Csúcstámadás, Kékes-tető

 Egy mátrai bejegyzéssel jövök még, mégpedig az utolsó nappal, aminek a főszervezője váratlanul Marci lett. 

Az, hogy hazaindulás előtt még csináljunk valamit, az nyilván az én fejemben is megfordult, de az előző napi Marci-kiborulás után, meg az után hogy a ők mégiscsak 2szer is megtették a falu-Fallóskút távolságot nem nagyon mertem már semmmi "megerőltetőt" javasolni. De végül nem is volt szükség az én javaslataimra, mert Marci már ébredés után azzal fogadott, hogy ő bizony nézegette a térképet, és hogy tudtam-e én hogy a Kékes itt van ám nem messze, és hogy ha már eddig eljöttünk, akkor menjünk már fel oda. Mert ő még nem járt a Kékesen. És valóban nem. Mert valahogy így jött ki a lépés. Meg mert kicsit mindig ódzkodunk a kékestől, hogy ott sok az ember. 

Persze mondtuk, hogy oké, menjünk, de csak ha tényleg akarja, és nem vernyog. Persze-persze... 

Úgyhogy gyorsan össze is kaptuk magunkat, megreggeliztünk, összepakoltunk, addigra a nap is kisütött, és már indultunk is. 

Mi régebben Ferivel Galyatetőről mentünk át a Kékesre, és hát az eléggé megerőltetőnek tűnt akkor, pláne egy nyári kánikulás napon, és elfogyott a vizünk idő előtt, szóval azóta emlegetjük. 

Most Mátrafüreden parkoltunk egy nagy parkolóban, és onnan mentünk fel gyalog. Úgy beszéltük meg, hogy fölfelé a hegyi úton megyünk, lefelé pedig lerongyolunk a sípályán. 

Az út elejn volt egy rövidke, de annál sárosabb rész, akkor kicsit átfutott az agyamon, hogy ha ez ilyen lesz, akkor MArci lelkesedése hamar el fog fogyni, de szerencsére később már nem volt semmi, csak meredek emelkedő. Egyébként fájdalmasan nagy volt a szárazság. Porzott gyakorlatilag az egész hegység, és rengeteg a kidőlt fa. 

Eléggé izzasztó kaptatón haladtunk fölfelé. Igaz, hogy az időjárás is fura volt, mert kabátban melegünk volt, levéve viszont fújt a szél. A fiúk csak úgy suhantak egyébként is itt felfelé. Mi lejjebb követtük őket Ferivel. És egyszer azt láttuk, hogy pont az orruk előtt szaladt el egy őz, majd nem sokkal arrébb megállt legelészni. Nagyon cuki volt. 

A csúcsra érve kicsit megpihentünk. A kilátóba most nem mentünk fel. Mi voltunk már fenn Ferivel, a fiúknak meg eszükbe sem jutott, úghyogy nem hoztuk szóba. Ha jól emlékszem elég  borsos ára volt. Majd visszakeresem az akkori bejegyzésemet. :-) 

Kicsit lődörögtünk ott fenn, míg elfogyott a kőnél a sor, megettük az elemózsiánkat, aztán indultunk is lefelé. 

Végül 6 km körül volt a vége, és fölfelé azért elég húzós, lefelé meg vitt a lejtő, de hála Marcinak ez sem maradt ki :-) 

Hazafelé útba esett a gyöngyöstarjáni szilvafasor, de sajnos már hervadóban volt, nem volt olyan szép világosrózsaszín, de sebaj. 

A fiúk pedig jól kiütötték magukat :-) 

A korábbi Kékestetős kirándulásunk. ITT

Mátraszentimrei kirándulás

 Hú, de rég volt már ... mintha százezer év telt volna el a mátrai kirándulásaink óta... annyi minden történt, annyi élmény, találkozás, izgalom, feszültség, hogy az a pár nap pihenés mintha meg sem történt volna, de legalábbis nagyon régnek tűnik. 

azt hiszem, ezt az áprilist is jól meg fogjuk jegyezni. És erre a mátrai pihenésre is örökké emlékezni fogunk, mint amikor a covid kitörésekor éppen Boldogkőváralján voltunk a Zemplénben.  

De hogy semmiképp ne vesszenek el ezek a napok a feledés homályában, mindenképpen leírom még merre jártunk, mit csináltunk. 

Szóval, a kis hegyi házikónkban ébredtünk reggel. A fiúk már előző este eltervezték, hogy ők bizony átsétálnak majd Szentimre "központjába", vagyis a faluba. Gyalogút csak az erdőn keresztül vezetett, ezért én hittem is meg nem is, de reggel, viszonylag korán mégiscsak útra keltek. Bevallom én nem tudtam, milyen messze van, de ők kinézték a turistatérképen az utat, Marcinak volt Mapy Premiumja, és nyakukba vették a hegyet míg mi még épp csak ébredeztünk. Átsétáltak, ott bementek a vegyesboltba, vettek kakaóscsigát meg egy -egy flakon kakaót, elnyammogták egy napsütéses padon, majd hazajöttek. Elképesztő. csaknem 6 kilométert gyalogoltak! 

Ezután kezdtünk bele a napba, ami hogy, hogynem ugyancsak kiréndulás volt :-) volt egy körtúránk, aminek a mentén mindenféle nyomokat kellett keresni, ezt megtoldottuk még a Vörös-kő kilátóval, és vissza. 

Szerencsére mire összekészültünk, addigra még a nap is kisütött. Nem volt azért hőség, de pont jó kirándulóidő lett. 

Az utunk a Fallóskúti Mária kegyhelytől indult. Ez Magyarország legfiatalabb szent helye. 1947-ben egy hasznosi asszonynak megjelent itt Mária, majd később még egyszer, és azt kérte tőle, hogy épüljön itt kápolna, ami 1948 végére el is készült. A templom azóta is zarándokhely. 

Innen indultunk tovább Mátraszentimre felé, amerre reggel mentek a fiúk. Hát nem mondom... az elején még azt mondtam, hogy milyen klassz futóútvonal, lehet reggel el is futok erre. Aztán azért voltak meredekebb emelkedők, és csak ámultam, hogy a fiúk ezt így bevállalták, nem fordultak vissza, és még másodjára is nekivágtak. 

Nyilván hamarabb értek be a faluba, mint mi :-) Mi is megnéztük a "vegyest". meg a padot, amin ücsörögtek. :-)

Innen indultunk tovább a kilátó felé. Útközben megpihentünk a Három falu templománál, a szentistváni sípályával szemközti réten. Hogya a templom mikor épült, azt nem tudni, de az biztos, hogy Mátraszentimre, Mátraszentistván, és Mátraszentlászló központjáról pontosan ugyanakkora távolságra van, mert a lakosok mindegyike a saját falujába akarta a templomot építeni, az érsek pedig ezt az igazságos döntést hozta. Így került a templom a hegyoldalba. 

A kilátóba a fiúk a sárga kaptatón kezdtek el felszaladni, mi pedig mentünk utánuk. A kilátóból főként északi irányban lehet jól ellátni, és látni lehet a szomszédos Mátrabércet Galyatetővel. A másik irányban a lomkoronáktól nem nagyon van kilátás, még így sem, hogy igazi lombos fák még nem voltak. 

És bár nem voltunk benne biztosak, de szerintünk a Tátra fehér hegyeit is láttuk a távolban. 

A kilátó után, terv szerint beültünk aVöröskő Kisvendéglőbe. Ezt már otthon kinéztük, hogy nyitva is van, és amolyan házias jellegű étterem, ami a megfáradt túrázókat vendégül látja. Egy bökkenő volt csak, hogy valami "technikai okok" miatt csak készpénzes fizetésre volt lehetőség, ami nem túl szerencsés, mert egyrészt arra  készültem, hogy szép-kártyával fizetek. Másrészt egyébként sincs nálunk általában sok készpénz, nálam van, amikor egyáltalán nincs, kiránduláskor meg pláne minek vinnénk magunkkal bármit is. Ferinél csak telefon volt, ő azzal szokott fizetni, az én pénztárcámban volt valamennyi pénz, de nagy habzsidőzsit nem tarthattunk. Az viszont igaz, hogy nagyon finom leveseket ettünk, és nekem mondjuk elég is volt, de pl. üdítőt meg innivalót már nem vettünk. Pedig nem jártak volna rosszul, ha van kártyás fizetés, mert MArci rögtön a marhapörkölttel szemezett :-) 

Aztán hiába a teli pocak, és az addig hibátlan jókedv és lelkesedés, Marcinál csak kivertük a biztosítékot azzal, hogy azt mondtuk, hogy ne ugyanazon az úton menjünk vissza Szentimrére, amin jöttünk, hanem egy másikon. Ami őszerinte vagy 500 méterrel hosszabb volt, mint a régi útvonal!!! Na itt bepöccent, és úgy eliramodott, hogy nyomát sem láttuk a hegyoldalban. 

Pedig nagyon szép volt az éledező erdő! Még nem volt ugyan zöld, de már itt-ott zöldült, de az a csend, az a madárcsicsergés, az a nyugalom... nem is lehet ezt szavakba foglalni. Kicsit féltünk, hogy majd motorzúgásoktól  lesz hangos a Mátra, ( volt már erre példa), de most egy igen csendes időszako fogtunk ki, talán mert hétkköznap volt, vagy húsvét után, ki tudja, de nem is nagyon találkoztunk motorosokkal. 

Szentimréről Bagolyirtás felé a zöld sávon mentünk vissza Fallóskútra, és a haza. Nagyon szép kis portákat láttunk út közben. Igazi öreg  néne őzikéjés. 

Estefelé, kis pihenés után még bementük Pásztóra, mert boltba is kellett menni, és ott egy pizzázóban ettünk egy feledhető pizzát. Aztán már csak aludni kellett a fárasztó nap után :-) 

A húsvéti szünet- Mátrai napok

 Kicsit szedett-vetett lett a húsvétunk, de úgy tűnik, hogy lassan meg kell ezt szoknunk, hozzá kell idomulnunk, mondhatni "jó pofát" kell vágnunk hozzá :-) 

A gyerekek csütörtökön már nem voltak iskolában, de mi még dolgoztunk. Pénteken -szombaton Szentesen voltunk, de úgy hogy Milán már a szombati családi ebéd után buszra szállt, és visszajött Pestre, mert késő délután/kora este meccse volt, és nem akarta kihagyni. Mi Szentesről vasárnap reggel indultunk el Ózdra. Milán pedig itthonról jött busszal. Ottvoltunk vasárnap-hétfőn. Máté kedden délelőtt szállt buszra Ózdon, és jött haza, mert tanulnia kellett, mi pedig keddtől-csütörtökig a Mátrába menekültünk a világ zaja elől. Ami csak részben sikerült. 

Szóval így esett, hogy mindenki volt mindenhol, kivéve Mátét, aki nem volt a Mátrában, de nagyon nem búsult szerintem emiatt. Legalábbis nem ellenkezett, mikor mondtuk neki, hogy mi elmennénk a hegyekbe nélküle. 

Mátraszentimrén tudtunk foglalni egy hegyi faházat, Mátraszentimre Fallóskút részén, tényleg mindentől távol, még kisbolt vagy cukrászda sem volt azon a részen. Tévé és wifi sem, aminek különösen örültünk, remélve, hogy így talán sikerül kizárni magunkat a választás előtti agyhalálból. Valamennyire sikerült is, de nem teljesen. 

Mivel a szállást csak délután háromkor lehetett elvileg elfoglalni, így odafelé még megálltunk Parádon, és ott is tettünk egy kisebb sétát/kirándulást, és elmentünk az Ilona-völgyi vízesésig. Ez az ország legmagasabb esésű természetes vízesése. Nála csak a lillafüredi a magasabb, de az mesterséges. 

Sokáig egy betonúton kellett volna haladnunk ami bevezet az erdőbe, de mi már korábban is egy részen betértünk az erdőbe, hogy inkább fákat lássunk magunk körül, ne aszfaltutat, az van itthon is bőven. 

A Rákóczi fa, ami mellé állítólag Rákóczi Ferenc kikötötte a lovát. 2016-ban egy vihar döntötte ki, azóta itt fekszik. 

Az Ilona-patak mentén haladtunk később a vízesés felé. 

Remek kirándulóidő volt. Se nem meleg, se nem hideg, bár hol ki kellett gombolni a kabátot, hol be, lehet, hogy egyszer még le is kellett venni. 

Mi felmentünk egy kicsit a vízesés tetejére, mert arra vezetett tovább a mi jelünk, de nem volt igazán látványos. Mi visszaértünk, akkor így találtuk a fiúkat... gubbasztottak a szikla tetején, és kockultak. Lejátszottak pár Browstars meccset az otthon hagyott unokatesókkal. 

Az évtizedek óta üresen álló egykori Károlyi-kastély mellett is elhaladt az utunk. Az épületben korábban gyereküdülő, és idősotthon is működött. ( nem egyszerre, nyilván), de leromlott állapota miatt az otthon be kellett zárni. Egy 2023-as cikk szerint egy befektető megvásárolta sz ingatlant, és akkor remélték, hogy majd jobb sora lesz, de egyelőre úgy néz ki, hogy semmiféle munkálatok nem kezdődtek meg az épületen. Pedig olyan szép télikert-szerű része van ott oldalt. Hátha lesz még belőle egy szép épület. 

Megérkezve a végcélunkra, elfoglalva a kis faházunkat, ami szerintem nagyon klassz volt, jól felszerelt, és még fűtés is volt benne, tettünk még egy kis sétát a faluban. Merthát ugye nem volt tévénk, se internetünk, úgyhogy muszáj volt kisétáltatni a fiúkból az erőt :-) 

A fallóskúti Mária-kegyhely. Errefelé még másnap is elsétáltunk. 

Amúgy amilyen ellenállás és duzzogás volt, hogy nem lesz wifi, olyan könnyen belesimultak. volt persze mindenkinek mobilnetje, de az azért mégsem olyan, azzal csínyján kell bánni. De nagy nyafogás már nem is volt, mikor megérkeztünk. Belátták, hogy jó lesz ott. 

Hazaért

 Milán tegnap este hazaért Nürnbergből, bár kicsit "kalandosra" sikerült a hazajutás. 

Terv szerint 10 órakor indultak Nürnbergböl, vonattal, és bécsi átszállással negyed 8kor kellett volna megérkezniük a keletibe. 

Közben Feri is hazafelé tartott Németországból, ő is nem messze volt Nürnbergtől, csak ő autóval. 

Aztán olyan 6 körül hívott Milán, hogy a 7 órai érkezés sztornó, mert már vagy 2 órája vesztegelnek St. Pölten előtt, mert a vonatjuk elütött egy embert. 

Az elütésből ők nem éreztek semmit. Csak amikor már állt egy ideje a vonat, és hallották a szirénákat, akkor derült ki. Jött egy kalauz is, aki tájékoztatta az utasokat, de hogy mikor tudnak továbbindulni azt nem tudtàk. 

Az ablakon kinézve ekkor már látták a "nyomokat". Azt mondja Milán, hogy csontokat is láttak, meg ruhadarabokat szétszóródva, később végtagokat is, de utána már nem mert kinézni az ablakon. 

Miután végeztek valamennyire, akkor visszaküldték a vonatot Linzbe. Ott átszálltak egy másik vonatra. Azzal elmentek Bécsbe. Ott megint átszálltak. Szerencsére az előre megváltott jegyük jó volt a későbbi vonatokra is. 

Úgy volt, hogy negyed 11re érnek be, de sikerült még a magyar részen is hozzátenni 35 perc késést, úgyhogy már 11 is elmúlt, mire autóba ültünk. 

Ennek ellenére Milán nagyon fel volt dobva, és bár sokmindent éjjel nem mesélt, de nagyon jól érezte magát. Nagyon kedvesek voltak az Áronék, meg az anyukája is, és jó programokon vettek részt. 

Reggel hajnalban kelt, mert a suliban vmi öregdiákok focikupája volt, amin mindig vállal szervező feladatot. Ott volt egész nap. 

5 után ért haza. Csak 1 bögre teát ivott, még enni sem evett, pedig húslevest főztem neki ( meg a másik focistának, akinek ma meccse volt ebben a retek időben) fürdött, és azóta alszik, mint a bunda. 

Szegénykém, jól túltolta. Remélem kialussza magát, és nem betegszik le. 

( Amúgy meg... Mi ez a zimankóóóó?????) 

Félmaratonistáim

 A hétvégi vivicittának az volt a különlegessége, hogy Marci is lefutotta élete első félmaratonját. 

Amikor októberben futottak 10 km-t a spar maratonon, akkor kaptak vérszemet, hogy azon nyomban máris nevezzem őket be a vivicittára is, félmaratonra. 

Persze azon nyomban nem neveztem be őket, nem eszik olyan forrón a kását, jobb szeretem kivárni, hogy hirtelen felindulás e a lelkesedés, vagy alaposan megfontolt szándék. Végül Marci annyit nyaggatott, hogy végül csak beneveztem. Máté már a sokadik félmaratonját futja, ő nem kérdés, az evezős spanokkal rendszeresen megjelennek minden ilyen rendezvényen. Milánról meg időközben kiderült, hogy nem tud jönni, mert ő pont vasárnap utazott el Nürnbergbe. Szóval még jó, hogy kivártunk. 

Így most a rutinos Máté, és a lelkes amatőr MArci vágtak neki a távnak. 

Máté meg a barátai az első szektorból indultak. Ők mindig rekordot akarnak dönteni. Marci nyilván hátrébbról rajtolt. Én az 5-ösbe írtam be, amiért puffogott is egy kicsit, hogy miért nem 4, de szerintem jó helye volt ott, és célbaérkezés után már ő sem mondta, hogy túl lassú lett volna ez a szektor. :-) 

Mire Marci elrajtolt, addigra Máté már nagyjából a Szabadság-hídnál tartott. Úgyhogy gyorsan szedtem a lábam, hogy átérjek a sziget másik oldalára, hogy az Árpád-hídon keresztülfutva elcsípjem Mátét egy kis buzdításra. El is csíptem, futott mint a nyúl. :-)

Aztán visszamentem a befutóhoz, hogy ott várjam. Mire találtam egy jó helyet, addigra már meg is érkezett :-) 

1 óra 34 perc alatt futotta le a 21 km-t. Ezzel egyéni csúcsot döntött, de nem volt teljesen elégedett. Szerintem zseniális idő. Elképesztő. 

Mondjuk jól el is fáradt, mert mindannyian kifeküdtek a Telecom sátornál kirakott napozószékeken még 1 óra múlva is. A sok kis sügér :-) 

Ahogy Máté befutott, már indultam is vissza az Árpád-hídra várni Marcit, aki ekkor már a budai oldalon futott javában. A radaron úgy láttam, hogy stabilan és jó tempóban halad, de azért én folyamatosan aggódtam, hogy nehogy túlhajtsa magát. Az Árpád-hídon már Feri is csatlakozott hozzám, együtt vártuk a kis Marcikánkat, aki szépen jött is. Nem volt egyszerű kiszúrni, mert itt már nagy volt a tömeg, de sikerült. Kicsit kiabáltunk, kicsit integettünk, és mi visszasétáltunk a szigetre, Marci pedig futott tovább. Azt mondta a híd után rész volt neki a legnehezebb, az Árpád-híd és a Margit - híd között. Megértem, ezt a részt én sem szoktam szeretni. :-) 

Nagy izgalommal vártuk, hogy beérjen, és hogy milyen állapotban fogjuk visszakapni a kisfiunkat. 

Jaajjjj, olyan cuki volt! A kis csapzott kis buksija, a kipirult kis pofácskája, jajjjj, nagyon büszkék voltunk! 

Én meg annyit szaladgáltam a szigeten fel-alá, meg annyit ágaskodtam, hogy ma reggel olyan izomlázam volt a vádlimban, mintha én is futottam volna. Pedig én csak egy laza kis boltkört futottam még délután, mert kellett a másnapi szendvicsekhez zsemle. 

Márciusi hétvégék

 Amilyen csigalassan telt el a február, úgy repül el a március alattunk. Még csak most kezdődött, de már 2 hétvégén túl is vagyunk.

Milán szerencsésen megjárta a sítábort. Péntek este értek haza, és nagyon lelkes volt, és hulla fáradt. Azt mondta nagyon jól ment a síelés, gyorsan belejött, és nagyon élvezték. 

Aznap, mikor Milánt felraktuk a buszra, március első napján végre tavaszi napsütés köszöntött ránk, és mivel meg kellett járatnunk az autónkat, kora délután tettünk Ferivel egy kisebb kirándulást a Pilisben. Marcit hívtuk, hogy jöjjön velünk, de mivel előző nap meccse volt, és volt valami fájdalma, meg még az azelőtti héti bokasérülését sem heverte ki, inkább nem jött velünk. Máté meg tanult. Így kettesben vágtunk neki a hegyeknek. 

Piliscsévig mentünk, mert úgy gondoltam azon az útvonalon, amit találtam, még nem jártunk. Aztán mikor leparkoltunk a templom tövében, akkor olyan ismerős volt. Ilyen templom mellett egyszer már parkoltunk... De végül abban maradtunk, hogy erre még nem jártunk. ( és valóban nem, itthon megnéztem a feljegyzéseimet, meg a térképet, amin jelölöm, hogy merre jártunk már. ) 

Még szerencse, hogy nem jöttek velünk a gyerekek, mert már rögtön az út elején nem arra mentünk, amit én kiírtam, mert a Csévi-barlang nem esett útba. Nekünk mindegy volt, de MArci már biztos elkezdett volna sopánkodni, hogy "kész, eltévedtünk!!!!". 

Sokáig mentünk a piroson, eéhaladtunk a piliscsévi pincesor mellett, ami nekünk nagyon tetszett, és nagyon takarosnak, szépnek tűnt, bár még nem volt nagy élet. A  Csévi -barlang helyett a Leány - és Legény- barlangot néztük meg. Mind a kettő jókora méretű és az Ariadne-barlangrendszer része, ami az országban a harmadik leghosszabb barlangja. A járatai csak úgy nem látogathatóak, és állítólag fontos régészeti lelőhelyek, az internetes képek szerint szépséges cseppkőformációk is megcsodálhatók odalent. akinek van barlangász-engedélye, az vezetett túra keretén belül megtekintheti. 

Először a Legény-barlanghoz kaptattunk fel, szó szerint, mert bár az utunk nagy része simaliba volt, ide azért volt egy jókora meredek emelkedő, mire feljutottunk. 

Még nagyon kora tavasz volt, még nem zöldültek a fák. Gondoltuk, hogy milyen jó lenne a következő héten is menni valamerre, és figyelni, ahogy éled a természet, mint a kovid utáni időkben, az olyan szép volt, de ezen a hétvégén nem volt időnk kirándulgatni. 

A mostani hétvége pedig a foci jegyében telt. Hosszú idő óta most volt először olyan, hogy szombaton Marcinak volt meccse, vasárnap pedig Milánnak. 

Marcinak ez már a második meccse volt a tavaszi szezonban, már a múlt héten is elég tavaszias volt az idő, de  most még inkább egy egészen jó hangulatú, napsütéses délutánt tudtunk eltölteni a pálya szélén az apukákkal, anyukákkal. Persze a jókedvhez biztos az is hozzájárult, hogy Marciék győztek, és jól is játszottak, ilyenkor könnyen vidámkodunk ott a lelátón :-) Nemcsak a gyerekek, de már mi szülők is elég jól összeszoktunk, nagyjából ugyanazok járnak ki, és állják végig a gyerekek meccsét évek óta, mondhatni van egy stabil B-középünk :-) 

Másnap pedig Milánnak volt végre meccse. A december 30-i születésével ő kicsit szerencsétlenül járt, mert idejekorán kiöregedett az U akármiből, ennél az egyesületnél pedig nem volt nagyobb korosztály akkoriban. Máshová pedig nem akart menni, így türelmesen kivárta, hogy beleöregedjen az egyesület felnőtt csapatába, akik néhány 16-17-18 éves fiúból, és egyetemistákból állnak. És már nagyon lelkes volt. Én meg nagyon aggódtam, mint mindig), hogy majd milyen lesz, és mennyire lesznek "állatok" a nagyok. 

Sajnos ők vereséggel kezdtek, de nem volt igazságos vereség, és szó mi szó, az ellenfél elég barbár is volt. De ettől függyetlenül nem szegte kedvét. Ilyen a foci, van, amikor győzelem van, van, amikor vereség.