2013. augusztus 31., szombat

Ismerkedő délelőtt és a többi

Nehéz elhinnem, hogy holnap már szeptember lesz. Nem olyan régen, még olyan távolinak tűnt ez az időpont, és a nyári szünet is még csak most kezdődött el. Erre tessék, holnap már naptárilag itt az ősz, holnap után pedig már kezdődik az ovi. Hát őszintén, nem sok kedvem van hozzá. A reggeli kelésekhez, a kapkodáshoz, a vitákhoz, a rohanáshoz, és délután majdnem ugyanez. Ráadásul idéntől már duplázzuk a tétet, két gyerekkel műveljük majd azt, ami sokszor eggyel is akadozott. Hát majdcsak lesz valahogy, és majd ebbe is belejövünk majd, mint kiskutya az ugatásba. 

Milánnak pénteken volt egy ismerkedő délelőttje, hivatalos nevén játszódélelőtt. Mivel papíron nálunk nincs olyasfajta beszoktatás, hogy együtt ücsörgünk a csoportszoba közepén a gyerekkel napokig,  ezért van  ez az alkalom, amikor kéz a kézben szülő-gyerek besétálhat a csoportba, és mindent megnézhet együtt, ismerkedhet a hellyel, a többiekkel, óvónénikkel, a légkörrel. 

Nálunk már napokkal korábban porszem került a gépezetbe, amikor kiderült, hogy a megbeszéltekkel ellentétben Apa mégsem lesz itthon aznap délelőtt, hogy vigyázzon a másik kettőre. Mivel az évek elteltével még most sem vagyunk bővében a potenciális bébiszitterekből, ezért eléggé gondban voltam, hogy mi legyen, mert három gyerekkel mégsem mennék oda, egyrészt mert szerintem nem is lehetett, másrészt meg minek, mert akkor már régen nem Milánról szólt volna a történet, hanem arról, hogy Marci épp merre kódorog, és mit vesz a szájába.

Végül azt találtam ki, hogy a közeli gyerekfoglalkoztatóba viszem el őket, ahová Orsi nénihez jártunk Milánnal, és ott vállalnak gyerekfelügyeletet is.  Máté miatt egy pillanatig sem aggódtam, ő már nagy fiú, tudtam, hogy jól ellesz, meg ismerik is ott. Marci már csücskös volt, mert vele azért foglalkozni kell, és ki tudja elfogadja-e maga mellé Erika nénit, még akkor is ha ismerik egymást, de így még nem hagytam rá sosem, és ráadásul  újabban nem alszik jól éjszaka, és ilyenkor teljesen random alakul a nappali hangulata is. Bíztam abban, hogy majd az odaúton elalszik a babakocsiban, és akkor egy darabig nem lesz vele gond. Persze nem aludt el, és maradni meg már nem tudtunk, hogy elaltassam, de rábíztam Mátéra is, meg Erika nénire is, hogy ringassák egy kicsit, és tuti el fog aludni. (el is aludt, utóbb megtudtam)

Mi ketten Milánnal szépen visszabumszliztunk az oviba. Milán irtó aranyos volt, egész végig az úton azt dalolta, hogy "megyek a csillag csoportba, a csillag csoportba megyek:))" Sallalalla. Ilyen jókedvűen érkeztünk meg, ahol Szilvi néni fogadott bennünket tárt karokkal, mosolygósan, és rögtön megdícsérte Milán új bentiszandálját, és hogy milyen klassz kis házikó lesz a jele. Meg is kerestük rögtön a házikós törölközőt, amit beakasztottunk a mosdóba a házikó jel alá. Milánnak nagyon tetszett a minimosdó és a minivécé :)

A csoportszobába lépve nemigen tudta hogy akkor most merre induljon, mit tegyen. Letelepedtünk hát egy kis székre, és onnan néztünk körbe, majd Milán keresett/talált néhány autót, amit magához vett, és azokat szépen eltologatta közvetlenül a lábamtól 20 centire, egy centivel sem arrébb. Aztán Kati néni mutatott neki egy autópályát, amin jobban lehet tologatni az autókat, és sebtiben összedobtak egy garázst is fakockából. 
Közben szép lassan megtelt a terem szülőkkel és gyerekekkel. Teljes volt a zsúfoltság. Ha csak nagyjából számolok is, akkor is több mint 40 ember szorult be abba a nagynak éppen nem mondható csoportszobába. Mindenhol volt valaki, és mindenki beszélt valakihez, ha máshoz nem, hát a saját gyerekét próbálta kicsit bátorítani, irányítani. Olyan zsongás volt, hogy nekem egy fél óra múlva már zsongott a fejem. 

Milán közben szépen körbenézett, érdeklődő volt, mindent levettünk, kibontottunk, kipróbáltunk, amit csak szeretett volna. Megnéztük milyen kirakók vannak, milyen memóriajátékok, építettünk, végül a babakonyhában kötött ki, és ott hosszan főzött nekem ezt-azt. A babakonyha valóban egészen jól fel van szerelve, még egy játékmikró is van benne, ez különösen tetszett neki. 

Milán az oviban: 

 

Beszélgettünk mindkét óvónénivel, ha nem is sokat, de azért valamit. Szilvi néni még a hangszereit is megmutatta Milánnak. Más gyerekek társaságát nem kereste, de mivel annyian voltunk, nem is igazán volt erre lehetőség.

Az óvónőkkel kapcsolatban továbbra is nagyon pozitív véleményem van. A nagy felfordulásban is azt láttam, hogy igyekeztek minden gyerekhez odamenni,  kicsit szóba elegyedni vele, játékra hívni. Egyszer kilestem azt is, hogy Szilvi néni sutyiban jegyzeteli, hogy melyik gyerek mivel játszik, és hogy mennyire oldódik. 

Mi a végére teljesen leragadtunk a babakonyhánál, és Milán annyira elvolt vele, hogy az egyetlen ismerős anyukával még szóba is tudtam elegyedni. 
A parti 11-ig volt hirdetve, de mi olyan fél 11 körül elbúcsúztunk, egyrészt mert a fejem már a széthasadás szélére került, másrészt mert gyanítottam, hogy Marci ekkorra már elkezd majd hiányolni, még akkor is ha eddig jól elvolt, harmadrészt pedig nem gondoltam, hogy az a plussz fél óra érdemben tett volna még hozzá  a délelőtthöz. Milán nagyon szépen elköszönt mindkét óvónénitől, akiktől kapott egy nyakbaakasztós hajtogatott kis papírszivecskét, amit Milán büszkén viselt és mutogatott mindenkinek. sikerült is elhagynunk, de észrevettük, és visszamentünk megkeresni. Jó sokáig kellett érte visszagyalogolni, de meglett szerencsére. 

Míg mi oviztunk, a tesók jól elvoltak a Kerekerdőben. Mátéval a kis barátja is ott volt, és szépen játszottak. Marcival sem volt semmi probléma, aludt egy nagyot, aztán játszadozott, nézelődött, és ahogy sejtettem, az érkezésem előtt nem sokkal kezdett legörbülni a szája. Ahogy megérkeztem onnantól kezdve persze úgy kapaszkodott belém, mint egy kismajom:) Édes kis nyuszifülem:)

Hullafáradtan mentünk haza, addigra a fejfájásom ugyan tompult kicsit, de úgy éreztem, hogy én már csak alvásra vagyok jó, semmi másra. Szerencsére a fiúk is elaludtak mind egy szálig, én is. Nem bírom én ezt a nagy nyüzsgést, ezt a sok felnőttet és gyereket együtt, brrrrr.... na ezért (is) nem lettem pedagógus. 

Bizakodva várjuk a hétfőt, az első igazi ovis napot, élesben, mert elvileg bent lenni már nem igazán lehet, de ha nagy gáz van, akkor azért mégiscsak be lehet lehet menni egy kicsit, nyugtatott meg Szilvi néni. Hát remélem, hogy minden nagyon jó lesz, és Milán is nagyon ügyes lesz! Egyelőre nagyon együttműködő és lelkes. Remélem, hogy nem fog apadni majd a lelkesedése. Jó lesz ez! Tudom! 
Csak ezen a fránya első pár napon/heten lennénk már túl.

2013. augusztus 28., szerda

Amit az 1 éves MarciÚrról tudni érdemes

Súlya kereken 9 kiló.
Magasságilag 72 centit kóstál.
Buksija 46 centi körbe.
Cicimérete pedig 47 centi.
Tappancsaira a minap egy 20-as cipőcskét kapott.
Szeme színe szép barna, olyasmi mint Miláné.
Haja növőfélben, szőkésvöröses színű, olyasmi mint Mátéé volt ilyen korban.
Arcán gödröcskés mosoly virít.
9 fog büszke tulajdonosa, további 3 dagadófélben van.

Néhány napja nagyon bátran kacérkodik az egyedül járással. Tegnap már 3 és fél lépésecskét is megtett  fülig érő szájjal az arcán. A művelet végén krumplizsákszerűen dől a karjaimba. 
Négykézláb vagy úgy iszkol, mint a nyúl, vagy méltóságteljesen cammog, mint egy medve. Kedve válogatja. 
Mindent a szájába vesz, megnyalogat, megrágcsál, legyen az kavics, homok, falevél, papírdarab, morzsa, vagy akár a szemetesből visszavadászott kenyérhéj vagy ételmaradék, bármilyen játék bármilyen tartozéka, stb... a sor kimeríthetetlen. Le szerencsére nem nyelt még semmi olyat, ami nem a pocakjába való. 
Nagy elánnal nyalja ki a szemetesből  visszavett kefíresdobozt. Pfujjj. 
Egyébként mindenevő. Ha olyan kedve van. Ha nincs, akkor napokig húzza mindenre a száját, és nem eszik szilád ételt. 
Még szopizik. Hajajjj, de még mennyire. Éjjelente még mindig legalább kétszer kortyol anyatejet. Nappal is még 2-3-szor, attól függ hogy jön ki a lépés. 
Nem egy hétalvó. Bánatomra. 
Az éjszakát félig a kiságyban, félig közöttünk tölti. 
Nem cumizik, és nem szopja az ujját sem. Mindkettő a saját döntése, én néha bepróbálkoztam a cumival, hátha... nem kellett neki. 
Nincs alvóállata sem, sem alvóstakaró, sem rongyi, semmi az égvilágon. 
Nem nagyon tűri a zoknit a lábán. 
A sapkát sem nagyon, kivéve azt a kis kockás kalapot. Azt egész hosszan elviseli a fején. 
Felmászik a lépcsőn, nagyon ügyesen.
Lefelé is le tud jönni, szépen farral, ahogy kell, de ezt az itthoni lépcsőn nem gyakoroljuk. A Balatonnál tanulta. 
A csúszdán visszafelé is fel tud menni, a játszótér nagy megrökönyödésére. 
Ha Marcin múlna simán lecsúszna a hosszú csúszdán is, nem csak a számára kijelölt kiselefántoson.  Egyelőre nem rajta múlik, úgyhogy félúton mindig megálljt parancsolok neki.
Szeret pancsolni. A langyos vizet preferálja. 
Utál fogat mosni. 
Utál orrot szívni is. 
Nem szereti a pelenkázást sem.
A babakocsiban egész jól elvan, ha mozog alatta a járgány.
Kurjongat, kacag, gagyarászik. Kedvencem a dejdejdej. 
Nagyon csiklandós. Leginkább a hónaljában. 
Nem szeret hosszan autózni, annak ellenére sem, hogy tuti panorámás helye van középen. Így is úgy is ordít, ha ő ordítani akar. Vígasztalhatatlanul. 
Szeret a nagytesóival bandázni. Ha jófejek, akkor be is veszik a buliba. Bunkereznek, vagy építenek. 
Ha a nagyok bezárkóznak a kisszobába, hát az nem tetszik neki. Tenyérrel veri az ajtót.
Nem szeretem, amikor korán reggel szekrényajtót csapkod, pedig szokott. 
Mindent kipakol, kiborít, leborít, lehúz, ami csak a keze ügyébe kerül. 
Szívesen nyalogatna telefont és távirányítót, de nem lehet. 
Az érintőképernyős telefont laza mozdulattal működőképessé tudja tenni. 
Úgy tologatja a kisautókat, mint a nagyok. Brümmög is hozzá.
Szeret labdázni. Vagy egyedül kergeti körbe a lakásban, vagy egymásnak gurítjuk. Az almát, a körtét, krumplit is labdának gondolja, ugyanúgy játszik vele. A másik oldala a dolognak, hogy a labdába is bele akar harapni. 
Már belenyalt a fagyiba. Ízlik neki.
Tapsikol.
Csettint a nyelvével.
Zenére táncikál. 
Nagy huncut. 
Nagy sármőr lesz, az már biztos.
Kismajom módjára csüng rajtam, vagy az ölemben akar lenni, vagy rámfekszik, vagy a lábamba kapaszkodik.
Borzasztó féltékeny a tesóira, ha valamelyikük az ölembe ül, akkor biztos, hogy Marci is megjelenik a színen és ő is ölbe akar jönni.  A másikat nem túrja le, ülhet ő is az ölemben, csak neki is szorítsunk egy kis helyet. 
Ettől függetlenül szerintem szereti a tesóit, keresi a társaságukat. Ők is szeretik Marcikát. Ölelgetik, puszilgatják, szeretgetik, büszkék Rá.Én meg Rájuk vagyok büszke, hogy olyan okosan viselkednek ha Marciról van szó.
Imádnivaló puszifánk:)
Szerintem Mátéra hasonlít leginkább. A szemét leszámítva. A füle pedig az enyém, kétségtelen.


Hihetetlen gyorsan elröpült vele ez az 1 év. Mintha Mátéval valahogy lassabban múltak volna a napok, valahogy nehezebben oldódtak volna meg a problémák...Szegény Marci... Na de most jön el majd az ő ideje, amikor a Nagyok majd oviban lesznek, és csak ő lesz itthon egyedül. Nagy változás lesz ez mindannyiunknak.



2013. augusztus 26., hétfő

A motivált

A kellő motiváció nagyon fontos. Ha ez megvan, akkor minden sikerül, akkor nincsenek korlátok, fizikai határok, az ember képes minden nehézséget leküzdeni.
Nincs ez másképp egy 1 éves esetében sem. 

Ugyanis:

MarciÚr ma délután egyik kezével egy kekszdarabba kapaszkodva, a másik kezét a magasba emelve, két apró pici lépésszerű mozdulatot tett, hogy elérje az elérhetetlennek tűnő távirányítót!!!! Tatatadam!!!!

Valamiért az az érzés motoszkál bennem, hogy lesz itt még a héten nappalit átszelő kétlábon egyensúlyozó   Marci.

Utolsó nap Füreden és hazafelé Veszprém

Az utolsó teljes napunkon, pénteken, remek strandidőnk volt, amit ki is használtunk, és délelőtt és délután is csobbantunk egyet a hűvöskés vízben. Amolyan búcsúzásképp. A fiúk vizibiciklivel is tettek egy kört a Balaton vizén, ami mint mindig most is csodálatos volt. Én a partról figyeltem őket, meg Marcit, aki sárdagonyázott, és csak szívtam magamba a látványt. Rossz volt arra gondolni, hogy másnap már haza kell mennünk, pláne, hogy még hosszú hétvége is kezdődött, és még nyári meleget is ígértek. Maradtam volna még!
Este tettünk még egy utolsó sétát a parton, ahol már igazi hosszúhétvégés nyárbúcsúztató hangulat volt, rengeteg emberrel, mutatványosokkal, utcazenészekkel. Még a Vasmacskák nevű női zenekar előadásába is belehallgattunk, ami ha rossz éppen nem is volt, de azt leszámítva, hogy nekünkjó zenéket dolgoztak fel, felejthető volt a produkciójuk. Mégis olyan nehezen hagytam el a színpad környékét, és fordítottam hátat a Balatonnak.
A fiúk is megitták az utolsó gyerekborukat( natúr szőlőlét kaptak)  :


Másnap délelőtt villámgyorsan bepakoltunk az autóba, és úgy terveztük, hogy majd Veszprémben ebédelünk. Aztán mégsem ebédeltünk ott, mert a hely, ahová menni akartunk zárva volt. Ez már akkor kiderült, amikor kiszálltunk az autóból. Bosszúból csakazértis felsétáltunk a várba. Dögmeleg volt.



 Marcinak is megmutattuk Veszprémet:)





Visszafelé a vár alatt mentünk. Nem volt jó választás, dögmeleg volt, és hegynek felfelé kellett menni.  Jutalmul bementünk a Mackó cukrászdába egy fagyira. 



Fagyi után hazaindultunk. Mivel mindenki inkább a Balaton felé ment, mi pedig onnan jöttünk, így nem volt nagy tolongás Pest felé. Pikkpakk itthon voltunk.  
Ennek a nyaralásnak is vége lett :(  Még ha nem is pihentem magamat tükörsimára, és a tiszta ruhák is erősen megcsappantak,  tudtam volna még maradni. De a mielőbbi viszontlátás reményében búcsúztunk a Balatontól.

2013. augusztus 25., vasárnap

Hangolódunk

Az ovira.
Bár már régóta téma itthon az ovi, ha nem is napi szinten, de azért olykor-olykor megemlítettük Milánnak, hogy bizony csak közeleg az a bizonyos első nap, és milyen jó lesz majd, ha már ő is ovis lesz. Milánnak több hulláma is volt az ovival kapcsolatban, volt lelkes, aztán teljesen tagadó, aztán a nagy lökést az óvónénik látogatása adta, és azóta látszólag elfogadta ezt az ovi dolgot, és még várja is, büszke rá, hogy ő is ovis lesz, mint Máté.
A múlt hétvégén kapott benti szandált, és választott egy jó kis oroszlános, krokodilos, majmos anyagot, amiből zsákot és párnahuzatot akartam neki varrni. ( A választás annyiban ugyan kimerült, hogy amikor megmutattam neki ezt az anyagot, akkor ebbe rögtön beleszeretett, és nem is akart mást látni sem. ) 

A varrásra pedig ma került sor. Szerencsére (ebben az esetben szerencse) a mi ovinkban olyan az öltözőszekrények kialakítása, és elhelyezkedése, hogy a hagyományos vállfás zsák nem fér el, ezért amolyan tornazsákszerű zsákot kérnek. Milánnak ráadásul a Csillag csoportban nem saját kis szekrénykéje lesz, oda különösen elég egy kis zsákocska, amit nem nagy wasistdas megvarrni, még nekem sem. Elméletben. 
Gyakorlatban kicsit elidőztem a dolog technikai részével, úgymint alsószálbefűzés, miértnemfeszes, miértgyűribe, miértjönki, stb... de aztán helyére kerültek a dolgok, technikailag is, és lelkileg is, és utána már mindent ment mint a karikacsapás, és elkészült a zsák is, és a párnahuzat is. A párnahuzet már pikkpakk megvolt. Amikor végeztem, hiányérzetem is lett, hogy még úgy varrnék valamit. Nem is tettem messzire a gépet:)

A kész mű:


Nekem nagyon tetszik, de ami ennél sokkal fontosabb Milánnak is:) Nagyon boldog volt! 

Koncertélmény

Igen, még mindig balatoni.
Csütörtök este a hét legszuperebb koncertjén találtuk magunkat a füredi főtéren. A The Bluesberry Band játszott Muck Ferenc szaxofonossal kiegészülve. Hogy én még sosem hallottam egyikükről sem az nyilván az én szegénységi bizonyítványom, mert amint hazaértünk, és netközelbe kerültem, kiderült, hogy mindkettejüknek alapos zenei múlt van a háta mögött. ( a Veszprémfeszten pl. az Earth Wind & Fire, és Marcus Miller előzenekar voltak, két különböző évben természetesen) Hiába no... csak elszaladt mellett ez a 6 év, mind filmileg, mind zeneileg.


A fiúknak is nagyon tetszett, lenyűgözte őket az a rengeteg féle hangszer, ami egyszerre szerepelt a színpadon, a szaxofonért pedig különösen odavoltak. Én is. 
Még Marci is tapsikolt:) 



Itthon azóta keresek egy elfogadható felvételt, ami visszaadná azt az érzést, de a zene, amit játszanak, tipikusan az a fajta, ami élőben élvezhető leginkább, de akkor viszont nagyon! 
Remélem, hogy lesz még lehetőségünk őket élőben hallgatni!

2013. augusztus 24., szombat

Még mindig nyaralás, 6.nap- Nagyvázsony

Valamikor réges-régen, amikor Máté még pocakban volt, azt hiszem akkor jártunk a Nagyvázsonyi várnál utoljára. És ha jól emlékszem, akkor nem is tudtunk bemenni. Legalábbis semmilyen benti emlékem nem maradt a dologról, csak annyi, hogy szép komótosan, amolyan kismamás tempóban körbejártuk, és gondoltuk magunkban, hogy egyszer majd még visszajövünk ide gyerekestül. Erre az egyszer-re csupán 6 évnyit kellett várni :)
Akkoriban így festettem a vár tornya mellett:
2007. szeptemberében


Most viszont jó alaposan megnéztük kívül-belül. Pont mikor odaértünk, és a pénztárnál várakoztunk, akkor derült ki számunkra, hogy hamarosan kezdődnek a várjátékok, így arra is vettünk jegyet. A gyerekeknek nem kellett fizetni, egyelőre, 6 éves kor alatt a vár egyéb tartozéka díjmentesen látogatható.

Mielőtt még bementünk volna a várba, gyorsan megnéztük a szomszédos nyomdamúzeumot, és a pergameneket, majd a tett helyszínére vonultunk. Tűzött a déli napsütés, a kirakott néhány napernyő alatt már teltház volt. Itt két felé szakadtunk, a fiúk a sor közepén találtak elsősoros helyet, én pedig a sor szélére mentem Marcival. Naivan azt hittem, majd szépen elszunyókál, de nem tette, egy darabig nézte a műsort, aztán ölbe kérte magát, aztán megint kocsiba, és hiába próbáltam a vár falának a tövében némi árnyékhoz jutni, még úgy is meleg volt.
A műsor... hát.... tulajdonképpen nem volt rossz, minden volt benne, ami egy várjátékba kell, bajvívás az ellenséggel, kardcsörgés, célbadobás, nyilazás, mindez lóhátról is, de valahogy mégsem volt az igazi... A melltartós tinilányok hastáncánál már kicsit fogtam a fejem. És a színvonalhoz képest baromi hosszú volt, majdnem 1 órás is talán, szerintem fele ennyi is bőven elég lett volna. sőt...


Máté szépen, érdeklődve végigülte az egészet, Milán állítólag kínlódott, melege volt, szomjas volt, éhes volt, ment volna már. 
A műsor végén oda lehetett menni, és megfogni, kipróbálni a kardokat, pajzsokat, amikkel harcoltak. Ez tetszett a fiúknak a legjobban. Még ezt is, meg azt is, most cseréljünk, most enyém a pajzs, tiéd  kard, akár órákat is el tudtak volna tölteni ezzel  az oda-vissza cserélgetéssel.



Nagy nehezen csak sikerült elszabadulnunk a kardoktól, körbejártuk a várat, és felmásztunk a toronyba. Nem volt egyszerű, mert a lépcső szűk volt, a forgalom kétirányú, és még ott volt Marci is. Az emeleteken szépen megálltunk, körbenéztünk, és végül csak felértünk a tetejére. 


Mire felértünk a fiúk teljesen megkergültek. Feri be is rágott rájuk, és mindenkit leparancsolt a torony tetejéről. Pedig milyen szép volt onnét a kilátás :)






A vár után, még kitaláltuk, hogy sétáljunk el a közeli Pálos kolostor romjaihoz, ahová eredetileg Kinizsi Pált temették. Azóta innen már elvitték a maradványait, és egy jelöletlen sírban nyugszik a benzinkúttal szemközti templom kertjében. Egy várbeli fiatalember állítása szerint itt van nem messze, a kinti nyíl 600 métert mutatott a célig. Hogy nem 600 méter volt, az egyszer biztos, ráadásul az kijelölt irányba indulva előbb egy földútra értünk a temető mellé, ami bevitt minket az erdőbe, majd az erdőben még egy kis erdei ösvényen is fel kellett mennünk, de végül csak csak megtaláltuk. A fiúk út közben megették a kakaóscsigájukat is, hogy legyen erőnlétük :)



Innen már nem mentünk sehová, hanem visszavonszoltuk magunkat a kocsihoz, és visszamentünk Füredre ebédelni, aludni. Jól elfáradtunk ma is :)


2013. augusztus 21., szerda

Fűzfői bobozás- 5.nap, szerda

Szerdán délelőtt a fűzfői bobpályát vettük célba. Mint sokan mások is rajtunk kívül, mivel ezen a napon tényleg nem volt jó idő, és ez másnak is remek alternatívának tűnt. Már amikor közeledünk, és az út mellett jó hosszan parkoltak az autók, akkor már sejtettük, hogy sokan lesznek, de én akkor még kicsit reménykedtem, hogy hátha az emberek nagyja a szomszédos kalandparkba jött, esetleg a szemközti uszodába... de nem... vagy hát biztos ott is voltak, de sajnos a bobpályánál is. 
Visszafordulni már nyilván nem lehetett, eszünkbe sem jutott egyébként ilyesmi. Jegyet vettünk, és szépen kivártuk a sorunkat. Duplán, mert Marcit nem hagyhattuk lent egyedül, így csak felváltva csúszhattunk. 
Várakozás közben bőven volt idő arra, hogy a fiúk megvariálják, hogy akkor ki kivel csússzon. Először úgy volt, hogy én csúszok Mátéval, mert rá már nem kell annyira figyelni. De aztán Milán is velem akart, így végül hogy elkerüljünk egy hisztit mégis én csúsztam Milánnal. Utólag azt mondom, hogy mégis Mátéval kellett volna csúsznom, mert Milán mindenáron az első kapaszkodókarba akart kapaszkodni, de én így nem éreztem biztonságosnak, és azt akartam, hogy dőljön neki a lábamnak. Csak nagy nehezen volt erre hajlandó. A kanyarokban még így is bőven lassítanom kellett, mert kicsit féltem, hogy kipottyan. Persze be volt kötve, de akkor is. 


A pálya mellett van egy kilátó, ahonnan leginkább a bobpályára lehet jól rálátni. Ha ezt tudtuk volna előre, akkor tök jó csúszós képeket lehetett volna csinálni. 


A kilátó mellett pedig van egy játszótér, ahová mi nem mentünk be, két okból. Mert eléggé eltelt az idő a sorbanállásokkal, de legfőképpen azért nem, mert Milán a bobozás és a kilátó között egy brutálordibálást nyomott le, mert Máté körét is ő akarta menni és hiába ígértem neki fűt-fát, hogy hagyja abba, többek között azt is, hogy ha itt végeztünk, akkor megnézzük a játszóteret, nem tette, csak annál inkább ordított. Akkor hagyta csak abba, amikor karon ragadtam, hogy most aztán visszaviszem a kocsiba, és ott fog minket megvárni. Ezek után indokolatlannak tartottam volna, ha mégis bemehet a játszótérre. Szerencsére Máténak nem jutott eszébe a játszótér, így legalább vele nem kellett ezt leharcolni. 

Jó móka volt. A gyereknek is nagyon tetszett :)

2013. augusztus 20., kedd

Hajóval Tihanyba, azaz nyaralás 4.nap

Nem telhet el úgy balatoni nyaralás, hogy ne hajózzunk egy kicsit a Balaton szép nagy vizén. Füreden erre rengeteg lehetőség van, a különféle programhajóktól elkezdve többféle sétahajózásra is próbáltak minket rávenni, de mi most egy egyszerű menetrend szerinti hajót választottunk, ami átvitt minket Tihanyba.
Az út nem hosszú, mindössze 20 perces, de ez pont annyi volt, amit még Marci is kibírt viszonylag nyugiban, és nem akart mindenáron a vízben kikötni.
A kikötőben próbáltunk összehozni egy épkézláb családi képet, de még külső segítséget kérve is ez lett a maximum, amit ki tudtunk hozni magunkból :)


Várakozás közben:



Jó nagy hajóval mentünk, és jóóóó sokan is voltak rajta, de volt hely, bőven, még ülőhelyünk is akadt, igaz, ezt nem igazán használtuk ki, mert jobb volt a korlát mellett ácsorogni, és nézelődni. A Balaton látványát szerintem nem lehet megunni, én bármeddig képes lennék egyszerűen csak nézni, nézni, és nézni....


Amikor kitaláltuk, hogy kedden hajózunk, akkor még úgy volt, hogy kedden hűvösebb nap lesz, szerdán pedig különösen hideg. Ehhez képest, szerdán mondjuk valóban hűvös volt, de kedden még simán jó volt, sőt délelőtt igazi hőség volt, így amikor megérkeztünk Tihanyba, és lekászálódtunk a hajóról, akkor úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatunk, és nem vállaljuk be a felfelé sétát babakocsistól, hanem kényelmesen felvonatozunk. A fiúk nagy örömére. Most még élvezték is, nem csak kínlódtak, mint a füredi sétavonaton, és még Marci sem sírt, és nem utolsó sorban pikkpakk fenn is voltunk, és az apátsággal szemközt rakott le,  szóval tök jó volt.


















Sétáltunk egy kört az apátság környékén, majd a kis utcákon is, amik az én kedvenceim. Közben a fiúk egyfolytában fagyiért nyafogtak, hiába mondtuk nekik, hogy fognak kapni, csak előtte kicsit nézelődjünk, nem akarták abbahagyni, sőt még csak jobban rázendítettek, de már nem csak fagyiért nyafogta, hanem fakardért,pajzsért,  pohárét, bármiért amit megláttak. 





Végül persze vettünk fagyit, hogyisne vettünk volna :) Az apátság mellett lévő kézműves fagyizóban vettünk nagyon-nagyon finom, és hatalmas adag fagylaltot. Hmmm...

Fagyizás közben pedig változtattunk a terven, és úgy döntöttünk, hogy inkább elérjük a korábbi hajót, és nem várjuk meg a 2 órával később indulót, mert addigra tutibiztos, hogy minden kiskorú hullafáradt lesz, így szép lassan lesétáltunk a kikötőbe. Nagyjából negyed óra alatt lent voltunk. Sietnünk sem kellett, pont jókor érkeztünk, hogy ne kelljen sokat várakozni az indulásra. 
Hatalmas hajóval mentünk vissza Füredre, de ez most nem volt olyan zsúfolt, mint a reggeli. 


A fiúk maratonit aludtak. Ez amúgy szinte a nyaralás összes napjára elmondható, hogy a déli alvással nem volt gond, még Marci is aludt!!!! Többször is előfordult, hogy a Nagyokat pl. úgy kellett felkölteni, hogy menjünk a strandra :) 
Kedden este a színpadon bohócműsor volt, amire kivételesen oda is értünk időben, és a fiúknak nagyon tetszett, bár Milán arcáról néha mást lehetett volna leolvasni, de állítása szerint neki is jó volt nagyon. témyleg szórakoztató volt. 



Este: