Mivel a szombati napunk olyan teljesre és tökéletesre sikeredett az
amszterdami tulipántúrával, hogy gondoltuk, kár lenne a vasárnapot
veszni hagyni, így újra vonatra szálltunk és elmentünk Rotterdamba.
A városról annyit érdemes tudni, hogy nem a már megszokott tipikus
holland kistéglás épületek jellemzik, és a régebbi korok épületeiből is
csak épphogy maradt egy, kettő. A II. világháború idején ugyanis szinte
porig bombázták a várost, lévén akkoriban itt volt a világ legnagyobb
kikötője (azóta már már beelőzte Szingapúr és Sanghaj). Újjáépítették,
de nem olyanra, amilyen volt, hanem magas üvegpalotákat építettek, a kis
vörös téglás házak helyére, ami akkoriban egyedülálló volt Európában.
Tény, hogy a város hangulata ezáltal egész más lett.
A holland biztosító:
Átszelve a várost, a híres-neves Euromast kilátótorony felé vettük az irányt. Útközben egy hatalmas parkban csodáltuk a kacsákat, leginkább Matyi, és erőt gyűjtöttünk.
A torony a parkból:
A toronyban a középső üveges részig lift visz fel, ott van egy étterem,
meg szálloda rész, onnan gyalog lehet tovább menni, majd a legtetejére
azon a vékony fehér oszlopon megint csak egy lift visz fel, ami közben
körbe forog. Mivel babakocsival voltunk így Feri, aki egyébként is
tériszonyos, és Matyi "csak" az étteremszintig jöttek, de ez is 100m
magasan volt. Én még kicsit tovább mentem, de a liftre váró sort már
nem vártam ki. De a látvány így is fantasztikus volt. Sajnos a kikötő
felett jó nagy volt a pára, így nagyon messzire abban az irányban nem
lehetett ellátni, de azt még így látható volt, milyen hatalmas, tele
volt darukkal, árbócokkal és hajókkal.
Az Erasmus-híd felülről: 
A véget nem érő kikötő:
A kikötő partján végigsétáltunk, és elértük utunk második célját, egy kis hajót, ami elvisz minket a szélmalmok földjére, Kinderdijk-re.
Ez egy falu, melynek a szélén 19 szélmalom áll a csatorna mentén,
mindegyik a 1700-as évek elejéről való. A hagyományostól eltérően ezek
nem őrlőmalmok, hanem szivattyúként működnek,távol tartják a
termőföldektől a tengervizet, mivel azok jóval a tengerszint alatt
fekszenek. Ma ezt a funkciójukat már nem használják, de vész esetén
bármikor bevethetőek lennének, viszont lakóházakként üzemelnek. Jó lehet
egy ilyenben lakni.Az egyik látogatható, de mi nem mentünk be, mert úgy
gondoltuk babakocsival úgysem tudnánk bent közlekedni, ahogy az itteni
lépcsőket megismertük, ráadásul hosszú sor állt, amit végképp nem volt
kedvünk kivárni.
A hely felkerült az Unesco Világörökség listájára, mivel ennyi szélmalom sehol máshol nincs együtt, ilyen kis helyen.
A hajóról:
És tényleg gyönyörű látvány volt:)
A hazaúton már nem sok minden tartotta bennünk a lelket, olyan fáradtak
voltunk. A napot, és a hétvégét egy Argentin Steakhous-ban koronáztuk
meg egy-egy szelet steak-kel. Isteni finom volt, még úgy is, hogy volt
némi félreértés s köretet illetően, de ennyi még belefért.
Hullafáradtan, kipirosodott arccal, és telis-tele élményekkel zuhantunk
ágyba. Persze ilyenkor sosem alszom jól, csak úgy zakatolt az agyam, és
mint egy diavetítőből jöttek a szemem elé a hétvége képei. A lábam még
hétfőn is fájt, nem esett jól cipőben lenni. Vesztemre belecsúsztunk
Matyival egy 3 órás sétába, mert az út kicsit másfelé vitt mint amerre
én menni szerettem volna, de hazataláltunk. Ma már kezdek ura lenni a
helyzetnek, már nem fáj minden porcikám.
Bónusz kép a bennem rejlő gyerekről:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése