Őszi kirándulás

Igazán nagyon dühített már, ( szépen mondva) hogy itt volt ez a szép hosszú idián nyaras szeptember, és mi egyszer sem jutottunk el a hegyekbe, mert minden hétvégén van valami. És már nagyon parában voltam, hogy bezzeg, majd amikor meg tudnánk menni valamerre, akkor meg majd esni fog az eső, és hideg lesz, és annyira nem vagyunk azért hardcore-ok, hogy embertelen körülmények között kimozduljunk. 

De a múlt hétvégén úgy alakult, hogy vasárnapra nem volt a gyerekeknek semmi programjuk. Az igaz, hogy előtte a péntek-szombaton eléggé meghúztuk, mert mindenkinek volt valamije, na de vasárnapra kinyafogtam egy kirándulást. Bármilyen rövid kis túrácskában benne voltam, csak hegy legyen és erdő, és végül  Szentendre közelébe mentünk a Vasas-szakadékhoz. 

Igazából amit kinéztem körtúra az úgy szólt, hogy Lajos-forrás- Vasas-szakadék- Kő-hegy, ebből nekünk a Lajos-forrás pont kimaradt. egyelőre nem tisztázódott még bennem, hogy azért mert nem abban a parkolóban parkoltunk, amit a leírás mondott, bár a Lajos-forrás táblánál kanyarodtunk le, szóval nem tudom... vagy, ami valószínűbb, hogy mikor a parkoló felé lekanyarodtunk, akkor őrületesen nagy tömeg fogadott bennünket. Egy nagyobb társaság éppen előttünk érkezett, vélhetően valmai iskolai közös kirándulás résztvevői voltak családostul, vagy 60-an. És mivel ők gondolták, hogy ők már megérkeztek, leparkoltak, teljes nyugalomban szédelegtek az út közepén csapatostul, gyerekestül, mintha mások már nem is akarnának leparkolni. Szóval itt kicsit megzavarodtunk. De találtunk parkolóhelyet, és amikor nekiindultunk csak az lebegett a szemünk előtt, hogy gyorsan-gyorsan előzzük meg ezt a csoportot, mert ha beragadunk mögéjük, akkor kész... Na és szerintem ittvolt az a pont, amikor nem akartuk keresgélni a sárga utat, hanem ami elsőre szembejött, arra gyorsan rátértünk, vezet, ahová vezet, csak menjünk. 

Végülis nem volt rossz útvonal, csak így a Lajos-forrás felé pont nem kerültünk el, viszont hamarabb jutottunk el a Vasas-szakadékhoz, vagy hasadékhoz, mindkét néven benne van a köztudatban. 

A 8 m magas vulkáni andezittufa képződmény úgy néz ki, mintha a hegyoldalt kettévágták volna. A név a Vasas turistaszakosztályától ered, ők fedezték fel, még az 1970-es években. 

A hasadék végében egy barlang van, azt hiszem vagy 50 méter hosszú is lehet, próbáltunk bevilágítani, de a sötétségen kívül nem sokat láttunk. Milán simán bement volna, de nyugira intettük. Valószínű tele van denevérrel. És hát brrr... 

Míg mi itt nézelődtünk, beért minket az iskolás társaság, úgyhogy megszakadt a bámészkodásunk, és a hely varázsának a kiélvezése, mert hirtelen mindent elleptek, és beözönlöttek abba a keskeny nyílásba, nem zavarta őket, hogy mi nem tudunk Milánnal kimászni onnan lentről, csak jöttek, jöttek, mint a  vakegerek. Egy felnőttnek sem jutott eszébe, hogy türelemre intse a gyerekeket, hogy várják már meg, amíg kimegyünk. Csak jöttek, csak jöttek, kiabáltak, zajongtak. Engem borzasztóan zavart. 

szóval fejvesztve menekültünk, szinte, és a kereszteződésben találtuk ezt a lovas jelzést. Sosem láttam még ilyet. Nagyon megtetszett. 

És itt találtunk végül rá a sárga útra, és mentünk rajta egészen a Kő-hegyig, aminek a tetején egyébként egy igen klassz tisztás van, jó kis piknikezőhely, meg egy turistaház remek büfével. Mi is letoltunk itt egy-egy zsíros kenyeret. 

Bár a fák levelei közelről már egészen ősziesek, a nagy színpompás ősz még nem köszöntött be a hegyoldalakra. Azok még inkább zöldek. 

Szentendre házai a domboldalon. 

A közeli Petőfi-pihenőnél áll a Kalapos-kő, vagy Napóleon-kalapja. 

A Z-jelzésen meredeken jövünk lefelé, és egy erdészeti útra értünk. Itt  vétettük a következő hibát, mert az egyik oldalon sorompó volt, és ez egészen megzavart, pedig ott a sorompó előtt kellett volna lemenni az árokba, és akkor ott lett volna a János-forrás, makd a K+ jelzés, és onnan az S+, ami a Lajos forráshoz vezet, de a hegyen egyáltalán nem volt térerőnk, ami fura is volt, mert általában szokott lenni, legalább az egyikünknek, így a lementett útvonalat nem tudtuk megnézni, és mi nem a sorompó felé kanyarodtunk, hanem jobbra. És mint végül kiderült ez arra a lovas útra vitt minket, amivel odafent már találkoztunk. 

De végülis mindegy volt, mert itt is szép volt az út, fent haladtunk  a Bükkös-patak szurdoka mentén. És végülis kilométerben is hoztuk a korábban tervezett, de be nem tartott túratávot, csak kicsit másfelé haladtunk. Sebaj. A lényeg, hogy végre kirándultunk! 

Belesodródtunk

Döbbenet, hogy lassan már itt van az október is, holott még ezt a szeptembert sem emésztettük még meg igazán. 

Az órarend mindenkinél gyorsan összeállt, de olyan összevissza, hogy szinte már megjegyezhetetlen, hogy kinek mikor hány órája van, Máténak van, amikor nincs első órája, cserébe 3 nap is 3-kor végez a suliban. Szerintem ez borzalmas. Ő mondjuk nem panaszkodik egyelőre. Hétfőn-szerdán- pénteken evezni megy. Ebből szerdán rögtön suli után, mert az a suliban is hosszú napja. Evezős napokon fél-8 -nál korábban nem ér haza. Egyelőre még vízre is mennek, kb. 1 óra evezés, vagy ahogy kijön, és utána még konditerem és/vagy futás. Télen talán kicsit lazul a program, mert nem tudnak vízre menni, akkor lehet, hogy a szerdát átmenetileg kihagyjuk. 

Ennek kapcsán volt/van Mátéval néhány körünk a Bethesdában, mert a sportorvosi vizsgálaton fehérjét találtak a vizeletében. Ez még nyáron volt. Voltunk vérvételen, ami megerősítette a pálcás eredményt. A pecsétet ugyan megkapta, de tovább mentünk a nefrológiára, hogy még ha nem is olyan vészesek az eredmények, mégiscsak jobb utánajárni, nehogy valami probléma legyen. 

A nefrológián szeptember elején voltunk. A doktornő nagyon kedves volt, és sok mindenről beszélgettünk. Többek között arról is, hogy nem kell feltétlenül megijedni, mert ebben a korban, ha hirtelen nőnek a gyerekek, akkor az ilyen eltérések normálisnak tekinthetőek úgymond, mert a belső szervek, és a hozzájuk kapcsolódó vezetékek, belek, akármik nem tudnak olyan ütemben megnyúlni, mint ahogy a csigolyák hirtelen eltávolodnak egymástól. Máté pedig a nyáron megint nőtt vagy 10 centit. Most az orvosnál 172 cm-re mérték. Nyáron a sportorvosnál még 170 alatt volt. A másik oka pedig a megnövekedett izommunka is lehet, miután éppen frissiben váltott sportágat, és ahogy az orvos mondta, az evezés az nem foci, sokkal összetettebb edzésforma, és sokkal több izomköteget kell koncentráltan mozgatni, erősíteni. 

Ezután gyűjtöttünk egy 24 órás vizeletet, amit megint megvizsgáltak, és annak az eredménye, és az aznap reggelinek is jó lett. Úgyhogy megnyugodhatunk elvileg, hogy minden oké lesz. De mivel van egy ultrahang-vérvétel- nefrológia időpontunk még októberre, arra azt mondta a doktornő, hogy menjünk még el, ha már be van írva, mert fájni nem fáj, viszont 2 hónapos a sorállás. 

Most itt tartunk. 

Milánék jövő héten 3 napos osztálykirándulásra mennek a Visegrádi-hegységbe. Minden lezsírozva, kifizetve, erre ezen a héten a jövő hétre irányozták elő nekik a 6. osztályban kötelező ismétlő oltásokat, ráadásul egyszerre a kettőt, mindkét karba. Erre felhördült a szülői tanács, hogy talán nem kéne a kirándulás előtt 1 nappal 2 oltással megdobni a srácokat, mert 1. nem biztos, hogy nem üti ki őket, és tök gáz lenne, ha a fele társaság lázasan feküdne 2. még ha nem is lesznek lázasak, mindenképpen fáradékonyabbak és legyengültebbek lesznek, ergo fogékonyabbak arra, hogy ebben a takony időben összeszedjenek valami megfázást, amivel aztán lehet itthon feküdni egy hétig. 

Szóval most megy valmai kérvényezgetés, hogy halasszák el egy héttel az oltásokat. Reméljük pozitív lesz az eredménye. 

Kedden este Milán meg a focicsapata kint volt a magyar női fociválogatott mérkőzésén Spanyolország ellen. A meccs este 8-kor kezdődött. 10 után ért haza. Had ne mondjam, hogy minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy hétköznap éjjel egy nyomorult focimeccs miatt virrasszon, de mivel a csapat nagy része szinte rögtön rábólintott, hát én is elengedtem, és egy hétig azért imádkoztam, hogy be ne tegyenek nekik szerdára valami dolgozatot. Nem tettek be szerencsére. 

Ugyan este eléggé túl volt spirázva, reggel azért nem volt annyira lelkes, mikor fel kellett kelni. :-) 

Aztán kiderült, hogy az MTK stadion büféjében lehet rendes pénzzel fizetni, nem úgy mint a Groupamában, úgyhogy a szünetben  a srácok le is támadták a büfét. Milán is lenyomott a meccs végig egy pattogatott kukoricát, meg egy kólát (!) ( ami tudja, hogy tiltólistás, pláne éjszaka, morcos is voltam miatta) megette az itthonról vitt csipszét, és kifelé jövet még a büfések rájuk sózták a megmaradt zsíros kenyereket, úgy ezt az egészet még este 10-kor lefojtotta egy zsíros deszkával. 

Marci másfél hete meghúzta a lábát edzésen. Nem a bokáját, hanem valahogy a lábfejének a tetejét-oldalát. Borogattuk, kenegettük, de másnap délután csak elmentünk a Bethesdába, mert akkor volt a Bethesda ügyeletes, egyébként meg a fene tudja, hová kéne menni, Heim Pálba talán... Megröntgenezték, és nem találtak komoly bajt, csak hogy meghúzódtak a csontok közötti inak, vagy mik, és borogassuk, kenegessük, ahogy eddig, és majd elmúlik. Ma már péntek van, az este múlt kedden történt, és hát... még mindig nem tökéletes. Ma reggelre mintha már nem bicegett volna annyira... A héten mindenesetre nem ment edzésre. ( és ez olyan jó volt, hogy nem volt még egy púp a hátunkon, ráadásul Feri sem volt itthon a hét elején ) Igaz, hogy kihagyta a tegnapi mtk-s válogatós meccset is, ahol talán az mtk-sok szemet vetnek a gyerekekre, és átveszik őket, de hát én emiatt nem szoktam sokat sopánkodni, annyira hidegen hagy. Plusz így megússzuk a szombati Bozsikot is, amire meg egyébként sem tudna menni, de ezt az edzőknek nem kell tudniuk, mert ma a haverjánál alszik Marci, holnap meg szülinapi buliba megy. Így legalább lesz egy foci nélküli hétvégénk, mert eddig minden egyes hétvégén volt valami kupa, és volt hogy két napunk is ráment erre. ( Ahelyett, hogy a hegyekbe mentünk volna a csendet hallgatni, álltunk a verőfényes napsütésben a focipálya mellett és hallgattuk  az ismeretlen "lelkes" szülők ordibálását, meg hogy 10 éves gyerekek - nem a mi csapatunk- úgy beszélnek a pályán egymással és egymásról, hogy szivesen bementem volna helyretenni. ) 

Ilyen dolgok történnek... 

Meg persze tanulnak is. Azon a téren kisebb a lelkesedés. 

Máté amit csak tud megtanul/megcsinál hétvégén. szerencsére az evezés nem egy minden hétvégét tönkretevő sport, legalábbis az ő szintjén még nem az, úgyhogy ő tud készülni előre. Aztán a kedd délutánja viszonylag szabad, mert akkor csak hegedül, meg a csütörtök estéje. Ezen kívül a próbálom meggyőzni arról, hogy vigyen magával valamit a villamosra. Szótárfüzetet, vagy valamit, ami nem foglal sok helyet. Nem tudom, hogy ez átment-e már neki, mindig elfelejtem megkérdezni. 

Marciék jövő héten talán állatkertbe mennek. Reméljük még nem bukják be, mint tavaly és tavalyelőtt,  elvégre még tart a Vadászati kiállítás, csak lehet már még állatkertbe is menni. És nagyon reméljük, hogy végre eljutunk a Puf-ra is a Vígbe, mert oda is  megvan már jó ideje a jegyünk, ez már a harmadik halasztás lesz, tavaly novemberben mi már pont nem láthattuk, tavasszal meg a fű se nőtt már megint. Úgyhogy nagyon izgi. Főleg, hogy csak 4 jegyünk van, mert mikor vettük akkor még Marci olyan kicsi volt, hogy azt gondoltuk, ő nem bírná ki az esti előadást, erre tessék... hát majd meglátjuk, valamit majdcsak kitalálunk. 

Mókusok itthon

 Hogy a mókusoknál maradjunk :-)

Néhány napja mikor szülőire mentem délután, a házunk előtti nagy fa törzsén egy mókust vettem észre. Nagyon cuki volt, ahogy ott kapaszkodott a fa törzsébe. Aztán ahogy néztem felbukkant még egy! És ez a két mókus ott kergetőzött a fa törzsén körbe-körbe, kilestek, elbújtak, nagyon viccesek voltak. Gyorsan szóltam is ferinek, hgoyy szóljon Marcinak, hogy jöjjön az ablakba, nézze meg. Nem mertem addig nagy zajt csapni, nehogy elmenjenek. De eszük ágában sem volt, csak szaladgáltak ott körbe-körbe. Én még ilyet itt a házunk előtt sosem láttam. Azóta minden nap nézem, hogy itt vannak-e, de eddig nem láttam őket viszont. 

6. Katoro beach, mókuslesen

 Még mindig nyár... 

Egyik reggel, amikor Ferivel a közeli cédrusligetben futottunk, akkor még annyira korán volt, hogy láttuk, ahogy a mókusok szaladgálnak a fák között eleséget keresve. Nem zavarták még akkor őket a fürdőzők, a napozók, a zsibongó gyerekek, az a néhány futó, meg reggeli úszó pedig semmiség volt nekik. Akkor gondoltuk, hogy este majd errefelé fogunk akkor sétálni, hátha akkor is előbújnak majd a rejtekükről, mert Marcinak biztos nagyon tetszenének. 

