Még azelőtt...

... hogy Marcival az történt, ami, azért nagyon klassz napokat töltöttünk Füreden. Még úgy is, hogy szombat este esett egy nagyobb zuhé, ami miatt nem mentünk le a sétányra, és így kihagytuk a múzeumok éjszakájás programokat. De hát a pénteki sétánk nyugalmát Máté úgyis taccsra vágta a duzzogásával és a képzelt sérelmei felhánytorgatásával, nyilván nem lett volna ez másképp szombaton sem, úgyhogy nem is bántuk annyira, hogy beszorultunk a faházba.
De pénteken délután és szombaton délelőtt is voltunk strandon. Akkor nem volt az a hatalmas fullasztó meleg, mint egy héttel korábban, a víz is kicsit hűvösebb volt, de a tömeg sem volt akkora cserébe.

És ahonnét Marci leesett 2 nappal később... :-(

Még vasárnap délelőtt is esett, de akkor már csak úgy szórványosan, legalábbis amikor elindultunk föl a focipályára, ahol a focitábor keretein belül volt szülő-gyerek foci, akkor épp nem esett, majd csak egy kicsit szitált, végül már rendesen esett, és jól el is áztunk.
Amíg a fiúk fociztak, addig én futottam egy kört fenn a hegyen. Emelkedős futásból itt Zuglóban kevés jut nekem, de meglepő módon eleinte egészen jól bírtam, csak ahogy az eső kezdett egyre jobban esni, arányosan fáradtam én is egyre jobban el. Ennek ellenére nagyon élveztem.

Amikor már zuhogott az eső

Délben leadtuk Mátét a táborban, mi pedig délután átmentünk Tihanyba, mert ott éppen zajlott a Levendula Fesztivál, és sok programot írtak a plakáton. A Belső-tó partján mindenféle kirakodóvásár, és gyerekszórakoztató dolgok voltak. Meg hát a Belső-tó partját, mióta felfedeztük, hogy ez milyen klassz, azóta nagyon szeretjük. Már csak az ürgék miatt is. :-)
Meg itt lesz Mátéék szállása a zenekaros tábor idején, gondoltam jó alkalom, hogy vessünk rá egy pillantást.

Először megnéztük a vadonatúj levendula-lepárlót.

Aztán körbenéztünk a tóparton. Bár már elég későn érkeztünk, és már eléggé pakoltak, de azért volt még ládavasút, meg kisállatsimogató, icipici kisnyuszikkal, törpemalacokkal, meg levendulás roséval.

Aztán felmentünk a főtérre, és még elcsíptünk egy jó koncertet. Sajnos eléggé esett addigra megint az eső, és kevesebben voltak, mint amekkora közönséget a zenekar érdemelt volna.

Visszafelé az autóhoz pedig egy olyan kis utcán mentünk le, ahonnét a Badacsonyig is elláttunk.

Update

Tegnap délután, miután hallottam egy rémtörténetet egy veszprémi kórházban helyre rakott törött kézről, egy barátnőm hívott fel merő jószándékból, majd elregélte, hogy nekik nem jól illesztették össze a csontokat, és az 1 hetes kontrollon kiderült, hogy ferdén áll, és hogy azt a fajta törést eleve kapcsozni kellett volna, na akkor egy másodperc alatt leizzadtam.
Fel is hívtam a Bethesda sebészetét, hogy mit javasolnak, és szerintem hallották a pánikot a hangomban, mert nagyon kedvesen próbáltak megnyugtatni, és mondták, hogy ha 3ig beérek, akkor menjünk nyugodtan, megnézik, hogy mi az ábra.
Ez volt olyan 3/4 2 kerül. Gyorsan összekaptam Marcit, aki szegény nem értette, hogy mi ez a sietség, meg a Nagyok sem, de szó nélkül csinálták amit mondtam, készítették a kishátizsákot, adták Marcira a szandálját, és negyed 3 után picivel már ott is voltunk.
Hamar orvos elé jutottunk, aki átküldött rtg-re, mert persze a vp-i kórházból kapott kóddal csak félig tudták megnyitni az ottani rtg fájlokat.
Rtg. után picit hosszabb várakozás, és már bent is voltunk megint.
A doktorbácsi nagyon kedves volt. mindent rendben talált, azt mondta jól állnak a csontok, nincs semmi baj, nem kell tenni semmit, csak várni türelemmel, hogy meggyógyuljon. És hogy most még nem nyúlna hozzá ehhez a sínhez, mert ez most szépen tartja, és nagyobb a veszélye az elmozdulásnak, ha hozzányúl a gipsznek, mint akkor, ha így marad.ha viszont most hozzá nyúl, akkor ki tudja, hpgy nem pont akkor mozdul-e el.
Persze 8-án  akarta lecserélni, amikor elvileg még nyaralunk, de mondta, hogy  semmi gáz, menjünk nyaralni, és akkor majd utána. De akkor kedden még menjünk be, és adnak rá friss pólyát.
Nem mondom, hogy nincs bennem egy folyamatos gyomorideg, de azért egy hajszálnyival nyugodtabb, és jó hogy megnézték.

Marci persze már csinálna mindent, nehéz nyugalomra inteni. Ezerszer mondom el neki, hogy legalább egy pár napot, a nyaralásig legyen már nyugiban, utána többet mozoghat majd, igaz, óvatosan, de mégiscsak...

Ahhh... nagyon fárasztó az egész napos készültség, figyelni, hogy mit csinál, hogy csinálja, hogy tartja, hogy ne parádézzon, hogy nem mehet az udvarra, stb... Tegnap délután azért kiültünk egy kicsit, és ő adta a zenét a nagyok trambulinozása alá.

Hírek

Tegnap délután tizennyolcadik sokadik hívásra sikerült elérnem a háziorvosunk asszisztensnőjét. Jó pár hónapja, mióta egy doktornő nyugdíjazás miatt kiesett a praxisból,totál káosz van a rendelőben.  A 10 éve jól megszokott stabil rendelési idők teljesen megborultak, új orvost nem sikerült hozni a régi helyére, a meglévők látják el a kieső orvos betegeit valami átláthatatlan forgórendszerben, és erre még rájött a nyári szabadságlás, és most végképp követhetetlen és átláthatatlan a rendszer, az orvosok meg szinte elérhetetlenek.
Na szóval, beszéltem az asszisztenssel, kérdeztem, hogy mikor tudnék pár szót váltani a doktornővel, ő meg erősködött, hogy mondjam el neki mit szeretnék, hátha tud segíteni. elmondtam. Nem tudott. De mondta, hogy este hívjam újra, rendelés vége felé talán lesz már egy lélegzetvételnyi szabadidejük.
Este újrahívtam. Közben rendes volt a doktornő, mert utánanézett, a hétfői Semmelweis-napnak is, és annak is, hogy hol fogadnának minket. Ő is a Bethesdát mondta, amit én is gondoltam, bár az internetes információk nem voltak ennyire egyértelműek.
Ma, biztos ami biztos, azért odatelefonáltam a Bethesdába is. Egyrészt, hogy hová menjünk, és hogy hétfőn tudnánk-e esetleg menni, mert mégiscssak jó lenne nem utazás előtt 1 nappal ott ücsörögni, nyugodtabbak lennénk, ha minél előbb túl lennénk ezen.
A telefonközpontos a sebészetre kapcsolt, ott egy kedves hölgynek újra elmondtam a problémát, és végül abban maradtunk, hogy menjünk hozzájuk hétfőn nyugodtan. Bár mondta, hogy hétfőn biztos káosz lesz, arra készüljünk. Mire mondtam neki, hogy de hát hétfőn csak ügyeleti ellátás van, és mindenkit alapból keddre hívnak, akkor kedden is káosz lesz, nem? Erre mondta, hogy ja, de, igaz. akkor lehet, hogy tényleg jobb a hétfő.
Hát most nagyon remélem, hogy hétfőn sikerül ezt megcsinálni.
Jobb lenne már stabilan tudni a kezét, mert akkor talán nem enne a para folyton, meg ő is jobban tudna mozogni.

Egyelőre mesenézés van, tegnap átjött Marci kis barátja, és együtt néztük meg a Rontó Ralph 2. -t, pattogatott kukoricával, bodzaszörppel, ma délelőtt az Így neveld a sárkányodat 3.-t néztük, hogy mi lesz a következő műsor még nem tudom :-) meg végtelenített tabletezési lehetőség van, egy kis társasjátékkal, olvasással megszakítva, de még a hétfőig is van 3 és fél nap, és már most elég sok nyafogáson vagyunk túl, hogy nem csinálhat semmit.

