Valahogy így

Vissza-visszatérő kérdés mostanában, hogy miért nem írok. Nincs különösebb oka. Egyrészt nem nagyon van miről írnom, gyakorlatilag egyik napot éljük a másik után, tesszük amit tenni kell, nem mindig zökkenőmentesen. Talán kicsit elfáradtam, belefáradtam, amihez az is nagyban hozzájárul, hogy nem vagyok igazából a topon, ezért sokszor csak kínlódásként élek meg egy-egy napot, és nem vagyok annyira nyitott az apró dolgokra, hogy észrevegyek bennük egy-egy mélyen lapuló témát.

Igazából mondhatnám azt is, hogy rosszul vagyok, de mivel nem szeretek és nem is szoktam panaszkodni, ezért inkább csak annyit mondok, hogy hááát voltam már jobban is, és vannak egész jó napjaim is a rosszabbak között.

Igazából nem tudom miért vagyok úgy ahogy. Eddig egyik terhességem során sem szenvedtem annyit, mint most, és egyikkel sem kapott el annyi nyavalya mint a mostaninál, pedig hol van még a vége.... Hol  brutálnáthával küzdöm, hol iszonyat gyomorfájással, amit rendszerint egy délelőttön át tartó hányás-hasmenés előz meg, teljesen kiszámíthatatlanul. Ilyenkor az a napom teljesen taccsra van vágva, (szó szerint), és utána még napokig nyalogatom a sebeimet, és örülök hogy élek.

A fizikai állapotom aztán elég rendesen rányomja a bélyegét a lelki állapotomra is, mert nem elég hogy olyan vacakul vagyok, hogy csak  kanapékoptatásra vagyok jó, közben még marcangolom is magam, hogy az egésznek a fiúk isszák meg leginkább a levét, mert hiába van szép napsütés én nem vagyok képes kimenni velük, és sokszor még arra se, hogy bármilyen egyéb módon szórakoztassam őket. így aztán feltalálják magukat, ami rendszerint abból áll, hogy mindennel egyszerre játszanak, azaz mindent szétpakolnak, össze persze csak módjával, ergo örökké szalad a ház, mindennel el vagyok maradva, és enni is legtöbbször azt eszünk amit épp találunk itthon és kevesebb mint 10 perc alatt elkészíthető.

Úgyhogy ha csak tehetem, akkor leginkább nem csinálok semmit, mert se kedvem, se erőm, se ihletem nincs semmihez.  Csak fekszem és nyalogatom a sebeimet. Ebben már jó vagyok.

A fiúknak szerencsére kutya bajuk. Az aztán végképp nem hiányozna még a lelkivilágomnak, ha még ők is benyalnának valamit.

Szóval éltem már meg jobb napokat is, de fogok is még az biztos, csak ki kell várni. Addig meg próbálom összeszedni magam, és majd valami vidámabb sztorival jönni.