Este persze nem nagyon szaladgáltak a mókusok, csak egyet láttunk, azt is csak épphogy, és nem mertünk nagyon közel merészkedni, nehogy megijesszük. 

Cserébe leültünk a nagy kövekre naplementét nézni. 

Itt volt az, amikor először botlottunk bele magyarokba. Ráadásul a rosszabbik fajtából. ( a nem idén barnultak közül) Akik olyan ordibálással és hangoskodással voltak körülöttünk, mert 50 méterre kiabálgattak egymásnak, hogy ki mit talált a parton, hogy nem győztem csittegni Mátét, hogy meg ne szólaljon, nehogy levegyék, hogy magyarok vagyunk mi is. 

Volt ott a parton egy fára rögzített hinta, a tengerrel a háttérben. Gondoltam, hogy lőhetnék is pár képet, már nem is tudom melyik gyerek volt mellettem, de ezek korábban meglepték a helyet, és mire ezek tizen meg még akit felcsődítettek a partról ( Fernandóóóó, szójjáááá mán a Lúcsiááának is, hogy jöjjön mán  egy fényképre a Rikardóval!)  mindenféle kombinációban lefotózkodtak, hát ember legyen a talpán, aki azt kivárja. Nem is vártuk ki. 

Itt is találtunk szivecskés követ. 

Bezzeg másnap reggel megint találkoztam egy bébimókussal :-) 

5.2. Sipar római romváros és természetesen naplemente

Most, hogy hellyel-közzel sikeresen elkezdtük a tanévet, bár még vannak szürke foltok a rendszerben, pl. hogy Marci hogyan jut majd el edzésre, illetve Milán zenekarra, meg hogy Máténak mikor lesz ideje tanulni is, de ezeket majd az idő remélem hamarosan megoldja. 

Szóval most kicsit még visszatérek a nyárba, mert van még néhány nyári kaland, amiről írnék, mielőtt elfelejtem. :-) 

Az egyik ilyen, hogy nem messze a horvát szállásunktól, egy római kori erődváros romjai meredeztek ki a tengerből egy félsziget csúcsán. Az ősi Sipar, mely várkastéllyal, és erődtornyokkal, kikötőkkel is rendelkezett a földmozgásoknak következtében elsüllyedt, ami pedig még maradt belőle, azt később a kalózok elfoglalták, és lerombolták. Mára már csak épphogy maradt belőle valami, de a félsziget környékén búvárkodva még ma is láthatóak bástyamaradványok, és még néhány kilométerrel arrébb is találtak használati tárgyakat, érméket abból a korból. 

A romok apálykor félszigetként csatlakoznak a parthoz, dagálykor viszont azt a keskeny földnyelvet, ami bevezet a félszigetcsúcsra ellepi a víz. 

A gyerekekkel kétszer is elmentünk este oda naplementét nézni. Marcinak nagyon tetszettek a romok, és a nagy kövekkel szegélyezett parton igen jól lehetett fényképezni. A bejutás persze kicsit fájdalmas volt, figyelni kellett, hogy hová lépünk, kezünkben a cipőnkkel, szandálunkkal lavíroztunk a csúszós köveken, ellenállva a tenger hullámzásának, de nagy kaland volt :-) 

Én a reggeli órákban amikor arra futottam láttam a földnyelvet szárazon többször is, és egyszer a fiúkkal is, amikor délelőtt sétáltunk arra. Ilyen, amikor apálykor száraz lábbal lehet kijutni a csúcsra. 

Néhány falmaradvány, és a vörös vulkanikus föld.

... és marad egy jel, amit itt hagyunk, ha indulni kell... 

Egy baj van csak a naplementével, hogy utána sötétben kell hazamenni :-)