2017. december 14., csütörtök

Sodrásban

Ha tehetném, indítványoznám valahol odafönn, hogy a decembert cseréljük meg mondjuk az októberrel, vagy még jobb lenne a júliussal. Nem tudom, el fog-e jönni valaha is az az idő, amikor egy karácsony előtti időszak nem az eszeveszett rohangálással és az idegbajjal lesz egyenlő. Nem lenne semmi gond, ha mindenre lenne szépen sorjában idő. De nincs. És utálom, hogy csurig van írva-nyilazva a naptáram, hogy mikor-hol-mit kéne csinálni-melyik gyerekkel, és néha tényleg nagyon parázok, hogy egyszer valamit összekavarok. Persze vannak jó pillanatai is a decembernek, mint a születésnapok, de nem jó, hogy nem tudok ráhangolódni, hogy nincs kiforrott terv, hogy hogyan ünnepeljünk, hogy fogalmam sincs még, hogy holnap milyen tortával lepem meg Mátét, hogy mikor fogom megsütni arról meg pláne nincs. De majdcsak kitalálom még addig.

Szombaton lezajlott a Bolyai verseny. A gyerekek és Angéla néni nagyon izgatottan vágtak neki a napnak. Mi nem mentünk velük, csak délutánra mentünk oda az eredményhirdetésre.
Bár azt mondták, amikor kijöttek a teremből, hogy nem volt nehéz a feladatsor, ennek ellenére, vagy épp ezért, kicsit elszúrták, és "csak" a 23-dik helyen végeztek. Ami persze nem rossz egy országos versenyen, már az is nagy eredmény, hogy egyáltalán eljutottak ideáig, de ők azért jobban szerettek volna szerepelni, és Angéla néni elmondása alapján ki is voltak borulva. De aztán túltették magukat, és hazafelé már vidáman nevetgélve jöttünk.
Nem volt sok idő búslakodni, mert neki kellett ugrani a karácsonyi fellépésnek, amiben Máténak főszerepe van. Nem állunk mg annyira fényesen a felkészüléssel, de remélhetőleg keddig összeáll majd a dolog. Nehezítő tényező, hogy extrán köhög Máté, de és jó lenne neki 2 nap fekvés, de minden napra van valami, hegedűkoncert, néptáncfellépés, Luca-napi vásár, akármi. Szopogatóstablettákkal próbáljuk egyben tartani jövő szerdáig.

Vasárnap délelőtt elmentem korizni a fiúkkal, míg Marci boltban volt Ferivel. Gyönyörű napsütés volt, és Máté nagyon szeretett volna kimenni a jégpályára. Végülis tényleg jó volt, jól esett, igaz, másnap minden porcikám fájt nyaktól-lábujjig.

Hétfőn ovi karácsonyi vásár volt, elhoztuk a Marci által készített karácsonyi kincseket, készítettünk papírfenyőt, és telitömtük magunkkal süteménnyel. Sajnos nem tudtunk végig maradni, mert menni kellett Milánért a suliba. Emiatt is kicsit lelkiismeret furdalásom van, hogy a Marci programjaira rendre nem jut elég idő. Így lesz ez a karácsonyi ünnepséggel is, ami egy napon lesz a Milánéval, de legalább előtte, és nem egy időben, már ez is siker. Viszont így is rohannunk kell egyik helyről a másikra. Nesze neked karácsonyi meghittség! Aznap délelőtt Máté még letol egy hegedűvizsgát is.

Kedden volt Máté hegedűkoncertje. Máté nagyon szépen játszott szerintem, és tegnap a tanárúr is azt mondta, hogy egész jó volt, a ritmusra kellene még egy picit jobban odafigyelni, és akkor már maga lenne a tökély. :-)
Szolfézs bemutató órák is voltak, ahol ugyancsak elhúzta a vizsgadarabjait, és Ágota néni utána két nappal is Mátéval példálózott, és teljesen el volt ámulva, hogy Beethovent játszik. Persze csak két sort a hegedűversenyből, na de hát akkor is :-)

Kedden Milán lázzal ébredt, és fájt a feje. Elmentünk a háziorvoshoz, aki aznap pont jó időben rendelt. Volna. Mert nem rendelt. Csak helyettesítés volt. A helyettesít orvos meg általában nem ír fel semmit, gondolja, hogy ha nem gyógyul meg magától, úgyis visszajövünk a saját orvosunkhoz, amikor lesz. Végül kedd-szerdán itthon volt Milán, és pihengetett. Mára már nem volt baja.

Ma mennek az ovisok az iskolába, és az iskolások karácsonyi műsorral kedveskednek nekik. Mátéék táncolnak. Máté nagyon izgatott, hogy megy Marci. Olyan aranyos. De ma sportorvoshoz is kell mennünk, aminek már kétszer rakattam el az időpontját, mert nem tudják az iskolában megmondani, hogy pontosan mikor táncolnak a mieink. Szóval odamegyek, sportorvos, vissza a suliba, mert Angéla néni meg délután próbálni akar.

Szombaton hegedűre megyünk, mert hétfőn nem tudunk menni, mert a gyerekek, mind két iskolás meghívót kapott valami kerületi rendezvényre, 100 gyerek karácsonya, vagy mi a szösz, ami fedi a hétfői hegedűt. De mivel szerdán vizsga, nem lenne jó kihagyni az utolsó órát.
Hétfőre sikerült végül megbeszélni az uszodás gyógytornásszal egy találkozót, aki ránéz Milánra, és majd utána személyre szabott gyógyúszásra tud majd járni, remélhetőleg hamarosan.

Kedden Máté karácsony.
Szerdán  Máté hegedűvizsga, Marci karácsony, Milán karácsony.
Csütörtökön van Milánéknál a karácsonyi ajándékozás. Heni nénit húzta a napközis tanárt.  Mézeskalácsházat szeretnénk neki csinálni, mint tavaly Angéla néninek, az már egyszer bejött. Remélem idén pikkpakk összedobjuk.
22-én elvileg már nincs semmi.

Ja, hogy még ajándékok terén is csehül állunk, azt már nem is mondom. Az adventi naptárat is csak minden másnap jut eszembe megtölteni.

De legalább a melósok végeztek a bontással. Majd hozok képeket.

És a Terápia 3. évadát is nézzük esténként. Ez legalább pozitív :-) Imádom minden percét!

Szóval csoda-e, hogy nemigen kedvelem ezt a karácsonyi hajcihőt?

2017. december 8., péntek

Kieső fogak

Milánnak tegnap, hosszú idő után, végre megint kiesett egy foga. Már tiszta para volt, hogy neki tutibiztos, hogy sose fognak kihullani a fogai. Most egy kicsit megnyugodott, hogy mégsem kell tejfogakkal leélnie az életét. Pláne, hogy még 2 van, ami ugyancsak kiesni készül.
Namármost, nálunk ezideáig nem volt divat a fogtündér. Tudatosan nem mentünk bele ilyesmibe, egyrészt mert ez egy totál normális folyamat, hogy az embernek lecserélődnek a fogai, ha valamiért nem, ezért biztos nem jár az én olvasatomban ajándék. Elég az öröm, hogy juj de jó! És nem is volt ebből probléma, Máté pl. sosem csinált ebből gondot, már a fél fogsorát kihullatta úgy, hogy nem kapott érte ajándékot.
De most, Marci az oviból hazahozta ezt a fogtündéres dolgot! Nem most, már egy ideje, és akkoriban el is akarta kezdeni kirángatni a kis gyöngyfogait, hogy kapjon ajándékot. Szóval Marci teljesen rá van erre pörögve, és buzdította Milánt, hogy tegye be a fogát a párnája alá, és akkor reggelre elviszi a fogtündér, és hoz helyette ajándékot. Hát majdnem sikítófrászt kaptam ettől, bevallom. Egyrészt december tájékán 3 szálasával fonom be a hajamat, mire mindenkinek kitalálok, és beszerzek minden alkalomra egy-egy ajándékot, és mire eljön a karácsony már csak azt várom, hogy legyünk túl rajta. Másrészt, nyilván egy darab kiesett fogért nem fog senki nagy ajándékot kapni, kis apró mütyürökből meg van bőven elég a lakásban szerteszét, nem győzöm őket összeszedegetni, és beküldeni az óvodába/iskolába zsákbamacskának, egyebeknek. Az 5 centinél kisebb akármiktől a hideg fut a hátamon, nem tehetek róla.
Szerencsére a téma egyelőre elnapolódott, mert Milán nem találta a fogát a tolltartójában, ahová állítólag tette. Azt mondta, akkor biztos a padomban hagytam... hadd ne mondjam mi van a padjában... csoda lenne, hogy ott meglenne. :-)

( Ui. Holnap Bolyai döntő, izgulás van ezerrel. Persze csak az anyukák és Angéla néni izgul, a gyerekek halál nyugodtak. Küldjetek drukkokat! puszi)

2017. december 6., szerda

A varázsnap

A Mikulás szerintem egy igazi varázslat! Nem csak azért, mert évek óta azt mondom a fiúknak, amikor felmerülnek a kérdéseik, hogy mindez varázslattal lehetséges, hogy máshogy? És egyelőre ez elég is nekik. Kapóra jönnek ilyenkor az olvasmánybeli élmények, elég ha csak azt mondom, Harry Potter, vagy Rumini, vagy az új kedvenc a Panthera, és máris ott van a kezemben az ütőkártya, hogy nahát, ott is csupa-csupa varázslattal van dolgunk :-)
És hát mi más is lenne, ha nem varázslat, mikor Miklós-nap előestéjén mindegy gyerek olyan szófogadóvá válik, úgy elpakolja a ruháit, mint soha máskor, úgy megeszik az összes vacsorát, hogy csillog a tányérjuk, és a ragyogóra suvickolt bakancsokról már nem is beszélve. :-) Mi más ez, ha nem varázslat?
Mi más ez, amikor felnőttől gyerekig mindenki megáll egy szóra, ha szembetalálkozik az utcán a Nagyszakállúval, és a legmorcosabb szürke-hideg reggeleken is mosolyt képes csalni a nyakig sálbabugyolált, munkába rohanó emberek arcára ez a nagy piros ruhás illető. Mi más ez, ha nem varázslat? Az bizony, a javából!

Nálunk is járt az éjjel a Mikulás. És mi tagadás, igen jószívű Mikulás volt ez, mert egyik fiúnak sem volt virgács a csizmájában 👹

Gőzerővel sikálják a cipőjüket.

Próbáltam rábeszélni őket, hogy az ajtó elé rakjuk a cipőket, mert ott könnyebb megtölteni,  mert ott jobban elfér, de ragaszkodtak az ablakhoz, ahová szoktuk. Na igen, csak ez a szokás még akkor alakult ki, amikor 1 darab 18-as kiscipő volt az ablakban. Most meg... nem tudom mi lesz, amikor már 40-es lesz a lábuk :-) Muszáj lesz nagyobb ablakot csináltatni.


Érdekes módon, ma reggel egyik gyereknek sem kellett könyörögni, hogy keljen fel az ágyból. Máté volt talán egy kicsit álmosabb, ő még laposan pislogott, amikor a többiek már ott álltak az ablakban.



Mi más lenne ez, ha nem varázslat? Hiszen ma van az év egyelten napja, amikor lehet reggeli előtt/helyett csokoládét enni 😁

Hosszú nap lesz még a mai, a suliban mikulás discó, aztán szolfézs-karácsony, majd zongorás hegedűpróba. Közben teli vagyok náthával. Nem mondom, hogy nem várom már az estét.

2017. december 3., vasárnap

Sárospataki Rákóczi-vár

Sárospatakon nagyjából ötödikes vagy hatodikos koromban jártam utoljára, osztálykiránduláson, és a tényen kívül, hogy jártam már ott nem emlékeztem nagyjából semmire, csak olyan "mintha" emlékekkel voltam tele. Mintha felmentünk volna egy toronyba, mintha lepusztultabb lett volna akkoriban a vár, mintha megnéztük volna a könyvtárat is. Mintha, mintha, mintha... és a vár felé közeledve sem omlottak rám hirtelen a felismerés emlékei. ( hát ennyit érnek az osztálykirándulások, kb. ) Arra bezzeg tisztán emlékszem, hogy B.Z. osztálytársam, meg még pár fiú a buszon egész végig tetrisz versenyeztek, mi pedig szurkoltunk nekik a szék támlájának dőlve.

Szóval... nagy izgalommal tartottunk Sárospatak felé. Pláne, hogy nem olyan régen a Gasztroangyalban Sárospatakon főzött Borbács Marcsi, és a várban is volt, úgyhogy egy csomó infót is megtudtam, és testközelivé vált az egész.

A központban parkoltunk le, és ahogy kijöttünk a parkolóból már láttuk is egy falra erősített táblán, hogy merre kell menni a vár felé.



Út közben találtuk ezt a padot, amin Szent Erzsébet neve díszelgett, de akkor még nem értettük az egészet, később viszont mindent megértettünk, mert az idegenvezetésen kiderült, hogy II. András lánya, Árpád-házi  Erzsébet Sárospatak szülötte, és a város védőszentje, aki a szegények és az elesettek védelmezője és segítője volt, és egyszer a kötényében vitt kenyér rózsává változott.


A várkert kapuján átlépve kicsit hezitáltunk, hogy merre tovább, próbáltunk emlékeket csiholni a helyről, nekem kevésbé sikerült. Persze bementünk, és ha már itt vagyunk, és mág az eső is esik, hát jegyet is vettünk. Az állandó kiállítást, Rákócziak kora, és a Vörös-tornyot néztük meg. A toronyba csak vezetett túrával lehet bemenni, így előtte még volt időnk megnézni a kiállítást, és még körbesétálni is tudtunk.




A híres Sub Rosa terem kívülről. Sem a kiállításon, sem a toronyban nem lehetett fotózni.

A várat, és a várkastélyt 1534-42 között Perényi Péter építette. A Perényi család kihalása után több neves család birtokában is volt, míg végül 1616-ban Lorántffy Zsuzsanna hozományaként került a Rákócziak kezébe, és ezek az évtizedek azok, amikor a vár, és a kastély jelentősen megújul, és folyamatosan bővül, épül.



A híres Lorántffy-loggia.

A kiállítás egészen érdekes volt. Még a rengetegsok információ ellenére is. :-) Újra szembesülnöm kellett azzal, amit egyébként is tudok, hogy ez a kor eléggé szürke folt az ismereteimben. Most is csak kicsit fakult ez a szürkeség, mert kb. a tárlat felénél már bedarált a rengeteg név és a sok információ, de mégis jó volt. Persze folyton eszemben volt, hogy a fiúknak hogy bejönne, hogy a kölcsönmamuszban klasszul lehetett volna csúszkálni a termeken keresztül :-) Néha magam is késztetést éreztem rá, hogy csússzak pár métert, amikor a teremőr nem látott. 😜


 Tényleg ott voltunk :-)

A torony is szuper volt, leszámítva, hogy az összeverődő társaságban volt két fiatal srác, akik iszonyú idegesítőek voltak. ( Nem voltak annyira fiatalok már, hogy vicces legyen a viselkedésük, 20 év körüliek lehetettek. )


 A toronyból.



A Bodrog kanyarog a vár alatt.
 A toronytúra a könyvtárszobában ért véget. Ekkorra besötétedett idekint, és be lehetett fotózni.
 A vár alatti úton sétáltunk vissza a kocsihoz.


2017. november 30., csütörtök

Ezek jutnak eszembe

Marci itthon van betegszabin. Köhög, mint a kutya. Tegnap ránézett a doktornő, azt mondja nem fertőz, csak egy izmos náthája van, de azért ha tud, maradjon itthon a héten.
Mielőtt a betegrendelésre beestünk volna ránézett a védőnő. Még az 5 éves státuszát pótoltuk most, november végén. Bár sok értelmét nem látom ennek az évenkénti státusznak, nem véletlenül vagyunk elcsúszva vele örökké, de annyi haszna volt, hogy ráébredtem, hogy nemcsak úgy látom, hogy Marci olyan sokat nőtt az elmúlt időszakban, hanem ez a valóság. Tavaly óta 10 centit dobott magára!!!
Mire átértünk a betegrendelésre, addigra 12-en várakoztak előttünk! Óóóó mikor megláttam, menten ki akartam fordulni, és jobban is tettem volna, mert így viszont ott dekkoltunk 2 óra hosszát, és már-már ott tartottunk, hogy ha nem kerülünk be most azonnal, akkor vagy éppen akkor kell hazaindulnunk, amikor mi jönnénk, vagy végső esetben Máté el fog késni hegedűről, ami nem lett volna nagyon pozitív, minthogy tegnap zongorás próbája volt.
Végül csak bekerültünk, igaz, szaladtunk hazáig, mert a hegedű itthon volt, ki gondolta délután 1-kor, hogy vinni kéne magunkkal, ha fél 5-re a suliban akarunk lenni....
Mindegy. Odaértünk mindenhová. Túléltük. Legalább az eső nem esett úgy mint ma. Ez is valami, nem? Csakhogy meglássuk a dolgokban a pozitívumot is. :-)

Marci második napja van itthon, azóta kétszer néztük meg a Kis kedvencek titkos életét, ( még mindig nem unja, mondjuk tényleg jó), és kétszer a verdák 3.-t. Édes pofa.

Valamelyik este fekszünk a kanapén, Marci még Ferit szórakoztatja alvás előtt, dörzsölgeti Feri szakállas állát.
- Neked olyan az állad, mint a kókuszgolyó!- mondja rácsodálkozva.
Ezen akkorát nevettünk! Majdnem akkorát, mint azon, amikor elképzeltük, hogy hogyan vinnénk fel egy elefántot a padlásra. Elég sok padlásrafelvivős élményünk van mostanában, ami hol jobban, hol kevésbé jól sikerül, mint pl. a nagy kerek asztal, ami végképp nem akarta az igazságot, de meggyőztük. :-) Na ebből lett az elefánt. De mindegy is. Csak ha eszembe jut, mindig nevetnem kell.

Kedden, amikor még volt Marci oviban, sütőtökös kukoricafőzelék volt az ebéd. Hogy hogy jutott ez eszükbe, és kinek, na azzal szívesen elbeszélgetnék. Miből gondolták, hogy bárki, aki 6 éven aluli, az ezt meg fogja enni? Mellesleg az óvónéni is azt mondta, hogy ő sem kóstolta, mert gusztustalanul nézett ki. Éljen az egészséges közétkeztetés! Az én gyerekeim konkrétan egy tányér daragaluska levessel vészelték át a napot, mint meleg étel. 
Aznapi párbeszédünk Marcival.
- Mi volt az ebéd Marci?
- Ma tyúkeledel volt, azt én nem ettem meg! 

Vasárnap este moziban voltunk a barátnőmmel. A múltkori filmünkkel nagyon ráfaragtunk, nem tudom volt-e erről szó, borzasztó rossz volt, így most nem kockáztattunk nagyot, és az Orient expresst néztük meg, gondolván, hogy Poirot-ban és Agatha Cristie-ben márcsak nem csalódunk! Nem is csalódtunk, jó volt. Olyan, amilyennek vártuk. Leszámítva azt a 2 darab akciójelentet, amit Poirot véghezvitt :-) hát az eléggé életidegen volt, de azt gyorsan elfelejtettük.
Ellenben rá kellett jönnünk, hogy lehet, hogy mégiscsak öregszünk, (bár nem látszik), de csak így lehet, ha már az olyan filmeken érezzük jól magunkat, ahol  a moziterem átlagéletkora kb. 60.
Mögöttünk átlósan egy 80+-os néni ült, mellette szerintem az egész család, gyerekek, unokák, és a néni el is szundított olyan 8 óra magasságában. Amikor nagyon horkolni kezdett, akkor oldalról megbökdösték a rokonok. Szóval jó volt. Már ki is néztük, mit nézünk legközelebb.

Múlt hétvégén kaptak a srácok téli cipőt. Milyen pengén kiszámoltuk, hogy erre a hétre már kelleni fog, nem :-)
Mátéra lépten-nyomon rácsodálkozom, milyen nagyfiús lett. Pláne most, a dockyard stílusú bakancsában, ( persze nem az, csak kinézte a plakáton, hogy olyat szeretne, és megvettük a deichmannban akciósan ötezerért.)  szűk farmer, szőke haj, ( tegnap ingben-hegedűvel) hogy csak nézem, mikor lett ekkora. Aztán eszembe jut az is, hogy 2 hét múlva a 10-et tölti!!! A 10-et! Döbbenetes!

Azt hiszem itt kell most abbahagynom, mielőtt átmegyek érzelgősbe. :-)

2017. november 28., kedd

Novemberi Tengerszem

Csak hogy semmiképp ne merüljön feledésbe, folytatom a novemberi pihenésünk krónikáját. :-)
Már említettem, hogy nem voltunk túlságosan felkészülve az útra, sem lélekben nem sikerült ráhangolódnunk, mert a legnagyobb pörgésből szakadtunk ki két napra, ami egyik oldalról nagyon is jó, másik oldalról viszont folyton csak az itthoni teendőkön járt az agyunk.
Mivel pénteken este és szombaton reggel is esett az eső, nem mertünk nagy hegyi kirándulást tervezni, így Sárospatak felé indultunk, hogy ott majdcsak el tudjuk ütni az időt akkor is, ha nagyon zuhogna.
Péntek este, szinte derült égből villámcsapásként esett le, ahogy a szobába készített kirándulástippeket olvasgattam, hogy jaaaa, hát itt van ám nem messze a Megyer-hegyi tengerszem, amiről az elmúlt időben olyan sokszor és sok helyen olvastam, így belevettük ezt is az útitervbe, remélve, hogy nem lesz annyira megerőltető a túra. Pláne, hogy szombat reggel is esett. Pedig azt mondta az időjárásjelentés, hogy nem fog. Irgumburgum.
Hát így indultunk el.
Áthaladtunk Széphalmon, ahol utoljára talán ötödikes koromban jártam, de most nem álltunk meg, majd Sátoraljaújhelyen, és mielőtt elértük volna Sárospatakot egy tábla mutatta, hogy jobbra van a Tengerszem, és le is kanyarodtunk.


Mentünk egy darabon, de amikor már kellően göröngyösnek ítéltük az utat, akkor leálltunk az út szélén.
Éppen jött visszafelé egy társaság, és mondták, hogy ha a tengerszemhez akarunk menni, akkor óvatosan menjünk, mert ők beleütköztek nem messze onnan egy sorompóba és egy behajtani tilos táblába, és nem mertek továbbmenni. Mi elindultunk, és valóban alig pár percnyi sétányira ott volt a sorompó, viszont az irányjelző tábla határozottan a sorompón túli az utat mutatta, a szőlőföldek között. Csak egy percig tanakodtunk, és már neki is vágtunk, hisz mi bajunk lehetne. Mellesleg se közel, se távol nem volt egy lélek sem.



Nem volt épp kirándulóidő, esett az eső, hol jobban, hol csak szemerkélt, a köves út pedig hol sárosabb volt, hogy vizesebb, de azért boldogultunk, és viszonylag tiszta cipővel meg is úsztuk a fölfelé vezető utat.
Elég hosszú volt ez a kaptató, de mikor felértünk, akkor nagyon szép volt körbenézni. Megérte eddig feljönni, és akkor még nem is voltunk ott a célunknál.

Volt ilyen része is az útnak, de alapvetően azért járható volt.




Fönt aztán találtunk végre táblát, hogy merre tovább, és ráakadtunk egy tanösvényre is, ami a tengerszemhez vezetett, és az információs pontokon rengeteg mindent olvashatunk a malomkő bányászatról, a folyamatáról, a nehézségekről, és a környék élővilágáról. 
A 303 m magas Megyer-hegy vulkáni eredetű, kemény kőzete kiválóan alkalmas malomkőgyártásra, már a XV. században is működő kőbánya volt a területen. A malomkövek fejtését évszázadokon át kézi erővel végezték. A felgyülemlett víz elvezetésére a bánya egyik sarkába egy vágatot ástak, melyet folyamatosan bővítettek, mélyítettek, de teljes sikert nem hozott. A felhagyott malomkőbánya fejtési gödrében alakult ki az a tó, melyet később Tengerszemnek neveztek. A tó legnagyobb mélysége 6,5 m, a tavat körülvevő sziklafalak pedig 70 méterrel magasodnak a víztükör fölé.
A tanösvény körbevezet a bánya falának tetején. Félelmetes látvány az a hatalmas meredek falú mélység, ami alattunk elterül. És bár a természet már nem a legszebb őszi arcát mutatta, mégis szép volt. :-)










A vízelvezető vájat.

Egészen a víz széléig be lehet itt sétálni. most sok víz volt, így nem jutottunk messzire.

Visszafelé menet már szedtük a lábunkat, addigra már eléggé fáztam. 
Fölfelé találkoztunk 3 férfival, akik szemben jöttek a szőlőtőkék között, úgyhogy kicsit megnyugodtunk, hogy nem csak mi gondoltuk úgy, hogy ez a jó út. 
Fönt, az egyik táblán, volt egy kerülőút jelölve, ami elvezetett a szerintünk a szőlőföld mellett, de odalent ez az út egyáltalán nem volt jelölve, csak a sorompós. 
mindegy, ép bőrrel megúsztuk. :-) 
Irány Sárospatak!

2017. november 25., szombat

Elkezdődött

Hittük is meg nem is, inkább csak reméltük, hogy egyszer eljön majd ez a nap, amikor belekezdhetünk a bővítésbe! Persze az utóbbi hetekben már nagyon közeledett, szinte már karnyújtásnyira volt, de úgy voltunk vele, hogy hiszem, ha látom, akkor kezdődik majd el, amikor itt lesznek a munkások. 
Ez a nap pedig ma jött el. 

Tegnap még fogtunk mindent a lakásból, aminek nem lett az elmúlt hetekben új gazdája és vagy felcipeltük a padlásra, vagy lecipeltük a mosókonyhába, vagy a lecipeltük a pincébe, és még a nappalin falát is végigraktuk könyvekkel. Ezek közül a padlásracipelés a lecefetebb meló, én legalábbis azt utálom a legjobban. Meg úgy egyébként a padlást is. Meg a cipekedést is. Így együtt meg különösen nemszeretem munka. 
A szemét a szemétbe került, a veszélyes hulladékok kupacban várják a garázs mellett, hogy a helyükre kerüljenek. Szerencsére a szomszéd kerületben épp most van lomtalanítás, így néhány dolgot és a veszélyes hulladékokat oda tudjuk vinni. 
Így ma reggel egy majdnem üres lakásban várhattuk a melósokat, akik jöttek is. Tulajdonképpen nem voltak túlszerszámozva, ha jól láttam 1-2 fogó és egy méretes spajszer volt náluk, de nem is volt ma másra szükség. 

Ilyen volt ma reggel. 



És ilyen lett délután 3-ra.



Padló felszedve. Radiátorok leszerelve. Redőnyök leszedve. A törmelékek bezsákolva. Jönnek még a csempéket leverni, a "járólapot" felverni, ami még van belőle, ajtókat-ablakokat kiszedni, falat bontani....