Ma délután Máté is hazajön a táborból. Mióta Marcival ez a baleset történt, többet csetelünk arról, hogy egyben van-e még, és hogy fokozottan figyeljen magára. Így viberen egészen jól tudunk kommunikálni egymással. Élőszóban újabban elég nehéz szót érteni vele.

Amúgy meg kínlódunk idebent, mert már a lakásban is dögmeleg van. Kicsit vigasz csak, hogy ha nem lenne Marci gipszben, akkor sem igen mennénk ki, mert kint meg még rosszabb. Mára, holnapra (?) mondanak valami nagy zuhét, valami átmeneti lehüléssel. Majd meglátjuk mi lesz belőle.

És még csak június van....

Sok mindenre igaz ez, mondhatnám például, hogy már 2-szer voltunk a Balatonnál, és még csak június van. Mindkétszer tudtunk sokat strandolni, és még csak június van. Mondhatnám, hogy már tök barna a karom, pedig még csak június van.
De most azt mondom, hogy Marci hétfőn délután a Balatonnál eltörte a csuklóját. És még csak június van.

Az úgy volt, hogy pénteken, az évzáró után szinte rögtön bepakoltunk a kocsiba, és lementünk Füredre. Máténak vasárnaptól volt focitábora, ilyenkor mindig be szoktunk rakni egy pár nap Balatont, hogy vagy levisszük, vagy hazahozzuk. Most Ferinek jobb volt a hétvégi levitel, de hogy ne csak egy szimpla oda-vissza út legyen, péntektől-hétfőig maradtunk.
Vasárnap Mátét leraktuk a táborban. Kicsit örültünk is, hogy "huhh, egy gonddal kevesebb", meg néha gonoszul még olyan gondolataink is támadtak, hogy " de jó, hogy nem puffog most nekünk pár napig", de ez tényleg csak gonoszság volt, még ha igaz is. :-)

Mivel ott is volt nagy eső, így vasárnapot strand nélkül "kellett" a fiúknak átvészelni, de megígértük, hogy hétfőn indulás előtt még lemegyünk egy kicsit csobbanni. Így is történt.
Csak aztán a fürdés után még elmentek a játszótérre egy kicsit csimpaszkodni, és akkor történt a baj.

egyszer csak Milán rohant oda hozzám a plédre, hogy ne ijedjek meg nagyon, de apa küldte, hogy Marcival baj történt. Persze megijedtem. Rögtön az jutott eszembe, hogy pofára esett és kitört az egész fogsora, de és hiába kérdeztem Milánt, hogy mi van MArcival, nem tudta megmondani. De ekkor már láttam őket, ahogy mennek az elsősegélyhez.
Már méterekről láttam, hogy nagy baj van, pedig nem is mertem odanézni.
Gyorsan körbetekerték gézzel, és felkötötték, és mentünk a veszprémi kórházba.
A traumatológián mondhatni szerencsénk volt, mert nem volt nagy tömeg, és bár Marci addigra eléggé belefáradt a helyzetbe, de viszonylag gyorsan sorra kerültünk.
Röntgen- törés- és felküldtek az osztályra, mert helyre kell illeszteni a csontokat, azt meg altatásban végzik.
Milán közben teljesen para volt, nagyon oda volt, hogy ez történt MArcival, és hogy meg kell műteni, meg altatni kell. Neki ezek nem túl jó élmények, és nem is olyan távoliak még. De muszáj volt szegénykémnek végigasszisztálnia az estét mellettünk, mert nem tudtuk hová tenni.

Az altatás miatt csak este 9-kor kerülhetett sor a műtétre, hogy az evés-ivás mentes órák száma megfelelő legyen. Addig csak ültünk Marci ágya mellett és vártunk.
Marci a körülményekhez képest jól viselte, nem nyafogott, néha pityergett persze, de akkor is inkább csak azért, mert nem tudta mi vár rá, és az ismeretlenségtől félt, meg hogy nehogy egyedül maradjon. A keze miatt nem nagyon panaszkodott, néha mondta, hogy fájdogál, de nem volt jellemző. Meg kapott fájdalomcsillapítót is.

Aztán 9-kor feltolták a műtőbe. Na az a háromnegyed óra volt a legrosszabb. Amikor be kellett engedni azon anagy fém ajtón egyedül, könnycseppekkel a szemében. Ezt Milánnal is átéltem már egyszer, és azóta sem tudom elfelejteni.

A doktorúr azt mondta, hogy bár mind a két csont eltörött a csuklójában, de szerencsére nem sérültek az izületek, így elég volt csak helyretenni a csontokat, és nem kellett egyéb rögzítés.

Aznap éjjel bent kellett maradnia. Én ottmaradtam vele, Feri meg visszament Endrebácsi faházába még egyet aludni.
Másnap reggel a doktorúr megint megnézte, lazított a kötésen, és azt mondta rendben lesz. Pár hét.

A kórházban még délutánig ott kellett maradnunk, mert a protokoll szerint altatás után 24 órás megfigyelés kellene. Így is korábban elengedtek, a délutáni vizit után, tekintettel arra, hogy nem helyiek vagyunk, és gyakorlatilag Milánnak nem volt fedél a feje fölött. Szegénykém nagyon hősiesen viselte a hányattatásait, mert az osztályra nem nagyon lehet 12 év alattit bevinni. Vagyis nem lehetne egyáltalán, de picit azért csak bekönyörögtük Milánt, mert hát hová tegyük? Meg kétszer is elvittük sétálni a városba, hogy ne legyen szem előtt. Amikor meg a szobában volt, meghúzta magát a szék támlája mögött egy könyvvel a kezében.

Most már itthon vagyunk. egy hétig most ez a félgipsz lesz Marcin, majd a jövő héten kell bemenni a helyi kórházba, hogy teljesre cseréljék. Még azt is ki kell derítenem, hogy hová kell mennünk.

Jövő hét szerdán indulunk a tengerpartra. Csak mondom :-)  Ha volt is bennünk egy szemernyi kétely, hogy nekünk való-e a láblógatós tengerparti nyaralás, akkor azt hiszem emiatt már nem kell többet aggódnunk. Láblógatós már biztos nem lesz.

És még csak június van... csak mondom. :-)

Hát vége lett...

Tudtuk, hogy eljön majd a nap, de nem sejtettük, hogy ilyen hamar, amikor végleg búcsút veszünk az ovitól. Nem csak úgy pár hétre, mint eddig, nem csak úgy, hogy majd jövünk még, mert van még ovis gyerekünk, nem lehetett azt mondani, mint tavaly, hogy de jó, hogy van még egy évünk, mert nincs több. Bárhogy húztuk-toltuk, nincs mese, nincs már ovis kisgyerekünk :-( Ősztől már csak iskolásaink lesznek. Igaz, abból lesz kicsi is meg nagy is, de ez sovány vigasz.

Szóval ma családilag vittük reggel Marcit utoljára az oviba. Szerintem csukott szemmel is odatalálnánk. Az udvart, mint minden reggel, már söprögeti a gondnokbácsi. 3-at is elfogyasztottunk az évek során, volt István bácsi, aztán mikor ő nyugdíjba ment, akkor volt siketnéma fiú Gábor "bácsi", de ő aztán megházasodott, és máshová költözött, aztán volt egy kis átmeneti állapot, amikor nem volt gondnok, és most Péter bácsi van. A kapukódot már rutinból ütjük be. A
A virágoskertben még megvan az a kis parcella, amit egykor még Milánék gondoztak. Mióta Kati néni tavaly nyugdíjba ment, nem tudom van-e gazdája.
Biciklitároló, belső kapu, lépcsősor, folyosó. Ismerősök jönnek-mennek, vagy ha nem is ismerősök, akkor is köszönünk egymásnak. Ha nincs látványos generációs szakadék, akkor mindenki sziát köszön.
A folyosón balra volt Milán csoportja. Hiába ment már el 3 éve az oviból, mégis minden reggel arra fordítom a fejemet először. Az idén új szekrényeket kapott a Csillag csoport, szépek, színesek, de így már nem olyan, mint a "mi időnkben". De a házikó jel még mindig ugyanolyan.
Jobbra indulunk. Megnézzük, mi lesz az aznapi menü. Köszönünk a Galagonyásoknak, a Logopédus Éva néni szobája már üres, neki május végén már lejárt a küldetése. Minden gyerekemet ő tanította meg szépen beszélni.
A folyosó végén van a Boróka. 4 éve a szívünk csücske. Ma utoljára ülünk le a kispadra. Marci ugyanúgy bogarászik, mint egyéb napokon. Az év során kialakult egy sorrend, hogy ki mikor érkezik, pl. NagyÁron már mindig korábban ott volt mint mi. Aztán jöttünk mi, velünk majdnem egyidőben Boldizsár, Borcsi, Nóciék, és Tokláék,Mira,és nemis ment be Marci, amíg a megszokott kis társaság össze nem jött az öltözőben. Az utolsó hétre ez egy kicsit megborult, de az öltözőben ücsörgésről nem mondott le Marci most sem. :-)

Marci az első napon a mosdóban, és 2 héttel ezelőtt. :-) Már kilógott a feje a tükörből.

A pöttyöslabdás kisszekrény előtt.

Böbe néni is megpuszilgatta még utoljára.

Az egykori óvodások az oviudvar előtt.

Tartalmas 9 év van mögöttünk. Voltak köztük hullámvölgyek, Máté nem volt annyira szerencsés, mint később az öccsei, az ő dadusa például nem volt annyira kedves, nyugdíjba is ment utánuk, és az óvónői sem mindig voltak mindig a helyzet magaslatán. De aztán erősen kárpótolt az élet azokért a kellemetlenségekért, mert utána kívánni sem lehetett volna szuperebb óvónéniket és dadusokat, mint amilyeneket Milán és Marci kapott. Hálás vagyok ezért.
Tudom, hogy ez az élet rendje, hogy óvodásból iskolás lesz, tudom, hogy Marci már nem oviba való, de mégis olyan nehéz ezt elengedni, mert az ovis lét, az annyira nagyon jó! Olyan szabad, olyan kötetlen, amilyen már nem lesz soha többet. Marci pedig olyan kis zabolátlan kiscsikó :-) Minden zsigerem tiltakozik az ellen, hogy bedarálja a közoktatás. Valahogy az idén nagyon kicsúcsosodott bennem minden ellenérzés, ami az iskolai neveléssel, a tanítás milyenségével, mennyiségével, minőségével kapcsolatos, és nehezen tudok ettől egyelőre elvonatkoztatni, és lelkesedéssel várni az első osztályt.
De majdcsak alakul ez valahogy. Azt már most tudom, hogy a következő tanév ( sem) lesz unalmas. Mindenkinek meg lesz a maga kihívása.
De addig még előttünk van egy hosszú nyár. Ma még kicsit nyalogatom a sebeimet, holnap majd örülünk a bizonyítványoknak, aztán a hétvégén a Balatonnál felejtünk :-)

Hát ennyi volt. Vége az ovinak. Vége a tanévnek. Új korszak kezdődik.

Egyedül

Még a Balatonnál történt vasárnap, hogy mivel szombaton eléggé lesültünk a focipálya szélén, amíg Ferinek fociznia kellett, majd utána még rátoltunk egy délutáni strandolást, vasárnap nem nagyon fűlött már a fogunk ahhoz, hogy a napon aszalódjunk. Mármint Ferinek meg nekem. A gyerekek bármennyi időt el tudnánk a strandon tölteni. De ahogy ezt fölvetettük, akkor érdekes módon mégsem ütköztünk veszett nagy ellenállásba, hanem rögtön jött Milántól az alternatív program, hogy jó, akkor menjünk bobozni!
Erre rá is bólintottunk. Gondoltuk, hogy még jó is, mert úgyis meg kell még állnunk Veszprémben a Decathlonnál, és Fűzfő felől úgyis ritkán (inkább sosem ) megyünk arra.

Szóval Fűzfő-Bob, tök jókor érkeztünk, mert alig voltak, végülis előszezon van még, meg jó idő, biztos mindenki a strandon hever. Csúsztunk egyet, kettőt, már nem is tudom, amikor a Nagyok kisasolták, hogy 8 éves kortól már egyedül is csúszhatnának, és akkor ők most már egyedül mennek. Hát én nem voltam ettől az ötlettől annyira elragadtatva, sőt... Feri viszont nem mondott ellent. Én meg mondtam, hogy jó, ha ő engedi, akkor menjenek, de nyilván ettől meg Marci kattant be, hogy nem igazság, hogy ő meg nem mehet egyedül, és persze, hogy elkezdett vergődni. Már-már visszaszívtuk az egész egyedülsiklást, amitől persze a nagyok is bekattantak, amitől meg én kattantam be, és mondtam, hogy akkor menjünk innen a fenébe, mi a bánatnak jöttünk, ha jobb itt duzzogni a padon, semmint bármilyen formában bobozni.
Végül aztán úgy lett, hogy a Nagyok mentek egyet-egyet egyedül, így viszont Marcinak még két csúszása maradt, és ezzel az ő száját is be lehetett fogni, hogy ő meg akkor eggyel többször siklott.
Nem mondom, hogy nem rágtam vállig a karomat egész addig, amíg le nem értek egyben, mert igen.
Túl nagy dózisban kapom mostanában ezt a nagy önállósodást, és nehezen alkalmazkodom az új helyzethez. ( Lehet, hogy segítene mondjuk az alkalmazkodásban, ha a vacsorakészítésben, meg a szennyespakolásban is nagyobb önállóságot mutatnának, de oda egyelőre még nem férkőzött ez be.) 

Aztán a parkolóban, amikor a kocsikulcsot vettem ki a táskából, akkor jutott eszembe, hogy a lakáskulcsot otthagytuk Füreden a fölső szekrényben, mert amikor első este lementünk a strandra, akkor kitettem, hogy azt legalább ne vigyük magunkkal. Úgyhogy annyi volt a Veszprémben ebédelésnek, pedig már szinte beleéltük magunkat, és visszaspuriztunk Füredre a kulcsért, és akkor már ott ebédeltünk Menüben, a szokott helyünkön.

Tanévvége, nyáreleje

Az utolsó "tanítási" hétre úgy fordultunk rá, hogy Milánék még osztálykirándultak. Enying és Lepsény között voltak valami lovastanyán, Kabóka tanya, és hát borzasztó jól érezték magukat. Szerencsére az időjárás is nagyon a kezükre játszott, és nyárias meleget kaptak.
A Délibe kellett kivinni a vonathoz, onnan indultak, és Milán már teljesen be volt zsongva. Ott aztán összetalálkozva a többiekkel még nagyobb lett a buli. A vonatra felszállva már neki is estek az elemózsiás csomaguknak :-)
Aztán volt sorversenyezés, medencézés, karaokeparty, táncmulatság, éjszakai meg nappali kincskeresés, szóval volt program bőven.

Aztán a hét hátralévő részében nem is történt már semmi. Próbáltuk túlélni a hátralévő napokat, a hirtelen a nyakunkba szakadó nagymeleget.
Mátéékat valami földöntúli oknál fogva hazaküldték már délben. Mintha nem elfértek volna még pár órát a suliudvaron bandázni. Meg mintha nem héderelnének itthon majd 2 és fél hónapot. Pedig lehetett volna még egy csomó közös programot csinálni, akár iskolán belül, akár kívül, de értem én, hogy sokkal egyszerűbb hazazavarni a gyerekeket, semmint foglalkozni velük, vagy foglalkoztatni őket. Pedig lett volna rá igény, nemcsak szülői oldalról. Mindegy.

Az utolsó napot már nagyon vártuk, hogy elteljen. Reggel még ballagásra díszítettünk, aztán délben értük mentem, hazahoztuk ami még bent volt. Máténak volt még egy utolsó hegedűórája, oda még eltekertünk.
Délelőtt, amikor ki akartam állni a suli elől a bicómmal, láttam, hogy az ott töltött idő alatt rongyosra foszlott a hátsóm... nem írom le, mik fordultak meg a fejemben cirka 10 mp alatt. Persze ez még pont egy fél órával előbb volt, mint hogy a közeli bicajosszervíz kinyitott volna, így először hazatoltam a biciklit, aztán el a szervízbe, ahol mondták, hogy ezt ők most nem tudják így moströgtön megcsinálni, mert ez a fajta kerék már olyan ritka, hogy ilyen külsőt nem tartanak készleten. Majd rendelnek, és akkor majd szólnak, ha kész lesz. Remélem még ebben az évben.

Péntek délután pedig a Balatonhoz rongyoltunk le. Most volt Feriéknél a szokásos céges focikupa, szombaton.
Alig vártuk, hogy odaérjünk, és még este gyorsan csobbanjunk a jómeleg Balcsiban. :-)
A Balatonnál lenni mindig jó. Szeretjük.

