Nagyon szeretek a tengerparton futni. Még annak ellenére is, hogy a hétköznapokban én inkább délutáni futó vagyok, mert akkor van rá időm. Nyaraláskor viszont inkább a reggelekbe fér bele a futás, az esték inkább elhúzódósak. Ehhez persze az is kell, hogy viszonylag időben el tudjak indulni, mert a hőmérséklet percről percre egyre melegebb lesz, és a part is úgy telik meg emberekkel.
De reggel, viszonylag korán még minden olyan nyugodt. A strandok még csendesek, a sétányokon csak a hozzánk hasonló futók vannak, a bárok még épp csak kezdik kipakolni az asztalokat, székeket, hogy a reggeli kávézók már kényelmesen ébredhessenek.
Az idén viszonylag sokszor eljutottam futni nyaralás alatt. Köszönhető ez Máténak, aki nem kímélt és minden edzésnapja előtt figyelmeztetett, hogy másnap bizony futónap van, megyünk futni, és költsem majd fel. Hát bevallom, nekem azért a második alkalom után már nem volt annyira őszinte a mosolyom. :-) Amit talán a legeslegjobban utálok a világon, az a korán kelés. Ha viszont futni akarunk, akkor minél korábban jó indulni, pláne, hogy Máté mindig hosszút akart futni. Erről mondjuk sikerült lebeszélnem. Nagyjából fél 7-kor legkésőbb muszáj volt felkelni, és akkor 7 körül indultunk kb. Hazafelé már így is dögmeleg volt.
A tengerparton futás persze nagyon jó volt, minden egyes alkalommal. Ami kicsit kedvemet szegte, az a partig vezető 2 km-es szakasz. ami oda-vissza már 4. Ez a rész elvileg egy csatorna mentén vezetett a part felé, korrekt bicikliúton, de a csatornában most nem volt víz egyáltalán, csak kő, a bicikliút egy szakaszát pedig két oldalt magas betonfalak szegélyezték. Hát mintha egy katlanban futottam volna. Rendkívül nem esett jól. Így az utolsó napos, csütörtöki futásunkat már offoltam is, mondtam Máténak, hogy én nem bírok ott még egyszer végigfutni, tuti infarktust kapok.
De ennek ellenére remek futásokat vittünk véghez. Az együtt futást Mátéval úgy kell elképzelni, hogy a kapun együtt lépünk ki, az óránkat egyszerre indítjuk el, aztán nagyjából itt látom utoljára szemből, mert Máté kilő, mint a golyó, és meg sem áll. Most az én kedvemért tartottunk találkozópontokat, ahol Máté bevárt engem, ott megterveztük a hogyantovábbot, aztán ő ment, én meg próbáltam követni.
Az első nap a kikötőig futottunk.
Még a füredi nyaralásaink óta egészen nagy vonzalmam van a kikötők iránt. Én akár órákig is el tudnám nézni az álló hajókat, jacktokat.
Aznap nagyon király voltam, mert este még Ferivel is elmentem egy rövid körre. Ő sem akart egyedül futni. Este sokkal jobban ment nekem, és jobban is éreztem a csít.
A következő alkalommal Mátéval a másik irányba indultunk, San Lorenzo felé, mert Máté mindenképpen át akart futni a szomszéd faluba. Húúú, ez nagyon szép út volt, mert végig hasítottunk a part mentén. A tengerparti bicikliút ezen szakasza nagyon népszerű, egészen a francia határig két széles sáv vezet, mellette gyalogsávval. Csúcsszuper! Csak nincs egy szemernyi árnyék sem :-)
Aztán volt még olyan, amikor ugyancsak Máté kívánságára megint a kikötő felé indultunk, de most nem a parti sétányon, hanem a fenti bicikliúton, ami alagutak során vezetett keresztül. Ott mondjuk legalább volt árnyék. És olyanok voltak ezek az alagutak, hogy szólt bennük a zene, és szakaszonként más-más színnel voltak megvilágítva. Nagyon menő volt. Le is fényképeztem volna, ha nem kellett volna Máté után loholnom :-D
A bicikliutat egyébként a régi vasútvonal helyén alakították ki, a vasutat felvitték a hegyekbe, és gyakorlatilag végig alagútban halad, kisebb megszakításokkal. De már tavaly is tapasztaltuk ezt kicsit délebbre, hogy csak ott rendes közút lett a vasút helyén, a vasutat ott is bevitték a hegyekbe.
Szóval sikerült összegyűjteni pár kilométert a nyaralás alatt is, ha Mátén múlik, még többet is sikerült volna, de így is nagyon elégedett és hálás vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése