Már említettem, hogy nem voltunk túlságosan felkészülve az útra, sem lélekben nem sikerült ráhangolódnunk, mert a legnagyobb pörgésből szakadtunk ki két napra, ami egyik oldalról nagyon is jó, másik oldalról viszont folyton csak az itthoni teendőkön járt az agyunk.
Mivel pénteken este és szombaton reggel is esett az eső, nem mertünk nagy hegyi kirándulást tervezni, így Sárospatak felé indultunk, hogy ott majdcsak el tudjuk ütni az időt akkor is, ha nagyon zuhogna.
Péntek este, szinte derült égből villámcsapásként esett le, ahogy a szobába készített kirándulástippeket olvasgattam, hogy jaaaa, hát itt van ám nem messze a Megyer-hegyi tengerszem, amiről az elmúlt időben olyan sokszor és sok helyen olvastam, így belevettük ezt is az útitervbe, remélve, hogy nem lesz annyira megerőltető a túra. Pláne, hogy szombat reggel is esett. Pedig azt mondta az időjárásjelentés, hogy nem fog. Irgumburgum.
Hát így indultunk el.
Áthaladtunk Széphalmon, ahol utoljára talán ötödikes koromban jártam, de most nem álltunk meg, majd Sátoraljaújhelyen, és mielőtt elértük volna Sárospatakot egy tábla mutatta, hogy jobbra van a Tengerszem, és le is kanyarodtunk.
Mentünk egy darabon, de amikor már kellően göröngyösnek ítéltük az utat, akkor leálltunk az út szélén.
Éppen jött visszafelé egy társaság, és mondták, hogy ha a tengerszemhez akarunk menni, akkor óvatosan menjünk, mert ők beleütköztek nem messze onnan egy sorompóba és egy behajtani tilos táblába, és nem mertek továbbmenni. Mi elindultunk, és valóban alig pár percnyi sétányira ott volt a sorompó, viszont az irányjelző tábla határozottan a sorompón túli az utat mutatta, a szőlőföldek között. Csak egy percig tanakodtunk, és már neki is vágtunk, hisz mi bajunk lehetne. Mellesleg se közel, se távol nem volt egy lélek sem.
Nem volt épp kirándulóidő, esett az eső, hol jobban, hol csak szemerkélt, a köves út pedig hol sárosabb volt, hogy vizesebb, de azért boldogultunk, és viszonylag tiszta cipővel meg is úsztuk a fölfelé vezető utat.
Volt ilyen része is az útnak, de alapvetően azért járható volt.
Fönt aztán találtunk végre táblát, hogy merre tovább, és ráakadtunk egy tanösvényre is, ami a tengerszemhez vezetett, és az információs pontokon rengeteg mindent olvashatunk a malomkő bányászatról, a folyamatáról, a nehézségekről, és a környék élővilágáról.
A 303 m magas Megyer-hegy vulkáni eredetű, kemény kőzete kiválóan alkalmas malomkőgyártásra, már a XV. században is működő kőbánya volt a területen. A malomkövek fejtését évszázadokon át kézi erővel végezték. A felgyülemlett víz elvezetésére a bánya egyik sarkába egy vágatot ástak, melyet folyamatosan bővítettek, mélyítettek, de teljes sikert nem hozott. A felhagyott malomkőbánya fejtési gödrében alakult ki az a tó, melyet később Tengerszemnek neveztek. A tó legnagyobb mélysége 6,5 m, a tavat körülvevő sziklafalak pedig 70 méterrel magasodnak a víztükör fölé.A tanösvény körbevezet a bánya falának tetején. Félelmetes látvány az a hatalmas meredek falú mélység, ami alattunk elterül. És bár a természet már nem a legszebb őszi arcát mutatta, mégis szép volt. :-)
A vízelvezető vájat.
Egészen a víz széléig be lehet itt sétálni. most sok víz volt, így nem jutottunk messzire.
Visszafelé menet már szedtük a lábunkat, addigra már eléggé fáztam.
Fölfelé találkoztunk 3 férfival, akik szemben jöttek a szőlőtőkék között, úgyhogy kicsit megnyugodtunk, hogy nem csak mi gondoltuk úgy, hogy ez a jó út.
Fönt, az egyik táblán, volt egy kerülőút jelölve, ami elvezetett a szerintünk a szőlőföld mellett, de odalent ez az út egyáltalán nem volt jelölve, csak a sorompós.
mindegy, ép bőrrel megúsztuk. :-)
Irány Sárospatak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése