2018. október 18., csütörtök

Kirándultunk

Hetek óta, amióta ilyen gyönyörűszép napsütéses ősz van, és amióta még a levelek is elkezdtek sárgulni és hullani, munkált bennünk, hogy menjünk ki a szabadba. Csak egy picit, csak egy szippantásnyit, nem is kell messze... De valahogy sosem jutott rá elég idő.
Aztán múlt hétvégén végre megembereltük magunkat, és irgumburgum, nem múlhat el úgy ősz, hogy ne látnánk legalább egyszer a színesbe borult hegyoldalt. Így hát vasárnapra időzítettünk egy kirándulást. Igazából az volt a fejünkbe, hogy ne menjünk nagyon messze, és csak egy kis túrát csináljunk, mert még annyi a dolog itthon délutánra, de végül csak sikerült belecsúsznunk egy nagy túrába. Persze nem bántuk meg, csak jól elfáradtunk :-)

Több alternatívát is mondtam vasárnap reggel, volt tényleg egész közeli, még városhatáron belüli sziklacsúcs, de végül mégiscsak a Pilis mellett döntöttünk, mert hát a Pilis, az mégiscsak Pilis, igazi hegy, igazi túra, igazi flow.
A tavasszal, amikor a Piliscsaba fölötti Dévényi Antal-kilátóhoz mentünk fel, akkor láttuk a szomszéd hegyen a Boldog Özséb-kilátót, ami a Pilis legmagasabb csúcsán áll. Egy mellettünk lévő pár férfitagja mutogatta akkor körbe, hogy mi micsoda körülöttünk, én meg füleltem, innen jött az infó, és az ihlet, hogy legközelebb majd oda menjünk fel.
Ez a legközelebb pedig most jött el.

Pilisszentkereszten parkoltunk, és innen indultunk föl a hegyre a zöld jelzésen. Hogy mennyi fölfelé az út, azt akkor nem tudtuk, elfelejtettem megnézni, kiírva pedig már csak jóval feljebb volt egy kereszteződésben, hogy onnan még 2.5 kili. Hát mentünk. Eleinte nagyon ráérősen, aztán kicsit kiléptünk, amikor rájöttünk, hogy ez hosszabb lesz, mint gondoltuk, majd megint lassan, amikor már fáradtunk.

A Megyeri-híd. Szerintem nagyon klasszul néz ki. 

Pilisszentkereszt, ahogy a parkoló autó mellől láttuk. 

Fölfelé

Színpompás
 A fiúk váltakozva kínlódtak, hol az egyik nem bírt jönni, hol a másik, pedig az út eleje igazán kényelmes sétaút volt, csak később kezdett el meredekedni és kövesedni.
Nagyjából félúton az úgynevezett László-kúpjánál tartottunk egy rövid pihenőt.

Alattunk Pilisszántó



Nagyjából innen kezdett el igazán emelkedni a hegyoldal. A nap is kisütött, szinte nyárias meleg lett.

 Marci hol valami bot miatt hisztizett, hol nem bírt jönni, vagy a kettő együtt. Végül a kanyargós fölfelé vezető utat elkezdtük a csapásokon levágni, mert úgy láttuk, hogy sosem fogunk felérni, ha ennyit kanyargunk. Na, ezek a rövid kanyarlevágások bezzeg tetszettek nekik, büdöskölkök.



A kilátó 2014 óta ékesíti a Pilis tetejét, és páratlan körpanorámában gyönyörködhetünk a tetejéről. Sajnos elég párás volt a levegő, így nagyon-nagyon messzire pont nem láttunk, de azért így is elég szép volt.


Távolban a Kevélyek

A tetőn egykori rakétabázis betontorzója látható. A lapos hegyhátról jó időjárás esetén kiválóan szemmel tartható volt a főváros légtere. A katonai objektum a '80-as évek elejére készült el  A titokban tartott bázison kb. 40 katona szolgált, mígnem 1996-ban végleg bezárták. ( természetjaro.hu)



Nem messze innen van egy siklóernyős felszállópálya. Már fölfelé jövet is találkoztunk a nagy hátizsákos emberekkel, lefelé menet meg pláne, akik jöttek föl a hegyre, hogy aztán lesiklóernyőzzenek. Mire leértünk a hegy lábához, addigra rengetegen röpködtek a fejünk felett, olyan szépek voltak!



 Lefelé jövet Milán felmászott a László-kúp tetejére, és onnan is körbekémlelt.


gondoltuk, nem ugyanazon az útvonalon megyünk vissza az autóhoz, amin jöttünk, hanem egy másikon, gondolván, hogy majd sikerül egy kicsit levágnunk egy nagy kanyart. Végül lehet, hogy azt a kanyart levágtuk, de valahogy nem oda érkeztünk,. ahová számítottuk, és  baromi sokat kellett visszagyalogolni a főút mentén az autóhoz. Ez már nem volt annyira kellemes, de végül épségben autóba szállt mindenki.
Végül a kis túrából egy majdnem 9.5 kilométeres nagy túra lett. Alaposan el is fáradtunk, mondhatom.


Heti fő hírek

A hét híre, ha nem a hónap híre, hogy ma megérkeztek a festők! Tadammm! Mégiscsak van némi remény, hogy mire beköszönt a fagyos tél, addigra felkerülhetnek a radiátorok a falra, és nem fogunk megfagyni. Hogy karácsonyra be tudjuk-e már lakni az egész lakást arra inkább nem is gondolok, nincsenek messzemenő álmaim, szoktam mondani, hogy minden napnak a maga baja, egyelőre örülünk a festésnek. A festőgárda ugyanaz, akik már jártak itt gipszkartonozni, alapvetően rendes megbízható, dolgos emberek, szépen megcsinálták a gipszkartont is. De hogy fél 8 után érkeztek, de 8-kor, amikor visszafelé jöttem az oviból, ketten már az ablakban dohányoztak, ez számomra érthetetlen. De hát apróságokon nem akadok fenn. Bár az előbb, mikor a konyhában voltam, épp elcsíptem, hogy kérdezte az egyik melós a főnit, hogy hány kávészünetet szoktak tartani. Mindezt 10 órakor, másfél órával munkával és 4-5 cigarettával és megszámlálhatatlan káromkodással a hátuk mögött. ( nem azért káromkodnak, mert vmi nem jó, alapból benne van a mondatszerkesztésükben egy-két b+ minimum , a mondat elején és a végén, plusz egyéb fűszerek) Ha nem káromkodnak, akkor zenét hallgatnak. Mikor mit, attól függ, ki választ zenét, túl vagyunk már egy fél órás tüctüc blokkon, és szólt néhány 60-as, 70-es évekbeli sláger is, az imént pedig Azok a boldog szép napokat énekelgetett az egyik, csak úgy, zenei aláfestés nélkül. Egyelőre nem döntöttem, melyik produkció jutna tovább.
Azt mondják szombatra kész. Én azért nyugtával dícsérem majd a napot :-)
És még a burkolónak is van még egy köre, ki tudja mikor.
Így viszont, hogy újra beindultak a munkálatok, beleáshatjuk mi is magunkat a részletekbe, úgymint függönykarnis, kapcsolók, lámpabúrák, szaniterek, hogy mire a festés kész, és lehet villanyt szerelni minden meglegyen.


A másik héthíre, hogy az oviban ablakcsere van! Igen, most októberben. Nem, nem az 5 hetes nyári bezárás alatt, mégcsak nem is a nyári szünetben, amikor töredék gyerek jár csupán oviba, és 2 csoportnyi szokott kábé összejönni a 8ból, és még csak nem is a jövő heti őszi szünetben, amikor ugyancsak sokak nem járnak, és egyszerűbb a gyerekek elhelyezése, hanem most, 2 héttel a szünet előtt.
Már amikor mondták, hogy október, és hogy no para, mert egyik nap kikapják a felső szintet délelőtt, délután berakják az újat, majd másnap ugyanígy az alsó szinttel is végeznek, szóval igazából csak 2, max 3 nap kellemetlenség pakolással együtt, és arra az 1-2 napra az éppen aktuális csoport leköltözik a tornaterembe. Elképzelésnek mondjuk nem volt rossz. Már ekkor eléggé szkeptikusak voltunk szülők és óvónők karöltve, mondván, ismerjük mi azt az 1 napot.
Most ott tartunk, hogy múlt hét szerdán egyszer csak leparkolt az ablakos autó az ovi előtt délután, és elkezdték a tornaterembe. Mert ugyebár arra nem gondolt senki, hogy azt a rengeteg ablakot hová tegyék le. Így a tornatermes csoportszobás elképzelés már a munka megkezdése előtt kukában landolt. Lett az, hogy csütörtöktől az emeleti csoportok a földszinten vendégeskednek, igaz ugyan hogy némileg csökkentett létszámban, mert kérték persze, hogy aki tudja, ne vigye oviba a gyereket, na de hát akkor is. Marci sem volt péntek-szombat-hétfőn. Hétfőn délután írt az óvónéni, hogy keddtől várják a gyerekeket, mert egyrészt nem várható el senkitől, hogy hetekig oldja meg a gyerekek elhelyezését egy nyári szünet után, másrészt a kisépületben az egyik nagyobb iroda-raktárszerű helyiségben kialakítottak egy átmeneti boróka csoportot. Ami kicsi ugyan, de mégiscsak külön vannak, és nem kell vegyülni idegen gyerekekkel, és mégsem annyira zsúfolt, és külön jó, hogy messze van a munkálatoktól, tehát nem a gyerekek feje fölött építkeznek napokig.
Így vagyunk most. Marcinak amúgy tökre bejön a kisépületben a kis csoport. Azt mondja szívesen maradna ott örökre. Nekem meg nosztalgia minden nap, mert Máté meg oda járt.


A többi csak a szokásos rohanás. Mindig van vmi.

2018. október 15., hétfő

Nyúl Péter

Marci a nyáron nagyon rákapott a Nyúl Péter filmre. Szerintem nyolcszázhússzor is láttuk már. tudtam, hogy megy a bábszínházban is a Nyúl Péter, de én a színházi jegyvásárlásokról rendre le szoktam csúszni, mert fogalmam sincs, mikor kezdenek el jegyeket árusítani, amikor meg eszembe jut, hogy kéne menni, akkor már általában sehol nincs hely. Vagy nem annyi. Vagy nem akkor. Szóval, mikor véletlenül megláttam, hogy valaki árul erre jegyeket, gyorsan le is csaptam rá. Akkor még azzal számoltam, hogy a nagyok majd ezen a dolgozós szombaton úgyis iskolában lesznek, milyen klassz Marcis program lesz ez. Aztán idővel kiderült, hogy nem mennek a nagyok sem iskolába, így végül Milánnal és Marcival mentünk színházba. 
Kicsit aggódtam, hogy nehogy Marci túl sokat várjon a színháztól, valami mozifilmhez hasonló lüktető látványt, és nem győztem elégszer hangoztatni neki, hogy ez bábszínház lesz, nem mozifilm, ugye tudja! 
Aztán a félelmem alaptalannak bizonyult, mert nagyon-nagyon szuper volt az előadás, egyáltalán nem volt gagyi, nem volt bébis, még Milán is nagyon élvezte, pedig ő még nálam is szkeptikusabb volt, noha ő akart jönni, nem én mondtam neki. Szóval klassz volt nagyon! 
Ráadásul Marci hozta a nyuszikáját is, amivel az oviban szokott aludni, és ami pontugyanolyan volt, mint a bábszínházas nyuszik! ez nagyon tetszett mindannyiunknak! 





 Íme. Pont, mint a színházban :-)

Az előadás egyébként nem volt olyan rövid, 90 perc egy szünettel. Az első rész egész hosszú volt, és az a film története volt. A második rész pedig a felnőtt Nyúl Péterről szólt, de ez már igazán nyúlfarknyi volt :-) Jól éreztük magunkat! 



És bár tudom, hogy gyerekelőadás, és nem is vártam néma csöndet, mégis eléggé zavart, hogy folyamatosan ment a beszéd a nézőtéren. Nem sutymorgás, hanem beszéd. Eleve volt egy csomó oda nem való korú gyerek, volt, aki alig tudott még járni pl. Igaz, hogy a színlapon 3+-osnak van jelölve a mese, de szerintem egy épphogy 3 éves nem tud 90 percet végigülni, és érdeklődve figyelni. Nem is tudtak, kábé az első 10 perc volt az, amikor még figyeltek, aztán ment a nyüzsi, a székremászás, a szülők meg fennhangon csitították őket, és sorra ismételgették a gyereknek, hogy mi zajlik a színpadon, és ismételgették az imént elhangzott sorokat. 
Volt egy gyerek, aki a lámpaoltás után 5 perccel elkezdett ordítani, hogy ő fél. Nem, nem vitték ki, ordított vagy 15 percet fejhangon. Aztán kicsit világosabb lett, és akkor abbahagyta, majd újrakezdte. Szerintem ekkor vitték csak ki. 
Mögöttünk, a kislány, a kezdés utáni második percben, úgy, hogy majdnem utolsónak furakodtak be középre, közölte, hogy bepisilt. Nem, nem vitték ki, csak az anyuka ment ki és haza, hogy hozzon csereruhát. Addig a gyerek ott ült a plüss széken a pisis ruhájában. ( Gondolom örültek a délután jövők neki) Na hát ilyenek voltak még... Szerintem öregszem, mert egyre jobban idegesítenek az emberek....


Végül a kedvenc nyúlpéteres zeném :-)

2018. október 10., szerda

Dolgok, amiket nem értek

- Ha Máténak be van írva az ellenőrzőjébe, hogy pénteken fél2-kor eljön a suliból, mert hegedűje van, akkor a délutáni tanulószobára miért kap hiányzást. Azóta Máté kérésemre jelezte a problémát Lilian néninek, ( gondoltam, hogy írok az üzenőjébe, vagy hogy hívják ezt felsőben, de elhagyta/nincs meg/nem találja, szóval rábíztam, hogy akkor intézze el a saját ügyét) aki azt mondta keine panik, orvosolja a problémát, ki fogja törölni, és István bácsinak is fog szólni. Reméljük így lesz, mert a hiányzás még mindig bent figyel az e-naplóban. 
- Ha Milánnak részleges felmentése van a tesi alól, ami leginkább a futásra-ugrálásra és hasonlókra terjed ki, akkor hogy a búbánatban kerül be egy ötös az e-naplóba 2000 méteres futásra? ( Közben viszont eszembe jutott, hogy lehet, hogy ajándékba kapta, mert volt vmi sportnap, ahol volt vmi futóverseny, amin Milán nem vett részt, mert furulyája volt. No meg fel is van mentve futásból. Szóval, lehet, hogy az. Nem tudom.) 
- A héten mindkét gyereknek be kellett küldeni 300 ft-ot az október 23-i iskolai ünnepségre. ( mivan????) Azért, mert valami színházi társulatot hívtak meg, hogy méltóképpen tudják megünnepelni az október 23-át. Hát öööö.... Lilian néni azt mondta, hogy nem várhatunk el még egy olyan produkciót, mint amit tavaly Mátéék csináltak márc.15-re, mert nincs erre kapacitás. Hát öööö.... nem akarom elhinni, hogy nincs az egész alsóban, vagy akár felsőben, egy olyan osztály, vagy pár gyerek, aki elő tudna adni egy 20 perces műsort pár verssel. Jó, oké, Angéla néni lelkesedése és lendülete valóban pótolhatatlan, na de nem is az az alapszint. Ő ezen a téren nemhogy maximalista, hanem maxmaximalista volt. 
- Nem értem továbbá, hogy ha felénk, szülők felé, és a gyerekek felé elvárás, hogy a gyerekek pontbanidőbentizenhéttizenötkor ott álljanak a focipálya közepén átöltözve glédában, akkor az miért nem reális elvárás részemről, hogy akkor az edzésnek is legyen vége a kiírt 18.30-kor? Miért kell még 25-kor nekiállni csapatot osztani, és lejátszani a vaksötétben még 3 körmeccset, és miért kéne nekem ehhez ujjongva tapsolni, miközben tudom, hogy még 25 perc hazáig az út, tehát ha jól meghúzzuk, akkor esetleg negyed8-ra otthon is vagyunk, úgy, hogy a gyerekek  pont 12 órával azelőtt léptek ki a kapun. 
- Azt sem értem, hogy egy 3-dikos gyerek hogy bóklászhat tökegyedül biciklivel, házról-házra járva, hogy melyik haverjához mehet be épp csövezni. Milán egyik osztálytársa még a nyár elején ideszokott, úgy, hogy szinte bármikor beállított, délutáni pihenés közben, vasárnap délután, akármikor. Aztán elkezdődött a tanév, és azt hittem már leszokott róla, de most is fel-felbukkan időnként. Ami nem lenne baj, tényleg. De akkor is zavar, hogy csak úgy beállít, az anyja azt sem tudja, hol van éppen, mert csak az van neki megmondva, hogy mikorra menjen haza, és nagyon durvánforgalmas utakon látom ám sokszor keresztültekerni. Bennem mindig az van, hogy mi van ha itt történik valami vele, azt sem tudom, hogy érjem el az anyját... Nekem ez nagyon fura, mert akikkel mi igazából össze szoktunk járni, azokkal mindig előre megbeszéljük, hogy melyik nap mehetnek-jöhetnek a gyerekek, vagy hogy mikor megyünk ki együtt a pályára. Nem sózom csak úgy oda senkire a gyerekeimet, anélkül, hogy meg ne kérdezném, hogy nem zavarnak-e. 
- Nem értem továbbá, hogy ha a szomszéd építkezés autói, fuvarozói, akármijei be tudnak csöngetni akkor, amikor egyszer épp a ház előtt áll az autónk, és pontakkor jön valami betonkeverő és nem fér el, akkor miért nem tudnak ugyanígy becsöngetni mondjuk előző nap, amikor kiderül, hogy nagyobb autók fognak a házunk előtt parkírozni órákig, hogy mondjuk megkérdezzék, hogy nem okoz-e esetleg gondot, ha elállják a kocsibejárót. Az elmúlt 3 hónapban erre még nem volt példa. Mármint, hogy szóltak volna, hogy bocs. Vagy lehet-e. És akkor a házunk előtti fa alatti ebédelgetésről már nem is beszélek... 


Na... szerintem lejött, hogy nem vagyok még mindig csúcsformában :-D Pedig egészségileg már 85%-on is vagyok talán. De majdcsak alakul ez még, és akkor én sem leszek ennyire zsémbes. 

2018. október 3., szerda

Ezek vannak

- A legelső ami eszembe jut, hogy hetek óta nem bírok kilábalni a náthából/betegségből/dögvészből, nem tudom. Vannak órák, amikor már-már elhiszem, hogy jobban vagyok, és de jóóóóó, de aztán estére ugyanúgy megint ledönt a lábamról, és dugul az orrom, feszít a fejem, vagy fulladok a köhögéstől vagy nem, és az egészhez társul a permanens betegséges rossza közérzet. Emiatt nincs jó kedvem, és a mindennapos anomáliákat is nehezen viselem, rugalmatlan vagyok, dekoncentrált és morcos. Pedig nem jó ez így, mert még csak most kezdődött szinte a tanév, hol van még a vége... 
- A gyerekek is voltak betegek, mind a hárman töltöttek itthon pár napot, ők meg is gyógyultak 3 nap alatt kábé.
- A hét híre, ha nem az évszázadé, az az, hogy Mátéék végre kaptak szekrénykulcsot!!!! Hogy mi tartott kerek egy hónapig, azt ne is kérdezzétek, nem tudom... Igyekszem a mának élni, és örülni, hogy végre van!!!! Így egy sor kellemetlenségtől megszabadultunk, úgy mint a mindennapos tesicucchordás, a fölösleges könyvek hazacipelése pl. szolfézsholmi, technikakönyv, ilyesmi... És végre nem húzzák magukkal a kabátjukat teremről teremre, ami télvíz idején azért nem utolsó szempont. 
- Milán minden nap bentfelejt egy ruhadarabot, hol egy kardigán, hol egy kabát, hol nem cserél cipőt. Ha ott helyben a suli előtt ez feltűnik, akkor visszaküldöm, amin ő vérig sértődik, és hazáig duzzog. Ha rohanunk, és nem tűnik fel, akkor csak másnap reggel realizálódik, hogy hopp megint bent maradt egy kardigán/pulcsi. Így most már van bent egy kisebb gardróbnyi felsőruházatunk. Időnként, mikor beszabadulok a folyosóra, akkor összekapkodom innen-onnan Milán alkatrészeit. Számomra döbbenetes, hogy egy ilyen jó képességű gyerek, aki okos, ügyes, ennyire nem képes figyelni a dolgaira. Ő maga is bevallja, hogy ő nem ismeri meg a saját ruháit, reggel leveszi, és kész... törlődik, hogy miben ment el itthonról... A tolltartójában halomban állnak a ceruzák, nincsenek a helyükre szépen  bebújtatva, ha én nem hegyezem ki, akkor senki, ha nem teszem bele az uzsisdobozába a szendvicsét, csak simán a kezébe adom, akkor tuti nem teszi bele, csak odabiggyeszti a táskája tetejére, úgy, hogy alatta ott figyel az üres doboz... Szóval nem értem... közben meg az iskolában a 4/5-ös matekdogára ír egy javítót, de közben ha tanulni kell, azt utálja, és nem csinálna egy betűvel sem több házit, mint amit feltétlenül szükséges. Emellett Máté, aki sokkal szeleburdibb jellem, mint Milán, az ő asztalán sokszor pöpec rend van, a ceruzái vigyázállásban állnak, és újabban sokszor meglep, hogy az ágya végében találom könyvvel a kezében...  aztán mikor már épp megdicsérném, vagy közvetlenül utána, szempillantás alatt le tud menni kutyába... ááááá.... 
- Mindeközben Marci... egyik hétvégén Mátéval azt játszották, hogy ő volt a kutya, Máté meg a gazdája. Az ágy végében készítettek is egy kutyafekhelyet, hogy ott lesz Folti helye. Folti=Marci. Cukik voltak, és elvoltak ezzel egy darabig. Csakhogy Marci benneragadt a kutyalétbe, és azóta is sokszor azt játssza, hogy ő Folti, a kutyusunk, és vakkantgat, csahol, én meg megvakargatom a füle tövét, Máté meg fordít, hogy Folti müzlit kér, Folti éhes, stb...  Nem tudom, hogy ez mennyire normális... egyelőre az oviba még kisfiúként megy, úgyhogy nem akarom túlgondolni ezt egy egyszerű játéknál, de néha azért átmegy a fejemen, hogy szegénykém, lehet, hogy nem kap elég figyelmet... ( haha... most beírtam a gugliba, hogy a gyerek kutyát játszik, és ki is dobott egy ilyen kérdést, hogy " aggódjak-e, ha a 7 éves gyerekem kutyát játszik?" úgy tűnik nem egyedi az eset. A válaszadók ezt normálisnak gondolják amúgy. Én még bizonytalankodom. ) 
- A lakás... mondtam már, hogy a gázművek rábólintott a fűtésrendszerre??? Úgyhogy most igazából tényleg a festőre várunk, aki MAJD szól, hogy MAJD mikor tud jönni. Khmm... A "majd" a kedvenc szavaim egyike. Ott van a "mindjárt" és a "bármikor" mellett közvetlenül. 
- Milán hétvégén szülinapi buliba hivatalos. Jó pár hete kérdezte az anyuka, hogy jó-e nekünk az okt.6, és akkor nem tűnt rossznak, most mégis inkább visszakoznék, mert elég tehernek érzem. Ráadásul gigajátszóházas történet, és valamiért nekem úgy jött le, hogy nem nagyon szeretnék, ha csak úgy betolnám oda a gyereket, aztán meg elhoznám, pedig... nem sok kedvem van félig betegen egy zajos játszóházban tölteni a szombat délutánomat. ( egyébként is utálom a játszóházakat, pláne mikor kint is lehet lenni a jó levegőn) ráadásul bevágták a szombat legközepébe, és még csak nem is ismerem ezt a gyereket, de még a meghívottakkal sem vagyunk mi annyira jóban, szóval ááááá púp a hátamra. Igazán nem is értem, hogy miért kapott Milán meghívást, ő sem nagyon vágja, mert ő sem tartja annyira jó haverjának D-t. Kérdeztem Milánt, hogy mivel lepjük meg, de fogalma sincs, mert azt mondja szerinte a D. nem annyira Minecraftos, mint azok, akikről én azt gondoltam, hogy neki jó barátai, focizni sem szeret annyira, és igazából nem is jár Milán szerint sehová. Az anyuka sem túl együttműködő, mert mikor tippet kértem tőle, igazából én könyvet szeretek venni ilyen esetekben, mert hát mi lehet jobb dolog egy jó könyvnél, szóval mikor kérdeztem, hogy milyen témában gondolkodjak, akkor azt a választ kaptam, hogy hát D. nem igazán szeret olvasni.... hát b...us... nem ez volt a kérdés, majd megszeret. :-) na jó nem vagyok gonosz. Szóval most ötlettelen vagyok teljesen, úgyhogy nem kizárt, hogy csakazértis könyvet veszek! Had szeressen meg az a gyereke olvasni! 
- Na jó, elég vitriolos vagyok, tudom. A betegség teszi. De majdcsak úrrá leszek most már rajta. 

2018. szeptember 24., hétfő

Megvagyunk

És még csak át sem alakultunk, sajnos. Bár nem tudom milyen formában lenne most épp jó. Talán egy téli álmot alvó medvével egész jól tudnék azonosulni.


Hogy miért ritkultak már megint meg a bejegyzések... hát erre több okot is tudnék találni, ha keresnék.

Hosszas betegség után, mégis nagyon váratlanul a hónap elején elveszítettük Feri édesanyját, Mamit. Nehéz és fárasztó hetek voltak ezek, az aggodalom, a remény, a bizonytalanság, majd pedig az elvesztés fájdalmával telített napok. Nehéz szavakba önteni azt a szomorúságot, ami fel-felüti a fejét, amikor kibontunk egy Mami baracklekvárját, és arra gondolok, hogy vajon hány üveg lapulhat még a kamrapolcon, arra várva, hogy mint egy szelencéből kieressze magából a Mami melegségét, oltalmazó szeretetét, vagy amikor megbontom az utolsó üveg paradicsomlevet, amit ő rakott el, és abból készül az ebéd, vagy amikor céklát reszelünk a salátába, és tudjuk, hogy Mami is hogy szerette. De ott  van a világbajnok borsóleves galuskával, amit csak a Mami tudott olyan istenifinomra főzni, és minden szombaton az volt az érkezési ebéd. Vagy a tarhonyás csirke, vagy a kópécsirke, ami a Mami találmánya, és ár lehet reprodukálni, de utánozni nem. 
De mindig a kezünkbe akad egy felvarrt nadrágszár, egy megigazított ing, egy párnahuzat, ami a kezei közül került ki, és amik most itt maradtak nekünk.... 
Nagy űr maradt utána, nem tudjuk befoltozni....

Máté a hétvégén rendet rakott az íróasztalán, és a fiókjában valahol mélyen talált pár levelet, amit a Mami írt neki még egyszer régebben. Egy időben rákapott Máté, hogy levelet írt a nagyszülőknek, jó gyakorlás volt ez, és örömet okozó, Mami pedig ahogy ereje engedte visszaírt neki. Akkor csak egy levél volt ez, ami elolvasás után a fiók mélyén landolt. Most Máté megtalálta, és kérdezte, hogy hová tegye, hogy ne vesszen el, hiszen ezeket még a Mami írta neki. 
Milánkám a közös keresztrejtvényfejtést, sudokuzást fogja hiányolni leginkább. Jó partnere volt ő ebben a Maminak, és ott, vele, mindig kedve volt rejtvényt fejteni, ment a Mamihoz, hogy mikor tudják majd csinálni, de itthon például soha nem venne elő egy rejtvényt. Semmilyet. Mert azt mondja, hogy rejtvényt fejteni azt a Mamival jó.
Abban a szűkös időben is, amit ott tudtunk tölteni, mindig jutott egy picinyke kis szeretetidő minden unokára, egy kis beszélgetés, egy kis rejtvényfejtés, egy kis olvasás, vagy közös hintázás, kutyasimogatás. Csoda volt ez a javából. Igazi csoda.  Megismételhetetlen, és csak nyomokban utánozható. 

" Ne várjatok többet tőlem, 
Kis erőmből adtam bőven, 
S akad abban amit adtam, 
egy parányi halhatatlan."


Mátékámmal. Mindig a mosolygós Mamira fogunk emlékezni.


---------------------------------------------------------------------------------------------------------

Így indultunk hát neki a tanévnek, és álltunk elébe az új feladatoknak, amik önmagukban igenis értékesek, és nincs nap, amikor ne akadna valami tennivaló, valami bosszantó, valami örömteli, vagy megmosolyogtató, mégis a jelentősége annyira eltörpült, hogy szinte már nem is lett fontos...

Pedig az iskolában zajlik az élet. Mátéék még mindig nem kaptak szekrénykulcsot, ami most, hogy már kabátos idő van, eléggé bosszantó tud lenni. Nehezen tudom követni egyelőre, hogy miből mennyit haladnak, hogy mikor lesz dolgozat, stb... bár én rendre figyelmeztetem minden egyes nap, hogy tanuljon már valamit, ő rendre azt válaszolja, hogy mindent tud. Hogy mi az a minden, az meg majd dolgozatnál kiderül.
Milán hasonlóképpen kínlódik, pedig ők már elkezdték az év elejei felmérőket írni. A próbamatekon ordas hibákat vétett, mert figyelmetlen és kapkod. Most próbálom meggyőzni, hogy akkor sem fog jobb jegyet kapni, ha ő végez elsőnek, úgyhogy nyugodtan töltse csak ki az időt, és olvassa el figyelmesen a feladatot.

Az első betegséghullámon is túl vagyunk, pedig még csak most jön a hideg ősz. Marci nem hiszi el, hogy nem lehet már focigatyában és mezítláb csak úgy lerongyolni a kertbe. Ma reggel elég mérges volt rám, amiért kabátot erőltettem rá.

De hogy valami jót is mondjak... a lakás készül, alakul, ha nem is villámlépésekkel, de halad. fűteni ugyan még nem tudunk, ami napról-napra fájóbb pont lesz, de legalább a gázművek elfogadta a kivitelezést, majdnem kész vannak az átjárók, most kellemes huzatos és visszhangos a lakás, és poros. A konyha szanaszét, az előszoba úgy szintén, de az nem annyira lételem. De ha a festő valamikor ide tudna jönni a nem túl távoli jövőben, és kifestené a kecót, hogy aztán fel tudjuk szerelni a fűtőtesteket a konnektorokat miegyebeket, akkor már egészen célegyenesbe is kerülnénk pikkpakk. De addig még van egy betonozás itt, egy kis falazgatás ott, fölsöprés, felmosás végtelenítve... De látszik már kicsit a vége a történetnek... most, hogy megvan az összenyitás, most olyan nagy lett a belátható tér... klassz lesz majd végigkiabálni a lakást, hogy "gyerekeeeeeeek, vacsooooooraaaaaaa!"

Nincs még teljesen kész, Feri még vakolgat itt-ott, a túloldal még fólia alatt van itt-ott, de már olyan, mintha...


2018. szeptember 13., csütörtök

Formálódik

Lassan a második hétnek is vége, és egyáltalán nem üdítő, hogy kábé olyan fáradtak vagyunk mindannyian, mintha már legalább december közepét taposnánk. Valahogy nehezen állunk át, pedig az igazi menetrend még be sem indult...

Ami jó, és amit sikerként könyvelek el, hogy sikerült jól beosztani a zeneórákat, és egy napon egy időben tudom őket vinni. Kedden fél4-re mennek, ez sima ügy, 3-kor megyek értük, lerakom az egyiket, lerakom a másikat egy iskolával arrébb, majd felveszem az egyiket, felveszem a másikat, és összeszedjük Marcit. Ekkor otthoni tanulás van.
Pénteken viszont 2-re megyünk, itt már volt egy plusz köröm, hogy Máté had mehessen le korábban ebédelni, ne csak fél 2-kor, de azt mondták semmi akadálya, majd írjam be a füzetébe. Pénteken viszont visszaviszem őket a suliba, tanulóidőre pont visszaérünk, utána meg szolfézsuk van, egyiknek-másiknak. Ez a nagyobb szívás, mert pont  45 percnyi idő van a kettő között, ami várakozni sok, hazamenni-visszamenni kevés. Ugyanez van szerdán is. Talonban van még, egyelőre csak fejemben érlelgetem, hogy Máté szolfézsnapokon esetleg hazaslattyoghatna egyedül, csak hát ssötét van, meg este van... de majd alakul valahogy ez is.
Ami még nem tisztázott az Milán úszása, ebben még az is csavart egy kicsit, hogy a korábbi oktatója, akivel már félig leegyeztettünk mindent, na az felmondott, úgyhogy majd újra fel kell vennem a kapcsolatot az uszodával. De még körbenézek más helyeken is, hogy milyen időpontokkal tudok mahinálni. Nincs túl sok szabad lehetőségünk. És lehet, hogy Marcit is jó lenne vízbe dobni most már, pláne, hogy a Balatonnál már szinte egyedül megtanult úszni. Na jó, a technikáján még van mit javítani, de olyan kis cuki volt :-)

---------------------------
Az a baj, hogy van, hogy háromszor, négyszer is leülök egy bejegyzés mellé, mire végre befejezem... mint most is... és közben elfelejtem, hogy mit írtam már le...

Máté beválogatódott Lilian néni természetismeret szakkörébe/versenyfelkészítésébe/fakultációjába, nem tudom mi a hivatalos elnevezése a dolognak. Már első nap mondta Máté, hogy szerdán 2-től fél4ig ne szervezzek neki semmit, mert L. nénivel versenyre készülnek. Nem értettem már akkor sem, hogy kerül Máté ebbe a csapatba, nem azért mert nem tartanám képesnek rá, hanem egyszerűen csak úgy gondolom, és az eddigi eredményei is azt mutatják, hogy dráma-versmondás-szereplés, azaz humán vonalon  talán erősebb picit, ha másért nem hát a lelkesedés miatt. De hát beválogatódott, így hát megy szerdánként szakkörre, és egyelőre nagyon lelkes, és tetszik neki. Hahaha... csak akkor még nem tudta azt, amit én közben megtudtam L. nénitől, hogy nem lesz ám itt elég az, hogy eljárogatunk szerdán órára, hanem azt a töménytelen mennyiségű anyagot, amit ő ott kioszt, na azt hétvégén, esténként, kinek hogy, na azt be kéne vágni átólzettig. Hát ööööö.... És hogy akkor ebben azért kérné az együttműködésemet. Az enyémet. Is.
De csak bökte a csőrömet, hogy hogyan került Máté ide, megkérdeztem, mire azt mondta L. néni, hogy hát ő beszélt Angélával a gyerekekről, és Angéla javasolta, merthogy Mátéban van még kiaknázatlan lehetőség. Hát az van, ez tény. az meg másik kérdés, hogy mennyire hagyja kiaknázni :-) Szóval most itt tartunk. Tegnap már haza is hozta az első "pakkot", kb. 20 fénymásolt oldalt mindenféléről, nemzeti parkok, életrajzok, milyen növények vannak a pénzérméken, azok tulajdonságai, ilyesmi, de csak átfutottam... izgi lesz, azt meg kell hagyni.

Milánt egyelőre Lük szakkörre küldöm, de az ő ügye még képlékeny az úszás/gyógytorna miatt. Angéla néni nagyon nyomta Mátééknak a Lüköt, igaz, abban Máté nem volt benne sokáig, de az osztálytársa pl. országos Lük versenyt is nyert. Orsi néni nem csinál ilyesmit, a szakkört a párhuzamos osztályfőnök tartja, de nekem ő is szimpatikus, remélem be fog jönni Milánnak is.

Holnap kezdjük a zeneórákat! Remélem zökkenőmentes lesz.

Marcikám szegénykém pedig egyelőre keresi a helyét az oviban. Sajnos majdnem minden jó barátja elment idén iskolába, aki pedig maradt, az hol van, hol nincs. De remélem, hogy talál majd magának valaki társat.



2018. szeptember 6., csütörtök

Iskolás, orvosos, oltásos

Az, hogy holnap péntek, azért már egészen jól hangzik.
Az első iskolai hét mindenkit eléggé elfárasztott. Milánt talán nem annyira, de Máté totál kész van... pedig még nem is indult be igazán a gépezet. A zeneórák mikorját elvileg hétfőig megtudjuk. Mindkét tanárnak elküldtem egy csinos exceltáblában színes betűkkel, hogy mely időpontoknak örülnénk nagyon-nagyon, melyiknek kevésbé, és mik a teljesen nem jók. Plusz mindegyiknek írtam mellé pár szerintem nem túl rámenős, de alsóhangon olyan légyszilégyszi hangvételű levelet, hogy minek örülnék én, mint szülő nagyon. Mégpedig annak, ha legalább 1 órát össze tudnánk szervezni a héten, hogy ne kelljen 4 napon a ligetbe mennem, hanem csak 3-on. Máris jobban hangzik, nem?
Ha ez meglenne, akkor ezen felbuzdulva Milánt el tudnám vinni hétfőn gyógytornára, míg Máté focizik, csütörtökön pedig úszni, míg Máté focizik, és akkor meg is veregethetném a vállam gyakorlatilag. De nyilván lesz ebben pár kanyar és bukkanó, mert túl szép lenne ez így.

Ma összefutottam L. nénivel ( Máté új ofője)  a sulifolyosón, és ha már így alakult, gondoltam csak rákérdezek, hogy mi van ezzel a szülőivel, nem kedden kéne-e esetleg lennie... Azt mondta nem, mert hétfőn felsős szülői van, kedden meg alsós, úgyhogy ő mossa kezeit. De még gyorsan ledarálta, hogy mondta-e Máté, hogy természetismeret versenyre fognak készülni szerdánként (mondta, bár nem értettem, hogy mi alapján válogatódott be a keretbe Máté, de bánja kánya, a pozitív megkülönböztetésnek nem vagyok ellensége) Szóval ezt gyorsan eldarálta, meg még rábízott pár dolgot Mátéra, hogy mit olvasson el, és hogy akkor ezmegaz... Máté mondta az első nap, hogy Lilian néni pontolyan, mint Angéla néni, és hogy még ugyanazon a napon is születtek. Hát tényleg pont olyan. Még szerencse, hogy megedződtem már Angéla néni pezsgésén :-)

Ja, a szülői. Aztán bármennyire is azt mondtam, hogy akkor elengedem ezt a gondot, mégiscsak írtam Milánék facebook csoportjába, hogy most akkor mi van? Nem kedden kellene-e lennie annak a szülőinek. Amire azt válaszolta Orsi néni, hogy hát úgy volt, de nem kapták meg a keddet, így minden szülői egy napon van. Most mi van???? Azóta próbálom keresni ebben a logikát, és megérteni. De mindegy amúgy tényleg. Igazából meg is lehetne szüntetni az ilyen összeröfiket, mert a tudnivalókat úgyis át lehet tolni emailen, a kitöltenivalókat úgyis hazaküldik, vétójogod meg úgy sincs, szóval igazán felesleges időpazarlás az egész tanárnak-diáknak.