Ja,  még délelőtt, olyan 11 óra tájban telefonált az oviból Ica néni, hogy Marcinak nagyon fáj a feje, nem is csinál semmit, csak fekszik a kisházban. Adhat-e neki Nurofent? Mondtam, hogy persze adhat, és hogy nem igazán lenne szerencsés most elhoznom, mert még egy iskolakör, meg egy hedegűkör előtt állok a 40 fokos melegben, nagyobb szenvedés lenne neki végigjönni a városon, fejfájósan. Mondta, hogy nem gáz, mert láza vagy egyéb tünete nincsen, csak fájlalja a fejét, úgyhogy akkor ad neki gyógyszert, meg jó sok vizet, és majd biztos alszik egy nagyot ebéd után.
Aludt is, és mikor mentem érte, már nem volt baja semmi. Gondolom megsütötte picit nap.
Csak hogy annyira összejött minden erre az utolsó napra....
Csoda-e , hogy menekültünk az iskolából, mert nem akartunk már egy perccel sem tovább ott lenni, mint amennyit muszáj :-)

Még van egy évzáró. Azon Milán verset mond. Állítólag. Aztán pár napot megint Balatonozunk. Máté focitáborban lesz.
És aztán jön majd csak az igazi nagy nyári kaland!

Bóbita nap

Volt még olyan a múlt héten, hogy az oviban megrendezték a szokásos Bóbita napot, és ennek a megnyitótáncát Milánék táncolták. Hogy hogy , meg miképp azt nem tudom, egyszer csak jött az infó, hogy akkor csütörtökre ünneplő ruha kell, mert mennek az oviba táncolni.
Sajnos Milánnak pont hiányzott a párja, így ő nem táncolt páros táncot elöl, de ettől függetlenül cukik voltak nagyon.

Csak linket tudok megosztani, mert nagy lett a videó. LINK

A tánc után Milán teletömte magát jóféle lilahagymás zsíros kenyérrel meg limonádéval.
A délután további részében pedig a szokásos pecsétgyűjtő versengés volt az ovisoknak. Marci meg jóóó sokat bandázott a kis pajtásaival..

Jaaaa, de előző nap még Marci jól megpánikoltatott mindenkit, mert valahogy elcsúszott foci közben, és úgy esett el, hogy nem tudott lábra állni. Állítólag.
Éva néni hívott délelőtt, hogy menjek már, nézzem meg, mert itt ül a padon, és nem sír, meg nem csúnya a lába, nem lát rajta semmilyen sérülést, dagadást, semmit, mégis azt mondja Marci, hogy fáj neki, és nem tud lábra állni.
Mentem.
Marcika ott ücsörgött a padon. Körbeállták a borókások, és felváltva sopánkodtak fölötte a csajok. Mellette mindenféle kincsek, amiket összeszedtek neki az udvarról, ajándékba. Fadarabok, levelek, kis kavicsok, ki mit talált.
Valóban nem látszott semmi rajta, de Marci kitartóan hajtogatta, hogy nem tud menni. Na, gondoltam remek.
Végül rollerrel hazatoltam, a lányok közben látványosan sajnálták Marcit, hogy, " Jajj, Marci mi lesz most veled! A legrosszabbkor! Hogy lesz így játszótér???  Meg Bóbitanap!" Marci meg csak somolygott az orra alatt.
Azt gondoltam, hogy nagyon komoly baja nem lehet, mert akkor sírna, és nem somolyognak a bajsza alatt, de mégis kétségbe voltam kicsit esve, hogy mit csináljak most vele. Lehet, hogy nem komoly, de ha tényleg nem tud lábra állni, akkor csak be kéne vinni a kórházba, hogy nézzék meg. De ha meg csak kamuzik, és kivárjuk azt a többórás sort, a semmiért, na akkor még morcosabb lettem volna.
Végül itthon gyorsan elküldtem fürdeni, mert olyan koszos volt, mint az ördög. Fürdés közben már láttam, hogy hajlítgatta a lábát. :-) Akkor már gondoltam, hogy gyorsan helyre fog ez jönni.
Aztán lejegeltük fagyasztott babbal, bekentük, és láss csodát, 1 óra múlva már ment volna ki a kertbe focizni. :-)
Aztán pont ma mondja Éva néni, hogy tegnap is elszínészkedett egy balesetet, aztán meg élvezte, hogy a Mira istápolja :-) Nagy csibész ez, mondom én!

Szolfézsos fellépés

Bár tudom, hogy irdatlan hosszú lesz a nyár, és hogy lesznek olyan napok, amikor majd a hátam közepére sem fogom kívánni az egészet, mégis, hogy most már tényleg nagyon a végét járjuk, már jó arra gondolni, hogy mindjárt vége a tanévnek. Picit szomorú is ez mindig, mert azért gyorsan elszaladt megint egy tanév, de jól el is fáradtunk megint. 

Az utolsó hét talán már tényleg csak levezetés lesz... bár ki tudja mi jön még be váratlanul...

A múlt hetet még egy szolfézs fellépéssel nyitottuk, tulajdonképpen énekkarszerű énekléssel lépett fel 3 iskola szolfézscsapata, 2 évfolyamból. Nálunk Milán és Máté is érintett volt ebben. bár nagy kedvük nem volt hozzá, de mivel azt mondta Ágota néni, hogy aki részt vesz ebben, és a felkészülésben, meg a próbákon, az megkapja az év végi ötöst, akkor nem kellett őket nagyon noszogatni. 

A zeneiskola egyik különtermében zajlott a buli, ahol hogy-hogynem éppen elromlott a légkondi, és pont 30 fok fülledt meleg volt odakint, úgyhogy egy szempillantás alatt rongyosra izzadtuk magunkat a tömött teremben. De hősiesen tűrtük. :-) 

Amúgy meg egészen jó volt a műsor, pedig elég szkeptikusan indultunk neki, mert Ágota néni hajlamos arra, hogy túlhájpolja a műsor színvonalát, de most valóban nem túlzott, és a gyerekek nagyon klasszul énekeltek. Még úgy is, hogy Máté hangját azért nem nagyon lehetett hallani :-)  de becsületére legyen mondva, hogy a csoportjából többekkel ellentétben vállalta a fellépést. Milánét sem mindig, de azért az övét többször és jobban, és ő itthon is már jó ideje a parasztkantátát meg a szómidódótiti-t énekelgette magában :-) 

Volt egy dal, amikor tánclépésszerű mozdulatokat tettek jobbra-balra... na akkor eléggé paráztam, hogy Milán fel fogja borítani azt a hárfát ott a háta mögött. Szerencsére nem történt meg.

Így történt: 

Múlt hétvége

Tiszta béna vagyok, mert még most csütörtökön is csak a múlt csütörtöknél járok...

Pénteken reggel Mátéék elmentek osztálykirándulni. Pusztavacsra mentek valami lovas tanyára, és ott voltak 2 napot. Hogy ez alatt a lovagláson kívül mi minden történt, csak töredékekben tudok, eddig az egyetlen lényeges dolog, az az, hogy nem aludtak éjszaka, vagy csak nagyon keveset. Elvileg készültek fényképek, de még nem volt arra sem lehetőségünk, leginkább időnk, hogy levadásszuk Máté telójáról.
Szóval péntek reggel a Nyugatiba vitte Feri, onnan vonattal mentek, majd onnan mikrobusszal szállították be őket a tanyára.
A ránkszakadt 2gyerekesség örömére az volt a terv, hogy mire Máté hazajön, addigra összerakjuk a szobáját. A függönyöket Feri elhozta, a gardróbszekrény és a könyvesszekrény már csak összerakásra várt a szobában, úgyhogy ezekkel kezdtünk.
Szombat délutánra-estére közös BL-döntő nézős kertipartira voltunk hivatalosak. Milán már kora délután kiment, úgymond szülinapi ünneplésre, Marci a délutánt az ovis barátjánál, Tominál töltötte. Mátéék aznap este fél7-kor érkeztek haza, őket ( Mátét és még 3 havert) a vendéglátó nagypapa szedte össze az állomáson és hozta ki őket a buliba. Addigra már mi is kint voltunk.
A fiúk hullafáradtan érkeztek meg, csak azt bírták hajtogatni, hogy nem aludtunk semmit, nem aludtunk semmit... Máté 2 tányér bográcsos paprikáskrumplit azért ledobott :-) Majd nekiálltak focizni, és addig nyomták, míg nem kezdődött a BL-döntő.

Aztán a nagy meccsnézésnek alvás lett a vége :-)

Jó későn értünk haza, úgyhogy a vasárnap délelőtt szinte alvással telt.
Aztán telefonált Marci barátjának az anyukája, hogy nem megy-e át aznap is Marci hozzájuk, mert ketten vannak csak otthon Tomival, és tök jól ellennének. Úgyhogy vasárnap Marci megint szomszédolt. Milán is ment most vele.
Mi meg szétkaptuk Máté ágyát az egyik szobában, és összeraktuk a másikban.
És bár a szoba még nincs teljesen kész, apró simítások még kellenek a frissen összerakott bútorokon, meg az íróasztalt sem rámoltuk egyelőre át, de már ott alszik.