Valahol ott hagytam abba, hogy közeledtünk az aznapi szállásunk felé, amit már sötétben és jéghidegben értünk el, Piacenzában, de előtte még láttunk egy kicsit a napos tengerpart olasz feléből. Szó szerint csak egy kicsit, mert ott voltak azok a hülye korlátok, amik közlekedés szempontjából hasznosak, de fotózás szempontjából nagyon nem, mert vagy egy korlát lógott mindig bele a kép közepébe, vagy a sűrű rácsozás miatt nem látszik semmi, áhhhh tényleg biciklivel kéne menni, és akkor annyiszor megállni, amennyiszer csak akarok.
Miután elfoglaltuk a szobánkat sebtiben átrongyoltunk a sarkon lévő pizzériába, és betoltunk egy-egy pizzát. Mi mást? A fiúk, főleg Milán pedig föl-alá szaladgált az asztal mellett. Szerencsére még nem voltak sokan, és akik voltak azok is jó messze ültek tőlünk így talán nem zavartuk őket annyira. De valahogy nem volt szívünk a székhez kötözni Milcsit, mikor egész nap úgy ült az autóban mint a kisangyal.
Másnap, mivel mindenképpen be kellett menni a központba, mert Milánnak pelust kellett venni, meg nyilván egyébként is futottunk volna egy kört, hát bementünk, és jól szétfagyasztottuk magunkat. A városról nem sok mindent lehet elmondani, van neki egy főtere egy városházával meg egy templommal, meg egy másik hasonló. Ha nem lett volna -10 fok, akkor nyilván találtunk volna még érdekes kis utcákat, apró trükköket, de mivel -10 volt, így nem nagyon törődtünk mással, csak hogy megszerezzük a pelust, majd lőttünk pár képet a főtéren, a fiúk kicsit fociztak egy jégdarabbal. Eddigre nagyjából mindannyian jéggé fagytunk, a kezem sebesre fagyott, Milán csigatempóban haladt, úgyhogy tényleg megváltás volt visszaülni az autóba, még akkor is ha tudtuk, hogy jó néhány óráig oda leszünk bezárva, mert én azt mondtam, soha többet ebbe a hidegbe én ki nem teszem a lábamat.
Persze kitettem, mert szólított a szükség, és mert pont hívogatósan csalogatott egy útszéli Meki, ahol be is dobtunk egy kis hamburgert. Szerencsére ekkora már nem volt akkora zima, és az utak is teljesen tiszták-szárazak voltak. Az utunk egyébként a bútorboltok őshazáján vezetett keresztül, a semmi kis falvak-városok mentén sorra mindenféle bútorboltok szegélyezték az utat kilométereken át. Komolyan, egy egész lakótelepet be lehetett volna rendezni a kínálatukból átólcettig.
Nagyjából Velence magasságában már éreztük, hogy eléggé fúj a szél, de hogy mennyire fújt, azt csak Triesztbe érkezve, a parkolóban realizáltuk, amikor megálltunk, és rángatta a szél az autót. Háborgott a tenger, a szél fújta ki a mederből a jeges sós vizet, és még az oszlopok is majdnem vízszintesig hajoltak. Nagyon gáz volt, de aztán tervet kovácsoltunk, hogy hogyan jutunk át a túloldali szállodába, és nekivágtunk. Nekem már nagyjából akkorra lefagyott a fülem/arcom/kezem, mindenem mire kibányásztam a fiúkat a kocsiból. Brrrrr. Visszagondolni sem jó rá. Máténak persze tök kaland volt, pedig jól megparáztattam, hogy el ne merje engedni a kezemet mert befújja a szél a tengerbe, aminek lett is volna reális esélye, de nem engedte el, és végig viháncolt, hogy "fúj a szééééél!!!!" meg húúú meg haaaa. Máté nem tudom miért de szereti ezeket az extrém helyzeteket:)
Milán ellenben a bal oldalamon végig üvöltött torkaszakadtából. Neki annyira nem jött be a fejetleszakító szél. Annyira nekem sem. Mindegy, túléltük mindannyian, de egész éjszaka úgy rángatta az ablakot a szél, hogy komolyan megfordult a fejemben hogy mi lesz ha reggelre elviszi az autót. Nem vitte el szerencsére.
És mivel az idő másnap reggelre is éppen csak egy paraszthajszálnyival lett jobb, így úgy döntöttünk, hogy ezúttal nem teszünk kint egyetlen felesleges lépést sem, Triesztben már úgyis voltunk, ebben a remek időben úgysem látnánk most sem többet mint akkor, majd megnézzük a két évvel ezelőtti képet.
Így elindult az utolsó nagy útra,
hazafelé. Nem tudtuk, hogy milyenek lesznek az utak, mindenre fel
voltunk készülve, de szerencsére nem volt semmi akadály, a pálya
járhatóra le volt takarítva, Szlovéniában is, és Magyarországon is.
Egyedül Szlovéniában volt egy félórás kis toporgásunk mert egy kamionnak
a szemközti sávban kiborult a rakománya, de szerencsére már a mentés
végén jártak, így egész olcsón megúsztuk.
Úgy Fehérvár magasságában kezdtek el a
fiúk jobban fészkelődni, és érdeklődni hogy mikor érünk már haza.
Addigra már nekünk is eléggé elegünk volt már az autóból, így amikor
megpillantottuk a város határát, akkor azért nagyon örültünk, hogy
mindjárt otthon vagyunk.
Hazaérve a hideg lakásba a fiúk azt sem
tudták merre szaladjanak, mihez nyúljanak, teljesen odavoltak, hogy
megint itthon vagyunk.
Azóta próbáljuk magunkat utolérni, több-kevesebb sikerrel.Nem unatkozunk itthon sem:)
Ui: És köszönöm PopianyuErikának,
ezt a remek képösszerakó programot, vagy mit, mert nála találkoztam
ezzel először, és mikor megnéztem, hogy mi is ez, akkor mint látható
eléggé rá is kattantam. Köszi:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése