Azt terveztem, hogy majd most is naponta feljegyzem, mi is történt velünk a nyaralás alatt, de aztán mégis elmaradtak a bejegyzések. Két okból. Egyrészt a tengerparti nyaralásainkon nemigen gondoljuk túl az utóbbi időkben, jószerével ugyanolyan ritmusban zajlanak a napjaink, lusta reggelek ( kivéve, ha Máté kiver az ágyból, hogy menjünk futni) , délelőtt strand, a déli órákban pihi, délután strand. És ez alapvetően jól is van így pár napig. A fiúk bármeddig tudnák ezt az életet élni.
Veronából a Ligur-tenger partjára, Imperiába autóztunk. Ez már rövidebb volt időben, mint a Bp-Verona távolság.
Az első döbbenetem ( csalódottságom) akkor volt, amikor az autópályáról legurulva nem a tenger felé vettük az irányt, hanem távolodtunk tőle. Egy úgymond külvárosi, ipartelep jellegű szakaszon haladtunk keresztül. Nem ehhez vagyunk szokva hanem ahhoz, hogy a tengerpartot sétatávolságra találjuk, hogy csak lecsattogjunk a törölközőnkkel a partra a kis gumipapucsunkban, nem kell autóznunk, parkolnunk, minden ilyesmit macerásnak gondolunk. Nyilván ez a távolság tény volt a foglaláskor is, csak valószínű kereséskor a megjelölt 4 perc a parttól kiirást én automatikusan gyalog értettem, de ez autóra vonatkozott. Ferinek sem tűnt fel.
Mert amúgy meg a ház tökéletes volt. Hipernagy, sok szobával, nagy konyhával, nagy asztallal, nagy nappalival, kerttel, terasszal, és parkolóval az udvarban.
Még ugyancsak a megérkezésünk napján volt, hogy a kis helyi benzinkúton még este fél8 körül megálltunk tankolni. Olaszországban sok helyen, főleg a kis kutakon automatával kell fizetni, nincs ember, és előre kell megmondani mennyit akarunk tankolni, es előre fizetni. Most, hogy párszor végigcsináltuk az elmúlt héten, most nagyon egyszerűnek tűnik, de ott este, fáradtan nem volt olyan egyértelmű a folyamat, és valamiért, a kapkodás vagy az igyekezet miatt, mert már voltak utánunk, valahogy beleragadt az automatába Feri kártyája, és bármit csináltunk, nem engedte ki. Próbáltak segíteni az utánunk jövők, de ők sem tudták resetelni a folyamatot. A megadott segítségkérő telefonszám csak sokadjára kapcsolt. A srác, aki utánunk volt, jófej volt, mert elmondta olaszul, hogy mi a probléma, ami nagy segítség volt, mert Feri ugyan sokmindent ért és tud olaszul, de azért nem profi, azt meg hogy a vonal túloldalán mennyire beszélnek angolul, nem tudtuk. Valamennyire tudtak egyébként.
Végül meg kellettvárnunk a benzinkutas pasast, aki egy fogóval kihúzta a kártyát, újraindította a gépet, és végül tudtunk tankolni is.
A szállás felé már jót mosolyogtunk az egészen, hogy na, jól kezdődik a nyaralás, de ott a benzinkúton ácsorogva azért eléggé pánikban voltunk.
Hát így indult. Innen már csak felfelé volt, nyugi 🙂
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése