Tegnap volt

 ... a nap, amikor Milán először vitte be Milán az iskolába az új telóját. Szerdán érkezett meg rá a kiválasztott tok, úgyhogy csütörtökön muszáj volt debütálnia. 

Nagyon cuki volt, mert már az odaúton a trolin is erről beszéltek a kis barátjával, aki velünk szokott jönni, hogy majd megmutatja, meg hogy milyen a tok, meg milyen applikáció stb... 

Aztán valamikor ebédidő táján egyszer csak csörög a telefonom, Milánka. Persze, hogy elsőre levert a víz, hogy biztos azért hív, mert baj van. De nem, csak azért hívott, hogy elmondja, hogy megírták az ének dolgozatot, és szerinte jó lett. Ehhez hozzá kell fűzni, hogy reggel a trolin ülve beszélték Samuval, hogy mindketten dogát írnak énekből, de mind a két okosmókus az óra előtti szünetre időzítette annak a 6 latin kifejezésnek a megtanulását, amit le kell majd írni sorrendben. ( Az énektanár nagyon gáz, tök szigorú, és kivételezős. Énekelni egyáltalán nem énekelnek a covid miatt, hanem kaptam valami nyomtatott anyagot a miserendről, meg egyebekről, és mindenféle latin kifejezésekből írnak örökké dolgozatot. ) 

Aztán alig telt el 1-2 óra, hívott megint Milánka, hogy minden oké, most megy le a focira, és hogy mikor megyek majd érte. Csütörtökönként iskolai fociedzésre jár, ami kb. fél 4 ig tart. Egyszer odarángatott 3-ra, mert azt mondta, hogy ők, a kicsik, 2-től 3-ig fociznak, 3-tól a nagyok vannak. Aztán kiderült, hogy a két edzés összefolyik, mert aki akar, maradhat a nagyokkal is, Milán meg persze, hogy akart, mert náluk nem volt ki a csapat, vagy mit tudom én... Én meg ott szobroztam a sulilépcsőn fél órát. 

Aztán már épp indultam, itt jártam a sarkon, amikor megintcsak hívott, hogy vége van a focinak, és mikor megyek.

Szóval összesen háromszor beszéltünk a délután folyamán. Olyan kis cuki volt, mert gondolom élvezte, hogy előveheti a telóját végre ő is, és hívott, amikor csak tudott. 

Délelőtt nincs megengedve a telefonozás az iskolában, de órák után már használhatják. 

Ezzel szemben! 

Máté a fejébe vette még a hét elején, hogy a héten, mivel tavaszi meleg lesz, ő bizony biciklivel fog hegedűre menni. Hittem is meg nem is, Máté nem nagyon szokott ilyesmiket magától kitalálni :-) Ahhoz eléggé belustult az itthon tanulás során. 

Aztán eljött a szerda, és Máté még mindig úgy gondolta, hogy ő biciklivel megy. 

Nincs nagyon messze, 3 km, és ismeri is az útvonolat, hiszen sokszor mentünk már korábban együtt bicajjal, de egyedül eddig nem ment. Egyedül eddig csak busszal járt, meg talán rollerrel tavaly, de azzal tud menni a járdán, az nem olyan para. Biciklivel viszont már az úttesten kell haladnia. 

Nem lehetett róla lebeszélni, úgyhogy végül átbeszéltük az útvonalat, és hogy melyik pontokon kell különösen figyelni. Ezer jótanáccsal elláttuk, hogy inkább álljon meg a kereszteződés előtt, semmint rontson át rajta, még akkor is, ha neki van papíron elsőbbsége, meg hogy a jobbkezeseknél is mindkét oldalra elnézünk, nemcsak jobbra, és hogy az aluljáróban nem tépünk mint a szél... és hogy ha megérkezik, akkor dobjon ez üzit, hogy minden oké. 

Telt az idő, üzi nem jött. Írtam neki, nem jött válasz. De gondoltam, hogy biztos megérkezett órára, mert Feri bácsi szólt volna, ha nem. 

Rendben hazaért. Azt mondja írt viberen, mutatta is, tényleg írt, de nem jött át. 

Ok. 

Tegnap megint bicajjal ment. Mondtam neki ezerötszázszor, hogy írjon akkor sms-t, amikor ott van, vagy hívjon, vagy amit gondol, de mindenképp szóljon, hogy rendben megérkezett. 

Szólt? Nem szólt. 

Megintcsak feltételeztem, hogy az órán jelen volt, tehát odafelé biztos rendben megérkezett. 

Jövünk haza Milánnal. Út közben 2 szirénázó mentőautó is abba az irányba hajtott, amerre Máté is volt hegedűn, de elhesegettem minden fekete gondolatot, hiszen már fél 5 felé járt az idő, Máténak ilyenkor már otthon kell lennie. Pláne biciklivel, amivel 10-15 perc alatt megjárja.

Hazaérünk 3/4 5-kor Milánnal, az egész lakás sötét és üres, Máté sehol. Hívom a telóján, nem veszi fel. 

Egycsapásra 220-as lett a vérnyomásom. 

Aztán néhány perc múlva befutnak mindhárman, és kiderült, hogy Máté rendben megérkezett, majd hazaért és elmentek együtt Marciért. 

Ja, hogy nem írt üzenetet, hogy egyben van... óóóó, hát azt elfelejtette! De hát nem is történt semmi. 

Végülis... csak háromszor kaptam szívrohamot egy órán belül. 

Idei szánkóóóó

 Már a múlt hét közepén be volt tervezve, hogy ha törik, ha szakad, vasárnap szánkózni megyünk. A szombat ugyebár Milán focija és Marci barátkozása miatt felejtős volt, bár akkor volt frissebb és több hó, de reméltük, hogy marad még egy pici belőle vasárnapra is. Mivel ennek a hétnek a második felére megint langyos időt mondanak, féltünk, hogy ha most nem megyünk, akkor erre a télre megint odalesz a szánkózás. Volt már erre példa. Azóta igyekszünk azonnyomban menni, amikor esik egy kis hó. 

A szokásos, már bevált helyünkre mentünk, Visegrádra, a bobpálya mellé. Ez már olyan jól bejött, és a fiúk is már megnőttek azóta, mióta rátaláltunk erre a hegyre, hogy már nem is igen kellünk mi a szánkózáshoz, mert intézik egyedül. 

Ahogy megérkeztünk már téptünk is fel a hegytetőre. A legeslegtetejére. A fiúk megtették még ezt  a fel-le távot néhányszor. Jónéhányszor. 

Mi először csak ácsorogtunk a hegytetőn, nézelődtünk, olyan szép ott. Aztán körbejártuk a kilátót, lenéztünk a hegy másik oldalára, a sípályára, ami fullra volt, meg a sípálya melleti domboldalak is tele voltak szánkózókkal. A "mi" oldalunkon nem volt tömeg. Mikor megérkeztünk, alig voltak páran. 

Ott baktatnak fölfelé. Döbbenet amúgy, hogy simán le mernek jönni olyan magasról, pedig ezek a műanyag szánkók iszonyat gyorsak. 

A Nagyvillám étterem teraszán volt egy kis büfé, zsíroskenyérrel, rétesekkel, meleg italokkal, egy darabig itt is elidőztünk Ferivel, míg a gyerekek csúsztak. Pont odasütött a nap, nagyon kellemes volt. :-)

Délre már nem sok hó maradt, gyakorlatilag a fagyott földön csúsztak. 

Marcika büfézget :-)

Sajnos a hóból itt a városban nem nagyon kaptunk, és amit, az is hipphopp elolvadt. A hideg még maradt, de most már jön a meleg. Érzem, mert úgy fáj a fejem, hogy szét akar hasadni. 

Jót szánkóztak a fiúk, Feri is csúszott néhányszor, én most kihagytam. Ebben a miliméternyi hóban nekem nem esett volna jól a földön pattogni. Így is két repedt szánkóval hagytuk el a hegyoldalt :-) 

Majd meglátjuk, lesz-e még idén folyt.köv. 

Heti hideg

Csak hogy el ne felejtsük, feljegyzem, hogy a héten igencsak megérkezett a hideg. Kedden reggel csodaszép zúzmarás időben indultunk Milánnal. Nincsenek még olyankor sokan az utakon, ( ha időben el tudunk indulni), úgyhogy lehet még csodálni az érintetlenséget. 

Aztán egy reggel egy kis havat is kaptunk. 

Máté még óra előtt le is túrta a járdáról a havat. Önként jelentkezett a feladatra, és úgy kapta magára a ruhát, mintha kergetnék, nehogy a szomszéd hamarabb eltúrja. Amitől azért nem kell annyira parázni :-) Szökőévben egyszer szokta ellapátolni a havat kábé... szóval annyira nem kellett volna rohannia. 

Ma délben Milánnak futsal mérkőzése volt a Csömörön, úgyhogy a mai program adott volt, úgyhogy ebből próbáltuk kihozni a maximumot, és miután kiraktuk a tornacsarnok előtt, gyorsan elmentünk bevásárolni. A csarnokba nem lehetett szülőknek bemenni. 

Út közben megnéztük az autóból a kórházat, ahol Máté született. Pontugyanígy nézett ki 13 évvel ezelőtt is. Csak mellé települt egy üzletsor Taccoval, Pepcoval, drogériával. 

A vásárlással kicsit megcsúsztunk, igazából többnek tűnt az eltöltendő idő, mint amennyi valójában volt, de azért még villámtempóban meg tudtuk nézni a csömöri horgásztavat. Erre Máté hívta fel a figyelmünket, mert neki vannak csömöri osztálytársai, és amikor kiderült, hogy Csömörre megyünk, mondta, hogy nézzük meg a tavat. Így nem hagyhattuk ki. 

A tó egyébként tényleg szuperül nézett ki. Valamennyire be van fagyva, és szép érintetlen hóréteg fedi. 

Még az Ősláp is fel volt nekem jegyezve, ami nincs messze a tótól, és el is indultunk arrafelé, de mivel már szorított az idő, hogy Milánt kiteszik a tornaterem elé, és mi nem leszünk ott, így azon a területen nem sokat tudtunk időzni. Viszont ígéretesnek tűnő túraútvonalakat láttunk, ahová lehet, hogy még visszatérünk. HA mást nem, akkor majd eljövök futva és felderítem  :-) 

Nem volt mondjuk nagyon meleg, de jólesett a séta a tóparton. Aztán sietnünk kellett haza, mert Marcit egy barátjához kellett vinni, de előtte még jó lett volna enni is adni neki, hogy ne a vendégségben egye fel a házat. 

Sárdagonya a Nagy-Kopaszon

 Az első iskolai hét úgy-ahogy esemény nélkül telt el. 

Nagyon reméltük, és voltak ilyen jellegű hírfoszlányok néhány tanártól is, hogy talán 11-től Mátéék is visszatérnek a suliba. Hétfőn-kedden még az ofő is azt mondta, hogy konkrétumot még nem tud, de szerinte már lesz 11-től igazi iskola. Aztán talán még aznap délután, vagy másnap, már nem is tudom, már üzent is az igazgató, hogy nem, maradnak ők is, most február 1. az új dátum. 

Úgyhogy ez a félév, még ha hatékonyabb is volt, mint az előző, de gyakorlatilag ez is mehet a kukába... 

A kicsiknél minden úgy folytatódik, ahogy decemberben abbamaradt. Lassan félévzárás, dolgozatok, de kevés lelkesedéssel vetik bele magukat, mondhatni nullával. 

De hogy valami egyebet is írjak.... 

Pénteken volt a szülinapom. Ez önmagában annyira nem hír már, nem ülök tűkön már hetekkel korábban, hogy húúúú, de azért mégiscsak ünnep az ünnep. :-) És a 42-vel még egészen ki is vagyok békülve, az olyan maratoni kor. Morzsolgatom is magamban, hogy mikor máskor futhatnék egy maratont, ha nem idén. :-) Kaptam is hozzá egy szép új futócipőt. De egyelőre csak morzsolgatom. A mostani hideg azért annyira nem kedvez nálam a hosszú futásoknak. 

Este pedig tacós pizzával ünnepeltünk. 

És hogy én se maradjak szülinapi kirándulás nélkül, és mert szombaton megint kirándulóidőre ébredtünk, így újra nyakunkba vettük a várost, és most a Nagy-Kopaszt vettük célba, tetején a Csergezán Pál-kilátóval. Ez a Budai-hegység legmagasabb pontja.  Azt gondoltam nem lesz most akkora sár, mert hát mégiscsak fagyott az éjszaka, de mivel nem indultunk el időben, így volt. 

És mivel nem indultunk el időben, a parkoló, ami Budakeszi után van, és kiindulópontnak jelölnek, na az  is telistele volt. Alig találtunk helyet. Nem csak mi. Kicsit alább is hagyott a lelkesedésem, amikor a tömött parkolót megláttuk, majd amikor felmentünk, de csak nagy manőverezésekkel tudtunk lejönni, sejthető volt, hogy nem lesznek kevesen a hegyen sem. 

Végül lett parkolóhelyünk,( bár mire visszaértünk a bal hátul lehorzsolták a műanyagot... 😠 Ez végül eléggé elszomorított. Mi mindig annyira figyelünk, hogy ne tegyünk kárt a saját autónkban se, de a máséban pláne nem, semmilyet, még csak mnimálisat sem. Hogy másoknak ez miért nem evidens? Egy fiatal pár, akik akkor érkeztek, mikor mi indultunk, ők mondták, hogy egy fehér autó húzta végig, de vissza se nézett, hogy okozott-e kárt vagy sem... leszarta. ) 

Na de... ennyit a bosszúságról. 

Rögtön a parkoló mellől indult a zöld háromszög túraútvonal, amin haladtunk egész végig. Ez egyben a sisakvirág tanösvény is,  és egy viszonylag hosszú körtúra, ami a kilátótól még tovább  halad Nagykovácsi felé, majd valahogy vissza, összesen tizenvalahány kilométer. De mi csak felmentünk a kilátóhoz, és lejöttünk onnan, nem mentük végig a nagy kört. A fiúk be is kattantak volna, így is eléggé duzzogósra vették a figurát, mindenféle tabletidővel, meg mit tudom még mivel lehetett őket rávenni, hogy kimozduljanak. 

Szóval ezen indultunk el, és kezdetben tényleg nem tűnt sarasnak a dolog, volt ugyan néhol egy-egy napsütöttébb rész, ahol már felázott a terep, de még nem volt olyan komoly. 

A Tárnai-pihenő nevezetű dombtetőhöz még egész egyszerűen eljutottunk. Innen pazar a kilátás a környező hegyekre. 

Sokan túráztak, kisebb-nagyobb csoportok, családok, kutyások, jóval nagyobb volt a forgalom, mint a korábbi helyeinken. Talán mert ez egy nagyobb körtúra része, vagy a kilátó miatt, vagy ki tudja... 

A pihenő után jött csak az út kalandosabbik része. Először egy sziklásabb, meredekebb részen küzdöttük fel magunkat, aztán pedig olyan sártenger állt előttünk, hogy lehetetlenség volt kikerülni, úgyhogy inkább csak arra koncentráltunk, hogy legalább ne essünk fenékre. Az kellemetlen lett volna. Már csak a kocsiba ülés miatt is. 

Szerencsére megúsztuk esés nélkül. Sáros cipők és nadrágszárak nélkül nem. 

Aztán elértük a kilátót, ahol megint kicsit megpihentünk. Néztük, hogy esetleg egy másik úton mennénk lefelé, hátha nem lesz ekkora dagonya, de nem nagyon vezetett lefelé másik út, csak hatalmas kerülővel. Azt meg most nem vállaltuk be. Így visszafelé is megküzdöttünk a sárral. Lefelé egyébként már nem volt akkora tragédia. Beletörődött mindenki. 

Budapest felé, jobbra a János- hegy, a távolban a város. 

Nagykovácsi felé. Pár hete annak a hegynek a túloldalán jártunk a Remete-szurdokban. 

Balra a Hármashatárhegy a tévétoronnyal. 

Marciba lefelé jövet visszatért az élet, és hol indiánszökelléssel, hogy futva jött le a hegyről. 

Időben nem volt olyan hosszú túra, kilométerben viszont hosszabb volt, mint gondoltuk, vagyis, mint ahogy a fiúk gondolták :-) 

Nem is volt már erejük semmihez délután, csak hogy építsék a virtuális városukat.