Mezirici napok 3. - A toronyban

Míg itthon éppen nyári meleg volt, (és mi pont lecsúsztunk róla brrrr.), addig mi próbáltunk két adag eső között valami érdekeset csinálni, legalábbis kimozdulni a négy fal közül. Így történt, hogy a szokásos főtéri templom körüli sétánk során nyitva találtuk a toronyba vezető lépcső ajtaját, sőt még tábla is volt kitéve, hogy igen, nyitva van, és fel lehet menni. Milán a tábori templomtorony után nagyon rákattant erre a toronynézésre, és győzködött, hogy menjünk fel. Mátéval egyetemben. Persze én is nagyon föl szerettem volna menni, már ősszel is mindig mondtam, hogy milyen jó lenne, de akkor nem volt nyitva. Csak hát nem tudtam, hogy el merjek-e Marcival indulni felfelé, mert ha nagyon meredek, akkor nem tudom őt felcipelni, le meg pláne nem, szóval eléggé hezitáltam. Végül, miután Marcit kétszer vadásztam vissza a lépcsőfordulóból, megegyeztünk a fiúkkal, hogy elindulunk, de ha úgy látom, hogy nem tudunk Marcival felmenni, akkor visszajövünk.

Eleinte egész sima ügy volt, Marci is szépen mászott fel a lépcsőn, borzasztó lelkes volt. Az volt a jó, hogy nem szűk, sötét csigalépcsőn kellett fölaraszolni, hanem szép széles lépcső ill. létrasoron, és középen mindig volt egy tágas pihenőtér.

Valahol félmagasságban volt a jegyszedő néni, aki nagyon kedves volt, és egy egész monológot intézett a fiúkhoz csehül, szegények meg néztek rá nagy bociszemmekkel. Sajnáltam szegény nénit, biztos nagyon ingerszegény környezetben van ott fönn a magasban, reggel kilenctől este hatig, és még velünk sem tudott egy kicsit csevegni. 

A néni után a lépcsősor kicsit meredekebb lett, de Marci is simán tudta venni az akadályt, a szinteken pedig különféle régi képek voltak kirakva a régi városról, meg hogy melyik ház miről nevezetes, ki építette. Angol nyelvű kiírás is volt, úgyhogy teljesen jó volt, és nekem nagyon érdekes. A fiúk is nézegették egy darabig, de aztán érdekesebbnek találták azt, hogy a gerendák közötti réseken kukucskálnak le hasonfekve az alattunk lévő szintre. 

A város makettje

Végül felértünk a kilátórészre, ami nem a torony legteteje, az óra még fölöttünk volt, de oda már nem lehetett felmenni. 

Ez volt a legizgalmasabb része a dolognak, merthogy körbementünk a tornyon, hogy minden oldalról megnézzük a kilátást, de én háromszor izzadtam csak le közben, mert elég keskeny volt a hely, és csak libasorban tudtunk haladni. MArci kezét ugyebár mindenképpen fognom kellett, bár ellenkezett, de muszáj volt, a másikkal Milánt fogtam, és Milán meg fogta Mátét, és rájukbíztam, hogy amennyire csak lehet a fal mellett menjenek. Jól megnéztünk mindent, megkerestük az ismerős épületeket, hogy merre lakunk, hol dolgozik apa, merre van a játszótér, jó volt, de azért nagyon örültem, amikor újra visszatértünk az ajtóhoz, és bementünk a torony belsejébe. 

A főtér, végében a városháza, a kastély, és az autópályahíd

Ott, a kastély alatti piros háztető jobbra, ott lakunk mi. :)

Építik a hidat.

 Lefelé jövet  a gyerekek kaptak egy-egy nyalókát a jegyes nénitől. Máté csak háromszor kérdezte meg, hogy mi ez, és mit csináljon vele, mert mi sosem szoktunk nyalókát venni. Marci bezzeg nem töprengett sokat, már bontotta is ki, és ette.

Marci nyalókázik

A torony mászás után még sétáltunk egy kicsit, és pont oda keveredtünk, ahol épp újítják az utat, és fel van túrva minden, az út szélén munkagépek ácsorogtak, mindenhol lepakolva a térkövek, csövek, gödrök kiásva. Az út le van zárva, de a járda nem, így végigmentünk ezen a szakaszon. Hát ezt egy egésznapos programnak is tervezhettük volna, ez a 200 méternyi útszakasz maga volt a gyerekparadicsom, innen aztán nem akartak továbbmenni egy tapodtat sem. Le is táboroztak egy kapualjba, hogy akkor ők most onnan nézik, közben persze őrültködtek. :)