2017. október 16., hétfő

5 km Mátéval, pipa

Strapás hét volt a múlt heti. Azt, hogy Milánnak ez volt az első hete a suliban, és még nem volt igazán fürge, ( most sem az még, de alakul), ezt megtoldottuk még azzal is, hogy Feri nem volt itthon 3 napot. Milánt kezdetben hazahozom nagyjából ebéd után, kivéve szolfézsnapokon, mert hogy úgysem tud sok mindent csinálni az udvaron, csak nekem nyávog itthon, hogy ő csak a padon tud ülni.  Ami azt jelenti, hogy elmegyek Milánért, hazajövünk, aztán visszamegyek Mátéért, közben vagy fölszedem Marcit, vagy nem, ez Máté programjától függ, és megyünk hegedűre, vagy vagy foci, vagy, vagy, vagy... Szóval nagyjából oda-vissza ingázom az otthon és a suli között. De majdcsak lecsengenek ezek a napok is egyszer....

De ami fontos, és igazán említésre méltó az az, hogy Mátéval elindultunk szombaton a Spar maraton keretében rendezett 5 km-es távon, becsületes nevén a Riska Minimaratonon. Egy héttel ezelőtt neveztünk, egész addig bizonytalan volt, hogy az osztállyal futunk-e együtt, vagy futunk-e egyáltalán, az mondjuk időjárásfüggő volt. Végül csak beneveztünk 5 km-re. A 2.5-t már tavasszal is olyan kevésnek éreztem, a fiúk úgy végigsuhantak rajta, hogy fel sem tűnt nekik a távolság.

Nagy izgalommal vártuk a szombatot. Abban biztos voltam, hogy menni fog ez Máténak, futottunk már ennél hosszabb távot is. Pláne, hogy nem is volt szintidő megállapítva 5 km-en, és volt egy frissítőpont is út közben, így tutibiztos volt, hogy célba értünk. Mégis izgatott voltam, hogy hogy fog tetszeni Máténak.
Én nagyon szeretem azt a versenyhangulatot, ami egy ilyen rendezvényen van. Lüktet ilyenkor a ligetben az energia, az elszántság, mindenki egy célért van ott, lefutni azt a távot, amit kinézett magának, legyen az váltó, 2.5 km, 5, 10, vagy akár egy maraton. A rajtvonal mögött állva minden egyes alkalommal elhiszem magamról, hogy mindenre képes vagyok, és bármekkora távolságot le tudnék futni. De tényleg!
Szóval kíváncsi voltam, hogy Mátét is elkapja-e majd a gépszíj, hogy ő is úgy lesz-e vele, mint én, hogy már a célbaérkezés után azon gondolkodik, hogy mikor kellene megint futni egy még nagyobbat.

Időben kint voltunk a ligetben, nem akartam az utolsó pillanatra hagyni, hogy legyen idő kényelmesen mindenre. Leparkolni a bicókkal, leadni a hátizsákot, rajtszámot applikálni a pólókra, egy kis körbenézés, ráhangolódás, még egy pisi, ilyesmi...

És volt időnk fotózkodni is :-)



Marcinak fotóztunk egy nesquick nyuszit.

Én nem tudom, hogy mások hogy bírnak olyan remek szelfiket tolni, én ehhez totál béna vagyok, vagy valamelyikünk fél feje nincs a képen, vagy a háttér nem látszik, ami pont a lényeg, ugyebár, vagy legalább az egyikünk szeme be van csukva. 😜😛 Itt épp a Mátéé. Mentségemre legyen mondva, hogy annyira sütött a nap, hogy ha szembe álltunk a nappal, akkor becsukódott a szemünk, ha meg háttal, akkor nem láttam, hogy mi van a kijelzőn. De azért elbénázgattunk.

Gyülekezünk a rajtvonal mögött.




Rajt után kicsit nagy lendülettel indultunk neki, vitt minket a lelkesedés, de a Hősök tere után kicsit visszavettünk, mondtam Máténak, hogy inkább lassítsunk kicsit, aztán a végén legfeljebb meghúzzuk, ha van még bennünk erő. A lassításban segítségünkre volt az a sok kis alattomos emelkedő, ami a ligetben van, és persze egyet sem hagytunk ki a táv során. :-) 3 km-nél már kezdett fáradni Máté, de biztattam, hogy most már mindjárt itt lesz a frissítőállomás, és akkor iszunk egy pohár vizet. Azt mondta oké. Így is lett. Ittunk, és mentünk tovább. Folyamatosan kérdezgettem, hogy jól van-e, hogy minden oké-e, nem fáj-e valahol, ( 4 km-nél kicsit szúrt az oldala, de aztán figyeltünk a légzésre, és rendbejött), és rendre elmondtam neki, hogy mindenképpen szóljon, ha nem jó valami, akkor megállunk, sétálunk, lassítunk, amit akar. De rendben volt, a kisebb gondookat menet közben orvosoltuk. pl. orrfújás.  A vége felé, 4 km után, kérdeztem, hogy maradt-e még benne szufla, azt mondta igen. Így kicsit meghajtottuk még a végét :-) Máté kicsit jobban, én alig tudtam vele lépést tartani, nem vagyok jó sprintelésben, de végül csak sikerült együtt befutnunk. 
31 perc alatt sikerült teljesítenünk a távot, ami szerintem nagyon-nagyon jó!



Nagyon klassz futás volt! Máté is élvezte. Örültem, hogy szépen bírta, annak meg még jobban, hogy én is :-) Na jó, én mentem volna még, 5 km után szoktam belejönni. De hát mondtam az elején, hogy ilyenkor elhiszem magamról, hogy képes vagyok bármire.
Szuper volt nagyon! És nagyon jóleső futást tudtunk magunk mögött.
Befutócsomag, befutóérem, pihi, kis nézelődés még itt-ott, aztán jöttünk haza.


Máté még be akart menni az actimel sátorba, mert ott osztottak actimel joghurtitalt már a verseny előtt is. Ott belebotlottunk egy fotózásba, amit Máté ugyancsak szeretett volna. Hát odaültünk mi is arra a kanapéra, és kaptunk 4 db kisképet, és egy gif-fájlt emlékül.


Megyünk tovább, nem állunk meg, vannak még terveink, igaz, ahhoz nekem is össze kell szednem magamat. :-) Fussatok Ti is, mert futni jó, együtt futni pedig még jobb!

2017. október 10., kedd

Hétvégi miniséta a Rómain

Milán gipszében az volt a legrosszabb talán, hogy nem tudtunk egyáltalán kimozdulni itthonról. Hiába volt többször is szép napos kirándulóidő, mi csak ültünk itthon, és legjobb esetben legalább a gyerekek kimentek a kertbe, hogy érje őket a levegő, de igazából nekik sem nagyon  volt kedvük kimenni Milán nélkül, vagy ha kint voltak, akkor hamar visszahúzta őket a szívük. 
Aztán pénteken, amikor azzal bocsátottak el  minket a kórházból, hogy bátran terhelheti a lábát, persze csak úgy, ahogy ő jónak érzi, már akkor tervbe vettük, hogy a hétvégén megsétáltatjuk Milánkánkat. 
Szegénykém nagyon kis sápadtka lett a szobafogsága miatt, az, hogy olykor-olykor kiült a teraszra, hogy lássa a napot, hát az nem sokat ért. 
Szombat délelőtt lett volna jó elmenni valahová, és elsőre nekem Vác ugrott be, hogy ott milyen klassz sétány van a Duna parton, és már úgyis ezer meg egy éve jártunk ott. De aztán Máténak szombat délelőtt Bozsik kupája volt, utána meg kicsit eltelt az idő az ebéd utáni sziesztával, így Vácról lemondtunk. Helyette a Római-partra indultunk, elvégre ott is van Duna :-) és ott sem jártunk már egy ideje. 

Mire kiértünk, addigra már nem volt az a verőfényes napsütés, de azért jól esett kicsit sétálni a parton. A túloldalt szépen megvilágította a nap. 
Marci mindenképpen gesztenyét akart szedni. Ez most a mániája. Szerencsére találtunk néhányat, és szerencsére megelégszik pár darabbal is egyszerre, így nem kellett sokáig hallgatnunk, hogy hol van már gesztenye. 
Mondjuk az sem volt jobb, amikor rázendítettek a "veszünk" kezdetű mondatokra. Hogy ezt mennyire utálom, azt el sem tudom mondani... hogy nem lehet elmenni sehová, és nem lehet 10 percet úgy menni az úton, hogy közben valamelyik ne vinnyogna mellettünk, hogy "veszüüüünk???? veszüüüüünk?????" Mindegy, hogy mit, bármit, fagyit, jégkrémet, sült halat, vattacukrot, kürtőskalácsot, amit épp a következő bodegában árulnak, csak vegyünk. A Rómain pedig van ilyenfajta inger dögivel, szóval nem kicsit volt idegesítő. 

Milán szépen haladt a mankójával

A napsütötte túlpart. 





Kavicsot is dobáltak. 

Egy kislány meg az anyukája elbiciklizett mellettünk, és a kislány nagyon rácsodálkozott Milán színes mankójára. Meg is állt, és úgy nézte. Aztán hallottuk, ahogy elkezdte nyüstölni az anyukáját, hogy neki is kell egy ilyen!!!! :-)





Innen még boltba mentünk. Hogy az mennyire nem esett jól!!! Teljesen elszoktam már a bevásárlástól, amíg Milán itthon volt, addig Feri intézte a boltot hétvégenként valamelyik gyerekkel. Most meg nagybolt (Auchan), 3 gyerek, huhhh, eléggé mélyvíz volt ez nekem... de túléltük.

2017. október 9., hétfő

Október 9. az új szeptember 1.

Ma reggel végre, végre Milán lába is érintette az iskola kövét :-) Mind a kettő lába!
Nagy izgalommal készültünk, tegnap szépen összekészítettük a holmiját, elrendeztük a tolltartóját, a technika dobozát, az iskolatáskáját. Előkerült az uzsonnásdoboza és a kulacsa is.
Reggel picit korábban keltünk, mert nem tudtuk, hogy mennyi idő kell Milánnak, hogy elkészüljön, és ma még autóval vittük Milánt, ami nemhogy lerövidítené az indulást-érkezést, hanem még hosszít is rajta, hiszen ki kell állni, be kell ülni, stb..., de Milánnak így most egyszerűbb volt. Plusz Máténak hétfőn nagyon időben kell érkeznie, mert úszni mennek. Szóval felpakoltunk, telipakoltuk a csomagtartót az iskolatáskákkal, az úszócuccal, a hegedűvel, a szatyrokkal és a kishátizsákkal, és már ott is voltunk.
A fiúk nagyon megörültek Milánnak, rögtön kínálták keksszel, csinálták neki a helyet. Azt mondta Milán, hogy Bálint, a barátja is nagyon örült neki, egész nap csak vigyorogtak egymásra. :-)


Libasorban, végre mindenki útrakészen :-)



Amíg lehet, és tudom, addig elhozom Milánt ebéd után, mivel se tornázni nem tud még ebben a félévben, se az udvari időt nem tudja egyelőre szívfájdalom nélkül kihasználni. De szerdán-pénteken, szolfézsnapokon ott kell maradnia, úgyhogy majd meglátjuk, hogy veszi ezt a fajta akadályt.

Az első nap nagyon jól telt. Igaz, két órát valami bulibuszon kézműveskedtek az iskola mellett, holnap pedig vmi szakmai napok lesznek, szóval az sem lesz megerőltető. így jó iskolát kezdni, szépen fokozatosan.
Úgyhogy hajrá új tanév! Végre mi is teljes létszámban veszünk részt benne!

2017. október 6., péntek

Zöld út

Ma délben a kezünkbe kaptuk a zárójelentést, igazolást a heti kórházi tornáról, igazolást a szeptember havi hiányzásról, időpontot a következő kontrollra, mellé instrukciókkal a hogyantovábbakról, miszerint fokozatos terhelés mellett elhagyható már a mankó, és a tornát tovább kell folytatni itthon, szóval mindezekkel a zsebünkben végre zöld utat kaptunk, és jövő hétfőn mehetünk iskolába!!!! 


Nagyon fárasztó volt ez a hét, és fárasztó lesz még a jövő hét is, meg biztos az az utáni is, csak mindegyik egy picit másképp.
A héten kétszer is akkor keltünk, amikor az óra még 5-t mutatott, mert kedden-pénteken bent kellett lenni a reggeli nagyviziten, ami legkésőbb fél8-kor van. Ez a hajnali kelés aztán jól rányomta az egész napra a bélyegét, délutánra már csak kóvályogtunk.
De mégis szerencsénk volt, mert kedden ugyan még ott voltunk délutánig, hogy tudjunk beszélni az orvossal, de szerdán-csütörtökön nem kellett csak a tornára bemenni, ma pedig ugyancsak gyorsan végeztünk.

Milán hihetetlenül gyorsan javul. Ezt nem csak én gondolom így, hanem a gyógytornász is mondta, hogy eszméletlen tempóban ügyesedik, mert vannak, akiknél 2 hét is kell mire erre a szintre elérnek. Ma a lépcsőzést is gyakorolták, mert mondtam, hogy a suliban azért van pár lépcső, amit meg kell tenni, és ott is olyan ösztönből jött-ment föl-le, hogy csak tátottuk a szánkat.
Tényleg hihetetlen, hogy pár napja még gipszben feküdt, ma pedig már szépen hajlik a lába,  persze még nem tökéletes, de ülni már probléma nélkül tud, ma már felhúzott lábakkal olvasott, és ha nem is gyorsan, de tud mankó nélkül sétálni.

Hétfőn reggel, még gipszben.

A mankót egyelőre még nem hagyjuk el teljesen, egyrészt biztos, ami biztos alapon, másrészt az iskolába úgyis vinnénk, mert nem szeretném, ha a folyosón történne bármi baleset. A mankó pedig szép színes, messziről is feltűnik mindenkinek, szóval remélem majd odafigyelnek rá. Meg a tanítónéni is mondta, hogy nem lesz probléma, majd segítik, védik, támogatják.

Hát izgi lesz, az biztos. Leginkább a reggelek.


Ma délelőtt már így feküdt a kórházi ágyon. 
 Hazafelé megálltunk a mekiben. Már két nappal ezelőtt is be akartunk menni, hogy megünnepeljük Milán lábraállását, de a hozzánk közelebbi mekit épp átalakítják, amit nem tudtunk, így potyára kanyarodtunk arra, és mekishambi nélkül maradtunk. De ma megint csak azt hajtogatta, hogy "megígérted", úgyhogy csaptunk egy görbe ebédszünetet hazafelé :-)

Úgyhogy hétfőn belecsapunk végre a lecsóba!

2017. október 2., hétfő

Lekerült

Eljött végre a nagy nap, amikor 39 nap után lekerült Milánról a gipsz.
Annak ellenére, hogy nagyon vártuk már nagyon izgultunk is. Délelőtt jelentkeztünk az osztályon, majd kicsit várni kellett a gipszes bácsira, aztán lementünk a gipszelőbe.
Hát az nagyon félelmetes volt, amikor levágta a bácsi a lábáról a "gyurmát". A felső részét egy rezgővágóval vágta le, alul már csak lecsipkedte, és tadammm.... előbújt egy Milánláb :-)
Nem is volt olyan vészes látvány, én azt hittem ennél sokkal-sokkal véznább lesz, de annyira nem gáz. A térdénél van egy kis kisebesedés, mert ott volt egy ragasztó is, valószínű oda is kaphatott egy kis érzéstelenítést, de amúgy maga a sebe nem csúnya, ép csak egy kis vonal. És szép jódsárga az egész lába szegénykémnek és délutánra jól ki is száradt.
Majd röntgen, és ma már nem nagyon történt semmi, majd holnap kezdi a tornát.

Most még nem mozog, nem hajlik annyira, de szinte óráról-órára jobb egy picit.

Fürdenie még nem lehet, de ma azért már nyomunk egy zuhanyt, mert elég büdi a lába, valljuk be. :-)


2017. szeptember 29., péntek

Az utolsó hétvége

Az utolsó 2 nap van már csak hátra a gipszből. Milán nagyon várja. Kínlódik ugyan, de nem olyan vészes. Pár napja olyan sánta rák-szerű mozgással közlekedik.
Én is várom, de én kicsit aggódom is, hogy mi lesz utána. Nyilván nem fogunk köröket futni a kórház körül, max. én :-), de elképzelésem sincs, hogy mennyire fog majd tudni mozogni gipsz nélkül, és hogy ez mennyire lesz a lelkére hatással. Persze tudja Milán is, én is, hogy nem fog csak úgy hipphopp szaladni, és szép lassan fog visszaerősödni a lába, és sok torna, sok türelem, de mégiscsak jó lenne minél hamarabb előrelépést látni. Szóval most megint ott tartok nagyjából, ahol a műtét előtt, hogy már megint alig tudok aludni, mert folyton csak azon kattog az agyam, hogy hogy lesz majd a gipsz után.
De ezt leszámítva csendes várakozással telnek az órák. Várjuk, hogy elteljen most már ez a hétvége.

Hogy jobban teljen az idő folyamatosan nyomon követjük a spartathlont, és drukkolunk a magyarokért, kiváltképp Lőw Andrásért, akinek a gyerekei a mi gyerekeink ovis és iskolatársai, és amióta kiderült számomra, hogy ő az egyik nagy ( ha nem a legnagyobb) matuzsáleme ennek a versenynek, mert eddig 19-szer teljesítette ezt a 246 km-t, és ha minden jól megy, és miért ne menne, akkor idén meglesz a huszadik is. Hát nem elképesztő teljesítmény?
Olvasva néhány beszámolóját, és nézve, követve az eseményeket szinte kedvet kap az ember, hogy fusson egy spartathlont. :-) Na jó, spartathlont épp lehet, hogy nem, de úúúúgy futnék már egy tisztességes távot!

2017. szeptember 25., hétfő

Nagyon hétfő

3-ból kettő gyerek van itthon betegen, és még csak hétfő van... Milán már hétvégén is lázasodós volt, és fájt a torka. Hiába reméltem, hogy majdcsak kialussza, és ki tudjuk gyógyítani itthoni szerekkel, lázcsillapító, torokfertőtlenítő, mézestea, egyebek, sajnos még ma reggel is sírva ébredt 6 előtt, tűzforrón, és a délelőtti napsütésben förtelmesen nézett ki a torka.
Máté is hazajött a suliból délben, mert ő is belázasodott. Így nem volt kérdés, hogy mivel éppen ma 12-14 között van orvosi rendelés, és Máté hegedűórája miatt Feri ma itthonról dolgozott, nem halogattuk a dolgot, hanem autóba pattantunk, és elmentünk a doktornénihez, ahol röpke másfél órát kellett csak várakozni, mire sorra kerültünk, és a kezünkbe kaptuk a diagnózist, meg a recepteket. Jelen pillanatban gazdagabbak vagyunk egy gennyes mandulagyulladással ( Milán), és egy sima, épp csak kezdődő torokgyuszival ( Máté). Milán kapott egy adag bikaerős antibiotikumot, hogy mielőbb jöjjön ki a kórból, mert nem annyira jó egy ekkora gyulladás a sebgyógyulására nézve. Máté csak egy lájtosabbat kapott, de mind a ketten nagyjából egyformán kínlódnak.
De legalább, öröm az ürömben, hogy Milán nem akkor betegedett le, amikor már mehet majd suliba, hanem reméljük addigra letudjuk, és nem is lesz többet bajunk februárig.
Idén kicsit korán jött ez a nagy betegséghullám, mert októberig azért ki szoktuk húzni minden évben, most meg még csak szeptember van.

Reggel Orsi nénivel is beszéltem, hogy közeledik Milán nagy belépője, mire kell számítanunk, dolgozatok, felelések tömkelege, vagy mi... De mondta, hogy nem, egyelőre csak térjen vissza Milán, aztán majd szép lassan sor kerül mindenre. A gyerekek állítólag már nagyon várják, minden nap emlegetik, hogy mikor megy már.  :-) Reggel össze is futottam az iskolakapuban Milán legjobb haverjával Bálinttal, aki mikor meglátta a színes kartonokat, meg miegyebeket a kezemben felcsillant szemmel kérdezte, hogy jött Milán suliba???? Sajnos még le kellett lomboznom, de nagyon édes volt :-) Ugyanez a kisbarát azt mondta Orsi néninek, ( ő mesélte), hogy azt mondta a Bálint, hogy bárhogy is de most már jöjjön suliba Milán, majd ő segít neki közlekedni, ha kell akkor majd tologatja a széken :-) Hát nem szívetmelengető 💗
Nem tudjuk még pontosan, hogy meddig kell a kórházban gyógytornázni gipszlevétel után, de legkésőbb 9-én én már mindenképp vinném Milánt iskolába. De ha mondjuk csak szerdáig kéne visszajárni vagy ott lenni, akkor már mehetne csütörtökön vagy pénteken is. Ő már várja egyébként, de inkább csak azt, hogy találkozzon a cimbikkel, a tanulást részt nem annyira. Meg haza is akarom hordani kora délután, amíg valamennyire nem erősödik meg a lába, hogy ne kelljen ott szomorkodnia, hogy nem szaladgálhat a többiekkel az udvaron délután. De majd alakul ez. minden napnak a maga baj, szoktam mondani. Most egyelőre ebből a fránya betegségből gyógyuljunk ki.!


2017. szeptember 24., vasárnap

Marciék a Tv Macinál

Még júniusban vetődött fel egyszer, hogy lenne-e igény arra, hogy a Borókás gyerekek elmenjenek az MTVA székházba körülnézni. Ott dolgozik az egyik anyuka, és ő mondta, hogy ha szeretnénk, meg persze a gyerekek is, akkor tud nekünk "soron kívül" időpontot foglalni. A látogatóközpontot bárki látogathatja, csak előzetesen regisztrálni kell, és van valamekkora várólista.
Ezen a héten kedden jött el a nap, amikor felkerekedtek a borókások, és egy kisbusszal elindultak Óbudára, az Mtv új székházába. Volt egy kis para, hogy hogy jutnak majd ki a gyerekek, mert hiába vagyunk városon belül, igazából annyi idő alatt, amíg kibékávézik oda 23 gyerek 2 átszállással, addig Gödöllőig is kényelmesen el lehet autózni. Lehet, hogy még vissza is. Szóval osztottunk-szoroztunk, és mivel reggel 9-re már ott kellett lenni, így a buszbérlés tűnt a legjobb és legkényelmesebb megoldásnak. ( Pedig biztos izgi lett volna az óvónéniknek a reggeli csúcsban, ráadásul esőben, végigbumszlizni a gyerekekkel a városon röpke másfél óra alatt :-) ) Szerencsére sikerült egy kisbuszt bérleni még az utolsó pillanatban, úgyhogy indulhatott a banzáj.

Marci olyan kis gyagyamókus ilyenkor, amikor kirándulni készülnek az ovival. Már napokkal előtte teljes izgalomban van, hogy hányat kell még aludni, meg hogy mit kell tenni majd a kistáskájába, meg ilyesmi. A kistáskába végül nem került semmi, mert a tévébe nem lehet ám csak úgy akárhogyan bemenni, komoly ellenőrzés van a bejáratnál, és semmilyen hátizsákot, csomagot nem engednek be.

Hogy milyen volt a látogatás? Hát arról annyira sok mindent nem tudtam meg. Marci nem egy nagy sztorizós, azon kívül hogy "jó volt" nem nagyon fecsérelte tovább a szót a témára. Aztán kiderült, hogy kicsit morcos volt, mert 1. nem is az igazi tévémaci volt ott, ahogy azt mi beharangoztuk neki, hanem csak játékmaci, plüssből. 2. Nem is a tévémaci házában voltak, hanem csak egy múzeumban.
Puff neki. :-)

Szerencsére készült néhány fénykép, és abból azért fény derült néhány dolgora, hogy mit is láttak, mit is csináltak. Voltak például a vetítőteremben meg a stúdióban, ahol a családbarátot forgatják,  megnézték a kamerákat, a blue box termet, ezt ki is próbálták. A lányok egy kicsit átvedlettek időjósokká, a fiúk pedig a kamerát forgatták. És volt valami videófelvétel is, amikor énekeltek a kamera előtt, és látszódtak közben a tévében. ( Milán mióta megnéztük a felvételt, azóta nem hiszi el, hogy nem voltak igaziból a tévében, csak egy ottani készüléken látjuk őket. )
És persze volt tévémaci meg egyéb kiállítások, de sok mindenről nem készült fénykép, mert közben kiderült, hogy nem lehet fotózni.


Filmvetítés. Marci az első sorban szélen, fehérben.

 Elmondhatjuk, hogy Marci nem szereti, ha fényképezik. 😀


A lányok és a bluebox. :-)

Kb. 2 órás volt a program. Az óvónénik szerint jól sikerült és érdekes volt.

2017. szeptember 22., péntek

Visszaszámlálás indul

Ami nem igaz, mert folyamatosan visszaszámolunk, mióta csak Milán lábára gipsz került, de ma igazi fordulónaphoz érkeztünk, hiszen már CSAK 10 NAP, és leveszik azt a fránya gipszet! Ezt már féllábon is, ugyebár :-) 10 nap már igazán nem sok, gondoljunk csak arra, amikor elmegyünk 10 napra nyaralni, villámgyorsan eltelik, vagy amikor már csak 10 nap van karácsonyig, de még senkinek nincs ajándéka... akkor is nagyon gyorsan elszalad az a 10 nap. :-) 
De már a gipsz is érzi, hogy már nagyon a végét járja, mállik mindenhol, ahol csak tud. A lábujjak alatt már teljesen szétjött, de fölül is porlik mindenfelé. 
Milán viszont már teljesen hozzászokott. Persze néha zavarja, de nem nyafog egyébként annyit, mint amit gondoltam, hogy majd fog. 



Tegnap nyári képeket nézegettem, és amennyire nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz majd, amikor be lesz gipszelve a lába, már annyira megszoktam, hogy olyan furcsa volt két lábon látni, és olyan furcsa lesz megint, amikor majd látjuk  a lábát. Milán már nagyon várja, hogy újra állhasson, de mikor kérdezem tőle, hogy jó lesz-e majd újra rendesen fürödni, hajat mosni, ilyesmi, akkor azt mondja azt nem várja annyira, jól elvan fürdés nélkül, pizsamában :-) Persze mosdani azért szokott, de az csak amolyan cicamosdás. 

Hétfőn van Orsi néni fogadóórája, gondoltam majd bemegyek, hogy mi vár majd Milánra, ha visszatér, és mikor. Volt már matek dolgozat, meg írás, és versből felelés is az elmúlt héten. 

Közben kialakul Máté menetrendje, ami elég kemény szerintem, de hát majd hozzászokunk. A heti 4 angol, amit végül sikerült elérni, azért elég nagy kihívás, hiszen hétfő kivételével minden nap van angol, amire készülni kell. Pláne, hogy most Máté a középső csoport alsó harmadában van. De most rendeltem neki pár feladatlapot, amiből minden nap dolgozunk egy kicsit, és egyelőre Máté is becsülettel tanul. 
Emellett Angéla néni sem nagyon kíméli őket, de ez már nem újdonság. Múltkor beszélgettünk Mátéval még az angol kapcsán, és hogy hiába angol tagozatosok, ha nincs elég tanár, hogy az emelt óraszámot meg tudják tartani, stb., stb...
Erre Máté:
- Nem, mi nem angolosok vagyunk, hanem matek tagozatosok!!!!- háborodik fel. 
- Nem, tévedésben vagy Mátékám, ti angol tagozatosok vagytok!
- Tényleg???- ül ki a csodálkozás az arcára
- Tényleg!
- Hmm... ezt Angéla néni is tudja? 

Szóval csak ennyire vannak egy kicsit a követelmények félrecsúszva. :-) Megjegyzem, tudtuk/tudtam, hogy Angéla néni angol tagozat lévén keményen fogja tolni a matekot, ezért is választottuk ezt az osztályt, csak hát... mellette ugyanilyen keményen tolja a magyart is. És Máté, aki nem osztályelső, egyszer csak megcsúszik... de idén mintha lelkesebben és szorgalmasabban kezdené az évet. Egyelőre nincs okom panaszra!

Megint jól elkanyarodtam Milánról Mátéra, de hát Milánnal nemigen történik semmi extra itthon, ellenben Mátéval mindig van valami. De majd lesz ez másképp is! 

2017. szeptember 18., hétfő

2 hét

Vagyis már annyi sem, mert a mai napot már nem számoljuk, úgyhogy már csak 13 nap van hátra a gipszlevételig. Milán már nagyon várja, újabban már sűrűbben rátör a kínlódás, pedig ahhoz képest, hogy mennyire el volt anyátlanodva az első napokban, ahhoz képest igen mozgékony már. De mankóval kibotorkálni vécére, meg a fürdőbe az nyilván nem nagy kaland. Ő már állni akar, meg szaladgálni, amit gondolom nem fog tudni tökéletesen még akkor sem, ha már nem lesz rajta a gipsz. Gyanítom, hogy akkor kezdődik majd a kínlódás következő fokozata, hiszen már fog tudni valamennyire mozogni, és kell is hogy mozogjon, hiszen várja az iskola, de koránt sem lesz még meg az a nagyon várt fürgeség, amire vágyik. Én meg csak abban bízom, hogy majd hamar regenerálódik. 
Meg abban is bízom, hogy ha visszakerül az iskolába, akkor helyrerázódik végre, és nem fog ennyit szenvedni a tanulással, mert amit néha művel, azt komolyan fel kéne venni. Annyit bír kínlódni, és hisztizni azon a 3 feladaton, mintha oldalakat kellene írnia, számolnia, tényleg. És állítólag ő a legjobb tanuló az osztályban... Hát nem is értem.... Aztán persze megcsinálja, és nagyjából fél órát tölt tisztán a tanulással, és kb. 2-t műhisztivel. ( ma mondjuk hang nélkül megcsinálta, kopp-kopp..., de lehet, hogy csak azért, mert beígértem neki, hogy csapunk egy tetriszbajnokságot, ha végzett. :-) )

2 hét telt el a suliból is. Nem mondom, hogy teljesen zökkenőmentesen indult a tanév, és ez csak részben a Milán állapota okozza. Az angollal talán lesz valami kompromisszumos megoldás, de az infó egyelőre még nem hivatalos, csak fű alatt tudtam meg az szmk-sunktól, szóval amíg nem nyilvános, addig még nem éljük bele magunkat semmibe. Most egyelőre gőzerővel toljuk az angolt, és próbáljuk szintre hozni Mátét. Az elmaradás csak részben az ő hibája, nagyobb részt annak tehető be, hogy 3 év alatt már megszámlálhatatlanul sok tanárjuk volt, ami egyértelműen a tanulás ill. a haladás rovására megy. Nem akarok nagyon mélyen belemenni, sokkal messzebbre nyúlik a probléma, mint amennyire én itt el szeretnék mélyülni benne. A lényeg tulajdonképpen az, hogy lasszóval sem lehet általános iskolákba angolt tanárt fogni, ha az az iskola nem kéttannyelvű, hosszabb időre egyáltalán nem. Nyilván nem cél, hogy behozzuk Mátéval az első csoportot, amiben nagyjából azok a kitűnő tanulók vannak, akik egyébként még külön angolra is járnak. De egy középső, relatív jól haladó csoportba azért jó lenne bekerülni, és heti 4 órában haladni. Reméljük a legjobbakat. 

Amúgy meg olyan egyszerű így 1 gyerekkel! Mivel Milánt nem nagyon lehet, és nem nagyon szeretjük egyedül hagyni, max. míg elmegyek az oviba meg vissza, így mindig van itthon valaki, és ha már így van, akkor Marcit sem kell magammal cipelnem se hegedűre, se fociedzés végére, se sehová. Vagy pedig ha nem én, akkor meg Feri hozza haza Mátét a suliból/edzésről hazafelé jövet.  Nem kell azokat a felesleges pluszköröket lefutni, hogy "ne menj el, gyere vissza, mit csinálsz, ne nyúlj hozzá, ne kiabálj, vedd fel a pulcsid, ülj már föl a biciklidre, parkolj már le, haladjunk már tök késő van, stb... Nagy érvágás lesz, amikor ugyanezt majd teljes csapattal kell véghezvinni! Nem is fog ilyen gördülékenyen menni.