2014. augusztus 28., csütörtök

Visszaszámlálás

3 nap. Ennyi van még vissza az idei nyári szünetből. Ami nem csak azért volt rendhagyó, mert időjárásilag nem sokat kaptunk az idén belőle, hanem azért is, mert pontosan 3 nap múlva lesz egy iskolás Nagyfiunk. Hogy repesve várnánk az iskolakezdést, azt azért nem mondom. Inkább kíváncsiak vagyunk, érdeklődőek, és legfőképp izgatottak. 
Ma délelőtt jött el annak az ideje, hogy amit csak tudunk felcimkézzünk, beborítsunk műanyag borítóval, telepakoltuk a tolltartót, elkészítettük a tornazsákot, a tisztasági csomagot. Mindent jól megforgattunk, megnézegettünk.  Van még néhány dolog, néhány felragasztandó cimke, ez-az, de az érdemi résszel, amit most tenni tudunk készen vagyunk. Könyveket majd első nap kapunk. 

Mostanra én magam is megbarátkoztam a gondolattal, hogy iskola, feladatok, határidők, rend és követelmények, és hogy elrohant az idő, stb... Igen, így van ez rendjén. 
Mégis... amikor ránézek az asztalon sorakozó füzetekre, amiken ott villog Máté neve, mellette, hogy 1. B, akkor azért el-elmorzsolgatok egy-két könnycseppet, no. 


Közben pedig Milánnal is készülődünk. Hogy a saját szavaival jellemezzem a hozzáállását az ovikezdéshez:
- Ahhh, már megint menni kell abba a buta oviba!
Nem mondja, hogy nem akar menni, nem mondja, hogy utálja, (nincs is miért ilyet mondania, szerintem), de mostanság nagyon jellemző ez a fajta negativizmus Milánra. Remélem kinövi, vagy elfelejti.
Tegnap végül sikerült egy kicsit dobni a hangulatán, mert egész eddig valóban nagyon Máté körül forgott a világ, amit Milán eléggé sérelmezett is. A hét elején már futottunk egy plázakört, hogy vegyünk neki egy klassz benti szandált, de az egész üzletházban nem volt olyan ami passzolt volna a lábára. Tegnap elkerekeztünk a közeli miniméretű, de annál drágább, és márkásabb cipőket áruló kisboltba, hátha ott sikerrel járunk. Csak azért próbálom kerülni ezt a boltot, mert nem lehet kártyával fizetni, és nálam alap esetben nincs egy gyerekcipőnyi készpénz. (nem, nem 2000 forintba kerülnek). A kisbolt előtt már két anyuka is toporgott a gyerekeivel, mert nem fértek be a tenyérnyi próbatérbe. Kivártuk a sorunkat, hogy bejussunk, és ha 15 szandit nem próbáltunk fel különböző színben-mérteben-fazonban, akkor egyet sem, de azt mondtam, hogy innen szandál nélkül ki nem megyünk, ha estig is tart mire az egész készletet felpróbáljuk, mire végre Milán talált egy nekitetsző pontjót, amit aztán a biciklikormányra akasztva fuvarozott haza.

Mivel a cipőbolt csak 10-kor nyitott, mi pedig már korábban ott voltunk, és mert csak a szemközti háda biciklitárolójában tudtuk lelakatolni a bicajokat, ezért cipővásárlás előtt oda is benéztünk, hátha van valami. Persze nem volt, jövő héten lesz árucsere, de a fiúk voltak olyan szemfülesek, hogy pont abba a ládába néztek bele, amelyikben lábszárvédők voltak. Ki is választottak egyet-egyet, és hát az volt a nap fénypontja. Nem is nagyon sikerült Milánnál a filléres sípcsontvédő fölötti örömét a méregdrága szandállal űberelnem, mert amikor felhívtuk délelőtt apát, akkor valahogy így hangzott a beszélgetés:
- Képzeld Apa, kaptam egy sípcsontvédőt, (és itt hosszan ecsetelte, hogy hogy néz ki az amúgy fehér és fekete csíkos cucc). 
- És még?- szólok közbe a háttérből
- Ja és egy benti szandált is. - és ezzel le is volt ez a része tudva a dolognak.
Csak azt a háromnegyedórányi cipőpróbálást tudnám én is ilyen könnyen feledni. :)

Na hát így vagyunk most, így 3 nappal az évkezdés előtt.

Az őszi cuccokat előkerestem a szekrényből. Bár nagyon nem kellett keresni, ott voltak, egész elöl, hiszen egész nyáron hordtuk őket. Újakat egyelőre nem kapnak. Ki tudja, lehet, hogy most meg majd novemberig sortban fogunk járni. Őszi cipője elvileg minden gyereknek van, és nagyon jó lenne, ha a télibakancsig kihúznák benne.
Iskolás cuccok, amik eddig fel voltak írva, pipa. Gondolom az első héten aztán majd jönnek a további beszerzendők, de egyelőre minden napnak a maga baja.
Milánnak elvileg van elegendő kinti-benti ruhája, azokat azért évközben is szoktam/tudom pótolni. 

 És milyen jó, hogy Marci még itthonlevős :)

Milán reggelizik

Ma reggel.
Milán:- Anya, ma NÉHA van?
- ????
- Néha van?
- Nem értem, mire gondolsz, Milán!
- Hát tudod! Néha szoktam a reggelihez kefírt enni. Ma néha van?
- Igen, néha van :)
- Jó, akkor kérek kefírt!

Kicsit később, két kenyérrel beljebb a kefírhez még hozzá sem nyúlt érdemben, de kér egy harmadik kenyeret. 
- Milán, nem eszed a kefíredet?
- De majd eszem. Ez a TARTALÉK kefírem. Előbb kérek még egy mézes kenyeret.

Kicsit később. 
- Elfogyott!!!! Megettem a tartalék kefíremet is!

2014. augusztus 26., kedd

És a Marcishow folytatódik

Hétvégén Ózdon voltunk. Marci, kihasználva, hogy van közönsége egy többfelvonásos performanszot adott elő, melynek az utolsó felvonásából sikerült egy részletet videóra rögzíteni. A sima zenére táncolás és dj-skedés már nem pálya, most már ő maga szolgáltatja a talpalávalót. Ökölbe szorított kezével mikrofont tartva a szája elé ontja magából a dalt, és közben táncol. A vasárnapi ebéd után a kanapén állva Lórika személyében pedig egy remek háttértáncost és vokalistát is kapott a Marci-féle csürdöngölőshöz.
Kétségtelen, hogy bennük van az x-faktor :)

video


2014. augusztus 22., péntek

A régen várt Rumini játszótéren

Óóóó milyen régóta készültünk már a híres-neves Rumini játszótérre! Egyszer már majdnem eljutottunk, de aztán pont akkor olvastam, hogy bővítik, és majd ekkor meg ekkor lesz a megnagyobbított játszótér átadása, így akkor elmaradt. Most egész nyáron erről beszéltünk. Hogy majd megyünk, és hogy mikor, és hogy menjünk már! De valami miatt mindig csak tolódott. Nem akartunk egyedül menni, hanem Máté ugyancsak Ruminirajongó barátjáékkal akartuk összeszervezni. hogy ha már át kell bumszliznunk az egész városon, akkor azt már együtt tegyük. De aztán vagy ők nem értek rá, vagy mi nyaraltunk, vagy az idő volt pocsék. Legtöbbször ez állt az utunkba. 
A nyári szünet vége  azonban vészesen közeledik, úgyhogy most már nem volt mese, menni kellett, különben hallgathattam volna, hogy persze, pedig megígérted, aztán mégse, és még tök igazuk is lett volna. Szóval Csehországból hazaérve az volt az első, vagy a második dolgom, hogy megnézzem, hogy milyen idő várható a hétre, és gyorsan le is zsíroztuk Alízzal a kedd délelőttöt, mint utolsó lehetséges időpontot a játszóterezésre. 
Kedden reggel 3/4 9-kor már a buszmegállóban toporogtunk, és hát már "jól" kezdődött a buli, mert a kinézett busz kimaradt. Egyszerűen nem jött. Végül, miután a a buszra várva elengedtünk három villamost is magunk előtt, a negyedikre csak felszálltunk. Így viszont kaptunk egy plusz átszállást :) Sebaj. 
A Keletiig Feri is velünk tartott, ott váltunk ketté, ő dolgozni ment, mi meg a játszótér felé indultunk metróval. A fiúkkal nem volt semmi gond, szuperül jöttek, a mozgólépcsőn is szépen egymás kezét fogva, többnyire odafigyelve. Édesek voltak egyébként, ahogy végigültek öten a metróban egy egész sort. :)
A villamos-busz-metró után még egy kicsit gyalogolni is kellett, mire végre az egyyik ház sarkát elhagyva elénk tárult a paradicsom! 

A srácok egyből megrohamozták a teret, akkor még szinte alig voltak rajtunk kívül. A játszótér maga, nagyon szépen kidolgozott, klasszul megfestett, formázott játékokkal. És bár van játéklehetőség bőven, a köztes helyeken jó nagy tér van szaladgálni is. (És árnyékos, és még vécé is van :))

A fiúk kezdetben végigrohanták az összes játékot, felfedezték és megörültek minden szereplőnek, akit megtaláltak a játékokra festve. Körbeszaladták a hajót, a várat, csüngtek a mászókán, kipróbálték a labirintust és a mérleghintát, majd mikor lecsengett a felfedezés, akkor úgy eltűntek, hol a hajón, hol a várban, hogy gyakorlatilag csak annyi dolgunk volt nekünk felnőtteknek, hogy Marcit kísérgessük. A Nagyok egyikét-másikát néha megpillantottuk, ahogy kikukucskál valamelyik lyukon, vagy láttuk őket, ahogy épp átrohannak egyik bázisról a másikra, de annyira belemerültek a maguk kis szerepjátékába, hogy csak inni kérni tűntek fel időnként. Ahogy kivettük két rohanás között, szépen le volt osztva, hogy ki kicsoda a könyvből.

Milán rendszerint bojkottálja a közös fényképezkedést. Most is.




A labirintus kívülről



és belülről
A két legnagyobb
A két középső
A legkisebb
A Szélkirálynő teljes legénysége
Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy már nem hajóznak, se nem váraznak, hanem összeverődtek egy nagyobb sráccal meg egy felnőtt férfival és középen már megy a foci. Hiába, bárhol is vagyunk, valahogy mindig a focinál kötünk ki. :) Marci pedig egy kölcsönmocival néha keresztülszántott a pályán.

A meccs még most is tartana szerintem, ha meg nem lengetjük az ebéd lehetőségét a szemük előtt. Ez így dél tájban már elég csábító volt, a közös ebéddel pedig még arra is sikerült rávenni őket, hogy odakuporodjanak a Ruminifalhoz. Bár a kép nem lett igazán jó, mert annyi erejük persze már nem volt, hogy állva álljanak kamera elé, hanem csak fáradtan lerogytak a fal tövébe. 

A  Nagyi Palacsintázójában bepusziltak két-két palacsintát, (az enyémek még a maradékokat is megették) egy adag fagylaltot, és visszafelé metró-troli-buszoztunk, remélve, hogy így talán nem lesz olyan nagy tömeg, és gyorsabb is lesz a haladás. Mindenhol felújítások vannak a városban, már-már lehetetlen közlekedni, mert semmi nem megy arra amerre szokott, több az átszállás,  máshol vannak a megállóhelyek, szóval már az odajutás és a hazajutás  is maga a kaland.

A palacsintázók
A fagyizók
Én hullafáradtan értem haza. A fiúk azt mondták, hogy Ők neeeeemmm  fáradtak! :) Marci már a trolin elaludt. A többieknek sem kellett 2 perc sem, hogy horkolva aludjanak. :)

Jajjj, csak ne lenne olyan nagyon messze ez a játszótér! Bár akkor meg biztos veszítene a varázsából. Mindenesetre most nagy sikere volt, és jól éreztük magunkat.