Na de nem is erről akartam írni tulajdonképpen, hanem arról, hogy Milánnal ma voltunk kontrollon a lábával. Időpontunk volt 11.45-re, így a suliból mentünk a 3. óra után. A busszal, amire felszálltunk 1 megállót kellett volna menni, mert gyorsjárat volt, erre egy köztes megállóban mindenkit leszállított a sofőr, hogy akkor neki most el kell mennie metrópótlónak, bocs. Nem értettem, hogy miért egy járatban lévő buszt irányítanak át... utána 5 percet vártunk egy olyan buszra, ami megáll abban a megállóban, míg 3 másik gyorsjárat elsuhant az orrunk előtt. Szuper! Végül Végszóra, pont 11.45kor húztunk sorszámot. Persze nincs ennek jelentősége a magyar egészségügyben, csak Milán nagyon rá tud parázni, hogy el fogunk késni, és mi lesz, ilyen szempontból kicsit kényszeres. De hát nem lehet innen elkésni... mert utána ültünk még egy jó fél órát, amíg adtak egy beutalót rtg-re. azzal felmentünk az elsőre, ott ültünk még egy fél órát kb., amíg behívtak, majd visszamentünk az ambulanciára, ahol megintcsak ültünk valamennyit mire végre bejutottunk. Két ülés közben azt is megtudtuk, hogy a Miorvosunk nincsen itt, mert tanulmányi úton van, nem is lesz majd csak januárban. Gondoltam is magamban, hogy őt se látjuk már többet... ( a nőgyógyászom is így kezdte, akinél a kicsik születtek, aztán vissza se jött. ) 
A lényeg, hogy szépen javul Milán lába, kell még tornáztatni, nyújtani az oldalsó izmokat, hogy még jobb legyen a hajlíthatóság, de tulajdonképpen minden úgy halad, ahogy kell neki. Hogy mikor veszik ki a tartólemezeket, azt nem tudta vagy nem akarta  megmondani ez az orvos, úgyhogy egy darabig még ezzel kell együtt élni. Bár fél év múlva kéne következő kontrollra menni, de csak áprilisra kaptunk időpontot.

Marcival pedig oltáson voltunk délután. 6 évesen! És bár nyávogott egy sort, hogy nem akar oltást kapni, meg különben is ő már elmúlt 6 éves, meg így meg úgy, de azért bátran jött, amikor jönnie kellett, és hősiesen viselkedett. Az is kiderült, hogy a 3 kiesett foga mellett már szinte mind a 4 hátsó őrlője is kint van, szóval tele van csontfoggal a szája. Kapott is matricát, meg bátorság oklevelet, amire nagyon büszke volt! Jajj, olyan nagy fiú már!

2018. szeptember 5., szerda

Tanévkezdés

Azért az olyan gáz, hogy rendre minden iskolakezdéskor, az első nap, amikor még egyébként is a plafonra kívánja mindenki az egész reggeli hajcihőt, amikor a régi rutin már rég elfelejtődött, de az új meg még nincs meg, amikor nemcsak arra kell figyelni, hogy fel legyenek öltözve a gyerekek, hanem még arra is, hogy húúú, ünneplő, de akkor csereruha is kell, azta meg még uzsonna is???, meg ez meg az, pedig igencsak leredukáltam már az évek során az első napon vivendő dolgokat, gondolván, hogy az A3-as színes kartonra csaknem az első napon lesz szükség, mind a 30-ra, meg ilyesmi... szóval mikor az egész reggel egy fejveszett kapkodás, és mindenki álmos, meg pont az a mese megy a tévében amit szeretünk, na akkor még észrevesszük, hogy esik az eső!!! Minden egyes tanévkezdéskor esik az eső!!!! Ez akkora szívás!!!
Végül fogszívva bár, be beértünk persze a suliba, pedig Máténak fél8-ra ott kellett lennie, mert szavalt az évnyitón. Később persze kiderült, hogy simán érkezhettünk volna a rendes időben is, mert a tantermük, az új, a második emeletes, ahová le kellett volna pakolniuk, na az még nem volt nyitva még 50-kor sem. Úgyhogy ott ácsorogtunk már vagy 20-an a folyosón bebocsátást várva, amikor meguntam, és lebattyogtam a tanáriba, hogy megkérdezzem, mi a helyzet. Be lesznek-e még engedve szerencsétlenek még ma, vagy ne is álmodjunk ilyen luxusról. Persze nem így, de volt néhány válogatatlan szófordulat a nyelvemen, de megtartottam magamnak.
Jaaaa, hogy az még nincs nyitva? Nem nyitották ki a takarítók? Van egyáltalán második szintes takarítónk, Marika??? Nem tudom, a József is az előbb ment fel kinyitni a saját termét!-hangzottak a mondatok a tanáriból, ami ad egyfajta árnyalt képet a helyzetről úgy általában.
Végülis kinyitották az ajtót.
Végülis a tornateremben tartották az évnyitót, nem kint a szép új színpadon, mert esett az eső.
Sebaj.
Máté szépen elszavalta a versét, ami véletlenül, vagy nem véletlenül épp az volt, amivel őket is köszöntötték a nagyok, amikor ők voltak elsősök, Nemes Nagy Ágnes: Tanulni kell című verse.



Azóta már túl vagyunk az első, sőt már a második napon is. Milánék harmadik osztálya sima liba, ezt már rutinból toljuk, Mátéék felső tagozatáról még rengeteg kérdés kering a fejemben, némelyik megválaszolódik a nap végére, ellenben merülnek fel újabbak. Igyekszem türelemmel és beletörődéssel venni az akadályokat, nem mindig megy... pl. már megint olyan információm van, hogy MÁR MEGINT egy napon, egy időben lesz szülői értekezlet a két osztályban, és ettől egyszerűen már hülyét kapok!!! Én nem tudom miért olyan bonyolult ezt összeszervezni, átgondolni, vagy akármi... de ezzel kapcsolatban futok majd még egy kört. Csak hát Lilian néninek egyelőre semmilyen elérhetőségét nem ismerem, szmk-sunk ugyebár még nincs, szóval elég nehéz így párbeszédet kezdeményezni. Meg kicsit unom is már, hogy folyton valamiért beszélni kell valakivel, hogy miért nem mehetnek a dolgok maguktól csak úgy rendben???? Ez olyan nagy kérés???

Na mindegy.

Könyvek javarészt becsomagolva, felcimkézve.  Milánnak van még pár pőre a suliban, azokat ma hazahozza. Úgyhogy iskolai felszerelésileg sínen vagyunk. A nagy kérdés, ami még lebeg a levegőben, az a zeneórák időpontja, ez elég sarkalatos pontja a hetünknek, pláne, hogy idén már Milán is elkezdi az oboát(furulyát). Elvileg jövő hétre a hegedűidőpontok összeállnak, az oboás nő viszont még nem jelentkezett, a levelemre meg nem válaszolt, más elérhetőségét pedig nem tudom... szóval ááááá

Éljen az új tanév! Kitartást, és kellő humorérzéket kívánok hozzá Mindenkinek!

A 2018-as tanévkezdősök.
Tavaly Máténak a válláig ért a kilincs, Milánnak a füléig, Marcinak meg a feje búbjáig. Itt a tavalyi. 



2018. augusztus 30., csütörtök

Hát ööö....

Az, hogy 3 nap múlva vége van a szünetnek, és kezdődik újra egy őrült fejvesztett rohanás egészen június közepéig, számomra még akkor is hihetetlen és feldolgozhatatlan, ha a másik részem már úgymond tűkön ül, hogy legyen végre egy kis nyugi itthon. De pontosan tudom, hogy már az első iskolás hát után azt fogom mondani, hogy inkább menjünk vissza az itthonkínlódós-örökkéösszeveszős-közelharcos nyárba, semmint az tanév, sakkozás az idővel, a különórákkal, hogy ki-mikor-hová-hogyan fog tudni eljutni és hazajutni, hogy hogy fog működni a felső tagozat Máténál, hogy hogy zajlik majd a tanulás, mennyire kell hazahordani a leckét, és legfőképpen mikor lesz ideje itthon arra, hogy tanuljon is érdemben, hogy Milán oboaóráját hová fogom tudni berakni, hogy az aa lehető legfájdalommentesebb legyen mindenkinek, emellett jó lenne, ha már idén tudatosan el lehetne kezdeni készülni a 8 osztályos felvételire, Máténak a 6 osztályosra, és akkor Marci tanítónéniválasztása emellett már szinte eltörpül, pedig nem kéne, mert hát mégiscsak megérdemli ő is, hogy alapos rákészüléssel és átgondolással válasszunk  neki tanítónéniket. Szóval nem fogunk unatkozni, az az egy biztos és garantált. Hogy a fiúk egyike-másika mennyire lesz önálló és önjáró, azt most még homály fedi. Nem kizárt, hogy Máté elindul majd az önállósodás útján, ez persze attól is függ majd, hogy Milán különórái mennyire lesznek összeegyeztethetőek az övéivel. Minden képlékeny még, minden bizonytalan. 
De hogy szokjuk hétköznapokat,  elkezdjünk betörni,  ma kaptunk egy kis ízelítőt, csak hogy ne lepődjünk meg annyira jövő hétfőn. 
Ma reggel ugyanis fél8-kor már ébresztő volt mindenkinek, ( hahaha, ez pont 1 órával később van, mint ami iskolaidőben szokás, szívtuk is a fogunkat rendesen) mert Mátét sportorvosi vizsgálatra kellett vinni. Ma volt az utolsó lehetőség, úgyhogy muszáj volt. De amikor kiválasztottam ezt a napot, (arra számítván, hogy biztos senki nem hagyja rajtam kívül az utolsó napra :-D, de tévedtem) akkor még nem tudtam, hogy Máté kap egy felkérést, hogy vegyen részt az évnyitós műsorban, aminek ma 10-kor lesz a próbája a suliban. Szóval gondoltam, az a legtutibb, ha odamegyünk kezdésre, 8.45-re, és akkor remélhetően hamar végzünk. Oda is mentünk, de akkor már vagy tizen várakoztak ott. Khmmmm, khmmm... Mondja az egyik apuka,  (amolyan mindenlébenkanál, mindenhezértek, és mindentjobbantudok típus, akitől kiráz a hideg)amikor elrebegtem, hogy mi sietnénk, mert a gyereknek fellépése van/lesz, hogy ők már itt vannak 8.10. óta, de nyugodtan menjünk csak be mi, mert ők nem sietnek! Gondoltam, hogy megkérdezem, hogy akkor mi a búbánatnak vagy itt nyolctízkor, ha a rendelés eleve csak 8.45-től volt meghirdetve, az orvos meg csak 9-kor jön, és 11.45ig akkor vidáman és dalolva besétálhatott volna a fiával, ha ráér, de nem kérdeztem semmit. Biztos ők is szoktatják már magukat a koránkeléshez :-) 
Sportorvos pipa, szerencsére gyorsan végeztünk, és a fellépőbaráték is ott voltak, úgyhogy együtt rongyoltunk át a suliba a próbára. 
Próba lezajlott. 3-4szer elpróbálták, a végén már egész vállalható lett a műsor. Tény, hogy nem egy Angélanéni féle rendezés lesz, el is hangzott, hogy próbálják meg elképzelni hozzá, hogy mit mondana Angéla néni, és úgy mondja mindenki a szerepét. Máté a verse mellé még kapott nagy hirtelen egy pár sort a jelenetben is. 
A kicsik addig a pályán fociztak. 
Majd innen bebuszoztunk a belvárosba, ahol nekem volt egy találkozóm, és mire azzal végeztünk, addigra teljesen hullák lettünk. 
Ettünk egy hambit, bementünk a Könyvudvarba, hogy látunk-e valami érdekeset, és hazafelé a buszon már majdnem elaludt az összes gyerek. 
Bezzeg hazaérve már egyik sem volt annyira álmos, hogy lefeküdjön aludni.... 

holnap Máté meg Feri elmennek Szentesre, és csak vasárnap jönnek haza. Még épp időben előkerestem ma délután a fehér ingeket :-) szerencsére még Mátéra is jó annyira az inge, hogy ha a nem sikerül másikat vennem nélküle a hétvégén, még akkor is jó lesz rá hétfőn. 
A tornacipőjére viszont azt mondja kicsi, úgyhogy abból kell majd nagyobb, pedig tavasszal kapta a meglévőt is, de most már ezen az ügyön is rajta vagyok. 

Marci oviszsákja is lekerült a fogasról, holnap az is kimosódik. hétfőre csilivili lesz az is. 

Szerintem nincs is más... és van még 3 nap... 3 nap meg bármire elég, sőt MINDENRE elég 😂

Huhhh