Barcelona 4. befejező rész

A templom után praktikussági okokból a Camp Nou felé vettük az irányt metróval. A fiúk nagyon élvezték a metrózást, a mozgólépcsőzést, már ha volt, itt pont nem, meg úgy általában. De hát tömegközlekedni Pesten is szeretnek, sőt Máté egyenes rajong érte:) És mivel már eléggé ebédidő felé járt, és már máté is egy ideje mondogatta hogy éhes, így besanszoltuk, hogy majd a stadion környékén bizots találunk valami egyszerű de olcsó és jó helyet ahol megtömjük a hasunkat. Találtunk is, és jól is laktunk.

Ekkor még nem tudtuk, hogy az evést későbre kellett volna halasztanunk, mert mire körbekerültük a stadiont hogy megtaláljuk azt a kaput, ahol be lehet jutni, addigra vasárnap lévén már be is zárt, és már az udvarra sem engedtek be minket a rendőrbácsik. Emlékeztem én valami 3 órára, de azt hittem az csak meccsnapokra érvényes, de nem, minden vasárnapra. De hát mi voltunk a balfékek, hogy nem néztük meg előre a nyitvatartást. Igaz, mikor itthon megnéztem, akkor sem volt egészen világos hogy a stadionba szabadon be lehet-e menni, és csak az un. Barca-túráért kell fizetni kemény 19 eurót, vagy a stadionba bemenés a túra része...  a túra egyébként 2-2és fél órás, szóval lehet hogy egybkként sem vállaltuk volna be, de legalább a lehetősége meglett volna hogy mi döntsük el.  Kicsit el voltunk ugyan kenődve, de aztán túltettük magunkat a dolgon, lőttünk pár képet kívülről, és azt mondtuk magunknak, hogy bosszúból majd elmegyünk Madridba és megnézzük a Reál stadionját!!!! Jól kiszúrunk velünk!!!! hehehe:)))

A Camp Nou egyébként a közel 100ezres férőhelyével jelenleg Európa legnagyobb stadionja, az Fc Barcelona múzeum pedig 2010-ben a 2-dik leglátogatottabb múzeum volt a városban a Picasso Múzeum után.

A legrosszabb inkább az volt, hogy Máténak már beígértük, hogy megnézzük hol focizik Messi bácsi, és ő eléggé nehezen emésztette meg a dolgot hogy miért zárt be a stadion. De nagy törtést talán nem okozott neki ez a kudarc. (Pláne hogy később az olimpiai stadonra ráfogtuk, hogy na ez Messi bácsi stadionja)

 

Mire visszaértünk a metróhoz addigra már nem is gondoltunk másra csak a Monjuic hegyre, a következő állomásunkra. A hegyre több módon is fel lehet jutni, mi nem a kikötőből induló  libegőt választottuk, szerintem az ebben az évszakban nem is jár, és rajtam kívül nem tudom ki szállt volna még fel rá a családunkból, hanem a drótkötélpályás siklóval akartunk felmenni, amiből végül busz lett, mert pótlóbuszok jártak helyette. De egyáltalán nem bántuk, a busz végigment a kikötő mentén, és még ha csak így ablakon keresztül is, de láttuk végre napsütésben is. Mily meglepő, sokkal szebb volt, mint előző nap esőben:)

Felérve végre megcsodálhattuk a várost, nem borították be a panorámát ronda fekete felhők.

 

 És még nagy nehezn a fiúkat is sikerült összeterelnünk egy közös képre, pedig nagyon el voltak foglalva a kavics- és falevélgyűjtéssel:)

Innen az Olimpiai stadionhoz mentünk, ahová szabad a bejárás, és még a nyitvatartási időbe is befértünk:) Magát a stadiont még az 1929-es világkiállításra építették, majd itt volna megtartva az 1936-os olimpia, ami aztán a spanyol polgárháború miatt meghiúsult. A 92-es olimpiára készülve a régi homlokzatot teljesen meghagyták, mögé viszont egy modern stadiont építettek.

Nekem nagyon-nagyon tetszett. Talán azért is nagyon mert erre az olimpiára már határozottan emlékszem. Szinte látom magamat a tévé előtt ülve otthon, és szurkoltunk a magyaroknak, Egerszeginek, Darnyinak, a kajakosoknak... 11 aranyat szereztünk akkor, és sok ezüstöt-bronzot, és pontot érő helyezést. (itt van pontosan kik és hogy szerepeltek) A fiúk pedig teljesen megkergültek a hatalmas téről, ahol lehetett ide-oda rohangálni, kurjongatni, nem fértek a bőrükbe:)

 

 

 

 

Miután jól kibámészkodtuk magunkat a fiúk pedig kirohangálták magukat gyalog indultunk lefelé a hegyről. És milyen jó hogy így tettünk, mert így elvitt az utunk a Katalán Nemzeti Múzeum mellett, ami nem csak gyönyörűszép volt a lemenő napsütésben, de a múzeum elejétől remek kilátás nyílt a városra, a Magic Fountain-re, a hosszú lépcsősoron sorban ücsörögtek az emberek, élvezték a látványt és a kellemes napsütést. A jó hangulathoz pedig egy utcazenész szolgáltatta a spanyol zenét.

Nagyon-nagyon szép volt ott fent minden. Még így is, hogy a szökőkutak január lévén nem mentek. hát ha még azok is mentek volna szerintem megint csak sírni tudtam volna a gyönyörűségtől. de az biztos, hogy a fiúkat is rögtön elvarázsolta volna:)

 

 

 

Sötétedett mire leértünk. A napot még egy kis sétával fejeztük be az esti Rambla-n.

 

Nem akartam hazamenni. Nem akartam itthagyni ezt a várost. De mennünk kellett. Az út tervezős részében én még álmodoztam arról, hogy majd sikerül bemennünk néhány múzeumba, de egybe legalább, vagy a Picassoba vagy a Daliba, de ez mint mindig most sem jött össze. Az idő valahogy mindig elrohan velünk/mellettünk. De nem bánkódom, mert sok egyéb mellé ezeket is felírom a listámra, ahová majd nyugdíjas korunkban gyerek nélkül visszajövünk, és megnézzük. Van már egy pár ilyen.

Búcsúzóul még megcsodáltuk Gaudi kivilágított palotáját, a Casa Batlló-t, majd beszippantott minket a mélység, vonatra szálltunk és hazarobogtunk.