2014. augusztus 21., csütörtök

Kastélynézés hazafelé 2.- Lednice

Pillanatok alatt átgurultunk Valticeből Lednicebe, és tudom, hogy ez már nem normális, de közben legalább százszor elsóhajtoztam, hogy óóóó milyen jó lenne itt futni, meg hogy milyen kár, hogy a futócuccomat nem előre raktuk, mert akkor akár át is futhattam volna, meg hasonlók. Persze akkor meg izzadtan kellett volna a napot tovább élveznem, de ez akkor másodlagos problémának számított. Persze mindez csak elmélet, mert futás helyett természetesen ott gubbasztottam az anyósülésen mind a 10 percet, amíg odaértünk. Találtunk egy tök jó parkolót, ahol elfoglaltuk a legutolsó helyet félig a domboldalban, egy kisebbfajta susnyás közepén, közvetlenül a focipálya mellett. A fiúk be is indultak, hogy akkor sétálás helyett inkább menjünk be arra a focipályára, és játszunk egy meccset, és akkor az mindenkinek király lesz, mert anya (én) meg közben futhat. Na hát így jár már az agyunk, foci ft. futás, és mindenki boldog. 
Miután lehűtöttük a kedélyeket, hogy nem, most nem megyünk be erre a pályára, elindultunk a kastély felé. Még az autóból láttuk, hogy a kert egyik oldalsó kapuja pont útba esik, és akkor ott be tudunk menni, nem kell megkerülni kétszer az egész objektumot. Így is tettünk. 
A kiskapun belépve elénk tárult a hatalmas kert, egy ragyogó szökőkút, aminek a vizén megcsillant a délutáni napfény, és a bukszusok és ősfák mögött ki-kivillant a gazdagon díszített krémesfehér kastély egy-egy sarka, tornya, és már ez a kis darabka is nagyon bámultba ejtő volt.




A kastélyhoz közeledve egyre inkább tátva maradt a szánk, az enyém mindenképp, mert hihetetlen szép volt az egész épület, olyan fenséges, a világosságával olyan elegáns.
Valticéhez hasonlóan ez a kastély is a Lichtenstein család birtokában volt egészen az 1945-ös államosításig. Eredetileg 13. századi gótikus vár volt, és a 15. században alakították át romantikus kastéllyá, amikor a család úgy döntött, hogy ide teszi át a nyári rezidenciáját. A kastély minden berendezése épen megmaradt, így aki nem sokgyerekkel érkezik, annak mindenképpen érdemes bemenni, és megcsodálni az fegyvergyűjteményt, a porcelánmúzeumot, a vadásztrófea-kiállítást, a gazdagon intarziázott termeket. Mi nem mentünk be, nem is lett volna időnk rá, még úgy sem, hogy ha jól láttam, akkor részleteiben is meg lehet tekinteni a kastélyt, nem muszáj az egészre jegyet váltani.  A képeket nézve belül is legalább annyira fényűző minden, mint kívülről.

A hatalmas angolparkon átvágva a kastély mellett sólyomeregető fickók álldogáltak. A madár tekintélyparancsolóan ült a gazdája vállán, szárnyát olykor meglebegtette, hogy megmutassa mégis kivel állunk szemben. Pont arra az időpontra, amikor mi ott voltunk, ki volt írva egy plakáton, hogy lesz valami, de mivel csak csehül volt kiírva nem tudtuk, hogy pontosan micsoda, és hogy hol, de ott helyben hiába vártunk bármilyen produkciót, csak a pasas tartott valami beszámolót a körülötte álló embereknek.

Körbenéztük a kastélyt, belestünk az előterébe, a kápolnájába, megnéztük közelről és távolról, elölről és oldalról, mindenhonnan gyönyörű volt. Ettünk egy fagylaltot a közeli cukrászdában, és a pálmaház felé kerülve visszasétáltunk a parkon át a parkolóba. Lehetett volna még a parkban sétálgatni, a táblák rengeteg látnivalót kínáltak, kistemplomot, hajózást a folyón a minarethez, oda fel is lehet menni, és körbenézni. De a mi villámlátogatásunkba ennél több nem fért most bele.












Pár perc alatt a szomszédos Breclavban voltunk, ahol rácsatlakoztunk a hazafelé vezető autópályára.  Pozsonynál már szép fekete felhők fogadtak minket, a  szlovák-magyar határt pedig most is, csakúgy mint tavaly zuhogó esőben léptük át. Úgy látszik ez most már hagyomány lesz :)

Az eső szerencsére elállt mire rákanyarodtunk a kocsifeljáróra, és nem kellett esőben felpakolni a lakásba.
Hát ennyi volt az idei cseh kalandunk. Rövid volt, de tartalmas. Jól el is fáradtunk :)

2014. augusztus 20., szerda

Kastélynézés hazafelé 1. - Valtice

Még itthon eldöntöttük, hogy majd hazafelé jövet megállunk a Lednice-Valtice kultúrtájként emlegetett térségben, mely 1996 óta a világörökség része.  A térség nagyon közel van a Szlovák határhoz és az autópályához, ezért is gondoltuk, hogy majd út közben lesz inkább érdemes arrafelé kerülni egy kicsi. Már ősszel is úgy terveztük, hogy hazafelé majd erre jövünk, de akkor nagyon zuhogott az eső, és elmaradt. Most azt mondtuk, hogy bármilyen idő lesz, most már elmegyünk, és bár reggel még nem volt biztos, hogy nem fog esni, végül teljesen szép napos időnk lett, legalábbis addig, amíg várostnéztünk.
Mehettünk volna majdnem végig az autópályán, de mivel Brno környékén felújítás van, és egy héttel ezelőtt épp láttunk egy jó hosszú dugót a Brno felé vezető oldalon, ezért úgy döntöttünk, hogy pénteken meg pláne nem kockáztatunk, és inkább kinéztünk egy másik útvonalat. Egész jónak is tűnt a dolog, egészen addig, amíg ott ahol le kellett kanyarodnunk nem lehetett lekanyarodni, mert útfelújítás miatt zsákutcát jelzett. Továbbmentünk hát, gondoltuk majdcsak lesz valami alternatíva, hogy hogy lehet arra továbbjutni. De csak mentünk, mentünk, és mentünk, és egyszer csak megint egy útlezárással találtuk szemben magunkat. Aztán ahogy ott tanakodtunk, hogy most mi legyen, mert már így is jó nagy kerülőt tettünk, akkor láttuk, hogy útlezárás van ugyan, és dolgoznak is nagy gépek az úton, de már a második autót láttuk kikanyarodni arról az úrszakaszról, úgyhogy az én javaslatomra, megpróbáltunk átjutni, ami végül sikerült is, és nem is volt semmi extra, csak keskenyebb és felmart volt az út, meg figyelni kellett arra a lengőkosaras járműre, de a munkások is simán átengedtek, nem mondták, hogy ne menjünk arra.
Itt azt gondoltuk, hogy most már sínen vagyunk, és már nincs más dolgunk, csak odaérni Valticébe. 
Hahahaha, meg ahogy azt Móricka elképzelte. :) Már majdnem ott voltunk, amikor viszont egy igazi dugóba kerültünk, és jó hosszan araszoltunk lépésben, igen, azért mert útfelújítás volt. Ekkor ugyan már mindegy volt, de azért megfordult a fejünkben, hogy lehet, hogy mégis inkább az autópályán kellett volna menni, mert már ott is végigálltuk volna a sort talán ennyi idő alatt. Bár az tény, hogy akkor nem lett volna olyan szép az utunk, mint amilyen volt. 





Mikulov az autóból.
Mikulov is megérne egy kiadós sétát, de erre most már semmiképp nem maradt időnk, de autóval tettünk egy kört, ha nem kettőt, és igen tetszetősnek látszott, ráadásul a város fölé emelkedő kastélyból és  a város körüli dombtetőkről  biztos pazar a rálátás a környékre. Egyelőre listára vettük.
Innen már csak pár kilométerre volt Valtice. 
A főtér mellett álltunk meg közvetlenül, mivel nem akartunk túl sok időt úgysem itt tölteni, legyünk minél közelebb a tűzhöz. 



A Valtice-i és a Lednice-i kastély is a Lichtenstein család birtokában volt. Valtice-t 1920-ban csatolták Csehszlovákiához, addig Ausztriához tartozott. Valtice barokk kastélya Morávia egyik legjelentősebb barokk világi épülete. Leginkább azonban a borospincéiről híres. Volt is egy saját vinotékája az egyik árkád alatt. 




Ráférne egy kis felújítás, sajnos.

Díszőrség
Belső udvar
Park

Megbeszélnek


A téren a fiúk még futkároztak kicsit, hívogató volt a szép zöld gyep. Fel is merült bennem, hgoy rá lehet-e egyáltalán lépni, de mivel tiltó tábla nem volt kitéve, és egyy hatalmas platánfa alatt egy család piknikezett egy takarón, reméltem, hogy nem fognak megbírságolni. Nem is tették. 

Miután kirohangálták magukat, vagyis amikor szerintünk kirohangálták magukat, meg amikor már vissza kellett menni az autóhoz, mert lassan lejárt a parkolójegyünk, akkor pár perc alatt átsuhantunk Lednicebe. 10 kilométer volt csak.