Mivel én a városból kifelé megyek munkába, így én a hétköznapokban nem szembesülök nap mint az apadó Duna látványával, és nem is szeretem ilyen szomorú állapotában látni. Persze nyilván tudom, hogy csökken a vízszint, hiszen mitől nőne, ha nem esik eső már hetek/hónapok óta, tisztességes mennyiségű meg pláne nem. Máté ugyan rendre beszámolt egész nyáron a vízállásról, hogy már nyár elején ki kellett tenni a pótstéget, és nagyon hamar a legszélsőbb állapotába kellett állítani. Majd még egy pótpótot kellett hozzárögzíteni, de azt már fordítva szerelték rá, a hosszabb felével a víz felé, hogy nyerjenek egy kis időt. De a hét elején a vezetőségnek már el kellett mennie Csepelre a szövetséghez, hogy kölcsönkérjenek még stéget, amire eddig még nem volt példa. Szóval nyilván tudtam, hogy nagyobb a baj, mint szokott lenni, hogy ez nem csak "sima" alacsony vízállás, hanem itt rekodalacsony számokról fogunk beszélni.
És tessék... most, vasárnap délután 1 cm-re vagyunk attól, hogy a Paksi Erőmű teljesen leálljon, ami valószínűleg még ma meg fog történni.
Tegnap este futottam néhány km-t, és csak ez járt a fejemben, hogy amellett, hogy ez gazdaságilag, energetikailag valóban egy katasztrófa, és nagyon-nagyon alulról súroljuk a teljes összeomlás határát ( és akkor próbálok arra nem gondolni, hogy vannak emberek, akik képesek még mindig viccet csinálni az egészből, ujjal mutogatni, pökhendin kioktatni és számonkérni szakembereket, de hagyjuk is ezt, mert egy szóval sem érdemes ezt a csürhét illetni.) szóval amellett, hogy ez most valóban az egész lakosság tudatos- és fegyelmezett összefogására van szükség, amellett emögött a leállás mögött az ott dolgozó emberek lelki harca is ott van. Eszembe jutott, hogy amikor apukáméknak le kellett állítaniuk a kemencéket, amit azelőtt soha nem csináltak, hogy mennyire nehéz volt azt nekik látni, végigcsinálni azt a protokollt, amit tudtak, hogy létezik, de soha nem gondolták, hogy szükség lesz egyszer rá. Teljesen összeroppantak ettől, és markos férfiemberek sírtak emiatt, mert az életük volt. Annak a leállásnak nyilván volt egy végzetessége, ami még drámaibbá tette, de az érzés a paksi dolgozókban most ilyesmi lehet.
Ami sajnálatos, hogy az elkövetkező héten sem számíthatunk esőre. Enyhülésre sem igazán, héfőn-kedden még a mainál is melegebbet várunk.
Az imént olvastam Kapitány István bejegyzését, aki közzétette, hogy mely nagyfogyasztók mennyi áramot spóroltak meg a tegnapi nap folyamán. Hiszem, és bízom benne, hogy minden felelősen gondolkodó ember is a szokásosnál jobban odafigyel, és akkor nem lesz nagyobb baj.
Feriék homeofficeban lesznek a héten, igaz, mi szerdán elutazunk, úgyhogy csak 2 napot érinti. Mi nem vagyunk hivatalos nagyfogysztók, de ettől függetlenül úgy jöttünk el pénteken, hogy nem indítottunk méréseket, minden készüléket lekapcsoltunk, és a klímát is feljebb állítottuk 2 fokkal.
Itthon igazából csak az időzítésre tudunk figyelni. Nem is mostam egész héten délután, munka után, hanem csak tegnap reggel indítottunk mosógépet. Szárítógépünk nincs. Gyepünk nincs, medencénk nincs, klímánk nincs, szóval ezek mind pipa. Negyven fokban egyébként sem sütnék semmit, és nem is állnék neki vasalni, szóval ez is pipa.
Na de hogy visszakanyarodjak az első bekezdésemhez... Marcival ma ketten vagyunk itthon, és ő meg akarta nézni a Dunát, így felkerekedtünk délelőtt, és elmentünk a Margitszigetre. Marci biciklivel akart menni, de én nem vállaltam ebben a hőségben a bicajozást, legéett volna a bőr a karomról, mire hazaérünk, bkv-val mentünk.
Nagyon szomorú látvány volt a mi szépséges Dunánk :-(
Ilyen volt 2018ban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése