Tihanyi kirándulás 2., Csúcs-hegy

Az apáti-hegyi kirándulásunk alkalmával láttuk, hogy többen, akik velünk együtt voltak fenn a kilátóban, az ellenkező irányba, a Csúcs-hegy felé indulnak, de mivel az autónkat a Belső-tó partján hagytuk, és meglehetősen meleg is volt, és fáradtak is voltunk, meg az ebédidő is közeledett, ezért nem vágtunk abba bele, hogy a  tanösvénykört egyben tegyük meg, inkább csak megjegyeztük magunknak, hogy majd egy másik alkalommal a másik hegyre is felmegyünk. És még az őslevendulás is birizgáltaa a fantáziánkat, amit így utólag visszanézve a képeken, és visszagondolva láttunk föntről, a kilátóból, csak nem nem sejtettük, hogy az az. tudtuk, hogy ott kéne lennie, a Csúcs-hegy és az Apáti-hegy között, de nem volt már annyira szembetűnő, hogy felismerjük. Szóval e miatt is akartunk még egyszer utánajárni a dolognak. 

Ezúttal Sajkod felől jöttünk, ami megintcsak régi vágyam volt, azon az úton ott Tihany után bekanyarodni. Hát most mi is ott kanyarodtunk be. A faluba a kilátó átadása és megnyitása óta, nagyjából tavasz óta nem lehet már autóval behajtani csak célforgalomban. A sajkodiak, a sajkodi nyaralók féltik (joggal) a magányukat, az elszigeteltségüket, a háborítatlanságukat. Állítólag  sajkodi Balatonpart is egy kicsit vadregényes, és hogy remek árnyékos strandja van. Föntről mi nem láttuk közvetlenül a strandot, csak a csónakkikötőt, és hallottuk, hogy megy odalent az élet. 

Szóval, a falu szélén, közvetlenül  az Apáti Étterem előtt parkoltunk le, és innen indultunk fölfelé. 

Valóban nagyon klassz lehet is nyaralni, biztos lakni is, bár az már lehet, hogy túl valóságtól távoli lenne. Remek kis ( és "kis") nyaralók kisérték fel az utunkat, Balatonra néző hatalmas terasz, nagy zöld füves kert, hatalmas árnyékot adó fákkal. Hmmm.... és volt néhány elhagyatott telek is, ahol csak úgy állt üresen egy szép bazalttéglás házikó, és verte fel a gaz, de ezek még így elhagyatottságukban is szépek voltak. 

A falu szélén aztán a betonút erdei földútra vált.

 Kis kaptató után egy tisztáson ágazik el az út, és az egyik irányban ott a fejünk felett a kilátó, alig pár lépésnyi sétával elérhető, arra tovább a tihanyi Levendulaház, és még az Apáti templom felé is le lehet ágazni. A másik út a Csúcs-hegyre visz. Mi ezt választottuk.

Nem kellett nagyon sokat menni, hogy az út a sima, uncsi földútból sziklás kapaszkodóvá váljon, nem a vészes fajta, de azért már oda kellett figyelnünk, hogy hogy lépjünk. Ez tulajdonképpen az Apáti-hegyet és a Csúcs-hegyet összekötő Nyereg-hegy volt.

És amikor elértük az első nagyobb gejzírkúpot, amit meg is lehetett valamelyest mászni,akkor már tudtuk, hogy jó helyen vagyunk. Előttünk/alattunk a Balaton, mellettünk a sziklák, mi kell még több? Mondjuk dögmeleg volt, talán ez volt az egyetlen negatív. A fiúk elég sokat nyávogtak miatta, de amikor árnyékosba értünk helyreállt az egyensúly.

 A tanösvény és a sárga út olykor kettéválik, majd újra összeér. Mi az első elágazásnál a sárgán mentünk tovább fönt,  testközelben a gejzírkúpokkal, míg a zöld lefelé vitt, és alulról mutatta meg azokat.

A második ilyen elágazásnál viszont a tanösvény felé mentünk, és így jutottunk el az un. Sobri Jóska barlanghoz, ami igazából egy forrásbarlang volt, és a legenda szerint Sobri Jóska is bújkált itt egy időben.

A barlang tetején kürtő is található. 

Innen már alig volt valami, és fenn is voltunk a csúcson. Ami igazából nem adott túl sok pluszt a kiránduláshoz, sem látványban, sem élményben, mert se egy pihenőhely, se semmi nincs odafönt, leszámítva egy útbaigazító táblát, hogy merre tovább. Kicsit azért behúzódtunk az árnyékosba, találtunk egy leülésre alkalmas szikladarabot, és uzsonnáztunk, ittunk.
De mivel az Őslevendulásba még mindig nem futottunk bele, de valahol ott kellett volna lennie, út közben, csak abban az irányban egyáltalán nem volt rálátás semmire, így Feri és Milán elindultak lefelé, a vélt jó irányba, hogy felderítsék a terepet. Mi addig fönt időztünk, és nagyon nem természetbarát módon zenét hallgattunk a telefonomon, mert Marci sehogy sem bírt már magával, és mindenképpen apáék után akart indulni. Közben pedig egy klassz gyíkot is láttunk. ( lehet hogy a zenére jött? )

Aztán visszajöttek a felderítők, és elmesélték, hogy már majdnem visszafordultak, hogy nincs itt semmiféle levendulás, amikor Feri megnézte a turista alkalmazását, és még egy kicsit arrébb mentek, és akkor már rájöttek, hogy jó helyen járnak, csak nem ilyennek képzelték, merthogy csupán annyit láttak, hogy néhány hevenyészett, de valóban öreg levendulatő kókadozik a mandulafák tövében szétszórva, teljesen rendezetlenül, és látszólag  gazosan.
Mondjuk biztos más képet mutat, amikor virágzásában van, és minden bokor csupa lila, azt mesélték, hogy már alig-alig volt rajtuk virág. Hát ezért nem tűnt fel onnan föntről pár nappal korábban.

Az Őslevendulást még az 1920-as években telepítette Bittera Gyula, korának neves gyógynövényszakértője, egyenesen Franciországból hozott levendulával, és ez volt az első ilyen nagy, ipari méretű levendula ültetvény.

Visszafelé már gyorsan haladtunk. Nem álltunk meg minden sarkon fényképezni. :-)

Pécselyi Zádorvár

Még a Balaton előtt olvastam valamit érintőlegesen arról, hogy a Pécsely fölötti hegyen is van valamiféle várrom. Kevés információ volt róla, leginkább az, hogy a szebb napokat látott vár jelenleg meglehetősen romos, de sok időm nem volt utánanézni, hogy mennyire, csak épp annyi, hogy felvéstem az útinoteszembe, mint esetleges célpontot.
El is jött az a nap, csütörtök, amikorra már jó meleg nyári napot jósoltak, ezért délutánra mindenképpen strandolást terveztünk, én pedig azt, hogy végre bele is megyek a vízbe térd fölött. Ezért nem akartunk nagyon messzire menni, úgyhogy ez épp kapóra jött. Pláne, hogy a dörgicsei utunkon is a falun átvezetve minden kereszteződésben láttuk a nyilazott táblát, hogy a  Zádorvárat bizony arrafelé találjuk a hegyen.
A telefonos keresés alapján viszont mi a hegy másik oldala felől közelítettük meg a romokat. Pécselyről Nagyvázsony felé jöttünk ki, majd Barnót felé kanyarodtunk, és egy kis beugróban ott is volt a turistajelzés, és még egy autónyi hely is volt, hogy lehúzódjunk a főútról. ( igaz, kemény pisiszag áradozott a beugróban, így gyorsan csak kikapkodtuk a hátizsákokat, és már mentünk is.

Az erdőben szép széles, autóval is járható földút vezetett fölfelé a 363 méter magas hegyre. Senki nem járt arra rajtunk kívül, egyetlen egy kis opel corsa tépett el mellettünk egész úton. Ebből is látszik, hogy nem egy felkapott kirándulóhely. Olyan szempontból viszont nagyon jó volt, hogy az út nagyobbik része árnyékosban vezetett. Elég rosszul is esett, amikor egyszer csak egy tisztásra értünk, és a fejünkre tűzött a forró nyári nap.

Itt viszont azt találtuk, hogy nemcsak egy várrom van errefelé, hanem egy forrás is, csak a kettő éppen nem egy ösvényre esik, és mivel a forrásról még annyit sem tudtunk, mint a várromról, így mi tartottuk az eredeti tervet, és a vár felé folytattuk tovább az utat.

Jó úton vagyunk.

 Egyre szűkült az ösvény:

Itt már az egykori vár falairól ereszkedünk lefelé.

Sajnos a várból az évszázadok során nem sok maradt. Néhány várfal, az is igen omladozó, és javarészt benőtték a fák, bokrok, és a borostyán. Az egyik sarokban áll egy hevenyészett fa kilátó, amire már nem lehet felmenni, ki van írva, hogy veszélyes, pedig onnan bizonyára remek a kilátás.
A  várat a  14. század végén építette a Veseni család, mert Mária Terézia hálából várépítési engedélyt adott a családnak, de a terület a veszprémi káptalan földje volt. A vár ugyan 2 év alatt felépült, és bár gyönyörű volt a panoráma, de távol feküdt a főúttól, így a család hamar elhagyta és Vázsonyba költözött. A 15.század elejétől lakatlan, és gazdátlan. Ez meg is látszik rajta.
DEEE! Jó hír, hogy a kitett tábla szerint idén augusztustól kezdődnek az ásatási, feltárási munkák. A munkák előkészítése már elvileg zajlik, bár mikor ott voltunk nem volt ott senki, de láttuk emberi kéz nyomát. A kilátó például már le van zárva, kordonnal el van kerítve, néhol elkezdték a növényzet ritkítását is, és távolabb egy kék toitoi is díszelgett.
Hátha, lesz itt valami klassz hely pár év múlva.
Addig pedig jól körbejártuk a romokat, és ahová tudtunk/mertünk oda felmásztunk körbenézni.

Az egykori kapu helyén

Feri fölmerészkedett a kilátó melletti várfalra, de a cipője nyomán csak úgy hullottak kődarabok, így nem mentünk utána. De azt mondta, tényleg jó onnan fentről a kilátás.

Visszafelé én még gondolkodtam, hogy azt a Zádor-kutat is meg kéne nézni, de hiába mentem előre felderítőútra, két-három kanyar után még mindig nem látszódott az út vége, és csak ment az út lefelé a völgybe. Azt mondta Feri, aki közben az új térképalkalmazásából próbálta kisilabizálni, hogy merre is lehet az arra, hogy az a kút még jócskán arrébb van, így nem mentünk le megnézni. Pláne, hogy visszafelé fölfelé kellett volna jönni. Ez majd egy másik túra lesz.

Ebéd után pedig téptünk le a strandra. Addigra jóóóó meleg lett, és a víz is nagyon fincsire melegedett. És ekkor volt a Kékszalag, aminek a rajtját nem néztük meg, ( egyszer voltunk már itt kékszalagkor, és mire leértünk a kikötőbe addigra már rég elrajtoltak, csak a tömeg maradt utánuk :-) ) ellenben éppen a déli parton haladt a vitorlások sora, és Siófoktól végig szemmel tudtam őket tartani.

Ez még egy korábbi vitorlás kép. 

Zamárdinál. Sound és Kékszalag együtt. 

A győztes, Festipay, már visszafelé jön :-)