2012. december 30., vasárnap

Szülinapi strand

Néhány hete Milán kitalálta, hogy menjünk strandra. És csak mondta, mondta, hogy "menjünk tandra!". Hogy jegeljem a témát azt mondtam neki, hogy jó, majd a születésnapodon elmegyünk strandra. Azt hittem addig még jó sok idő van, és majd úgyis elfelejti. De nem felejtette el. Hogy is képzeltem, hogy el fogja? Annál inkább rákapcsolt a témára. Bármikor megkérdeztem tőle hogy mit szeretne a születésnapjára, akkor azt mondta, hogy menjünk strandra, majd kibővítette, hogy csúszdás legyen ám az a strand, és végül  még egy zöld gyertyás csokitortát is kért. Úgyhogy nem volt mit tenni, a téli szünetet már úgy terveztük, hogy valahová elmegyünk strandolni. 
Mivel az elmúlt napokat a szentesi nagyszülőknél töltöttük, így ezen a környéken kezdtünk keresgélni, és végül a makói Hagymatikumba látogattunk el a szülinap előnapján, azaz tegnap. A fürdőt az organikus építészet nagymestere Makovecz Imre tervezte, és már csak ezért is érdemes egyszer ide ellátogatni, mert valóban páratlan környezetben tudunk itt kikapcsolódni, feltéve ha nem 3 gyerekkel megyünk :) 

De gyerekekkel is nagyon jó volt, mert van egy teljesen különálló gyerekrészleg egy normálmélységű (pont leért a fiúk lába) gyerekmedencével, és egy klassz kanyargós egész hosszú gyerekcsúszdával meg egyéb élményelemekkel.  Ez a mi fiainknak bőven elég is volt. Megszámlálhatatlanul sokszor csúsztak le a csúszdán, amikor épp nem ezt csinálták, akkor csak azért nem, mert a lány aki fent segített nekik az szünetet tartott. Ilyenkor kicsit lövöldöztek vízzel, vagy labdáztak, és egy ideig játszottak a gyerekrészleg másik sarkában lévő ugráló-és mászóvárban. De az ott töltött 3 órának a 90%-át a csúszdán töltötték. Majdhogynem rongyosra csúszták a fürdőnadrágjukat :) Milán még a csúszdáslánnyal is összebratyizott, minden csúzásnál integetett neki a kanyarból, és kiabálta, hogy "viszlát!". 
Még Marcika is csobbant egy rövidet. 

 
Volt még egy 3 medencés élménymedencés részleg, hát itt sajnos nem sokat időztünk, és persze gyógymedence, kint és bent. Én itt egy kicsit megmártóztam, amíg Marcika kipihente a pancsolást.
Nagyon pozitív volt még, hogy minden részlegnél volt egy baba-mama szoba, ahová vissza lehetett vonulni szoptatni, akár altatni is, mert ágy is volt, vagy csak simán pelenkázni. Szóval tényleg nagyon gyerekcentrikus volt minden. És akadálymentes. 
Sajnos a masszírozásról lemaradtam, mert nem volt hely, előre oda kellett volna szólni, talán akkor még lett volna. De sebaj!

A lényeg, hogy Milánnak (és persze Máténak is) nagyon-nagyon tetszett!!!! Nagyon jól érezték magukat, nagyon elfáradtak, mi pedig egész végig fürödtünk a boldogságukban:) Nincs annál nagyobb ajándék nekem annál, mint ha sikerül teljesíteni a kis kívánságaikat, és látom őket örülni :)

SzülinaposMilán

A mi kis Milánkánk, (Milcsink)

- a kirakóbajnok,
- a hiperhisztis,
- az öntörvényű akaratos,
- a bújós kiscica,
- a hízelgő,
- a Marcitimádó,
- a Mátéra felnéző,
- a vizibolha,
- a csokitortakedvelő,
- a zöldgyertyás,
- a versmondó kis dalospacsirta,
- a Mikiegér fun,
- az igazi kisfiús arcú,
- a még nem ovis, de még pelusos,
- a cumibetyár,
- a velünkalvó,
- a lilaszívószálas,
- a limonádéivó,
- a sütifaló,
- a motoros,
- a humorHerold,
- a nagyot kacagó,
- a szeretetgombóc,
- aki szerint neki most 4 gyertyája lesz.

A mi édes kis Milánkánk, aki már nem is olyan kicsi, 3 éves lett!!!!




2012. december 26., szerda

Karácsonyos

Lassan eltelik... az idei kicsit más volt mint az eddigiek, mert 23-án még két tortán fújtuk a szülinapi gyertyákat, így aztán nem nagyon lehetett a születésnapok és a karácsony közé éles határvonalat húzni. Felváltva ettük a szülinapi torták maradékait, és égettük a csillagszórókat a fán,  a nyugisabb pillanatok között a Nagyok összevesztek azon, hogy kié legyen a piros autó és kié a kék, vagy ki legyen a helikopterrel, vagy ki melyik kirakót rakja, de tulajdonképpen bármin képesek összeveszni. Marcika az ünnep hevében, a halászlé és a sült hús között valahol kinövesztette a második kis csíkocskáját, és emiatt gyakorlatilag végigkínlódta a 3 napot.  De azért jó volt!
Már csak egy Milánszülinap és egy sokgyerekes szilveszter vár ránk az idén, aztán jöhet az új év!

De addig is berakom ide Máté karácsonyi versét, mert úgy szeretem:

Donászy Magda: Kis fenyő

Szabad-e bejönni?
Zöldfenyő vagyok.
Kicsiknek, nagyoknak,
Békés jó napot! 


Jó napot, Zöldfenyő!
Régen várunk rád,
maradj itt minálunk,
díszítsd a szobát! 


Nincs tarka virágom,
egyetlen tobozban
a távoli erdők
üzenetét hoztam. 


Zúzmara díszíti
a tobozod, ágad,
maradj itt közöttünk
kiskarácsonyfának. 


Szeretettel jöttem,
szívesen maradok,
hogy veletek töltsem
a szép ünnepnapot. 

Állj ide középre,
feldíszítünk szépen,
te leszel a legszebb
a földkerekségen.
 Fényképeztünk is, igaz csak módjával:

És persze hogy elkészült az idei hagyományos fás képünk is, ami háááát..... évek múlva lesz majd min mosolyogni:) Idén először ültünk öten a fa alatt!



2012. december 20., csütörtök

Egy csíkos

Az elmúlt napokban megfordult párszor a fejemben, hogy mégiscsak lehet valami ebben a 21-i világvégében, mert finoman fogalmazva is a halálomon voltam. Hétfőn egész nap 38.5 és 39 fok között ingadozott a hőmérsékletem, és valamikor Máté másnapi ovis szülinapi tortájának sütése és díszítése között félúton komolyan elgondolkodtam rajta, hogy vajon milyen formában fog ez a világvége beköszönteni, ha egyáltalán megélem még pénteket, és hogy talán most kéne még elgondolkodnom rajta, hogy esetleg kapok majd egy új életet valahol máshol, akkor ebből a mostaniból milyen tanulságokat, bölcsességeket tudnék magammal vinni. Persze ideáig aztán nem jutottam el... 
Most meg már határozottan jobban vagyok, igaz, a torkom az még mindig úgy fáj, hogy minden darabos étel, amit szeretnék leküldeni az mintha véresre horzsolná az egész nyelőcsövemet. Úgyhogy vasárnap óta gyakorlatilag fényevő vagyok, és azon bánkódom, hogy mégiscsak felelőtlenség volt kidobni azt a kétszatyornyi XS-es, S-es ruhát, amiről úgy gondoltam, hogy már soha ebben a büdös életben úgysem jön rám. Ha a torkom gyors gyógyulásnak nem indul, akkor hamarosan rámjönnének. 

Na de, lényeg, a lényeg....betegség ide, világvége oda, nálunk nem áll meg az élet, és hogy nyoma maradjon az virtuális világban, hátha az megmarad, gyorsan leírom, hogy
Marcika néhány napja kinövesztette az első kis csíkfogacskáját!!!!!  

Nem véletlenül nyáladzott mint egy kis kölyökkutya, nem véletlenül rágta be a kezét könyékig, tudtam én, hogy ez lesz a vége, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar. Pláne, hogy a múlt szerdán a doktornő is azt mondta, hogy szerinte is kell még vagy egy hónap, hogy abból a méretes duzzanatból ami az ínye helyén van, fogacska legyen. Hát az egy hónap helyett elég volt ez az alig több mint egy hét is  Simikének. 
Én pedig még mindig  hitetlenkedve tapogatom a napról napra nagyobb kis recéshátút a szájában, mert nem bírom, nem akarom felfogni, hogy már foga van!!!! Ilyen hamar! Ilyen gyorsan! 
Ráadásul olyan ügyesen csinálta ezt a fognövesztést, hogy 1-2 sokszorkelős éjszakán, és 1-2 nyűglődős napnál többet nem csinált, és én akkor is inkább az időjárásra gondoltam, mint kiváltó ok, semmint arra, hogy ilyen elöl tart már a fognövesztésben. 
Úgyhogy most várom, hogy a mellette lévő is felüsse a fejét. Mert hogy ezek párban járnak, ugye:)

2012. december 18., kedd

Fájós ujjak

Milán beütötte az ujját. Sopánkodik, hogy fáj neki, nagyon fáj, és mindenképpen be kell ragasztani. Beragasztjuk. Ezután félholtan csak fekszik az ágyon, kezét feltartva, és jajgat, hogy neki mennyire fáj az ujja. Kis idő múlva jön hozzám.
- Anya, nézhetek mesét? Ilyen fájós ujjal csak mesét tudok nézni!

Ebéd közben észreveszi a konyhapulton a gyümölcslevet.
- Kérek gyümölcslevet! A fájós ujjamat csak a gyümölcslé gyógyítja meg!

--------------------------------------------------------------------------------------------------

Nem olyan régen Máténak is fájt az ujja, valami karcolás volt rajta, ha jól emlékszem. Ugyancsak halálos.
Ő a következőkkel rukkolt elő.
- Én csak vajas kenyeret kérek vacsorára, mert nagyon fáj az ujjam!
- Ma nem tudok fürdeni, mert fáj az ujjam!

2012. december 15., szombat

Máté 5 éves

5 évvel ezelőtt, egy ugyanilyen jéghideg, csúszósutas, szálingózóhavas szombat reggelen született, mint a mai. Aztán pikkpakk, sorra jöttek a szülinapok. Ma már 5 gyertyát fogunk neki gyújtani! Már igazi Nagyfiú. Az én szőke hercegem :)

Boldog születésnapot Máté!


2012. december 13., csütörtök

Álom és valóság

Kedd magasságában már-már kezdtem elhinni és bízni benne, hogy az idén másképp lesz. Már ami Máté szülinapját illeti...hogy talán most először lesz egy olyan szülinapja, amikor nem lesz beteg. Eddig mindig az volt. Hol jobban, hol kevésbé, hol köhögött-orrot fújt, hol lázas volt, tavaly meg fosott-hányt. (bocsánat). Szóval kedden már azt hittem, hogy ezt a néhány napot féllábon is...De aztán tegnap, amikor kiderült, hogy nem vett harisnyát a nadrág alá amikor udvarra mentek, akkor már tudtam, hogy hogy az egészséges szülinap hiú ábránd marad csupán. Este már hőemelkedése volt, éjjel láza, reggelre pedig egy köhögéssel valami trutymós cucc jött ki belőle 3 részletben. (bocs, a részletekért) Délelőtt el volt kenődve mint a lepény, a déli alvásból lázasan ébredt. Kapott lázcsillapítót, azóta jól van. Olyannyira, hogy délután el akart menni úszni. Sírt is, hogy had mehessen, megígéri, hogy amíg az úszás tart, addig jól lesz. Édesem! Bár ígéretfüggő lenne a dolog! Aztán mindenképpen tortát akart sütni, mert úgy volt hogy holnap ünneplik az oviban a szülinapját, amit én önkényesen lefújtam, és elhalasztottam keddre. Még szerencse, hogy idén nem rendeltem tortát, hanem sajátsütésűvel készültem (volna).
Most valóban jól van, vidám és zajos, és uzsonnát kért. Remélem, hogy ezzel túl is vagyunk rajta, és szombaton mindannyian mosolygósan tudjuk körbeállni az 5 gyertyás tortát.

Amúgy meg... elkészült Máté szülinapos videója. Mióta kész lettem vele csak 3szor néztem meg. Mindannyiszor bőgtem, mint a záporeső. Na nem azért, mert olyan mesterművet alkottam... az a tény, hogy 5 éves... hát ezt még emésztenem kell. 


2012. december 11., kedd

Fotósnál

Évek óta tervezzük, hogy majd egyszer elmegyünk egy profi fotóshoz, aki majd csinál rólunk szép képeket. Nagyjából azóta, mióta Máté megszületett. De mivel Máté nem volt egy egyszerű eset kicsi korában, és gyakorlatilag végigsírta az első 1 évét, így az első évben ez kimaradt. A második évben ilyentájban Milánt vártam, és én nem akartam felpuffadt fejjel szerepeli a képeken. Persze a kismamafotózásnak is nagy mostanában a hagyománya, de valahogy én nem éreztem azt ott és akkor, hogy erre nekem szükségem van. A következő két évben nemes egyszerűséggel lecsúsztunk róla, mert mire észbe kaptunk, addigra már ott is volt  a karácsony.
De idén hogy, hogy nem, időben eszünkbe jutott! És tadam, meg is lettek a képek!
A fotózásról vegyes érzelmeim vannak. Most kicsit úgy érzem, hogy vagy túl sokan vagyunk, vagy a gyerekek még kicsik ahhoz, hogy egyszerre legyen mindegyiknek kedve csinálni, arról nem is beszélve, hogy még így sem sikerült egy olyan pillanatot sem produkálnunk, ahol mindenki majdnem egyfelé néz, nem pislog, senki sem fintorog, vagy szájatrág, vagy vakarózik, vagy akármi. 
Mikor megérkeztünk, akkor Milán volt a gyenge pont, és hol hisztizett, hol elvonult, hol duzzogott, de később is sokszor bojkottálta az elképzeléseket. Pl. egyáltalán nem volt hajlandó felvenni a mikulássapkát, az ünnepi képeken pedig a focilabdához ragaszkodott körmeszakadtáig. 
Aztán Marcinál szakadt el a cérna, és ő is hol sírt, hol nem, és semmiképpen nem lehetett belőle kicsalni még egy félmosolyt sem, pedig nagyon próbáltuk. 
Még talán Máté volt a legstabilabb, és legközreműködőbb, bár a végére már ő is elfáradt, és ilyenkor már eszét veszti. 
Összességében végül is jó volt, de borzasztó fárasztó, és idegtépő (legalábbis nekem), de meglepően sok jó kép született. Ennek ellenére nem tudom akarom-e én ezt még egyszer ebben az életben.
És akkor mutatok még képeket, a teljesség igénye nélkül. 


Karácsonyi vásárban

Néhány hete, amikor megnyitott a Vörösmarty téren a karácsonyi vásár és mutatták a tévében, akkor Máté nagyon lelkesen mutogatta, hogy nézzem csak, ott voltunk tavaly, és milyen jó volt, és menjünk most is megint. Persze megígértem neki, bár fogalmam sem volt, hogy mikor fogom tudni ezt az ígéretemet beváltani. Tavaly mondjuk tényleg jó volt, mert egy munkanap-szombaton mentünk és már nyitáskor ott voltunk. Kezdetben nem voltak sokan, és még egy fúvószenekari koncertet is elcsíptünk. Az tetszett akkor Máténak a legeslegjobban, szerintem emiatt maradt meg benne ez az egész vásárosdi. 
Mivel a karácsonyig hátralévő 2 hétvégén már nem nagyon érünk rá, így kizárásos alapon vasárnap délelőtt útra keltünk, és kimentünk a vásárba. Jó hideg volt, meg kell hagyni, és még a jeges szél is fújt az arcunkba, szóval nem volt éppen sétálgatós téli idő, de így legalább elintéztünk még pár városi dolgot is, mint a bérletvásárlás, és hasonlók.
Mire a vásárba értünk addigra ott már elég sokan voltak, nem is nagyon mentünk a sorok közé, csak a szélső sorokat néztük meg, és inkább lesétáltunk a Dunához, és megnéztük a hajókat. 



Milán eddigre már kezdett eléggé lemerülni, és gyakorlatilag fél percenként vágott bele egy kisebb-nagyobb hisztibe, hol ezért hol azért, vigaszt csak a villamos síneken dolgozó munkagépek jelentettek neki. Ott mondjuk elácsorgott volna napokig is akár. 


Visszafelé megint elkanyarodtunk a vásár felé, ahol már zajlott valami néptáncegyüttes fellépése, amiből viszont nem sok mindent láttunk, kivéve talán Mátét, aki felállt valami magaslatra. Így jár az, aki későn jön. 

Milán persze elaludt hazafelé az autóban, és utána itthon már nem tudott visszaaludni, pedig szépen bement a helyére és lefeküdt, de egy idő múlva hallottam, hogy ott sutyorognak Mátéval a kisszobában, és valami bevásárlóközpontosat játszanak. 
Így viszont este kidőlt mint egy darab fa:) még a mese végét sem várta meg.

2012. december 10., hétfő

Vízilabdameccsen

Csütörtökön, amikor mentünk az úszásra, akkor láttam a plakátot, hogy szombaton Bvsc-Szentes vízilabdameccs lesz. Gondoltam, soha jobb alkalom nem lesz arra, hogy Máté meccsre menjen, rögtön mondtam is Ferinek, hogy mit szólna hozzá. Persze tetszett neki az ötlet. Régi vágya, hogy meccsre menjen a fiúkkal. A mérkőzés 17 órakor kezdődött, pont jó időpontban, hogy még beleférjen a déli alvás, és ne is legyen nagyon későn. Egy kicsit vacilláltunk, hogy milyen felállásban jelenjünk meg, és végül úgy láttuk a legjobbnak, ha csak Feri és Máté megy, mert Milánt még nem kötötte volna le szerintem, és ő simán elbóklászott volna, ha elunja a dolgot. ( ezt csinálja akkor is, amikor úszni visszük Mátét, örökké elcsatangol, aztán tizenévesforma lányokkal szórakoztatja magát) Szóval csak ketten mentek, így aztán igazi nagyfiús program lett belőle. 

Feri szerint tetszett Máténak, bár a második negyed után már elfáradt, és lefeküdt a padra:) De addig nagyon érdeklődő volt. 
Amikor hazaértek fülig ért a szája, és nagyon boldogan mesélte, hogy vízilabdameccsen voltak, és képzeljem el, 3 szünet is volt! Aztán kiderült még, hogy kék sapkában játszottak a szentesiek, fehérben pedig a bvsc-sek, a bírók pedig a parton voltak. Azt hogy ki nyert, azt viszont nem tudta megmondani:) A Bvsc egyébként, de ők a Szentesnek szurkoltak. 


2012. december 9., vasárnap

Még mindig Mikulásos

Az igaz, hogy Máté már csütörtökön találkozott a Mikulással az oviban, ( és délután még az uszodába is beugrott egy kis csokiosztás erejéig) de szerettem volna, hogy Milán is lássa testközelből, hogy tudja, hogy nem a levegőbe beszélek ám, amikor a Mikulást emlegetem. Eddig minden évben a céges Mikulás volt az a hely, ahol találkoztunk Vele, de hát ez ugye cég nélkül már nem működik :( Feriéknél meg valamiért nincs ennek hagyománya, pedig ott is összejönne jónéhány gyerek szerintem. Így aztán szombaton családilag elmentünk a közeli gyerekfoglalkoztatóba, ahová Orsi nénihez járunk Milánnal, mert oda is eljött a Mikulás, és mint ahogy az lenni szokott, volt egy kis éneklés, egy kis bábszínház, ( tátott szájjal nézték), Mikuláscsalogatás, majd végre-végre megjött a Mikulás maga. Milán először Feri nyakába csimpaszkodva szemlélte a nagyszakállút, de aztán hamar megbátorodott szerencsére, mert pont az ő nevét mondták először:) 
Kicsit vonakodva ment oda elé, de aztán bátran elvette ami jár neki, és már ott sem volt. Máté is csak a végén mondott verset, de akkor ügyes és bátor volt:)

Aztán volt még eszemiszom-dínomdánom, kalács meg kakaó, meg még egy kis ereszd el a hajamat, amit a fiúk lufilabdázásban éltek ki. 






Ezzel az idei Mikulásprojekt letudva, jöhetnek a szülinapok, a karácsony, ovistársak szülinapjai, ovis karácsonyi készülődés, és hol van még az év vége????? 

És a jövő héten megint négyesben fogunk fagyoskodni a fiúkkal :S

2012. december 7., péntek

2012. december 6., csütörtök

Itt járt

Hát persze, hogy nálunk is járt az éjjel a Mikulás! És hát persze, hogy Milánnak volt igaza, és minden fenyegetés ellenére az ő csizmájába is került ajándék, annak ellenére, hogy még  kipucolni sem volt hajlandó a csizmáját, mert amikor mondtam nekik este, hogy akkor fürdés előtt essünk még túl ezen a procedúrán, akkor ő egyszerűen közölte, hogy az övé tiszta, nem kell megmosni. Majd félúton a szoba felé még hozzáfűzte, hogy 
 - Tudod, belementem a pocsolyába, és az lemosta!
( Hogyne tudnám, mikor olyan mérges lettem, mert szó szerint beledobbantott egy lábközépig érő jeges tócsába!) Azt a fene nagy logikáját!!!! Csak emiatt töröltem meg neki én magam a csizmáját, és raktam az ablakba. Szóval még az ő csizmájába is került ajándék. Hogyne került volna! Még a Simikéjébe is került, pedig neki nincs is csizmája. Emiatt este Máté eléggé pánikba is volt, hogy mi lesz ha Simike nem kap semmit, de azt mondta, hogy akkor majd ad neki az ő ajándékából, ha ő meg kapni fog. Kapott.  
Jófej ez a Mikulás, no. 



Aztán annak ellenére, hogy este valahol a fürdés és a meseolvasás között még kétszer be kellett menni Mátéval a szobába, hogy megnézzük, nincs-e már valami a cipőjében, mert nagyon aggódott, hogy vajon az ablakon keresztül hogy fogja tudni megtölteni a Mikulás, reggelre majdhogynem elfelejtette, úgy kellett emlékeztetni, hogy nem vártunk-e ma reggelre valakit. Amikor aztán észbe kapott, akkor nagyon megörült, és rohant a szobába csillogó szemekkel, amiket annyira imádok. Ezekért az örömtől csillogó szemekért bármire képes lennék egész évben. 
Olyan aranyosak ilyenkor, mert ahelyett, hogy mindent gyorsan lekapkodnának az ablakból csak állnak ott és csodálkoznak, hogy húúúú!!!! ajándék!!!! és mutogatják az ujjukkal, hogy nézd, ezt kaptam, Milán meg azt, és még Simike is kapott valamit. Úgy kellett biztatni őket, hogy vegyék ki nyugodtan, nézzék meg, bontsák ki. De minden évben ez van :) 
Milán persze a kezdeti megilletődöttség után rögtön neki is esett a csomagjának, és a benne lévő 3 csokiszívből egyet nekem adott, egyet Apának, (pedig nem is kértük, teljesen magától osztozkodott) egyet meg gyorsan meg is evett. Majd sebtiben letolt még egy kindercsokit is, mielőtt bármit is mondhattunk volna, de hát egyszer jön a Mikulás egy évben. Igaz, hogy akkor 3 napig :)


2012. december 4., kedd

Itt vagy hát, december!

Itt bizony! Hideggel, hóval, faggyal, kinek mivel, nálunk hideg az van, de hó az nincs (még). 
Nagyon várom már azt az évet, amikor olyan szép nyugis decemberünk lesz, hogy minden szépen időben kitalálva, elkészítve várja a sorát valamelyik szekrény mélyén. Nem ez az év lesz az. Pedig határozottan javulást mutatok az előző évekhez képest, mert igaz, hogy minden elég lasztminitesre sikerül, de végülis megvan. 
Kezdve azzal, hogy az adventi kalendáriumról 30-án reggel még nem sok fogalmam volt. Valahogy kiment a fejemből, hogy már ennyire a nyakamon van, pedig néhány hete mikor eszembe jutott, akkor még olyan távolinak tűnt. Így aztán mikor pénteken belémhasított a felismerés, hogy holnapra már kéne valami, akkor gőzerővel kezdtem dolgozni az ügyön. Nem akartam a már jól bevált mézeskalácsos sztorit még egyszer elsütni, mert 1. nem volt kedvem most mézeskalácsot sütni úgy, hogy legyen közte min. 48 darab vállalható külsejű, 2. mást akartam, és kész.
Végül gyógyszereses és ilyenolyan dobozokat csomagoltam be, és ragasztgattam fel egy nagy kartonpapírra szombaton délben, amíg a fiúk aludtak, és abba kerülnek a meglepik. Hogy mik is lesznek azok, azok folyamatosan derülnek ki, némelyikbe már került egy kis édesség, a többi pedig napról-napra alakul. 



Aztán idén történt meg először, hogy az adventi koszorú is időben került az asztalra, igaz, kicsit csaltam az idén, mert Feri megtalálta a tavalyi minimáldizájnos koszorúnkat (már akkor sem volt időm), amin nemes egyszerűséggel csak lecseréltem a gyertyákat, de közben megfogadtam, hogy jövőre már tutibiztos összehozok egy normális kinézetűt. Kép nincs róla. 

Aztán, hogy ne teljen el nap esemény nélkül, tegnap Ferenc nap volt. És mivel Júlia néni rászoktatta a fiúkat a névnapi tortára, így Máté mindig mondja, hogy ha névnap van, akkor bizony tortát kell sütni. (Ő még akkor is süttetne velem, amikor nem közülünk valakinek van névnapja, hanem mondjuk a tesómnak, aki 3 órányira lakik tőlünk. De Máté szerint, a névnap, akkor is névnap, és akkor jár a torta.)
Így történt, hogy amikor 5 körül hazadőltünk az oviból, akkor sebtiben összedobtunk egy joghurttortát. A műveletet nem könnyítette meg, hogy Marci csupán az érces hangjával volt hajlandó beszállni, értsd: ordított mint a sakál. De ezt teszi már 2-3 napja, gyakorlatilag amikor nincs ölben, akkor sír. Lehet, hogy fogzik, lehet, hogy a hasa fáj, ezt a fincsi szeles-lehüléses zimankót sem komálja szerintem, szóval nem jön be neki ez a december, no....
Szerencsére ezt a tortát tényleg csak össze kell dobni, aztán már mehet is a sütőbe, és tulajdonképpen 1 óra hosszáig nem nagyon kell felé nézni. ( én évek óta Bodza joghurttortáját sütöm).
Aztán meg már csak díszíteni kell, (ennél a résznél már tényleg elszabadult itthon  a pokol) és megenni. Az evés része a könnyebb. Azzal nem nagyon szokott baj lenni. 


Hát nagyjából itt tartunk most. Gőzerővel készülünk a Mikulásra, vagyis Máté leginkább, legalább három verssel-dallal készülnek az oviban, lehet hogy még többel is, csak azok nem jutnak hozzám haza. A kedvence most a Gazdag Erzsi féle, ezzel kelünk ezzel fekszünk, és  az a legviccesebb, hogy ezt még én is tanultam annak idején az oviban, és emlékeim szerint pontugyanilyen hagsúllyal szavaltam, mint ahogy most Máté. Nincs új a nap alatt :) Majd megpróbálom levideózni. 

Gazdag Erzsi: Megjött a Télapó

Szánon jött. A hegyeken
fenyők búcsúztatták.
Zsákját tükrös hegyi tón
vízilányok varrták.

Medvék mézet gyűjtöttek
nyár derekán néki.
S egy kosárban áfonyát
küldött az ősz néni.

Pirosszemű mókusok
mogyorója csörren.
S megcsendül a kicsi szán
csengője a csöndben.

Itt van már az udvaron.
Toporog a hóban.
Teli zsákja a tiéd,
dúskálhatsz a jóban.

Milánt pedig hiába fenyegetem, zsarolom a Mikulással, hogy nem fog hozni neki semmit, nem hatja meg túl mélyen, sőt... egyáltalán nem érdekli. Meggyőződése, hogy neki ígyis-úgyis jár ajándék. Tegnap pl. azt mondta, hogy ha nem lesz a csizmájában semmi, akkor majd megnézi a másik szobában is, mert akkor biztos oda teszi majd a Mikulás az ajándékot. Mint a Bogyó és Babócában. (még jó, hogy mindenre van egy bartoserikás megoldás)

Én pedig kínzom magamat, mert nagy nehezen elkezdtem képeket válogatni a fiúk szülinapi videójához, és tegnap éppen a januári spanyolországi képeket néztem, amikor pulóverben rohangáltunk a tengerparton. A Barcelonás mappát ezek után már meg sem nyitottam.