Mátékám maratonista

 Vasárnap regel emgint keltünk viszonylag korán. Nem volt reggeli lustálkodás, pedig jól esett volna :-) De Máté nagy napja volt, maratont futott. 

Az autóban odafelé, ahogy haladtunk a kiskörúton a 4-6-os már tele volt a versenyre igyekvőkkel. A járdán is egyre sűrűbben láttunk futóruhába öltözött embereket, indult a nap. Még kicsit fázósan, kicsit álmosan, de izgalommal telve. 

Előző este, szombaton, egészen rendes eső esett. Teljesen furcsa volt este a konyhában a terasztetőn kopogó esőcseppeket hallani. Annyira kellett már ez az eső, hogy én azt sem bántam volna, ha szombaton a 10 km alatt esik. Máté kicsit parázott, hogy másnap esni fog, arra nem volt felkészülve. De addigra elállt, és mire eljött a 9 óra, addigra még a nap is kisütött, és a rakpart is felszáradt. 

A rajtban állva azért láttam Mátén az izgatottságot, a kíváncsiságot, hogy milyen lesz... mégiscsak 42 kilométer állt előtte, amennyit még sosem futott azelőtt, teljesen ismertelen táv és kihívás. 

A rajtban állni mindig nagyon felemelő. A rajt mellett állni is az egyébként. Így, két maratonnal a hátam mögött most nem vágytam arra egyáltalán, hogy ennyit fussak. Pedig azt gondoltam, majd rossz érzés lesz úgy ott lenni, hogy én nem futok. Nem volt rossz. Sőt, inkább megkönnyebbülést éreztem, hogy bölcs döntés volt idén nem belevágni. Nagyon nagy falat. Mentálisan és fizikailag is. 

Úgy van a pálya felrajzolva a város térképére, hogy van egy "kisebb" kör, amikor 14 km-nél újra elfutnak a maratonosok a rajt/cél vonalon. Ekkor jó lehetőség van kis erőt önteni a futókba. De Ferinek fel kellett adnia egy MPL csomagot, és azt tervezte, hogy a Lurdy házba átvillamosozik. Én meg mondtam, hogy ha már átmegyünk a Duna túloldalára, akkor először menjünk a Bálnához, mert ott van egy fordító kb. 11 km-nél, és ha sietünk pont átérünk, mire Máté odafut. 

Hát arra nem számítottunk, hogy vasárnap ennyire ritkán jár az 1-es villamos is, meg aztán a 2-es is, úgyhogy volt egy néhány perc, amikor bizonytalannak tűnt, hogy odaérünk-e időben, vagy futhatunk Máté után :-) Szerencsére odaértünk, igaz, hogy igencsak szedni kellett a lábunkat. Néhány percet még várnunk is  kellett Mátéra, de aztán felbukkant a kis piros sapkájában, és ekkor még nagyon vidáman szelte a kilométereket,  jó formában, mosolygósan suhant el mellettünk. 

Innen gyorsan feladtuk a csomagot, egy pékségben tízóraiztunk, aztán visszamentünk Feri irodájába kicsit szusszanni, kávézni. 

Közben persze folyamatosan figyeltük Mátét a nyomkövetőn, és látszólag jó ütemben, jól haladt. Számomra egészen elképesztő tempóban haladt még félmaraton után is. 

Aztán mikor már belátható távolságban volt, kb. 5 km-re a céltól, akkor visszamentünk a célegyeneshez, hogy találjunk egy jó helyet, és várjuk Mátét. Ekkor járt nagyjából 38 km-nél, és láthatóan kicsit csökkent a sebessége, de haladt. Nagyon izgultam már ekkor, hogy milyen állapotban fog megérkezni, hogy nem lesz sérülése, hogy egyben lesz, és hogy nem lesz csalódott, mert neadjisten nem sikerült valami általa megálmodott űridőt futnia. 

Aztán mikor már a nyomjelző azt mondta, hogy már csak 300 méternyire van, akkor már nagyon vártuk. És olyan nehezen akart felbukkani a látóterünkben!!! Azt hittem már sosem ér oda. A pálya szélén kivárni ezt az utolsó 300 métert ugyanolyan rettenetes volt, mint a pályán lefutni. Mert 300 méter az olyan kevésnek tűnik... de az utolsó 300 méter az baromira nem kevés... a leghosszabb 300 méter a világon!!! De aztán feltűnt... már messziről láttam, hogy nagyon kivan... hogy ahhoz vagyunk szokva, hogy Máté még a célegyenesben is hasít... most szemmel láthatóan fáradt volt. ( Megjegyzem még így is 5.20-as ezreket futott, szóval nem volt azért miért aggódni, de neki ez már totyogás ) 

Én meg csak törölgettem a könnyeimet... olyan büszke voltam rá! Közben pedig pontosan tudtam, hogy micsoda fáradtság és elesettség lesz úrrá rajta mihelyst átlépi a célvonalat. 

3:34: 44-es csodaidővel ért célba! Egészen fantasztikus teljesítmény volt! 

Maratonista lett a kisfiam!!! 

Nagyon sokáig vártunk rá a befutócsomag átvétel után, pedig ő még nem is a nagy tömeggel érkezett. 

Aztán mikor kiszúrtam a tömegben, egy evezős haverjával jöttek ketten, az András is futott, csak ő előbb ért be.   Máté csak leülni akart, úgyhogy kerestünk egy jó kis padot, amire le tudta dobni magát. 

Nemsokára feltűnt a többi evezős barátja is, fiúk-lányok vegyesen, és kiderült, hogy nekem volt igazam, mert ők a pálya mellett  több helyen is szurkoltak Máténak. Előző este én mondtam Máténak, hogy szerintem biztos kijönnek majd , de ő azt mondta, hogy szerinte nem, mert nem mondták. De cukik voltak, és kijöttek, és drukkoltak, meg táblát rajzoltak Máténak, és azt mondta Máté hogy nagyon jól is esett neki. Visszafelé a Lánchídnál kellett is a lelkének ez a kis drukk, hogy kicsit erőre kapjon. Szóval aranyosak voltak :-) 

Máté mondjuk nem volt ekkor túl szórakoztató állapotban, úgy kellett összelapátolni, és felmenni vele az irodába a holminkért. Nem is akart még a masszázsfotelba sem beleülni, pedig arra számítottunk, hogy majd belezuhan, de azt mondta, hogy csak haza akar jönni. félt, hogyha lefekszik, vagy leül bárhol is, akkor nem kel fel onnan. 

Azt mondta, és belátta, hogy igazam volt, mikor erre figyelmeztettem, hogy 33 után már nagy szívás az egész. Oda kell figyelni, ott kell lenni fejben, hogy ne engedjük el. De erre egész addig míg meg nem tapasztalta, csak legyintett. Van az a "futómondás", hogy a maraton 42 km, de 30 km felett kezdődik, a többi csak odafutás. És ez így is van. Kőkemény az utolsó 8-10 km, de még a nagyon rutinosoknak is kemény a vége. Azt mondta Máté, hogy 35 körül már elkezdte érezni, hogy fáj a lába, hogy semmi nem jó, nagyon várta a frissítőpontokat, és csakúgy mint én, mindent megevett és megivott amit csak a kezébe nyomtak. :-) Én is ezt tettem mindkétszer, ekkor már csak a túlélésért futottam én is, meg úgy tűnik Máté is, csak ő tudott még ekkor is 5 perces ezreket futni, én meg ilyet pihenten sem tudok :-D 

Itthon befejeztem az előző este félkészre főzött húslevest. Gondoltam, hogy jól fog esni Máténak, meg mindannyiunknak. Húzós hétvége volt ez mindenkinek. Izgalommal, futással, szurkolással, nekem aggódással :-) 

Vasárnap a focistáknak meccsük volt, ők ezért nem voltak szurkolni, és a koronát az tette fel a hétvégére, hogy mindkettejük csapata nyerni tudott, és mindketten még gólt is lőttek. Szóval abszolút csúcsra járattuk a hétvégét, és kihoztuk a maximumot mindenből. 

Az éremfotót már itthon lőttük Mátéról, azt is csak sebtében, még mielőtt ledől az ágyra, mert azt mondta onnan már nem kel fel. :-) 

Estére egy hangyányival jobban lett, de másnap azért kicsit robotosan mozgott, és azt mondta nagyon vicces volt, amikor le kellett mennie a Keletinél a lépcsőn. Kicsit el is gondolkodott a lépcső tetjén, hogy ezt hogyan is kéne :-) 

Délután pedig jól kielemeztük az élményeinket. Nagyon jó volt, sokat nevettünk, hogy melyikünk hogyan élte túl az utolsó kínszenvedéseket. Igazi anya-fia közös élmény lett a maratonfutás, mégha nem is együtt, és nem is egy évben futottuk is le. De azóta is minden vacsora közben erről beszélgetünk, annyi élmény, annyi inger ért mindannyiunkat, hogy jó sokáig lesz még mit beszélni azt hiszem. 

Szerencsére nem volt az időeredményével és a teljesítményével elégedetlen, nem is lett volna miért. De vasárnap este már felhívta a figyelmemet, hogy szerdán nyílik a 2027-es nevezés:-) azaz ma délben nyílt. 

ÉS hogy menjünk jövőre mind a ketten. hát... még az is lehet, hogy jövőre a jubileumi 42. Budapest Maratonon együtt indulunk a 42 km-re. 

De atyaég!!!! Két maratonista is lett a családunkban!!! 

Ha szombat, futónap

 Igen-igen mozgalmasra sikerült a hétvégénk. 

A Spar Maratonfesztivál hétvégéje nekünk már évek óta a közös futásról szól. Feriék cége az utóbbi pár évben mindig szervezett céges futást, ahová nemcsak a dolgozók, de a családtagok is mehetnek. Ezen ilyen-olyan felállásban mindig részt szoktunk venni. A tavalyi háziversenyt Máté nyerte meg. 

Idén Máté azt találta ki, hogy ő indulni akar a maratonon is, és bár lebeszélni nem akartam, de elsőre azt javasoltam neki, hogy gondolja azért át, mert a maraton azért nem kismiska. De még pár hát múlva is ragaszkodott hozzá, úgyhogy beneveztem. Idén én pihenőévet tartottam, úgymond, sem edzettségileg, sem menálisan nem voltam/vagyok olyan erős, hogy elég legyen a maratonhoz, így idén én kihagytam. Cserébe viszont indultam a céges 10 km-en. 

De hogy elég messziről indítsam a hétvégét, még szőr mentén ide tartozik, hgoy csütörtökön volt Mátéék zenekaros fellépése a Zeneakadémián, ahol Erkel Nyitányát, és egy Grieg szimfóniát játszottak, de ami igazán említésre méltó, az az, hogy ráadásként Brahms Magyar táncok-át játszották, ami nekünk nagy kedvencünk, mert minden futóversenyünkön most már soksok éve ez a rajtzene. Imádjuk! 

Szóval ezzel hangoltunk a hétvégéi versenyeinkre. :-) 

Csak a rövidített verziót tudom ide berakni, mert nagyobb a videó mérete, mint a megengedett. 

Aztán eljött a szombat. 

Máté korábban a 10-et is le akarta futni, de a felkészülés alatt kicsit megsérüült a lába, amiből kicsit nehezen lábalt ki, és volt benne egy kis félelem, hogy újra lesérül, úgyhogy bölcsen visszamondta a szombati távot. Cserébe viszont lement Balatonalmádiba, mert ott meg evezőverseny volt, és azon elindult. Négyes mix csónakban eveztek, 2 fiú-2 lány, és elsők lettek. mikor leértek reggel, akkor derült ki számukra, hogy egy jó órával elhalasztották a rajtjukat, ezért a felszabaduló idejükben Zsoltival becsatlakoztak online az egyetemi matek konzultációba, és a feléig részt vettek rajta. Egészen elképesztően működnek ezek a fiatalok :-) Olyan cukik. 

Mi pedig családilag mentünk a Pázmány Campusra. Mindenki nagy elvárásokkal indult, kivéve engem, mert nekem nem olyan jó már a cipőm, hogy jó  versenyt lehessen futni benne. volt egy új cipőm, amit még a nyáron vettem, de csak két héttel ezelőtt akartam felavatni, hogy abban futhassak a spar-on, de olyan véresre törte a sarkam, hogy vissza kellett vinnem, és még aggódhattam is, hogy legalább  a sarkam gyógyuljon be. Szóval az én célom csak egy vállalható idő volt, ehhez képest egészen jól futottam, gyorsabban, mint idén bármikor. Bárcsak lett volt egy jó cipő a lábamon, lehet, hogy még én is csúcsot futottam volna! Merthogy a fiúk igencsak megtolták, és mindannyian PB-t futottak. 

Milán elhozta a céges abszolút első helyezést. 43:40-es idővel lett az abszolút győztes, ezzel megvédte a családi címet, hiszen tavaly Máté volt a bajnok. 

Feri 9 percet javított a tavalyi eredményén, és egészen zseniális 51 perccel ért célba. Ennyire sokat számított, hogy az idén már nem csak tűzoltás jellegűen edzett, hanem rendszeresen egész évben. 

MArci is megjavította a tavalyi idejét, és egy hangyányival Feri mögött 52 perc körül csapott a célba. 

Én pedig utánuk, 55 perccel. 

És még így is én lettem a céges első nő, és a céges indulók közül miénk lett az első 4 helyezés, ami azért igen durva. Ha Máté is jön, akkor nagy harc lett volna ott elől az elsőségért. :-)

A rajtban állva. Milán előrébb állt, ezért ő nicns a képen. És sajnos futás után is elfelejtettünk közös fotót csinálni :-) Upsz. 

Szeptemberi husss

 Rendkívüli sebességgel rohan velünk az idő... szinte még csak most kezdtük a tanévet, és már a szeptembernek csaknem vége van. 

Máté rázódik bele az iskolába. szerintem élvezi. Azt mondja a mérnöki alapismeretek , lánykori nevén fizika, jól megy neki. A matekra sem panaszkodik egyelőre. A kémiától viszont teljesen kész van. Talán csak 1 félévig van nekik laborral mindennel együtt, ( bár ki tudja) de eldobta tőle az agyát, hogy hát képzeljem el, hogy a laborba van bemenő zh, meg kimenő zh. Nahát :-) De valahogy tömbösítve lesz nekik a labor, így azt hiszem 3 alkalom alatt letolják az egészet, szóval hátha nem lesz annyira vérmes. 

Programozásból is úgy járnak, hogy letolják októberig az egész anyagot, és utána pénteken talán nem lesz órája. Cserébe csütörtökön reggeltől estig nyomják. Az azért húzós. Nemhogy hazajönni nem tud, de még ott sincs szünete gyakorlatilag. 

A múlt héten életveszélyessé nyilvánították az előadójukat, mármint a helyiséget, nem az embert. Később kiderült, hogy pont az ő előadásuk előtt szakadt le a plafonból egy darab. Szerencsére épp üres volt a terem. Ennyit a remek állapotokról. 

Fura neki, hogy többszázan ülnek a nagyelőadóban egy matek előadáson. Egyelőre együtt vannak a közlekedésmérnökökkel és az építőmérnökökkel is. 

A múlt héten pár napot beteg volt. Nem komoly, amolyan férfibetegség, de kedden háromszor is felhívott nap közben 👆 Zsolt, (a főnököm) kérdezte is, hogy minden rendben van-e, mert nem szokott ennyiszer hívni :-) Mondtam persze, csak 37.5 volt a hője, és félig a halálán volt. :-) persze nem ejtettem el kapát-kaszát, hogy hazarohanjak, de este főztem neki egy gyógyító teát, és megsimiztem a buksiját. Másnapra már jobban volt, harmadnap pedig már énekelt a fürdőben, úgyhogy gyógyultnak nyilvánítottam. 

Pont ezen a beteg napján kellett kreszvizsgát tennie, amit nem halaszthatott el, de nem is kellett, mert simán meglett neki. Már csak időt kéne szakítania a vezetésre. 

Nekünk is mindig van valami. Ferinek mostanában minden hétvégén van valami céges vagy barátos összejövetele. Amikor meg nincs, akkor voltunk Pozsonyi pikniken, ahol jó bevásároltunk színházjegyekből. Kicsit túl is toltuk, (Béláim) :-) Aztán még a kövi héten is vettem online az Örkénybe, mert akkor meg Örkénykert volt, de oda nem mentem el személyesen. Este viszont a Hősök terén meghallgattuk a barátnőmmel a Fesztiválzenekart Fischer Iván vezényletével. 

Egy vasárnap felmentünk a Citadellára is Marcival, mert már régóta ígérgettük neki, csak a negyven fokos nyári hőségben a fenének volt kedve oda felmenni, pláne, hogy egyébként tök messze van tőlünk, relatíve. Mármint időben azért rá kell szánni az utazásra bőven. Több lehetőség közül mi végül a Gellért térig mentünk busszal, aztán onnan sétáltunk fel. 

Olyan fura volt, hogy tökre emlékszem, amikor még kicsik voltak a gyerekek többször is jártunk a Gellért -hegyen, szerették a csúszdásjátszóteret, vagy csak úgy felsétáltunk, voltunk a Sziklatemplomban is, meg a Filozófusok kertjében is, és most meg tele volt egyetemistával, fiatalokkal. Fenn a kilátórésznél mondjuk már csak külföldiek voltak javarészt, odaáig egy üveg sörrel már nem jönnek fel. Ellenben a panoráma eléggé turistacsalogató. 

Ott van Máté iskolája :-) 

Számomra az a márványfehér bevágás az erőd falában értelmezhetetlen, se nem autentikus, se nem műemléki, de hát mindegy, most már ilyen. 

Múlt héten pedig Budapest Bár koncerten voltunk a szomszéd kerületben. Az is nagyon jó volt. 

És persze mennek a hétvégi bajnokik, amik az egyik hétvégi napot biztos offolják majdhogynem teljesen. De hát ilyen ez a showbiznisz. Megyünk tovább. 

Visszatekintés: Bassano del Grappa

 Gőzerővel beindult a tanév, ezen a héten már Máténak is élesben ment az oktatás, igaz még kicsit zötyögősen, ismerkedősen, tájékoztatósan, de lassan neki is kialakul a menetrendje. 

De egyelőre most nem is a mindennapos nyűgjeinkről akarok írni, hanem még Olaszországról, mert van egy hely, Bassano del Grappa, ami mindenképp megérdemli, hogy meg legyen örökítve az emlékeinkben. 

Ebben az Alpok lábainál fekvő kisvárosban szálltunk meg hazafelé jövet, de a város, és a környék is megérdemelné, hogy több időt is itt töltsünk. 

Bassano Del Grappa pont az az olasz kisváros, ami egyesít mindent, amit Olaszországban szeretünk. Nem túl nagy, de mégis nyüzsgő, telis tele történelmi emlékekkel, csodaszép házakkal, macskaköves utcácskákkal, kiülős éttermekkel, kávézókkal, templomokkal, tornyokkal, és persze folyóparttal, rajta átívelő középkori híddal, környező hegyekkel. 

A városra Feri talált rá az internet segítségével, pontosabban megkérdezte a chatgpt-t vagy valami hasonló mesterséges intelligenciát, hogy mit ajánl tranzitszállásnak, beírta a "követelményeket", és ezt dobta ki a gép. 

Egy egyszerű kis hotelben szálltunk meg, ami nagyon közel volt a belvároshoz, szinte ott volt a városfal tövében. 5-en három szobában tudtunk megaludni, a szobák ugyan viszonylag kicsik voltak, legalábbis az enyém, de nagyon kényelmes volt az ágy, és bőséges reggelit kaptunk másnap reggel. Szóval nagyon patent volt. 

Kora délután érkeztünk a városba, pont jó időben, hogy legyen időnk kóborolni a városban, és vacsizni is.  A hotelnek volt pár házzal arrébb egy saját garázsa, ahová beparkolhattunk, ami szűkös volt ugyan, de sikerült elfoglalnunk a ránk kiszabott helyet. Ebben a városban sem ekkora méretű autókra tervezték sem az útszélességeket, sem a parkolónagyságokat. :-) 

Kicsit szusszantunk, aztán nekivágtunk a városnak, hogy vacsora előtt még járjunk egy kört, aztán vacsi után is beleférjen még egy kiskör. 

Arra a hegyek felé bizonyára remek kirándulásokat lehet tenni, nekünk most erre sajnos nem volt időnk, de arra a hegyek között van a Monte Grappa, ami ugyan innen nem látszik, legalábbis nem véltük felfedezni. annak a tetején van egy hatalmas hófehér emlékmű, az 1. vh-ban itt zajló hatalmas csata áldozatainak az emlékére. Az  emlékmű alatt vannak elhantolva az csatamezőn elhunytak csontjai, nemzetiségtől függetlenül. Vannak itt németek, osztrákok, olaszok, és magyar katonák is eltemetve, és a neveik körben fel vannak vésve egy spirálra piramisalakban. 

Ernest Hamingway ennek a csatának állít emléket a Búcsú a fegyverektől című regényében, amit itt, a város szélén lévő házában írt, melyben ma múzeum van. 

Ami miatt még ez érdekes, az az, hogy innen indul a Giro Italia-nak egy ikonikus és népszerű szakasza, és a városba gurulnak le a versenyzők. A város tele is volt mindenféle biciklis cuccokat áruló butikkal, meg a szuvenirboltokban is nagyon sok biciklis témájú cucc volt. Biciklis hűtőmágnes, meg ilyesmik. Szóval van itt hagyománya a biciklizésnek is. 

Várfal

A várfal mellől a kilátás a városra. 

A Brenta folyón átívelő favázas középkori hídról remek a rálátás a folyómenti házakra. 

A hotelben a recepción 3 pizzériát jelöltek be a térképen. Az interneten rákeresve, a legfenszibbet rögtön kizártuk, de a másik kettőről jó vélemények voltak, és árban sem igazán volt köztük különbség. Mi a hotelhez közelebbit választottuk, a park mellett, de sajnos nem váltotta be az elképzeléseinket. A pizzatészta ugyan finom volt és pontjó állagú, vastagságú, de minden más igen felejthető volt rajta, nem a megszokott olasz minőség. Nem volt persze ehetetlen, csak mást vártunk. 

Aztán az is hozzátartozik, hogy mivel az étlap mindenhol csak olaszul van, nehéz viszonylag rövid időn belül kiguglizni, hogy min mi van, így most nekem sikerült pont olyan pizzát választanom, ami tele volt ruccolával, mert már gyorsan kellett döntenem, és véletlenül eggyel lejjebbit kértem, mint amit szerettem volna. Én meg nem annyira szeretem a ruccolát. mondhatni egyáltalán nem. De végül elfogyott a pizza is és a ruccola is. 

Evés után még meg tudtuk nézni a kivilágított hidat és a várost. Még egy fagyit is ettünk. A híd ilyenkor már tele volt igencsak jókedvű társaságokkal, ami nem csoda, hiszen éppen a híd lábánál van a Olaszország egyik legrégebbi szeszfőzdéje a Grapperia Nardini, ahol a híres grappát gyártják. Nyilván van pálinkafőzde bejárás, meg mintabolt, meg minden ilyesmi, ami kell. :-) 

Aztán már csak haza kellett sétálnunk, és eltenni magunkat másnapra, ami a hazautazás napja volt. De mélyen elraktároztuk magunkban ezt a kis települést, hátha visszatérünk még valamikor. 

Szeptember egy

 Különlegesen rendhagyó volt az idei szeptember egy-ünk, mert ahány gyerekünk van, annyiféle időben keltek, mentek, indultak. Így talán ez volt az első olyan évkezdés, amikor nem készült reggel ünneplőruhás kamraajtós fotó. Cserébe, készült egy délután, pólóban, és nagyon cukik voltak amúgy a fiúk, mert amikor hazaértem, és végigkérdeztem őket, hogy mi újság az iskolában, (persze semmi), akkor valamelyiknek eszébe jutott, hogy de hát nem csináltunk közös képet. Így amikor kértem őket, hogy jöjjenek már, álljanak össze egy fotóra, mielőtt még Máté elmegy buliba, szó nélkül jöttek, és inget ugyan nem vettek fel, de fehér pólót igen, és beálltak szépen sorban. 

2026

2025

Még mindig a kedvenc tanévkezdős képem 💓

Valamikor az ősidőkben 💓

Reggel csak Marci ment rendes időben a dolgára. És nagyon rendes gyerek volt, mert bár este kicsit arcoskodott, de azért mégis összerakta a dolgait, és reggel mindenféle nyafi nélkül kelt fel, készült el, és gondolom elindult időben, mert azt én már nem vártam meg. 

Milán csak 9-re ment. De ezt nekem csak reggel mondta, amikor felköltöttem fél 7-kor. Persze visszaaludt, és azt mondta, hogy majdnem elkésett, mert 8-kor riadt meg legközelebb, és végszóra érkezett meg a suliba. :-) 

Máté meg a fene tudja mikor ment és hová :-) Illetve, hogy hová, azt épp tudtam, csak részelteket nem. A héten regisztrációs hét van az egyetemen, és oda mentek a barátjával, részt vettek egy próbaórán, vagy min, mérnöki ismeretek, ami azt mondja Máté, hogy ez full fizika. Kérdeztem, hogy meglepődött-e rajta. Azt mondta nem lepődött meg nagyon, de nem is sejtette. Hát ilyen ez a popszakma, lesz még mire  rácsodálkozni a későbbiekben is, gondolom. 

Nem sokat beszéltünk, mert 6-kor már fél lábbal küszöbön túl volt, mert valami whitepartyba ment. Állítólag elegáns ruha volt a dress code. Milán csak nézett, hogy hová megy Máté díszes ruhában. 

Nekem is húzós napom volt, de arról majd máskor mesélek. 

Mindenkinek elég "feladatos" lesz a következő időszak, de minél gördülékenyebb tanéve legyen minden kicsinek és nagynak :-) 

Volt egyszer egy Marciszülinap

 A tizennegyedik!

Egészen fura, hogy egy jó ideje már nincsen kisgyerekekünk, a szó szoros értelmében, annak ellenére, hogy mindig ő lesz nálunk a kicsi. Még akkor is, ha mára már inkább dominál nála a kamaszos flegmaság, és az általam tiktokos beszédnek nevezett kommunikáció. Rém idegesítő, amikor affektálva beszél nagyrészt hülyeségeket, de nem igazán van ellenszerem ez ellen, csak bízom benne, hogy ahogy jött, majd egyszer csak el is tűnik ez is a süllyesztőbe. 

A születésnapjáról határozott elképzelési voltak. Rögtön az első volt, hogy "na nehogy már ne legyünk a születésnapján a tengerparton." Hiszen... mintha ez kőbe lenne vésve. Végül persze, hogy a tengerparton ünnepeltük. 

Aztán mikor kiderült, hogy hová megyünk, akkor pár pillanat alatt konkrét tervezettel érkezett, hogy hogyan is fog kinézni az ő nagy napja. 

Reggel/délelőtt mindenképpen strandra kell menni. Pipa. :-)

Majd, mivel a googlemaps-en megtalálta, hogy a város szélén van egy meki, mindenképp ott szerette volna elkölteni az ebédjét. Még egy ilyen gány mekivel én még soha nem találkoztam!!! Tömeg volt, meleg volt, nem működött a klíma, csak valami légkeverés az ajtó fölött, ami nyilván semmit sem ért, büdös volt, keveredett a jellegzetes mekiszag az izzadsággal.  Kint a teraszon a déli hőségben nyilván nem lehetett megmaradni, annál még bent is jobb volt egy hangyányival. Ja, és zaj. De talán az volt a legkevésbé zavaró. Mindegy is, mert Marcit mindezek egyáltalán nem zavarták, mi meg szemet hunytunk felette. Pikkpakk kirendelte mindenkinek, amit kért, ő bigmac menüt kért, én beértem egy hagyományos csirkés hamburgerrel, mekiből nekem az is bőven elég estig. 

Hazafelé még vettünk tiramisut, mert mégiscsak sütivel az igazi a születésnap :-) Gyertyát nem találtunk a boltban, de szerencsére a handbag-emben mindig van egy zacskó csillagszóró, így azt gyújtottuk meg az ünnepelt tiszteletére, már otthon a hűvös apartmanban.

Délután megint strand, ahogy azt kell. Este pedig a város "must go" pizzériájába mentünk, ami mint kiderült azért olyan különleges, mert a konyhában egy michlein csillagos séf alkotja a pizzákat. Finom is volt, szó se róla, bár nem az a hagyományos nápolyi jellegű pizza volt, hanem már a tésztája is másféle volt, inkább focacciaszerű talán, és a feltétek is nagyon különlegesen voltak párosítva, ami egész érdekes ízvilágot okozott. De finom volt nagyon. 

Marci és a sonkás pizzája. 

Míg ettünk szépen ment le a nap, rózsaszínre és narancsra festve az eget. 

A tele hasunkat még a parton pihentettük sötétedésig. 

Az autó felé sétálva ráadásként még egy tűzijátékot is elcsíptünk. Így Marci még ezt is kapott a szülinapjára :-)