Motoszkál bennem az az érzés, hogy nem lesznek unalmas óráink az elkövetkező időszakban...

2017. november 23., csütörtök

Mindenmentes hétvége Kőkapun

Az úgy volt, hogy még tavaly karácsonyra kaptam Feritől 2 utazós kupont. Az egyiket beváltottuk nyáron, amikor Galyatetőn voltunk, a másikat viszont nem tudtuk a nyáron, mert nyárra nem volt érvényes, az őszt meg Milán műtétjével és gipszével kezdtük, októberben meg mire összeszedtük magunkat, akkor már nem fogadtak minket, így maradt november.
Nem volt pont ideális ez a hétvége sem "nyaralgatni", mert a közelgő felújítás miatt ezer meg millió dolgunk van/volt/lesz, de hát nem volt mit tenni, mennünk kellett, hogy ne vesszen oda a kupon.

A Zemplén hegyei között megbújó Kőkapu Vadászkastélyba mentünk, Sátoraljaújhely és Sárospatak közelébe. Tudtuk, hogy a szép színes őszről már le fogunk csúszni, és hogy rövidek a nappalok, meg egyáltalán, mégis nagyon megdöbbentő volt, hogy amikor fél 5 tájban megérkeztünk, ( miután leraktuk a srácokat Ózdon) ott az erdő közepén már vaksötét volt.
Az erdő mélyén, a legközelebbi falutól még 5 km-re, a semmi közepén állt a hotel komplexum, de ezt leszámítva tényleg semmi, csak a csönd és a sötétség. Így is hirdetik magukat, hogy "ahol a csend kezdődik". És valóban. :-) Se térerő, se internet, a tévén is csak 3 csatorna jött. Először fura volt, jó lett volna rácsörögni a fiúkra, hogy mi újság, vagy ránézni az internetre, hogy eladtunk-e valamit, de azért túléltük.

Mivel nagyjából az egész napot az autóban ülve töltöttük, így sötét és az eső ellenére csak jártunk egy kört a környéken, és próbáltuk a sötétben kibogarászni, hogy mi merre. Végül az étterembe menekültünk az eső elöl, és bár még nem volt vacsora, de jó volt ott ücsörögni.


Másnap világosban is láthattuk azt, amit este nem, hogy pofás kis hegyek magasodnak körülöttünk. De a lelkesedésünket hamar letörte a csepergő eső. Gondoltuk is, hogy ebből nagy hegymászás nemigen lesz ma.

A hotel körül mindenfelé egy talán helyi művész fafaragványai vannak. Ez a szarvas éppen szembe nézett velünk, amikor kinéztünk az ablakon.

A hotelépület. A kastélyépület mintájára épült.

A hét vezér.
A kastély mellett van egy kis tó, amin lehet csónakázni. Ezt mi most kihagytuk. Mint ahogy a biciklizést és a szánkózást is.
A kastélyt svájci vadászkastélyok mintájára építtette gróf Károlyi László a XIX. és XX. századok fordulóján, és egykor magas rangú állami vezetők pihenő- és vadászhelye volt ez a világtól eldugott hely. 
A kastélyban be is van rendezve egy ilyen korabeli szalon, a falon körös-körül mindenféle kitömött állatok, amik elég félelmetesek voltak, szerintem. De a bútorok, különösen a hatalmas, faragott étkezőasztal, és az egész úri miliő nagyon-nagyon szép volt!








A teraszról pedig a tóra látni. A teraszt a szállóvendégek is használhatják, és klassz is lehet ott üldögélni, élvezni a napsütést, nézni a tájat, de ez a november közepi hétvége pont nem a kint ücsörgésre volt való. :-)



Mivel nem volt túl sok időnk, így reggeli után autóba is vágtuk magunkat, és Sárospatak felé indultunk, gondolván, hogy ki tudja mennyire lesz esős az idő, ha nagy gáz van, akkor Patakon majdcsak elütjük az időt.