben a hitemben most végre-valahára a doki is megerősített, egy halvány jósolgatunk-jósolgatunk, majd alakulunk-alakulunk megjegyzéssel, majd búcsúzásképp megtoldotta még egy vigyázzon magára, mert most már bármi lehet!-el, hát nekem ez maga volt a mennyország. Főleg az elmúlt napok extra hidegei után, amikor azért nem is éreztem magam olyan flottul, fájtak a régi sebhelyeim, Pocaktesó is néha a frászt hozta rám, amikor csak lapult, mozdulatlanul, majd tegnap este újra víg táncba kezdett. A gyomorsavam most már alig-alig elviselhető, már éjszaka is kínoz, emiatt nem tudok aludni, emiatt nyűgös vagyok... szóval kezdek hasonlítani egy végstádiumos hisztis kismamihoz.... Ja, hogy  az is vagyok!!!!

Kórházas délelőtt

Ma délelőtt újabb ctg-re vittem a Kisebbiket. Mikor elindultam itthonról szépen szállingózott a hó, és nekem megint csak az a 2 évvel ezelőtti hideg téli nap jutott az eszembe, amikor ilyenkor már fájásaim voltak, és sejtettem, hogy nincs már messze a nagy találkozás. És mivel bőven időben indultam itthonról, volt időm kiélvezni az arcomra hulló hópelyheket.

A ctg most nem annyira jött be Matyitesónak, kétszer is szépen arrébb vándorolt, amivel sikeresen érvénytelenítette  a mérést, de végül sikerült egy kicsit maradásra bírni és kicsikarni belőle egy pár perces értékelhetőt.

Innen rögtön az anesztes konzíliumra vitt az utam, ahol egy zsúfolt, tömött folyosón ücsörögtem egy darabig, majd bent egy kedvesnéni áldását adta a spinális érzéstelenítésemre.

Eztán doktrobácsi, leletek jóváhagyása, és egyebek... DEEEE ami a legfontosabb, hogy sikerült meggyőznöm, hogy tekintsünk el a 29-ei befekvéstől, mert.... Igazából nagyon nem is kellett győzködnöm, egyszerűen csak közöltem vele, hogy nem túl egyszerű megoldani a 2 évesem egész napos másra bízását csaknem 2 hétig, és különben is nagyon fogok vigyázni magamra, és 5 percre lakunk, szóval tényleg bármikor be tudok menni, ha úgy érzem történik valami. Erre ő, igaz nem nagyon boldogan, de rábólintott, és a lelkemre kötött mindent, hogy ha bármi bajom lesz itthon, akkor aztán vele gyűlik meg a bajom. Én persze mindenre lelkesen bólogattam, és bármit megígértem volna. De igazán megértő volt, szóval tényleg egy rossz szavam sem lehet. Így a legújabb helyzet, hogy 3-án megyek be, és 4-én császár. Ha addig nem történik semmi....

Bónuszként még kaptam egy gyors uh-t is, amit igazából később kellett volna még megejteni, de mivel a spontán szülést tul. képpen végképp kizártuk, így nagy jelentősége nem volt, és gondolom az ünnepek miatt is, meg amúgy is sokan vannak kismamik, nem volt szabad hely, de mostazonnal felszaladok megnézik mi az ábra odabent. Már a képernyőn is látszott, hogy már milyen nagy, hogy már nagyon össze kell gömbölyödnie, hogy elférjen, kapálódzott a lábacskáival, aranyos volt nagyon:)

Méreteit tekintve minden rendben van, nem lesz egy óriásbébi, de hát ezt eddig is tudtuk, és reméltem is, én egy olyan kis manócsomagot szeretnék, mint Matyi volt:)

Számokban kifejezve:

BPD(koponya haránt átmérője): 87mm

AD1(gerinctől a hasfalig a poci): 97mm

OFD(koponya hosszanti átmérője): 110mm

AC(pocakkerület):313mm

HC(buksikerület):321mm

FL(combcsont): 71mm

FHR: 150/min

Becsült súlya: 2730g

Szóval minden a legnagyobb rendben van. Végre kívül is és belül is.

Nincs más hátra, mint várni... így hát várunk.

Fizikailag most remekül vagyok, kicsit mintha könnyebbedett volna a pocakom, és lehet, hogy lejjebb is csúszott MAtyitesó, mert kevésbé nyomja a bordáimat, és a savasodásom is jó néhány napja már szinte elviselhető. Estére még mindig nagyon aktív,szinte mindig van kirúgom a ház falát.

Hétvégére erős fagyot, jövő hétre havazást mondanak... kíváncsi vagyok, mit fog hozzá szólni...

Végül, de szerintem még nem utolsó sorban, a 37 hetes pocak:

Kétségek közé taszítva

Tegnap reggel még minden olyan rendben volt a lelkemben. Nyugalommal készülődtem a sötétben az utolsó vérvételemre, békésen sétálgattam a villamosmegálló felé magam mögött hagyva a fiúkat a jó meleg lakásban. Majd békésen olvasgatva eltöltöttem cirka egy órát a vérvételre és ctg-re várakozó kismamiknak kijelölt 2 nm-en, számos sorstársammal egyetemben. Nem volt gáz, vittem magammal az épp olvasott könyvemet, és még örültem is, hogy végre 5 oldalnál többet is el tudok belőle olvasni. (majdnem a végére is értem). Vérvétel megvolt, bár annyi csövet csatlakoztattak rám, hogy azt gondoltam, hogy már bennem nem is marad abból a piros léből. Majd kaptam ctg időpontot jövő hétre, igen, már itt tartunk... És kaptam aneszteziológia időpontot is két hét múlvára, a programozott császár miatt.

Ezután ücsörögtem még röpke fél órácskát egy másik folyosón a doktorúrra várva, aki épp nagyvizitelt, de végül betoppant.

Na és ekkor történt az, amire már megint nem voltam felkészülve.... mert Mátéval is hasonlóan jártam... és akkor is felkészületlenül ért.

Doktorbácsi ugyanis úgy döntött, hogy fittyet hányunk a sebhelyekkel tarkított múltamra, és január 4-ét jelölte ki KisTesó születésnapjának, ami csupán 1 nappal van korábban, mint a menstruáció szerint kalkulált időpont. Merthogy kutya bajom sincsen.... és különben is az a legjobb a gyereknek, ha nem bolygatjuk feleslegesen, tehát a lehető legtovább marad pocakon belül. Csak épp túlhordani nem hagyják....

És én értem is ezt, meg tudom is, hogy a babának mi a jó.... hogy az neki a legjobb, ha maga dönti el, mikor akar közénk érkezni... és tényleg nincs szerencsére semmi olyan bajom, ami indokolttá tenné, hogy hetekkel korábban kivegyük a jó meleg vacokból.Persze, ha korábban ki szeretne jönni, amiben én még minidg bízom, mert Matyi is korábban jött egy picit, akkor erőszakkal nem fogják bent tartani 4-éig, hiszen már benne leszek a rendszerben, csak egyszerűen be kell vonulnom a kórházba, és közölni, hogy ez a gyerek biza ki szeretne jönni.

De akkor is!!!!! Én decemberi gyereket szeretnék!!!! Már beleéltem magamat!!!!

De a legnagyobb kérdés most az, hogy mi lesz Matyival. Mert a programozásnak számomra az is előnye lett volna, hogy szépen nyugodtan összekészülődve, nagymama iderendelve Matyifelvigyázónak, mi bevonulunk a kórházba, és nó para, mert mindenki jó kezekben van. Így viszont megint aggódhatok... hogy mi lesz Matyival... Mert hetekig nem rendelhetek ide senkit.... ha pedig hirtelen történnek a dolgok, akkor meg lehet, hgoy nem ér ide senki... és mi lesz, ha megint éjszaka történik minden.... jó, Matyinál is voltak már napközben is jelek, amiket én rutintalanul nem vettem komolyan.... de mi van, hgoy most sem fogom tudni, hogy ez már az????

Abban még mindig BIZTOS vagyok, hogy nem fogja megvárni a 4-ét. Azt, hogydecemberi lesz, azt még mindig remélem.

A másik parám, hogy mi van, ha szilveszterkor akar jönni? Vagy ami szerintem még rosszabb, Újévkor. Nem akarom, hogy pezsgőspoharakkal a fejem fölött vagdossák a hasamat, hogy esetleg másnaposan (aznaposan) azt meg végképp nem, és ki vigyázna Matyira szilveszter éjjelén????? Akkor még autóba ülni sem egy életbiztosítás....

Ház így vagyok most.... jár az agyam ezerrel... közben pedig győzködöm a Kisebbiket, hogy a december 28. az mindenkinek jó lenne. Hátha hallgat rám.

Már 35, még 35

Az utóbbi jó pár nap enyhe őszvégi időjárása az én mindennapjaimat is megenyhítette. Pedig az idő rohan... 35 hét van mögöttünk, és 35 nap van előttünk. Mégis most úgy érzem, hogy most jó. Most megállhatna egy kicsit az idő, hogy elmélázhassak azon, milyen jó is pocakosnak lenni, és milyen is lesz majd az életünk négyesben. De erre kevés idő jut.

Készülődünk. Nem csak lélekben, fizikailag is. Úgy látszik, nekünk egy gyerek születése kell ahhoz, hogy néhány rég elmaradt dolog a helyére kerüljön. Matyi születése előtt kisszobát parkettáztunk, most képeket fúrunk, többek között. Szép lassan minden összeáll. Lélekben is.

Érdekes, hogy sokkal nyugodtabban várom KisTesó érkezését, mint annak idején a Matyiét. Akkor tele voltam aggodalommal, félelemmel, hogy milyen lesz Ő, hogy milyen leszek én, hogy milyen lesz hármasban. Most úgy gondolom, hogy azok után, amit Matyival át- és túléltünk nagy meglepetés nem érhet, és ha ér, akkor azt is fogjuk tudni kezelni. Matyival ilyenkor már tele voltam rémálmokkal, hogy hogy fogok megfelelni. most nincsenek rémálmaim, sokszor álmaim sem, vagy ha igen, nem ezzel kapcsolatosak.

PocakTesó is mintha most nyugodtabb lenne, a múltkori napokig tartó dajdajozás után most szinte csak estére tér magához, akkor sem olyan intenzív forgó-pörgő, inkább csak helyezkedik. Biztos szűkül már tér, amit igénybe vehet.

A jó közérzetemhez biztos közrejátszik az is, hogy gőzerővel készülünk Matyi szülinapjára. Ajándékok kitalálva, részben megvéve, idén már igazán klassz ajándékokat lehet neki venni, olyanokat, ami például engem is szórakoztat(na). Szóval nem unatkozunk. És december van. Reményeim szerint ez már a mi hónapunk. Remélem KisTesó is így gondolja.

35. heti pocak oldalról, előlről, és ezúttal arcostól:

Nagyhas bejelentkezik

Már a múlt héten is gyanús volt, de ma délelőtt, amikor a szokásos hétvégi bevásárlást intéztük, szó szerint a földbe gyökeredzett a lábam, amikor a pláza egyik üzletének a tükréből egy hatalmas has köszönt vissza. Nagy volt, és gömbölyű, a kabát már nem ért össze rajta. Aztán ott voltam mögötte én is.  Jó, jó, tudtam én, sőt éreztem is hogy nem vagyok már az a nádszál, és a 90-60-90-et meg sem közelítem, na de ennyire???? Ilyen hirtelen? Hiszen valamelyik nap még olyan kis formás volt... mikor nőtt ekkorára???

Persze voltak árulkodó jelek... amiket ezek szerint nem vettem tudomásul, és nem vettem elég komolyan.  Éreztem én, hogy valami történik itt, amikor egyre nagyobb rést  (ha még résnek lehet nevezni az az tátongó űrt, amit hagyok magam után) kell nyitnom a tolóajtón, hogy kiférjek. Hogy a mosogatasához lassan már nem elég hosszú a kezem, és minidg vizes lesz a pólóm. Hogy a fogmosást is jobb még félmeztelenül, vagy játszósban véghezvinni, mert minidg a hasamon csattan egy-egy pötty. És mindezek tetejébe még a farmeromon is lazítani kellett egy gombot.

Szóval voltak/vannak jelek, hogy Pocaktesó szépen nő és házat bővít. Csak én valahogy nem vettem őket észre. Pedig még hajaj... hol van a vége....

Az egészen pontosan 33+4 -es pocak: