2009. december 31., csütörtök

Milus már 1 napos

A kis jövevény és édesanyja jól vannak, sokat kipihentek a tegnapi nap fáradalmaiból. Matyi végre találkozhatott a kistestvérével, óvatosan meg is simogatta, majd mindig csak azt szajkózta, hogy "pici baba, pici baba". Azért még az Anya pocakjában lévő babát is kereste, pedig sokszor átvettük előtte, hogy mire számíthat reálisan.
És akkor az 1 napos sztárfotók:

2009. december 30., szerda

A hír igaz

Ma 11.57-kor megszületett a legkisebb ugrifüles, 51 cm, 3000g. Anya, gyermeke és egyéb családtagok jól vannak.  Bea jól viselte a műtétet, a doktor bácsi megdicsérte. Hétfőn engedik majd haza, ha minden szépen alakul, és sajnos baba látogatási tilalom van, így a gyermek csak illegalitásban tekinthető meg.  A kis jövevény nevét most nem írom le, hogy a feszültséget fokozzam. Ezért azt, hogy Milán Ádám lett a neve, még napokig homály fedi majd. Most mennem kell, mert időközben a könnyelműen felügyeletemre bízott nagyobbik letermelte magáról az alsó ruházatot, pelussal együtt.

Talán valami elkezdődött

Tegnap este Pocaktesó elég durva fájásokat produkált, de aztán egész éjjel semmi nem történt, sőt, jobban aludtam, mint az elmúlt pár hónapban bármikor is.
Most viszont kb. reggel 7 óta újra érzem, hogy valami történik, valami olyan, ami már kezd egyre vészesebben hasonlítani ahhoz, amit Matyival éreztem anno. fáj a derekam, és időnként szét akarok szakadni alul.
Még kivárunk, hogy lesz-e folytatás, vagy itt abbamarad a dolog. Mindenesetre most nagyon bizakodom, hogy hátha a mai lesz a mi napunk. És félek is, és aggódom is, és nem is tudom igazán, hogy mit érzek.
De igen... most pl. egy brutál fájást....

9.30: ez egyre durvább... bemegyünk a kórházba. Bárhogy is lesz, szerintem engem már benttartanak.
Majd jövünk:) pussz

2009. december 28., hétfő

Bizonytalanul... vagy mégse?

Túl vagyunk a karácsonyon... egyben...
Frontok jönnek-mennek... ezideáig Pocaktesónak semmi meg sem kottyant. Tegnap éjjel viszont többször is brutálkeményedésekre ébredtem, a hasam olyan volt mint egy görögdinnye, és egyáltalán nem volt jó érzés. Nem tudom, hogy ez valaminek az előszele-e vagy egyszerűen már csak a fekvés sem jó, és emiatt keményedik be a pocakom.
Matyival anno azt mondtam, hogy honnan tudhatnám, mi történik, hisz nem voltam még terhes. Hát ezt most nem mondhatom, mégsem tudom, hogy most mi van, most sem vagyok okosabb. Eggelre mindenesetre viszonylag korrektül érzem magam, és délelőtt úgyis ctg-re kell mennem, majd ott talán kiderül.
Egy biztos... legkésőbb 7 nap múlva már négyen leszünk.  1 hét múlva. Döbbenetes!
Update: a délelőtti ctg-n többé-kevésbé Pocaktesó hozta az esti formáját, és produkált egy-egy gigakeményedést, amire még a doktorbácsi is azt mondta, hogy na ez már valami, de ha nem rendszeresedik, erősödik, stb akkor ezekkel akár kihúzhatom még jövő hétfőig. Ha rendszereződik, akkor jelentkezem a szülőszobán, azon nyomban, ha nem változik semmi, akkor vasárnap délelőtt jelentkezem az osztályon felvételre.
Kórházi hírek szerint a karácsony nyugiban telt, és valóban nagy volt a csend, viszont a január 1-ei hidegfrontra már most készülnek lélekben az ottdolgozók, szerintük azt nem ússzák meg 1-2 szüléssel.

2009. december 26., szombat

Az utlsó karácsonyunk hármasban

Az idei karácsonyunkra nagyban rányomta/ja bélyegét az a bizonytalansági faktor, hogy nem tudjuk mit hoz a ma, és mit hoz a holnap. Ennek fényében aztán minden volt nálunk, ami 3 napba belefér.
Volt egész jól sikerült elsőhalászlé, elmaradt vacsora, parázs vita, (csak a szokásos)duzzogás, kibékülés, faállítás, facsodálás, csillagszóró minden mennyiségben, mert Matyinak nagyon bejött.  Volt überbrutál matyihiszti, majd nagy összebújások, mókázások, ajándékbontás, majd azzal szaladgálás körbe-körbe a lakásban.
Matyi remekül képes az pattanásig feszült idegeimen táncolni, majd mikor a kiborulásomat sírásban vezetem le, akkor jön és puszit ad, bújik, és mondja, hogy "anya tír". Ilyenkor látszik rajta némi megbánás, amit 5 perc múlva már rég elfelejt, de imádom.
Az elmúlt napok mérlege 1db összetört pohár, 2db fiókba zárt matyiujj (semmi komoly), terítőre  borított üdítő, földre szórt kávé, és még egy csomó minden, amit vagy én ejtek a földre, mert olyan koncentrált vagyok, vagy Matyi dob oda, direkt, és néhány kevésbé jól sikerült fénykép, és egyetlenegy olyan sem, amin mind a 3-an viszonylag korrektül néznénk ki.
Volt mennydörgéssel kísért zivatar, ami Matyinak legalább annyira bejövős volt, mint a csillagszóró, és még órákkal utána is mutatott ki az ablakon, hogy bizony történik valami igen érdekes.
Vannak rendszeres Pocaktesó bejelentkezések, hol itt tolja ki a lábacskáját, hol ott a könyökét, olykor-olykor bekeményít, tolja lefelé a buksiját, ez nem túl jó. Most van lehülés, hidegfront, de mi még egyben vagyunk. (nemvacsorautáni pocakkerület 101 cm, kilók száma 67.)
Íme:

2009. december 23., szerda

A 38 hetes

Kapkodunk... de mára talán sikerült mindent beszerezni, elintézni, a kórházi csomagba is  meg van minden, talán... már csak táskába kell dobálni, akkor majd kiderül, mi hiányzik.
A karácsonyi menü is megvan, fejben, alapanyagokban, már csak okosan ki kell találni, mit mikor, hogy ha esetleg mennem kell, akkor se romoljon meg semmi.
Fánk is van.
A lakás egy káosz, takarítani már tényleg csak ímmel-ámmal tudok, nem esik már jól a hajolgatás, meg úgy igazából semmi sem. Aludni hol magam miatt nem tudok, hol Matyi miatt, aki az elmúlt pár napban elég botrányos éjszakákat tud produkálni, amivel végképp kétségbe ejt, hogy hogyan hagyhatnám így rá másra.
A hétfői nagy lelkesedésemben most már mindennapos jóslófájásokat produkálok, teljesen rendszertelenül, szóval még mindig inkább semmit sem jelent, mint valamit. Csak azt tudjuk, hgoy előbb-utóbb mindenképpen megszületik a Várvavárt... de hát ezt eddig is tudtuk:)
Türelmem a végét járja...
A 38 hetes pocakfotó.... hátha már az utolsó...

2009. december 21., hétfő

Elhavazva

Minden téren. Időjárásilag is, és teendők terén is. Valahogy úgy érzem, kezdenek összecsapni a hullámok a fejem felett. Valahogy olyan gyorsan elteltek a hetek, pár nap múlva karácsony, és legkésőbb két hét múlva Kistesó is megérkezik, nekem pedig még annyi minden van a fejemben, amit jó lenne még előtte megcsinálni, elintézni, megnézni, megvenni... Minderre csupán néhány napja jöttem rá, hogy bizony össze kell hogy kapjuk magunkat, így őrült mosásba, vasalásba kezdtem, hátra van még a játékok átnézése, szortírozása, és most már a kórházi csomagomat is jó lenne legalább 90%-ra összerakni, ha esetleg hirtelen kéne menni, de abba viszont még venni is kéne pár dolgot, amire talán ma sor kerül. Két hét... talán már annyi se... nagyon kevés... Néha pánikba is esem, hogy mi lesz, én erre nem vagyok még felkészülve.
A hétvége is némileg már a készülődés jegyében telt, eleget tettünk még egy baráti meghívásnak, mert aztán ki tudja mikor leszek újra kimozdulóképes, és sebtiben sütöttünk Matyival egy jó nagy adag mézeskalácsot. Matyi nagyon élvezte, sodorta, gyúrta, szaggatta, majd nyersen ette, a mókának akkor szakítottam véget, amikor elkezdett mindent a földre dobálni és a tészta közepébe feküdni.

Fánk még nincsen, de lesz....
Pocakfotó sincsen, de az is lesz...
Délelőtt újabb ctg-n jártunk, ahol már jóslófájásokat is sikerült elcsípnünk. tudom, hogy ez nem jelent még semmi konkrétat, de mégis bíztató, hogy minden zajlik a maga módján, és van remény, hogy beindulnak itt magunktól a dolgok. Ebben a hitemben most végre-valahára a doki is megerősített, egy halvány jósolgatunk-jósolgatunk, majd alakulunk-alakulunk megjegyzéssel, majd búcsúzásképp megtoldotta még egy vigyázzon magára, mert most már bármi lehet!-el, hát nekem ez maga volt a mennyország. Főleg az elmúlt napok extra hidegei után, amikor azért nem is éreztem magam olyan flottul, fájtak a régi sebhelyeim, Pocaktesó is néha a frászt hozta rám, amikor csak lapult, mozdulatlanul, majd tegnap este újra víg táncba kezdett. A gyomorsavam most már alig-alig elviselhető, már éjszaka is kínoz, emiatt nem tudok aludni, emiatt nyűgös vagyok... szóval kezdek hasonlítani egy végstádiumos hisztis kismamihoz.... Ja, hogy  az is vagyok!!!!

2009. december 19., szombat

Szánkóztunk

Délutáni alvásából felébredve, Matyi lelkesen közölte velünk, hogy "Eti Ó!!!" Persze mi csuklóból lehurrogtunk, hogy ugyan, már ne beszéljen hülyeségeket, meg hogy már megint hantázik, hisz 5 perccel azelőtt még se híre se hamva nem volt semmilyen hóesésnek. Aztán be kellett látnunk, hogy a gyerekünk nem hülye, sőt... nagyon is tudja, mit beszél, tényleg esett, nem is akárhogy.  Matyi rögtön rágerjedt a hóra, és mivel délelőtt be volt neki ígérve egy délutáni kertezés, így némileg joggal követelte, hogy pebe-pebe (kertbe-kertbe).
Ki is mentünk, előkerült a szánkó is, és a fiúk csak rótták a köröket a kertben. ÉS mivel Matyi egyáltalán nem unta meg a dolgot, sőt, kifejezetten élvezte a száguldást, így az utcán folytattuk a projektet. Nekem is jó volt most kint, mert a hó miatt kicsit enyhébbnek éreztem a hőmérsékletet, nem úgy mint délelőtt, amikor majd meg akartam fagyni 5 perc kintlét alatt, merthogy olyan kabátom, ami összeérne rajtam már nincs. (Ezért is lenne jó, ha mielőbb kikívánkozna Kistesó, mert új kabátot erre a 2 hétre már nem veszek).
Szakadt a hó, úgy igazán. Elmentünk az utca végéig, Matyi hol húzatta magát, hol kiszállt, és ő is beszállt a szánkóhúzásba, amikor benne ült, akkor pedig leginkább szaladni kellett vele:) Nagyon aranyos volt. Fura, hogy ilyen hó-fun lett belőle, bár tavaly volt ugyan szerencséje a hóhoz, de hát az már jó régen volt... lehet, hogy emlékszik rá?

2009. december 17., csütörtök

Kismajmom



Bónuszkép: apa sapkájában és zoknijában. Ő akarta felvenni, nem mi kényszerítettük rá:)

2009. december 16., szerda

Séta a hóban

Reggel szépen szállingózó hóra ébredtünk. Így egy gyors reggeli után, jól felöltözve nekivágtunk az utcának. Bár a teraszon kicsit leragadtunk, mert nem hitt a szemének, csak hajtogatta, hogy Etik óóó!, azaz esik a hó, és hogy nad, vagyis nagy. De aztán nagy nehezen csak elindultunk. Gyalog mentünk, tapostuk a havat, Matyinak nagyon tetszett.  Csak a kesztyűs kezével nem tudott eleinte mit kezdeni, csak tartotta, de aztán megszokta, és onnantól minden kerítést  alaposan megtisztított a hótól. Aranyos volt nagyon. Szánkónk is van, de azt nem mertem elővenni, féltem, hogy nem bírnám húzni Mátét. De hátha lesz még hó Kistesó érkezéséig, és akkor majd leporoljuk a szánkónkat is.

Duplaszülinap

Mert aki 2 éves, annak két szülinapi parti dukál két tortával....
Na jó, nem egészen, egyszerűen csak úgy alakult, úgy volt praktikus, hogy a családtagok két részletben köszöntsék fel Matyit. Egyrészt mert a lakásunk befogadóképessége véges.... nemhiába lett volna jó ha a gyerekeink valami melegebb hónapban születnek, akkor lehetne ilyenkor kertipartizni. De hát ezt egyelőre bebuktuk, már csak a klímaváltozásban bízhatunk:)
Lényeg, a lényeg, hogy Matyi 2 hétvégén is ünnepelve volt, tortával, ajándékokkal, és sok-sok szeretettel.
Tavaly óta sok minden megváltozott.
- mutatja, hogy hány gyertya van a tortán, sőt... el is fújta őket szépen, ügyesen, hamarabb és többször is mint kellett volna. Így kb. 30-szor gyújtottuk meg a szülinapi gyertyát, és próbáltunk normális képet készíteni, kevés sikerrel:)
- idén már evett is a tortájából, bár túlzásba nem vitte, de hát leves és főfogás után kinek kell még a sütemény? (matyinyelven: pitamó)
-Idén már maga bontotta ki az ajándékokat, és örült is neki, nem csak tudomásul vette, hogy vannak.
- ő maga kérte, hogy egész nap az Ma van a szülinapom!-at hallgassuk, meg is tettük, kb. 800-szor.
És akkor képekben:


Matyi második életéve egyébként telis-tele volt ELSŐk-kel:
-első szánkózás
-első önálló lépések, melyeket sok-sok további követett, és azóta nincs megállás
-első repülés, melyet aztán még 2 követett
-első vonatozás, buszozás, villamosozás
-első fagylalt
-első hajvágás
-első tengerparti fürdőzés
-első hajókirándulás
-első szavak
-első utcai motorozás
-első teljes egészében átaludt éjszaka (erre azt hiszem olyan 15-16 hónapos kora körül került sor)
-első wc-be pisilés (szólni még nem szól, de ha ráültetjük, akkor van sikerélmény)
Nagyjából ennyi, ami hirtelen eszembe jut:) Szóval nem unatkozott Őfelsége idén sem, azt hiszem egy igazán élmény- és eseménydús éven vagyunk túl mindannyian. Hisz Matyi mellett mi sem unatkozunk, hisz minden megmozdulásával megnevetett bennünket, (kivéve amikor hisztizik), minden tettével elkápráztat, hiszen már Nagy Fiú,
2 éves:)

2009. december 14., hétfő

Kórházas délelőtt

Ma délelőtt újabb ctg-re vittem a Kisebbiket. Mikor elindultam itthonról szépen szállingózott a hó, és nekem megint csak az a 2 évvel ezelőtti hideg téli nap jutott az eszembe, amikor ilyenkor már fájásaim voltak, és sejtettem, hogy nincs már messze a nagy találkozás. És mivel bőven időben indultam itthonról, volt időm kiélvezni az arcomra hulló hópelyheket.
A ctg most nem annyira jött be Matyitesónak, kétszer is szépen arrébb vándorolt, amivel sikeresen érvénytelenítette  a mérést, de végül sikerült egy kicsit maradásra bírni és kicsikarni belőle egy pár perces értékelhetőt.
Innen rögtön az anesztes konzíliumra vitt az utam, ahol egy zsúfolt, tömött folyosón ücsörögtem egy darabig, majd bent egy kedvesnéni áldását adta a spinális érzéstelenítésemre.
Eztán doktrobácsi, leletek jóváhagyása, és egyebek... DEEEE ami a legfontosabb, hogy sikerült meggyőznöm, hogy tekintsünk el a 29-ei befekvéstől, mert.... Igazából nagyon nem is kellett győzködnöm, egyszerűen csak közöltem vele, hogy nem túl egyszerű megoldani a 2 évesem egész napos másra bízását csaknem 2 hétig, és különben is nagyon fogok vigyázni magamra, és 5 percre lakunk, szóval tényleg bármikor be tudok menni, ha úgy érzem történik valami. Erre ő, igaz nem nagyon boldogan, de rábólintott, és a lelkemre kötött mindent, hogy ha bármi bajom lesz itthon, akkor aztán vele gyűlik meg a bajom. Én persze mindenre lelkesen bólogattam, és bármit megígértem volna. De igazán megértő volt, szóval tényleg egy rossz szavam sem lehet. Így a legújabb helyzet, hogy 3-án megyek be, és 4-én császár. Ha addig nem történik semmi....
Bónuszként még kaptam egy gyors uh-t is, amit igazából később kellett volna még megejteni, de mivel a spontán szülést tul. képpen végképp kizártuk, így nagy jelentősége nem volt, és gondolom az ünnepek miatt is, meg amúgy is sokan vannak kismamik, nem volt szabad hely, de mostazonnal felszaladok megnézik mi az ábra odabent. Már a képernyőn is látszott, hogy már milyen nagy, hogy már nagyon össze kell gömbölyödnie, hogy elférjen, kapálódzott a lábacskáival, aranyos volt nagyon:)
Méreteit tekintve minden rendben van, nem lesz egy óriásbébi, de hát ezt eddig is tudtuk, és reméltem is, én egy olyan kis manócsomagot szeretnék, mint Matyi volt:)
Számokban kifejezve:
BPD(koponya haránt átmérője): 87mm
AD1(gerinctől a hasfalig a poci): 97mm
OFD(koponya hosszanti átmérője): 110mm
AC(pocakkerület):313mm
HC(buksikerület):321mm
FL(combcsont): 71mm
FHR: 150/min
Becsült súlya: 2730g
Szóval minden a legnagyobb rendben van. Végre kívül is és belül is.
Nincs más hátra, mint várni... így hát várunk.
Fizikailag most remekül vagyok, kicsit mintha könnyebbedett volna a pocakom, és lehet, hogy lejjebb is csúszott MAtyitesó, mert kevésbé nyomja a bordáimat, és a savasodásom is jó néhány napja már szinte elviselhető. Estére még mindig nagyon aktív,szinte mindig van kirúgom a ház falát.
Hétvégére erős fagyot, jövő hétre havazást mondanak... kíváncsi vagyok, mit fog hozzá szólni...
Végül, de szerintem még nem utolsó sorban, a 37 hetes pocak:

2009. december 11., péntek

Újra és újra

Már tegnap este is kicsit megdobbant a szívem, amikor az időjósok közelgő hidegfrontot és havazást jósoltak a következő napokra, Minkalány közelgő megszületése pedig csak még lapáttal rátett  a nosztalgikus hangulatomra, hisz Matyi is az ilyentájban beköszöntő hideggel  és hóval érkezett, néhány nap híján 2 évvel ezelőtt.
Azt hittem, hogy idén elkerül majd az ÉRZÉS... hisz annyi most a tennivaló, várnivaló... de nem... idén is kezdek könnybelábadt szemekkel magam elé meredni, és elgondolkozni, hogy hogyan szaladhatott el ilyen gyorsan az idő, hisz mintha minden csak tegnap lett volna. (Érdekes, hogy tavaly is pont ugyanekkor 11-én kezdtem el a meghatódni:)))
Vajon meddig fognak azok az érzések bennem élni? Örökké?
Éjjel felébredtem 3 után valamivel. Pont akkor, amikor azon az éjszakán is felébredtem, hogy valami történik, történni fog. A nappaliban próbáltam még kicsit pihenni, közben gondolkoztam, hogy vajon ez már az? Két könyv ide vonatkozó részét is gyorsan átnyálaztam, és konstatáltam, hogy igen, ez már az.
Kint borzasztó hideg volt, az utcán tükörjég volt, nekem mégis melegem volt, pedig csak egy vékony pulóver és egy átmeneti kabát volt rajtam. Támasztottam a ház sarkát, míg Feri kiállt a kocsival. Fel sem fogtam, hogy mi történik, hogy hamarosan megszületik Ő, hogy amire hónapokig vártunk az most történik. El sem tudtam képzelni, milyen lesz szülőnek lenni, felelősnek lenni,
Néhány hét múlva újra átélhetjük majdnem ugyanezt. Sok mindent tudunk már...  Tudjuk, hogy csodálatos érzés lesz megismerni egymást... tudjuk, hogy nem mindig lesz könnyű... de tudjuk, hogy meg fogjuk oldani.
Tudom milyen érzés anyának lenni... de nem tudom milyen két gyerekes anyukának lenni... de tudom, hogy sokkal-sokkal csodálatosabb, mint egy gyerekesnek.
Nem tudom, hogy hogy fognak telni a hétköznapjaink, nem tudom, milyen is lesz Ő valójában, hogy fog-e fájni a pocakja, hogy jóalvó (hú de utálom ezt a kifejezést) lesz-e, nem tudom, hogy mikor fogok újra átaludni egy éjszakát... de ezek nem is fontosak... Mert tudom, hogy bármilyen is lesz, szeretni fogjuk... olyannak, amilyen....
Kavarognak bennem az érzések... egyik felem újraéli a Matyival töltött első napokat, a másik már a Második Nagy Találkozásra készül. Fura kettőség ez....De szívetmelengető.

2009. december 10., csütörtök

Kiborít

Most épp Matyi.... Biztos a labilis lelkiállapotomnak is köszönhető, hogy pár napja nehezebben veszem a Matyi által támasztott akadályokat. Bár még mindig fenntartom azon álláspontomat, hogy Matyi alapvetően jó gyerek, általában mindent meg lehet vele beszélni, vagy elterelni valami mással a figyelmét a rosszasságról, szóval általában jó partner.
De két napja, komolyan, mintha legalábbis süket lenne, vagy nem egy nyelvet beszélnénk. Nap végére egyszerűen az az érzésem támad, mintha egész nap csak azt hajtogattam volna, hogy "Matyi, ezt vagy azt ne csináld!" Máskor is van ilyen, de akkor mintha nem kéne 800-szor szólnom, hogy 801-edjére is csináljon valamit, amit nem szabad, vagy nem szeretném, ha csinálna.
Vannak vissza-visszatérő csínyek, ilyen például néhány fiók kipakolása, amiben olyasmiket tartunk, ami vagy fontos, vagy egyáltalán nem gyerek kezébe való. Lehetne mondani, hogy tegyük máshová, magasabbra, stb, de felesleges, Matyi előtt már nincsenek akadályok, bárhová fel tud mászni, és fel is mászik, szóval ha így tennénk, akkor csak dupla lenne a kockázat. Így Matyi mindig pakol, vagy pakolni szeretne.
A palettát színesítette a székreállással, szépen odaviszi a kisszékét a szekrény elé, és egyre feljebb kapaszkodik, és pakol. És pedig idegbajt kapok. Egyrészt mert pakol, másrészt meg félek, hogy le fog esni.
Most már arra is rájött, elvégre nem hülye, hogy ha székre áll, akkor a villanyt is fel tudja kapcsolni. Fel is kapcsolja. Napjában többszázszor, amivel megint csak kiborít.
Porolja a konyhában a szőnyeget, egyszer, kétszer, sokszor, ami főzés közben megint csak nem szerencsés. Sőt... most már eléri a kilincset, és így minden akadály megszűnt létezni, a kamrába rejtett seprőt most már naponta akárhányszor előveszi, kiporolja a szőnyeget, felseper, visszapakol, és kezdi előlről. Közben kétszer jól becsapja az ajtót.
Én pedig már hülyének érzem magamat, hogy folyamatosan csak Matyizok. És próbálok higgadt maradni... egyre kevesebb sikerrel.
Persze sejtem, hogy mindennek a magyarázata talán az, hogy Matyi is érzi, hogy valami nincs rendben a lelkemmel. Hogy ahelyett hogy 100%-ban ott lennék vele, félig  mindig valahol máshol vagyok gondolatban, hogy tele vagyok aggodalommal, és gondolom, csak próbálja magára terelni a maximális figyelmemet. Ezt abból gondolom, hogy amikor tényleg sikerül kikapcsolni az agyamat, akkor nincs is semmi gond, akkor nincs rosszcsontság, csínytevés, szófogadatlanság.
Egy szó, mint száz, össze kell szednem magamat, nincs mese!!!!

2009. december 9., szerda

Nemjól

Bármennyire is próbálok nem gondolni a fenyegető kórházas sztorira, nem megy. Mint Damoklesz kardja, úgy lebeg felettem a nap minden órájában és percében, és nem tudom kiverni a fejemből. Nem szeretem ezt az állapotot, de bárhogy is próbálok nem tudok tenni ellene. Érzem, hogy a testem, lelkem felőrli a kétségbeesés, és a félelem. És mérges vagyok! Mérges vagyok magamra, mert nem tudom kordában tartani az érzéseimet, és türelmetlen vagyok és ideges. Mérges vagyok a kialakult helyzetre, a dokira, mérges vagyok, hogy egy olyan szituációba keveredtem, amiben én egy cseppet sem irányíthatok, mérges vagyok, hogy mindenki azt várná el tőlem, hogy mosolyogva sodródjak az árral, mérges vagyok az egész világra. Mérges vagyok, hogy elveszik tőlem a hátralévő idő jóérzését, amikor még élvezhetném a 2in1-et, úgy igazán, mert ki tudja fogom-e még..., hogy el akarnak venni tőlem hosszú napokat, amit még CSAK Matyival tölthetnék... Mindezek miatt már a MOST-ot sem tudom élvezni, csak jár az agyam, megállíthatatlanul.
És hiába tudom, hogy még nincsenek lefutott körök, hogy még nincs semmi elveszve, hogy nagyon hosszú még, relatíve, a hátralévő idő, hogy 3 hét alatt sokminden történhet, hogy az én okos Kisfiam eldönthet mindent egy szempillantás alatt.És közben lelkiismeretfurdalásom van, amiért idő előtt kint szeretném tudni Őt, csak azért, hogy nekem jó legyen, holott tudom, hogy Neki bent a jó, egyelőre.

Jó lenne tudni hogy mit hoz ez a néhány hét..., hogy kell-e egyáltalán aggódnom, vagy odafent már réges-régen meg van írva, hogy ennek a Kislegénynek mikor kell közénk érkeznie.  Ha tudnám, akkor talán meg tudnék nyugodni, akkor nem emészteném magam olyasvalamin, ami lehet, hogy be sem fog következni. De nem tudom.... Sajnos!

És attól is félek, hogy ha végül mégsem akar útnak indulni önként, és kivárja a 4-ét, amikor én már egy hetet bent leszek, félek, hogyha így lesz, akkor elveszik tőlem a Nagy Találkozás örömét, és  csak egy egyszerű sivár Végre! érzés lesz bennem, hogy végre túl vagyunk rajta, hogy végre hazamehetek. És ezt nem akarom!!!! Nem akarom, hogy az első pillanatok, napok gyönyörűségesen meleg meghittségét elvegyék tőlem, hogy a szép érzések közé odafészkelje magát valami egészen nem odaillő.
Háborog a lelkem! És ez most nagyon nem jó!

2009. december 8., kedd

Nálunk is járt

Amíg én a lelkemet ápolgattam, és a sebeimet nyalogattam, természetesen nálunk is járt a Mikulás. Vasárnap reggelre telepakolta az ablakpárkányra készített gumicsizmát mindenféle földi jóval, sőt... Matyi olyan jó fiú volt az idén, hogy egy gumikacsa családot is hozott neki a Nagyszakállú, és pont olyat, amit hetekkel ezelőtt Ő maga választott ki az egyik nagyáruházban. Ez a Mikulás ténylég mindent tud:) Matyi nagyon aranyos volt, csak ámult-bámult az ablak előtt, szerintem nem is hitte el, hogy az ami ott van, mind az övé, mert olyan nagy kerek szemeket meresztett.
Aztán tegnap találkozott az Igazi Mikulás bácsival is, akit tátott szájjal nézett.
Pedig jó előre megbeszéltük, hogy jönni fog, még azt is begyakoroltuk, hogy Csókolom Mikulás bácsi, amit aztán nem mondott... igazából semmit nem mondott:)  Sőt, közel se ment hozzá. Pedig nem félt, inkább csak csodálta. Azt tartotta a legfontosabbnak, hogy a Mikulás bácsinak Apát is bemutassa:)

2009. december 7., hétfő

Első Ctg, újabb kétségek, teljesen padlón

Ma délelőtt sor került Másodszülöttünk első ctg-jére. Igazából erről nem is nagyon van mit írni, jó szívműködés mellett szép majdhogynem vízszintes vonalat produkáltunk, néha-néha egy-egy mozgolódással, de ez ebben a stádiumban még normálisnak mondható.  Szóval Kistesó köszöni szépen jól van odabent, így volt ez a bátyjával is, nem lepődtem meg egyáltalán.
Majd újabb folyosón ücsörgés, hosszas könyvolvasás, (ha ez így megy tovább behozom az éves lemaradásomat könyvügyileg), doktorbácsira várás, aki végül sűrű elnézések közepette befut, és sebtiben vázolja az újabb elképzelését a jövőmet illetően, ami, hát nem is tudom.... első, nekem második hallomásra is enyhén riasztó és kétségbejtő volt.... mondhatni azóta sem térek magamhoz.
Az új szitu ugyanis az, hogy az előirányzott legvégső céldátum továbbra is a január 4-e. Ez már ugye nem új, ezt valamennyire már meg is emésztettem az elmúlt napokban. Viszont, a kórtörténetemet figyelembe véve, hogy minden rendben legyen, mármint velem, biztos, ami biztos alapon jobbnak látják, ha már 29-én besöpörnek a kórházba, hogy online megfigyelés alatt tarthassanak. (Doktorbácsi először 28-át akart, de látva kétségbeesett könnybelábadó nyusziszemeimet kaptam még egy itthoni napot. Juhé!)
Ami annyit tesz, hogy ha a Kisebbik megmakacsolja magát és csakazértse akar korábban kibújni, akkor testvérek között is min. 12 napot töltök egyvégtében kórházban, mert császár után itt  5 nap a protokoll.
Tudom, hogy ha ez a verzió jön be, akkor legalább a korábbi hová tegyük Matyit kétségeim el vannak oszlatva, és így még mindig tervezhetőbb a dolog. ÉS azt is tudom, hogy mindez kizárólag az én érdekemben történik, és persze Kistesó érdekében, hogy mindenki ép bőrrel abszolválja a projektet. Tudom, hogy a történetben most nincs senki ellem, sőt, mindenki velem van, és a lehető legjobbat akarja.
DEEEEE, nem tudom, hogy hogy bírnék ki két hetet egy kórházban, ki tudja milyen vadidegen emberekkel egy szobába összezárva, úgy hogy effektíve nincs semmi bajom, csak épp egy gyereket készülök a világra hozni. Nem tudom, hogy hogy tudnék kibírni két hetet Matyi nélkül úgy, hogy nem naponta csak max. pár órát láthatom, foghatom ölbe, szavhatom be az illatát. Nem tudom, hogy Ő hogy fogja tolerálni nekem ezt a fajta fényűzést, hogyegyszerűen csak fogom magam és lelépek két hétre (ami még egy felnőtt embernek is hosszú idő, egy ilyen kicsinek meg maga az örökkévalóság, szerintem), se szó se beszéd, majd hazatérek karomban egy Másikkal, szóval nemhogy visszakapja az anyját, de még osztoznia is kell majd valakivel rajtam. Már ha két hét után emlékezni fog egyáltalán arra, hogy valaha volt neki egy anyja is.
És nem tudom, hgoy ha ennyire gázos a jelen helyzet, hogy az utolsó héten már nonstop megfigyelésre szorulok, akkor miért nem lehet már 29-én megcsinálni a császárt, amikor éppen betöltöm a 39-dik hetet, szóval szerintem akkor már egyáltalán nem lenne semmi gond. Miért jó az, ha ott bent lógatom a lábamat, távol a családomtól, az otthonomtól, foglalok egy ágyat feleslegesen, amin még csak kényelmesen feküdni sem lehet.
Persze még mindig fennáll annak a lehetősége, hogy Matyitesó megkönyörül rajtam, és eloszlatva a kétségeimet hamarabb útnak indul, és akkor ez az egész forgatókönyv érvényét veszti, leszámítva a császár utáni 5 napot, amit ezek után már féllábon is.....
Holnap töltjük a 36-ot.... elvileg ha minden kötél szakad, már jöhetne... azért ha marad még bent 1-2 hetet, nem bánom.... de aztán kifelé!!!!!
UI: a helyzetemen és a lelkiállapotomon nem sokat dobott, hogy miután a könnyeimmel küzködve hazértem Matyi magasra tartott kézzel futott felém, éscsak ölelt, és ölelt.... hát csoda-e ha nem akrok elvállni tőle ilyen félelmetesen hosszú időre?????

2009. december 4., péntek

Hangulat

Nem, valahogy idén is elkerül a karácsonyi hangulat... pedig azt hittem, hogy gyerekkel majd másképp lesz... nincs másképp.
Sokkal inkább vagyok szülinap várós, és Kistesó várós hangulatban:)
Mellesleg újabb név merült fel, mint esetleg lehetséges, és nem lettem 100%-ban leszavazva.... na hát ezért nem lett még publikus a Kisöcsi neve...
De mivel most már szinte mindenki ünnepiesítette a blogját, muszáj volt nekem is tennem valamit.  A sablont megint csak innen vettem kölcsönbe:) Aztán jövőre majd lesz egy újabb, egy pasis:))))

2009. december 3., csütörtök

Kétségek közé taszítva

Tegnap reggel még minden olyan rendben volt a lelkemben. Nyugalommal készülődtem a sötétben az utolsó vérvételemre, békésen sétálgattam a villamosmegálló felé magam mögött hagyva a fiúkat a jó meleg lakásban. Majd békésen olvasgatva eltöltöttem cirka egy órát a vérvételre és ctg-re várakozó kismamiknak kijelölt 2 nm-en, számos sorstársammal egyetemben. Nem volt gáz, vittem magammal az épp olvasott könyvemet, és még örültem is, hogy végre 5 oldalnál többet is el tudok belőle olvasni. (majdnem a végére is értem). Vérvétel megvolt, bár annyi csövet csatlakoztattak rám, hogy azt gondoltam, hogy már bennem nem is marad abból a piros léből. Majd kaptam ctg időpontot jövő hétre, igen, már itt tartunk... És kaptam aneszteziológia időpontot is két hét múlvára, a programozott császár miatt.
Ezután ücsörögtem még röpke fél órácskát egy másik folyosón a doktorúrra várva, aki épp nagyvizitelt, de végül betoppant.
Na és ekkor történt az, amire már megint nem voltam felkészülve.... mert Mátéval is hasonlóan jártam... és akkor is felkészületlenül ért.
Doktorbácsi ugyanis úgy döntött, hogy fittyet hányunk a sebhelyekkel tarkított múltamra, és január 4-ét jelölte ki KisTesó születésnapjának, ami csupán 1 nappal van korábban, mint a menstruáció szerint kalkulált időpont. Merthogy kutya bajom sincsen.... és különben is az a legjobb a gyereknek, ha nem bolygatjuk feleslegesen, tehát a lehető legtovább marad pocakon belül. Csak épp túlhordani nem hagyják....
És én értem is ezt, meg tudom is, hogy a babának mi a jó.... hogy az neki a legjobb, ha maga dönti el, mikor akar közénk érkezni... és tényleg nincs szerencsére semmi olyan bajom, ami indokolttá tenné, hogy hetekkel korábban kivegyük a jó meleg vacokból.Persze, ha korábban ki szeretne jönni, amiben én még minidg bízom, mert Matyi is korábban jött egy picit, akkor erőszakkal nem fogják bent tartani 4-éig, hiszen már benne leszek a rendszerben, csak egyszerűen be kell vonulnom a kórházba, és közölni, hogy ez a gyerek biza ki szeretne jönni.
De akkor is!!!!! Én decemberi gyereket szeretnék!!!! Már beleéltem magamat!!!!
De a legnagyobb kérdés most az, hogy mi lesz Matyival. Mert a programozásnak számomra az is előnye lett volna, hogy szépen nyugodtan összekészülődve, nagymama iderendelve Matyifelvigyázónak, mi bevonulunk a kórházba, és nó para, mert mindenki jó kezekben van. Így viszont megint aggódhatok... hogy mi lesz Matyival... Mert hetekig nem rendelhetek ide senkit.... ha pedig hirtelen történnek a dolgok, akkor meg lehet, hgoy nem ér ide senki... és mi lesz, ha megint éjszaka történik minden.... jó, Matyinál is voltak már napközben is jelek, amiket én rutintalanul nem vettem komolyan.... de mi van, hgoy most sem fogom tudni, hogy ez már az????
Abban még mindig BIZTOS vagyok, hogy nem fogja megvárni a 4-ét. Azt, hogydecemberi lesz, azt még mindig remélem.
A másik parám, hogy mi van, ha szilveszterkor akar jönni? Vagy ami szerintem még rosszabb, Újévkor. Nem akarom, hogy pezsgőspoharakkal a fejem fölött vagdossák a hasamat, hogy esetleg másnaposan (aznaposan) azt meg végképp nem, és ki vigyázna Matyira szilveszter éjjelén????? Akkor még autóba ülni sem egy életbiztosítás....
Ház így vagyok most.... jár az agyam ezerrel... közben pedig győzködöm a Kisebbiket, hogy a december 28. az mindenkinek jó lenne. Hátha hallgat rám.

2009. december 1., kedd

Már 35, még 35

Az utóbbi jó pár nap enyhe őszvégi időjárása az én mindennapjaimat is megenyhítette. Pedig az idő rohan... 35 hét van mögöttünk, és 35 nap van előttünk. Mégis most úgy érzem, hogy most jó. Most megállhatna egy kicsit az idő, hogy elmélázhassak azon, milyen jó is pocakosnak lenni, és milyen is lesz majd az életünk négyesben. De erre kevés idő jut.
Készülődünk. Nem csak lélekben, fizikailag is. Úgy látszik, nekünk egy gyerek születése kell ahhoz, hogy néhány rég elmaradt dolog a helyére kerüljön. Matyi születése előtt kisszobát parkettáztunk, most képeket fúrunk, többek között. Szép lassan minden összeáll. Lélekben is.
Érdekes, hogy sokkal nyugodtabban várom KisTesó érkezését, mint annak idején a Matyiét. Akkor tele voltam aggodalommal, félelemmel, hogy milyen lesz Ő, hogy milyen leszek én, hogy milyen lesz hármasban. Most úgy gondolom, hogy azok után, amit Matyival át- és túléltünk nagy meglepetés nem érhet, és ha ér, akkor azt is fogjuk tudni kezelni. Matyival ilyenkor már tele voltam rémálmokkal, hogy hogy fogok megfelelni. most nincsenek rémálmaim, sokszor álmaim sem, vagy ha igen, nem ezzel kapcsolatosak.
PocakTesó is mintha most nyugodtabb lenne, a múltkori napokig tartó dajdajozás után most szinte csak estére tér magához, akkor sem olyan intenzív forgó-pörgő, inkább csak helyezkedik. Biztos szűkül már tér, amit igénybe vehet.
A jó közérzetemhez biztos közrejátszik az is, hogy gőzerővel készülünk Matyi szülinapjára. Ajándékok kitalálva, részben megvéve, idén már igazán klassz ajándékokat lehet neki venni, olyanokat, ami például engem is szórakoztat(na). Szóval nem unatkozunk. És december van. Reményeim szerint ez már a mi hónapunk. Remélem KisTesó is így gondolja.
35. heti pocak oldalról, előlről, és ezúttal arcostól:

2009. november 30., hétfő

Cukrászdai szösszenet

Tegnap délután, miután a játszóházból játszótér lett, és egy kellemes sétán voltunk túl mindenórás csodaszéppocakos barátnémmal, betértünk a cukrászdába, mert én már nagyon beleéltem magam egy jó kis sütizésbe.  Persze nem azt ettem, amire rákészültem, az utolsó pillanatban változtattam, és persze utána bánkódtam, hogy nem kellett volna, de azért jó volt. 
Matyi kényelmesen elhelyezkedett egy karosszékben, majd leszállt onnan, leskelődött a lyukakon keresztül, próbálta felborítani az asztalt majdnemsikerrel, szóval teljesen otthonosra vette a figurát. 
Olyannyira, hogy el is szavalta a kedvenc szerzeményét, a Pitukapi-t. És bebizonyosodott, hogy a dal valóban slágergyanús, mert a Matyi után a szomszéd asztalnál ülő hasonszőrű kisfiú is rázendített ugyanerre a nótára, szülei nagy csodálkozása közepette. 
A videó végén a másik kisfiút lehet hallani egy rövidke ideig:)

2009. november 27., péntek

Pinki!!!

Azaz, fénykép.
Matyi új szokása, hobbija, hogy fényképezteti magát. Vagy bármit, amiről Ő úgy gondolja, hogy megörökítendő az utókornak.  Lehet ez bármi, bárki. Ha értékesnek ítéli a szitut, akkor jön, és közli, hogy Pinki!, majd nyomatékosításképpen kézenfog és odavisz a fényképezőgéphez. Én mindig megkérdezem tőle, hogy mit kell fényképezni, Ő pedig mindig megmondja, mutatja, ha neki is rajta kell lennie, akkor pózol.
Így kerültek a következő képek a gyűjteményünkbe, Matyi utasítására. 
Az autó.... a pocakom tetejére helyezve,majd különös hangsúlyt fektetve a kerekekre:
 
Az építőkockázás mostanában nagy sláger, a kezdeti toronyról már továbbléptünk az alagútra, és a garázsra, de olykor a garázst át kell alakítani ággyá, mert Matyi kis kedvencei Manga (a medve) és Vau (a kutya) elfáradtak, és aludni szeretnének. Ilyenkor még ki is párnázza a helyüket, és ha hideg van, vagy ha fáznak, akkor még be is takarja őket. (itt épp nem fáztak).
 
KisTesó közeledtével Matyi kapott egy nagyobb ágyneműt, a bébitakaróját pedig megörökli majd a KisÖcsi. Az ágyneműre való huzatot Matyi maga választotta ki, és büszkén cipelte is a hatalmas sárga-kék szatyorban a vállán, majdnem a pénztárig. Itthon aztán amikor használtatba vette, akkor is kért egy pinki-t. 
Matyinak sokáig nem voltak kedvenc állatai, alvósállatai,  de mivel még pár héttel ezelőttig is szinte egész éjjel közöttünk aludt, nem is volt rá igazából szüksége, hisz ott voltunk mi. Aztán egyszer csak szépen magától beleszokott a saját, nagyfiús ágyába,magától. Egyre több időt aludt ott, és egyre kevesebbet közöttünk.  Bő 1 hete, este ha már úgy érzi álmos, hívja Apát, és együtt szépen lefekszenek, Matyi fecseg még egy darabig, aztán szépen elalszik, és többnyire reggelig meg sem nyikkan. (hogy ideáig is eljutunk egyszer, hát azt magam sem gondoltam volna).
Ezzel egyidőben választott magának két kedvencet, Mangát és Vau-t. Ők mindig elkísérik aludni, és reggel is Apa után ők az elsők, akiket keres. Gondoskodik róluk, szereti őket, elhelyezi őket a párnán, betakargatja a lábukat, olykor még joghurttal is meg kell őket etetni. (gondolom, amikor éhesek:) 
Tegnap Manga nagyon fázhatott, mert zoknit kellett rá húzni, sőt... Matyi még a mamuszát is felhúzatta rá.  Majd miután beöltöztettük Mangát, akkor kézenfogva kisétáltak a szobából, és követelte a fényképezést.
Közben magához vette még az egyik  kedvenc autó, amit Anyáé-Apáé névvel illet, mert olyan szürke, mint a miénk, és el is mutogatja, hogy ki hol szokott benne ülni:)
És még egy csomó mindent mond, és csinál, amiről majd fogok írni, legalábbis szeretnék.... 

2009. november 24., kedd

Matyi a konyhában

Máté konyhaművészet iránti fellángolása úgy néz ki nem szitakötő életű, a vonzalom még mindig tart, és már nem is csodálkozom, amikor a konyhába lépve ő egyből a székhez startol, és húzza oda a pulthoz. Sőt...az ebéd kiválasztásánál az is szempont lett, hogy tud-e benne Máté segíteni, vagy nem. Mert ha nem, akkor bizony sose lesz ebéd, mert akkor nyafogás van, és akkor csak hátráltat. De ha tud, akkor már egész gördülékenyen tudunk együtt dolgozni. Szinte már a napirendünk része a közös főzés. Ma sem történt ez másként. Persze a konyhában azért nagyokat lehet mókázni is, és Matyi minidg kitalál valamit, amivel megédesíti a délelőttöket. 
Például divatbemutatót tart. A téma ezúttal a jövő tavaszi kalapdivat volt, Matyi módra:
Ha épp nincs feladata, akkor sorba rendezi a gyümölcsöket, vagy tornyot akar belőlük építeni, esetleg labdázik velük. 
Újabban ragaszkodik hozzá, hogy ő szórja a sót, vagy épp mikor mit. (Ennek következtében ma egy kicsit sós lett a főzelék, mert elkapta a hév, és csak sózott, és sózott..., de megettük:)
Ha valami kiszóródik, akkor rögtön kéri a nedves kendőt, hogy feltörölje.... van, amikor a törlést is túlzásba viszi, és már szinte mosdásba fullad. 
Ha kell, akkor kever-kavar, ha kell kipakol a szekrényből. Igazán hasznos (is tud lenni) :))) ÉS közben fecsegünk is az élet nagy dolgairól.... hogy a szomszédban dolgoznak a bácsik, (vmi építkezés van)  hogy elment egy repülő, vagy autó, mikor miről. Ha Matyinak jókedve van, akkor még dalra is fakad... egyelőre két slágergyanús számot nyom, az egyik saját szerzemény, Pitukapi címre hallgat, a másik pedig még mindig a Rajta-rajta Matyi módra. 
 
A rajta-rajta néhány napos felvétel, de mindig felcsendül.

2009. november 21., szombat

Nagyhas bejelentkezik

Már a múlt héten is gyanús volt, de ma délelőtt, amikor a szokásos hétvégi bevásárlást intéztük, szó szerint a földbe gyökeredzett a lábam, amikor a pláza egyik üzletének a tükréből egy hatalmas has köszönt vissza. Nagy volt, és gömbölyű, a kabát már nem ért össze rajta. Aztán ott voltam mögötte én is.  Jó, jó, tudtam én, sőt éreztem is hogy nem vagyok már az a nádszál, és a 90-60-90-et meg sem közelítem, na de ennyire???? Ilyen hirtelen? Hiszen valamelyik nap még olyan kis formás volt... mikor nőtt ekkorára???
Persze voltak árulkodó jelek... amiket ezek szerint nem vettem tudomásul, és nem vettem elég komolyan.  Éreztem én, hogy valami történik itt, amikor egyre nagyobb rést  (ha még résnek lehet nevezni az az tátongó űrt, amit hagyok magam után) kell nyitnom a tolóajtón, hogy kiférjek. Hogy a mosogatasához lassan már nem elég hosszú a kezem, és minidg vizes lesz a pólóm. Hogy a fogmosást is jobb még félmeztelenül, vagy játszósban véghezvinni, mert minidg a hasamon csattan egy-egy pötty. És mindezek tetejébe még a farmeromon is lazítani kellett egy gombot.
Szóval voltak/vannak jelek, hogy Pocaktesó szépen nő és házat bővít. Csak én valahogy nem vettem őket észre. Pedig még hajaj... hol van a vége....
Az egészen pontosan 33+4 -es pocak:

2009. november 20., péntek

Aranyos

Délelőtt Matyi papírt és filctollat kért. Letelepedett a kisasztalához, és alkotott. Majd jött és büszkén mutatta a művét. Olyan aranyos volt, és olyan öröm volt az arcán. azt hittem megzabálom.

 
Megkérdeztem, kinek rajzolta. Általában Apának szokott rajzolni. Most azt mondta Babáé, és a pocakomra mutatott.  Arra kérdésre pedig hogy mit rajzolt, azt mondta Tita, azaz cica.
Hát nem szívetmelengető? :)

Dojé

Sétáink alkalmával Matyi mindig megáll az út szélén levelet gyűjtő bácsik,nénik mellett, és akár segítene is szívesen, ha hagynám, de ha már dübörög benne a munkakedv, akkor azt inkább itthon dübörögtesse ki magából, és akkor haszon is van belőle. Egyik sétánk alkalmával kapott egy bácsitól egy szem diót, amit csodálattal szemlélt egész hazáig, majd itthon feledésbe merült a konyhapulton. De mióta mindgi ott sertepertél körülöttem most megint megtalálta. Mondtam neki, hogy ez a dió. Erre ő ismétli dojé. Annyiban hagytam.
 
A dió hű társa lett, gurigatta, csodálta napokig, mígnem tegnap  reggel egy becsapódás következményeként szétnyílt, és jóízűen megettük. 
A héját viszont nem lehetett kidobni, az ugyanolyan varázslatos volt Matyinak, mint a dió egyben. Még fürdeni is vitte magával, és úsztatták apával. Közben persze minidg hajtogatta, hogy dojé, dojé.
Majd törölközésnél Apával próbáltak rágyúrni erre a dió-dologra, mármint kiejtésügyileg. 
Apa: Mondd, hogy diiiii!!!!
Matyi: diiii
A: mondd, hogy óóóóó!!!!
M: óóóóóó!!!!
A: (lassan, artikulálva) diiiiiióóóóóóó
M:  (szünetet tartva a két tag között) diiiiii......óóóóó
A: (most egyben) dió
M: (rávágja büszkén és gyorsan) DOJÉ !!!!!
 
Megszakadtunk a nevetéstől:)))) 

2009. november 19., csütörtök

Szerel

Matyi tegnap segített apának cipős szekrényt összerakni. Azt már régóta tudjuk, hogy ezek a lapraszerelt cuccok Matyinak nagyon bejövősek, bármit vettünk, amit aztán itthon kellett összeszerelni, azt mindig is imádta. Csak eddig igazán nem a munka része érdekelte nagyon, hanem az, hogy széthordja az elemeket,és hogy eltüntesse a csavarhúzót. De tegnap nagyon ügyes volt, ha Apa mondta neki, hogy melyik csavart hová tegye, akkor odatette, hozta  a következő ugyanolyat, szóval annyira nem volt hátráltató tényező. Na jó... ha épp nem volt feladata, akkor minden lyukat betömött valamilyen csavarral, de olyan ügyesen illesztgette a helyükre őket, hogy csak néztem. 
Negatívumként azért meg kell jegyezni, hogy helykitöltő hungarocellt miszlikbe tördelte a szőnyegen... Apának biztos egy élmény volt összeszedni:)
Úgyhogy eddig is benne volt az agyamban, hogy valamelyik közelgő ünnepére esteleg egy barkácskészletet kap, de most végképp. Most bújom is a netet, hogy mik vannak, és találtam is olyat ami tetszik, és az ára sem übersok, mert nagyon drágát feleslegesnek tartok, mert lehet, hogy két hétig lesznek meg az elemek, aztán valahová eltűnnek.  Szóval valami ilyesmi biztos, hogy rákerül Matyi egyre bővülő kívánságlistájára, amit én írok, hehehe:)

2009. november 17., kedd

Ki kicsoda a fényképalbumban

A digitális fényképezőgépek világában talán elcsépelt, ódivatú dolog fényképalbumokban gyűjteni kedvenc fotóinkat. De mi még ilyen régimódiak vagyunk, és időről-időre előhívatunk egy jó nagy adaggal, amit aztán nem győzök albumba rendezni. Most is lenne mit előhívatni, ha venném a fáradságot és átnézném azt a néhány ezer képet, amit az elmúlt 1 évben készítettünk itt-ott, erről-arról. Bár most, hogy közeleg Matyi szülinapja, talán nem lesz olyan nehéz rávennem magamat egy kis nosztalgiázásra:) Míg nem volt Matyi, addig az egyik kedvenc elfoglaltságom volt a képek rendezgetése, feliratozása, azóta kicsit visszavett a lelkesedésem, de most hogy Matyi is már viszonylag nagy, talán előbb-utóbb partner lesz ebben. 
Lelkesedésünknek köszönhetően jó néhány album sorakozik a polcunkon, amiket Matyi is előszeretettel lapozgat. Egy-kettőről le van ugyan tiltva, de azt nem is forszírozza, mert "nehész".
Leginkább a fotelban ücsörögve lapozgat. Oda a kisebb albumokat viszi magával. A nagyobbakat a földre teszi és úgy lapozza. Közben sorolja, hogy kik és mik  vannak a képen.  Minden rokont felismer. Magát egyszerűen csak babázza.
A gyerekkori képeimen értelemszerűen nem ismer meg. Ahol még kopasz vagyok, azokon a képeken viszont magát látja, és mondja hogy "Máté", vagy "Mati" . (A T-t nem mondja rendesen, olyan orrból jövő hangot ad, de írásban nem tudom kifejezni.) Ahol hajam van, ott egyértelműen baba vagyok. 
Mikor mondom neki, hogy ez anya, akkor rázza a fejét, és kijavít, hogy baba. 
A 8. osztályos képemen már elbizonytalanodik olykor, volt már, hogy egyszerűen rávágta, hgoy anya, de van, amikor néni vagyok.
A gimis képeimen már egyértelműen megismer. (Ezek szerint fellelhető még bennem a gimnazista).
Ha legközelebb kedve támad albumot nézni, kikérdezem apából is. Csak tegnap az én képeimet szedte le. Kíváncsi vagyok apát mikortól ismeri fel:)
A fényképek hatására eszébe jutott, hogy hívjuk fel Mamát. Odaállt a polc alá, ahol a telefonomat tartom és erőteljesen mamázott. Felhívtuk. A telefonnak természetesen nála kellett lennie, annak ellenére, hogy telefonba nem beszél csak ritkán, és keveset, hiába... a skájphoz van szokva.Ezért is van, hogy elköszönésképpen integet és puszit küld. Esetleg bedob egy "sziaApá"-t, függetlenül attól kivel beszél. 
Ezt leszámítva úgy telefonál mint a nagyok. Figyelmesen hallgat, néha közbeszól, és sétálgat a szobában:)

2009. november 16., hétfő

Segítség a háznál

Nyilván Matyi is érzi, mint ahogy én is, hogy nem vagyok már a régi. Így ahol tud, segít, próbálja magát hasznossá tenni. A házimunkából eddig is kivette a részét, mosásnál ki-be pakol, segít teregetni, mostanában seperni is akar, és lelkesen porszívózik. 
Ami valóban nagy segítség, hogy többnyire szépen elpakolja maga után a játékait. Van, amikor csak segítséggel hajlandó, de sokszor egyedül is megcsinálja, és van, hgoy kérés nélkül is, ilyenkor jön, és be is jelenti, hogy "pakom". 
Újabban a konyhában próbálja magát hasznossá tenni. Ha egy pillanatra is megállok a kunyhapult előtt, ő már megy is a székért, és mondja, hogy "húz". Előfordul, hogy csak mellettem ácsorog, és csipeget valamit, vagy sorbarakja a gyümölcsöket, adogatja a krumplit, beledobálja őket a vízbe, de van, hogy feladatot kell neki adni, nincs mese. Ilyenkor próbálom bevonni őt valami kevésbé veszélyes, és elronthatatlan feladatba. Így pl. a múltkor ő lapította a pizzatésztát a tepsibe, maszálta rá a szószt, szórta meg sonkával (bár több sokna került a pocakjába, de annyi baj legyen). LEgutóbb pedig ő forgatta a lisztbe a karfiolokat. Igaz, hogy minden csupa lisztes lett, még a fülébe is került, de olyan elégedett volt, és olyan lelkes. És az is igaz, hogy duplaannyi időbe telt a panírozás, mint egyedül.
 
 
És a munkájának gyümölcsét aztán minidg jóízűen el is fogyasztja. 
Itt épp kacsacombot rágcsál urasan:
 
 
Hétvégén pedig az egyenlőség jegyében Apának segített a kertben. Szép napos idő volt, és Matyi nagyon élvezte a kerti munkát. Most már egyszerűbb feladatokat tényleg rá lehet bízni. Ilyen volt pl. a lehullott falevelek zsákba tömködése. Persze megunta egy idő után, és akkor már viccesebb volt szétrugdosni az összegereblyézett leveleket:) 
Aztán segített fát ültetni is, ügyesen fogta a fát, aztán a kis lapátjával lapátolta a gödörbe a földet. Miután végeztek, akkor ő előlről akarta kezdeni, és ki akarta venni újra a fát a földből... 
 
 

2009. november 15., vasárnap

1 híján 2

Azaz Matyi ma 23 hónapos.  1 hónap múlva újra születésnapja lesz. Hihetetlen!!!!
Még emlékszem az első esténkre.... mintha csak tegnap lett volna.  A frissen vágott hasammal nem éreztem magamban annyi erőt, hogy szopi után kikecmeregjek a hipermagas kórházi ágyból és visszategyem az neki rendelt kis zsúrkocsiba. Így ott maradt mellettem. Meg se mertem mozdulni, igaz, meg se tudtam volna, mert annyira féltem, hogy történik vele valami, összenyomom, ráfekszek, bármi.... még a kislámpát is égve hagytam.  A szobatársam egész este síró kislánya cseppet sem zavarta a mi kettőnk idilljét. Csak néztem Őt.... le sem tudtam venni róla a szememet. Olyan szép volt, olyan békés, olyan nyugalom áradt belőle. Aludt. Csöndesen, békésen, a kis ráncos kezecskéit össze voltak téve.  Ha fölé hajoltam óvatosan, nehogy felébresszem, akkor éreztem, ahogy a kis pihéket a buksiján, és a babaillatot. 
Minden este rácsodálkozom, hogy milyen nagy már... hogy meddig ér az ágyban. Már nem kisbaba. 
És minden éjjel rácsodálkozom, hogy mégis milyen kicsi még.... amikor alszik, ugyanolyan mint amikor még csecsemő volt. Ugyanolyan az arca, ugyanolyan békés, és ha fölé hajolok ugyanúgy érzem a kis hajának csiklandozását,  és a Matyiillatot. 
Napról-napra ügyesebb és okosabb.... minden napra van valami új. 
 
Bébialvós képek:
 
Mostani friss, Apával alvós:

 
Ui: Utólag rájőve a cím mindenképpen találó, nemcsak Matyi közelgő második születésnapjára igaz, hanem arra is, hogy alig több, mint 1 hónap híján már két kis pihésbuksijú , szundiillatú fog mellettünk szuszmákolni. Alig több, mint 1 hónap múlva, újra ott fogok feküdni egy kórházi ágyon, és mellettem lesz egy apró kisbaba... és szerintem ugyanúgy nem fogok tudni aludni mint akkor, és ugyanúgy ámulatba fog ejteni a gyönyörűsége, és ugyanúgy könnycseppek lesznek a szememben, mint akkor.... Jó lesz újra átélni azokat a perceket:)

2009. november 13., péntek

32.heti UH és az előzményei

Ma reggelre behívóm volt a kötelező 32. hetes ultrahangra. Már az időpont egyeztetésnél éreztem, hogy az a 9 óra normál körülmények között is elég korán van ahhoz, hogy normális tempóban el tudjunk készülni. És akkor még nem is tudtam azt, amit azóta tudok, hogy Matyi alvása teljesen megbolydul, és nem a jó irányba.
Este már fürdés előtt próbáltam belemantrázni, hogy készüljünk, aludjunk, mert reggel időben kell kelni, és nincs idő lustálkodásra. El is aludt viszonylag időben, fél 10-kor már durmolt, ami mostanában normál időnek számít nála. A 3 órás wc-járatomkor még békésen aludt az ÁGYÁBAN, én gondosan betakartam.  De a kimondott szónak márpedig ereje van, csak hát Matyi a korán-t meglehetősen sajátosan értelmezte, és 4kor, amikor már éppen megint jól aludtam volna, halk "Anya, oda!" szólongatáskra ébredtem, mire Apa magunk közé vette a reményeink szerint még félálomban lévő gyermeket. DEEEE, a két ágy közti cirka másfél méter elég volt Mátyás Úrfinak ahhoz, hogy álommanót messze űzze a szeméből, és közénk kerülve nagyon azon volt, hogy a miénkből is kiűzze. Hol engem szólongatott, hol az apját, hol a rokonság valamelyik tagját, majd újra minket, majd előkerültek az állatok, majd amikor ezeket is szépen végigsorolta, akkor elmutogatta, kitapogatta a szemünket, szánkat, orrunkat, fülünket, közbe-közbe inni kért, mert hát a beszédben gondolom kiszáradt  a torka. Időnként sikerült szerintem percekre álomba zuhannom, majd újra fölébrednem, és ez az állapot olyan fél 6-ig tartott nagyjából, legalábbis ekkor még láttam az órát. 
Így a napot sikerült kellőképpen kómásan indítani, persze Matyit úgy kellett negyed 9-kor kipuszilni az ágyból, villámreggeliztetni, villámöltöztetni, és pár perces késéssel sikerült is megérkeznünk a tett színhelyére, ahol gyorsan felszaladtunk (he-he, pláne én) a harmadikra, és még szinte ki sem fújtam magammár bent is voltunk, már ott feküdtem. 
Mindezt csak azért  fontos megemlíteni, mert szerintem az előzmények is közre játszottak abban, hogy kb. 2 perccel a vizsgálat elkezdése után éreztem, hogy kezd a lábamból kimenni az erő. Ekkor már sejtettem, hogy nem lesz ennek jó vége, és kicsit meg is ijedtem, hogy itt fogok mindjárt elájulni, de hát hol jobb helyen, mint egy kórházban. Az uh-s hölgy is észrevette, hogy valami nem stimmel, megelőzésképpen kaptam egy pohár vizet, és nagyobb sebességre kapcsolt a Kisebbik méretezését illetően. Azt még felfogta az agyam, hogy a buksija szépen lefelé fordulva van, beilleszkedve, gondoltam is, hogy ez milyen jó lenne ha lenne némi esélyem a normál szülésre, de így... majd ezek után percekig csak magamra tudtam koncentrálni, majd a végén mikor újra jobban voltam, akkor újra elcsíptem egy "éppen a korának megfelelő" megjegyzést.
Kicsit aggasztanak az ilyen elgyengülések, amik ha nem is túl sűrűn, de azért előfordulnak itthon is velem. Mátéval ilyen egyáltalán nem volt, de a védőnő is, és most is a hölgy azt mondta, hogy ez majdhogynem természetes, pihenni kell, mély levegő, stb...
Méretei:
BPD(koponya haránt átmérője): 80mm
AD1(gerinctől a hasfalig a poci): 87mm 
OFD(koponya hosszanti átmérője): 106mm
AC(pocakkerület):288mm
HC(buksikerület):295mm
FL(combcsont): 61.6mm
Becsült súlya: 1987g
 
Kaptunk képet is, melyen kedvesen felénk fordulva integet:) Hol van már az a kezdeti szégyenlősség????
 


 
Rákerült még a papírra, hogy élénken mozgó magzat, ami azért furcsa, mert akkor és ott nem is éreztem, hogy bármit is csinálna. Ezek szerint élénken mozgott:) Akkor viszont már tényleg kíváncsi vagyok, hogy folyik odabent délutánonként és esténként, amikor nem csak érzem, de látom is, hogy van odabent valaki. (Kicsit olyan, mint az Alien-ben, amikor kitör a nő hasából a szörny.... néha tényleg olyan, mintha ki akarna jönni, bárhol.)  Érdekes, mert nem emlékszem, hogy Matyi ennyire dajdajozott volna odabent, Ő inkább olyan kitámasztós volt, kitolta a lábát oldalt és nem moccant onnan az istennek se. Nem volt ilyen ficánka, forgó-pörgő. 
 
A nap hátralévő részét vásárlással töltöttük, beszereztünk néhány bútordarabot Matyi és a Kistesó növekvő játék- és ruhaállományának. Mondanom sem kell, hogy Matyival ez is egy élmény volt, mert minden útjába eső fiókot kihúzott, szekrényajtót kinyitott, árcimkéket leszedett, és ha kedvére való ágyat, fotelt talált nem átallott bele is feküdni, ülni. De túléltük, épségben, és még az eladókat sem haragítottuk magunkra, sőt... meglepően kedvesek voltak, igaz, Matyi is hozta a jobbik fecsegő formáját, amikor tényleg nem lehet neki ellenállni.
Úgyhogy tulajdonképpen eredményes napot zártunk:) És még nincs vége:)

2009. november 11., szerda

Változom

Nem tudom eldönteni, hogy az anyasággal, a kismamasággal, vagy egyszerűen csak a korral változom. Gondolom mindegyik faktor közrejátszik ilyen -olyan arányban.  A változás több fronton is érzékelhető. 
Az, hogy megváltozott a fontossági sorrend, természetes, és most már bármit csinálunk az az első gondolatunk, hogy vajon Neki tetszene-e. Ha bárhová megyünk, akkor akkor megyünk, amikor Ő nem álmos, nem nyűgös, tehát a topon van, ez mindannyiunk érdeke. De ha esetleg nélküle megyünk valahová (nem túl sűrűn, és általában boltba), akkor is max. 5 percenként eszembe jut, hogy mi lehet most vele. Azt hiszem ez így is fog maradni most már örökké.
Az, hogy a gyerek türelemre tanít, az is természetes. Szerencsére mindjárt itt lesz PocakTesó is, aki tovább folytatja a kurzust, mert van még mit tanulnom. 
Az, hogy néhány óra alvással is van élet, már nem újdonság. 
Hogy el lehet aludni filmnézés közben, ma már ezen sem csodálkozom. Egyre kevesebb  olyan film jön velem szembe, ami elejétől a végéig lekötné a figyelmemet. Hogy ez a mai filmipar, vagy az én hibám,azt nem tudom.
Igenis meg tudom nézni a Vuk-ot 1 nap 3szor is, sőt,  többször is, ha ez kell az Ő lelki békéjéhez, és ahhoz, hogy relatív csend legyen, vagyis ne legyen hiszti. 
Tudok lábujjhegyen főzni, mosni, vasalni, mosogatni, és közben nem kell hogy szóljon bármiféle zene, mint annak előtte. 
Én is tudom élvezni a gyerekzenét, de Ő is tudja a "felnőtt"et. 
Kezdetleges szinten még rajzolni is tudok:)
Tudok majom módjára makogni, oroszlánüvölteni, elefánt módjára trombitálni, ugatni, nyávogni, brekegni, nyeríteni, hápogni, és még egy csomó mindent, amit azelőtt nem tettem. 
A saját ünnepeimre is  Neki kérek valamit, amiről tudom, hogy örülne, vagy épp hiányt szenved belőle. Ha eszembe jut valami olyan, amit Magamnak szeretnék, akkor a következő gondolatom rögtön az, hogy ennyi pénzből, amibe ez kerül, mennyi mindent kaphatna Matyi, és máris nem érzem szükségét annak a valaminek.
A számomra legdöbbenetesebb változásokat mégis a táplálkozásomban veszem észre. Néha félelmetes dolgokat tudok elkövetni. Volt már olyan hogy a kedvenc falatom legfinomabb részét osztottam meg vele. Ilyet azért nem tettem volna azelőtt.  Nyáron sok hosszú év után először ettem kukoricát, amitől eddig még gondolati szinten is rosszul voltam, mert meghagyta.
És ma, azt hiszem elérkeztem a csúcsra, vagy a mélybe (?), mert megettem egy fél tányér ugyancsak maradék tökfőzeléket, amit emlékeim szerint annyira utáltam világ életemben, hogy még az ízére sem emlékeztem. De egész jól főzöm a tökfőzeléket:)
Mi lesz még itt, ha már ketten lesznek????

2009. november 10., kedd

32 hetes

Haladunk, haladunk előre. Elől a pocak, mögötte én. Az elmúlt hét relatív jól telt, legalábbis jobban, mint az előző. Az akkori folyamatos keményedések kicsit megparáztattak, így tényleg próbálok visszavenni a tempóból, pihenni, és Matyit kevesebbet emelgetni. Szerencsére ez a nyálkás, esős idő most a kezemre játszik, ha esik, akkor még a napi sétát is kihagyjuk, és érdekes módon Máté sem erőlteti, pedig azt hittem balhézni fog. Ehelyett bent töltjük el az időt, mesét nézünk, rajzolunk, főzőcskézünk, szóval abszolút kismamakímélő üzemmódba kapcsoltunk. Ez meg is tette a hatását, tényleg kevesebbszer keményedik be a hasam, és ha meg is történik, akkor is csak pillanatnyi a kellemetlenség. 
Matyitesó továbbra is aktív, sőt..., most aztán igagzán rákapcsolt, pedig azt hittem, ennél már nem lehet mozgékonyabb. Hogy mit csinálhat odabent, azt jó lenne tudni, de mindig csinál valamit, sosem pihen, fészkelődik, pörög-forog, esőtáncot jár, van amikor a hasam minden szegletében érzem a jelenlétét, van amikor teljesen félrecsúszik, ilyenkor teljesen eldeformálódik a pocakom. 
Kilókkal egyelőre jól állok, szerintem, nagyjából ott ahol Matyival is tartottam. A cél az, hogy ne 7-essel kezdődő számmal menjek szülni, az valahogy olyan rémísztő számomra. Aztán majd meglátjuk. Pocak kerülete olyan 95 cm körül jár, attól függ, hogy evés előtt, vagy után mérem. Matyival talán 101 volt a legvégső, szülőszobára menős méret, talán ebbe is bele fogok férni. 
Gyomorsav van, volt, lesz, egyetlen gyógymód lenne ellene, ha folyamatosan ennék, vagy innék valamit, mert evés közben jó. Ezért igyekszem sokszor keveset enni, hogy a folyamatosság látszatát valamennyire fenntartsam. Nem mindig sikerül.
A lelkem most egy kicsit jobb. Az idegességet most felváltotta egyfajta várakozás, készülődés, tervezgetés.
A vérnyomásom a béka se...e alatt van. Sokszor a 100-at sem éri el, pedig a reggeli kávémat sosem hagyom ki.  Nem csoda, hogy álmos vagyok, és a délelőttjeim szinte kómás állapotban telnek.  Szerencsére a Matyiéi is. Jól kiegészítjük egymást.
56 nap van vissza. Papíron. Szerintem kevesebb. 50 körüli. Rosszabb napjaimon azt sem bánnám, ha 40 körüli lenne, és még karácsony előtt bővülne a családunk. Persze tudom, hogy Neki az a legjobb, minél tovább bentmarad. 
Pénteken lesz a soron következő 32. hetes uh. Jó lesz megint találkozni. 
És mostanában valahogy így:

2009. november 5., csütörtök

Matyi rohamtempója

Nem egészen 2 hónapja tettem fel ide az első olyan videót, amin Matyi már szavakat mond(ogat). És nem telt el egészen 3 hónap azóta, hogy először számba vettem Matyi szókincsét. Mintha csak tegnap lett volna, pedig ma erre már nem lennék képes. Matyi ugrásszerűen belelendült a beszédbe. Szinte mindent mond, vagy próbál mondani.
A fejlődését 3 részre tudnám osztani:
1. Régóta használt szavait finomítja, így egyre jobban hasonlít az ő általa használt szó a valódihoz. Így lett a papam-ból ampa (lámpa), az ugyancsak papam-párnából pána, a nyunyu-ból néni, a bao-ból báti (bácsi), a vukka-ból jóka (róka), és hasonlók.
2. Kérdezésre megmondja mit lát.  A mostanában kedvenc kisegeres könyvéből pl. mindent szépen végigmutat és végigmond.  Sőt, néhány dolgot tovább is gondol, és szinte egy egy egész kis történetet ad elő, pl. hogy a fazékban mama levest főzött, hogy 3 tojást szedtek a papával, vagy apa elment a busszal, ami eszébe jut. A kedvencem, amikor elmeséli mi történt a fodrásznál: Anya, aja néni ojjó bisz bú kukka, ami annyit tesz nemmatyiul, hogy anya haját ollóval levágta a néni, ami vizes volt, de a nén megszárította hajszárítóval, és kidobta a kukába.Az eset után napokig ezt hajtogatta fűnek-fának, mára már lanyhul az emlék, de kérésre azért még elmondja. 
3. Megállás nélkül utánoz, mindent, de  mindent, olyan mintha egy kis papagájt tartanék itthon. Ennek következtében rengeteg új szót tud, és használ. Erre csak ma döbbentem rá, amikor a vésőnő, aki egyébként miattam és a Kistesó miatt jött, megkérdezte, hgoy hány szót tud. Hát fogalmam sem volt, sokat. 
Az emlékezete sosem hagyja cserben, mindenre emlékszik, nem lehet átverni. Ha azt mondom neki séta közben, hogy menjünk és otthon felhívjuk Apát, Papát, Mamaát akárkit, akkor azt hazaérve fel is kell hívni. Ha joghurtot ígérek neki, akkor azt is követeli. Ha magától jut eszébe, hogy szeretne valamit, akkor elmondja, vagy odavisz és megmutatja mit akar. Tegnap este példálul mandarint pucoltatott az apjával, édesen kivonszolta a konyhába, és mutatta neki, mi a teendő. Ő persze egy falatot sem evett belőle, de velünk megetette, jó gyerek, legalább a mi egészségünkre odafigyel. Ha szomjas, akkor inni kér, és azt is elmondja mit, vizet, kakaót, teát, vagy azt amit mi.  Minden reggel gondosan megitatja velem a kávémat is, addig ugyanis nem hajlandó a konyhából bejönni, amíg be nem kapcsolom a kávéfőzőt, mondja, hogy kávu(kávé), és arra is figyelmeztet, hogy tegyek bele tejet. Mondom én, hogy jó gyerek:)
Az akarata az emlékezetéhez hasonlóan igen erős. Ha valamit a fejébe vesz,na abból nem enged. Így ha ő azt akarja, hogy építsünk, akkor építünk, ha filmet akar nézni, akkor hozza a távirányítót, és azt is megmondja melyik filmet akarja nézni., ha rajzolni akar, akkor ott kell ülnöm mellette,  és lerajzolni amit épp kíván. Nincs apelláta. Szerencsére az ebédnél még nem mondja, hogy a krumplistészta helyett narancsos kacsát szeretne:)
Alapvetően jól megértjük egymást, és alapvetően könnyű  is így vele. Leszámítva, ha rossz napja van, vagy nekem van az, vagy ha beáll a végső katasztrófa, hogy mindkettőnknek rossz napja van. 
A szobatisztasággal is haladgatunk. Lassan, de biztosan. Szólni nem szól, pisinél pláne nem, de ha kaki van a pelusban, azt mutatja. Peluscserénél minidg ráül a wc-re, és általában kerül is valami a csészébe. Bár Matyi szerint a wc-n ülésnek egyetlen normális célja lehet, a wc papír wc csészébe juttatása maradéktalanul. Ennek érdekében ő mindent meg is tesz. Amit ülést fogott, már követeli is a papírt (pepi). Ha nekem van ott dolgom, akkor engem is figyelmeztet a papírra. 
Mondom én, hogy jófej:)
Az utóbbi két hétben rákapott a pakolásra, a kockákat többnyire saját magától elpakolja, hangos Pakom! (pakolom) felkiáltásokkal fűszerezve, és a fürdőkádból is szépen kirakja a játékokat, mikor úgy érzi, hogy kellőképpen kiázott:)
Továbbá néhány napja már nem nyeli le a fogkrémet, hanem hagyja hogy kimossam a szájából. Az öblögetéssel még nem próbálkoztunk, igaz ő már elleste a technikáját, és utána napokig csorgatta a szájából a vizet nagyjából mindenhová, kanapéra, szőnyegre, kukába, ahová éppen gondolta. 
Minden nap mutat valami újat, egyik sem olyan mint az előző, nem unatkozunk:) Én pedig csak kapkodom a fejemet. Egyetlen stabil pont azért még mindig akad: a Ne-vel kezdődő mondatokat továbbra sem érti.
A büszke építész:
A pattogatott kukorica faló filmnéző:
És végül a Jedi-harcos:

2009. november 4., szerda

Láztalanul nyűglődünk tovább

Matyi jobban van.
Tegnap egész nap csak kómázgatott. El nem eresztett volna egy percre sem. Csak lapult az ölemben, és bújt. Mesét néztünk, könyvet lapozgattunk. Késő délutánra már egész magához tért, főleg, miután megérkezett apa. Úgy látszik ő a legjobb gyógyszer minden bajra. Ekkor igazán magára talált, igaz a hője is csak 37.5 volt, ami az egész naphoz képest már jelentős javulásnak számított. Mivel kimaradt a vásárlás, így azt ettük ami volt itthon, igazi olasz alapanyagokból készült spagettit, és még süti is került az asztalra, merthogy tegnap volt Apa szülinapja. Igaz, nem ezek voltak betervezve, de hát majd bepótoljuk, különben is, ebben a korban már minden nap ajándék:))) bármikor ünnepelhetünk. Matyi már szinte toporzékolva várta hogy kész legyen a vacsora, egyfolytában hajtogatta, hogy tétta, tétta, pempi, húf, tajt, majd be is puszilt szinte egy egy felnőtt adagot. Ekkor azért már megnyugodtam, hogy ha ekkora étvágya van, akkor nagy baj itt nem lehet. A sütit is segített kavarni, és ő dobálta rá a diót a tetejére, nagyon lelkes volt.
Az éjszaka már nem kellett lázat csillapítani, így ha az éjfél és 3 óra közötti intervallumot nem számítom, amikor megint névsorolvasást tartott Őfelsége és csak egy kissé ingerült rápirításra hagyta abba, de akkor villámcsapásra, és egy perc múlva már aludt is, akkor egész  jól aludtunk.
Mára ideért a tegnap hiányolt nyűgösség is, tegnap még mindegy volt mi, csak bújjunk össze állapot volt, ma már semmi se jó. Szóval lehet, hogy mégis valamelyik fog itt a ludas.  Még nem eldöntött.

2009. november 3., kedd

Betegesen

Matyi lázas. Csak úgy, hipp-hopp. Semmi már tünete nincs. Nem folyik az orra, nem köhög, nem tüsszög, semmi. Csak láza van. De az viszonylag magas. A náthára, orrfolyásra, köhögésre fel vagyok/voltam készülve, azokat tudom, hogy nem tudjuk elkerülni, főleg, az érintett személy előszeretettel ücsörög kapualjakban, a határozott figyelmeztetésem ellenére is.  De most nincs semmi, csak láz. Tegnap kora este 38.8 -at mértem. A lázcsillapító és a fürdés hatására ez teljesen lement, de 11 körül már megint forró volt a feje. Egész éjjel ez ment, felváltva kapott kúpot és nurofent, és a hője hol jobb volt hol rosszabb. Egyszer mértem csak az éjjel, és akkor megint 38.7 volt. Amúgy nem nyűgös, nem sír, sőt, fecseg. Be nem állt a szája egész éjjel, úgyhogy mikor aludhattunk volna, akkor sem tudtunk, mert fecsegett. Névsorolvasást tartott, végigsorolta az összes családtagot, "apa, anya, mama, papa, Bandi, Eme..." és addig nem lépett tovább, amíg el nem mondtuk neki, hogy az említett illető épp hol van és mit csinál. Éjjel 3kor a válaszok 80%-a az volt hogy "otthon van és alszik" , majd amikor a sor végére ért, kezdte előlről. Rém szórakoztató volt.
 
Reggelre kicsit lentebb ment a láza, nem volt 37.8.  Kapott homeós bogyókat, és szerencsére a tea azért csúszik neki, és egy kis gyümölcsöt is evett. Ma még itthoni kúrán lesz, aztán ha nem változik semmi, akkor megkérdezzük a doktornénit, mi legyen. A rendelőbe mindenesetre biztos nem viszem be, nem hiányzik, hogy még pluszba is összeszedjünk valamit. 
Szegénykém, most bújós, és lapulós. Arra is gondoltam, hogy lehet hogy a hátsó rágófogak valamelyikét növeszti, és attól van láza. De ezt a teóriámat megcáfolja az a tény, hogy nem panaszkodik a fogára, nem sír, nem nyűgös. 
Hát remélem ma rálépünk a javulás útjára, jó lenne már egy nagyot aludni. 
Mert közben pedig saját magam is a frászt hozom magamra, mert reggel óta én is csak kóválygok, egyszer egy ájulás közeli élményben is részem volt pelusozás közben, de szerencsére nem lett baj, de még mindig kótyagos vagyok. Valószínű leesett a vérnyomásom, pedig túl vagyok a kötelező reggeli kávémon, és még így is csak 103/79-et mértem.
Mellesleg ma betöltöttem a 31dik hetet. Talán a második pocakosságom legvacakabb hetén vagyok túl, nemhiába, már a vége felé közeledek. Nehéznek, és lomhának érzem magam. Ha Matyival kéne versenyt futnom, egyértelműen ő kerülne ki győztesen.  Matyitesó most már szinte a nap minden percében velem van, hol itt, hol ott dugja ki valamijét,  és egyre többször érzem odalent is, gondolom mostanában illeszti be a buksiját. Mindenesetre napi 2-3szor erősen keményedik a pocakom, ilyenkor bárhol vagyok, bármit csinálok, abba kell hagynom, és pihennem. Estére hulla vagyok, még akkor is, ha egész nap nem csináltam semmit. (hehe... egy majdnemkétévessel a semmittevés is valamit csinálást jelent). 
Szóval most egy kicsit padlón vagyunk. 

2009. október 30., péntek

Vendégségben

Tegnap lányos háznál voltunk vendégségbe, Zitánál és Heninél. Matyi a kezdeti megilletődöttségét hamar levetkőzte, főleg, hogy a ház asszonya épp aludt amikor megérkeztünk, így Matyi hatalmas önbizalommal vetette be magát a gyerekszobában lévő játékbirodalomba, és sebtiben mindent magáénak is gondolt. A gond csak akkor kezdődött, amikor Zitahercegnő is csatlakozott a vidám csapathoz, és hogy hogy nem, de éppen ugyanazt a macit szemelték ki mindketten egy kis ölelgetésre. Szegény Zita nem értette, mi folyik itt, ki pakol a szobácskámban tekintettel nemigen vette jónéven, hogy ez az idegen Fiú az ő maciját akarja. Matyi sem értette, hogy ha eddig minden csak az övé volt, akkor most mi ez a nagy osztozkodás, és különben is ő a nagyobb és az erősebb.  A küzdelem végültesti sérülés nélkül, mindkét oldalról egy kis sírással végződött. Eztán történt a fordulat... gondolom megvitatták  maguk között a ki legyen a vezérhím kérdést , mert innentől fogvateljesen problémamentes volt az együttjátszás. Bár én is mondtam Matyinak, hogy kisebbeket és lányokat nem bántunk, lehet, hogy ezt is megértette???? Matyi, mint gáláns lovag, cumit akart gyömöszölni Zita szájába, majd buksisimivel bocsánatot kért az erőszakossága miatt, majd volt közös zenélés, simogatóskönyv olvasás, majd Matyi elvitte egy körre Zitát a dömperben. Zita nagy megelégedettséggel tűrte, hogy húzza őt a dömperben oda-vissza a lakásban, nemhiába Ő nőből van. A napot a felfújható gumiházban fejezték be labdák között, nagy egyetértésben, míg Zita kifelé dobálta a labdákat nagy hévvel, Matyi ugyanolyan slunggal dobálta őket vissza, naja, rend a lelke mindennek:) 
Szép délután volt, és egyben tanulságos is. Matyi az eddig mindig elnyomottból most dominánssá avanzsált, ami elsőre nekem kicsit fura volt és kezelhetetlen, nem vagyok én ehhez hozzászokva, vígasztalni mégiscsak könnyebb, mint fegyelmezni. De hát ebbe is bele kell tanulni. De örültem neki, hogy a kezdeti kis balhé után egész jól elvoltak együtt, nem volt erőfitogtatás, fizikai bántalmazás, sőt... ha Zita kikerült Matyi látószögéből hangosan kereste hogy Ita, Ita!!! , és egész este Itá-zott, meg Babázott, és még reggel is ez volt az első szava. Remélem majd a Kisöccsét is többnyire ilyen szeretettel fogja istápolni. 

2009. október 29., csütörtök

Tejivó dalos pacsirta

Matyi, mint a nagyok, ki is követeli magának azt, hogy úgy is bánjunk vele. Vacsoránál hozza a széket, kéri a villát, mutatja, hogy kössünk kendőt a nyakába. Otthon etetőszékből eszik, vagy a kisasztalánál, ilyenkor mutatja, hogy oda kéri az ennivalót. Ha végzett, akkor csakis azt hajlandó inni, amit mi, és csakis abból, lehet az egy akkora bögre is, ami befedi az arcát. De nagyon ügyes, ha nem szeleburdiskodik, akkor cseppmentesen iszik bármiből. 
Tegnap esti tejivás:
Ha olyan kedve van, akkor megállás nélkül énekelget. A bújj-bújj zöldágból csak a rajta-rajtát énekli érthetően, a többit hozzákölti, sokszor halandzsázik, de nagyon mókás.  A Manócskás mutogatót szépen el tudja mutatni, ha akarja. Persze, amikor videózni akarom akkor nem épp közreműködő, de eddig ez a felvétel sikerült a aránylag a legjobban.  

2009. október 27., kedd

30.hét

Kisebbikünk ma betöltötte pocakbeli életének 30-adik hetét. Még leírni is félelmetes, nemhogy belegondolni. Papíron még 70 nap van vissza a szimbióziusunkból, a valóságban szerintem ennél kevesebb. Matyival eddig a percig dolgoztam, és innentől aztán tényleg pörögtek az események, és rohant az idő. Főleg, hogy az ősz eme utolsó szakasza a családunkban telis-tele van születés- és névnapokkal, aztán ugye ittt vannak a decemberi ünnepek, a Mikulás, Matyi második szülinapja, szóval ez a néhány hét igazán eseménydúsan fog telni. És akkor még nem is említettem a  Kisebbik érkezésére való felkészülést, mind lélekben, mind a valóságban. Húzós lesz. 
Pocaktesó most már végképp kipihente magát odabent, és néhány hete szinte folyamatosan jelzi bentlétét, hol kellemesen szívetmelengetően lágyan simogat, hol fájdalmasan kirúgja a ház oldalát, szó szerint. Aktivitásával egyenes arányban nőtt a gyomorsavam mennyisége, mely most már nemcsak este, hanem a nap bármely szakában kínozhat.
Orvosi javaslatra a gyógyszeres polcomra a vas mellé odakerült a Mg, és a Ca, ezeket igyekszem napi rendszerességgel magamhoz is venni, és ha eszembe jut egy kis C-vitaminnal is megtoldom. 
Amúgy pedig élem a 30 hetes kismamák életét, egy örökfecsegő, néha (de akkor nagyon) hisztiző, mindentutánzó, halandzsázvaéneklő, mostanában mindig autózó, esténként képeskönyvből felolvasó, és babasimogató majdnemkétévessel fűszerezve. 
Nem unatkozunk:)
 
A 30 hetes Matyitesó, kívülről:

2009. október 21., szerda

Matyidolgok

Amióta kamerás mobilom van, bőszen kattintgatok. Leginkább akkor amikor amúgy nem viszek magammal fényképezőt, bevásárlások, szimpla séta, ilyesmi. Most végre sikerült letölteni őket a gépre, és akadt is köztük néhány gyöngyszem. Leginkább valami járgányos, amihez Matyit különös vonzalom köti, ha meglát egy ilyen pénzbedobós ketyerét biztos, hogy ki kell próbálnia. De jó fej, mert megelégszik azzal, ha csak rá, vagy beül, nem kell neki pénzt is dobni. Igaz, leszállni sokszor így sem akar. Jártunkban-keltünkben így kipróbálta már magát motorversenyzőként, angol emeletesbusz vezetőként, Flinstonos autóban, és a bevásárlókocsit is ő hajtotta.
A porszívó újra a nagy kedvenc, mindent ki- és leporszívózik, még a cipők talpát is, mert azt mondtuk, hogy ne hozza be a szobába, mert koszos a talpuk. Hát ő tisztává varázsolta őket. Sőt... másnap, az előző napi portörlés hatására, egy elcsent nedves kendővel szép fényesre törölte az összes cipőtalpat, amit csak talált. Ezek után persze büszkén feszített a lakás közepén a gumicsizmájában:) 
Itt épp lelkesen porszívózik.... a dolog szépséghibája csak annyi, hogy előtte borította ki a játéktárolóját a szoba közepére, de ez egyáltalán nem zavarta az alapos munkában, még az asztal és a szék alatt is kiporszívózott:)


Továbbá meg kell említenem, mint jeles eseményt, hogy vasárnapról hétfőre virradó éjszaka Matyi egész éjjel a saját ágyát használta, reggel 8ig. Én persze 2 óra után szinte óránként keltem, hogy megnézzem mi van vele, miért nem akar közénk jönni, hogy be van-e takarózva, és ha nincs akkor gondosan betakarjam, és hogy nem meleg-e a buksija, mert hát ilyen hogy nyikkanás nélkül alszik, azért még manapság sem fordul elő túl sűrűn házunk táján. De nem volt semmi baja... egyszerűen csak megtalálta a fekvést, és aludt:)
Végül. Matyi minden este megsimizi a Babát, ahogy ő hívja, és aranyosan behallgatózik, mi a helyzet odabent. Így már megtörtént néhányszor, hogy a pocakomon fekve sikerült álomba szenderülnie. Imádom:)))