Máté megszületett

Próbálom behozni a lemaradást, kicsit el vagyok úszva, és olyan sok minden történt.

Az elejéről:

December 15. szombat

14-én este rendesen lefeküdtünk, addigra valamennyire mérséklődött is derekam, és már bántam, hogy nem mentem el a karácsonyi partira, amit végül mégis beterveztem.

Aztán kb. fél 3-kor keltem fel arra, hogy megint fáj a derekam. Nagyon. De mivel még nem estem át egy szülésen sem, nem tudtam, hogy ez már az-e, vagy várnom kell még valamire. Mindig azt hittem, meg olvastam, hogy ilyenkor az ember hasa fáj. Hát én a hasamban nem éreztem semmit. De olyan rosszul voltam, hogy kiköltöztem a nappaliba, legalább Feri pihenjen egy kicsit. Ekkor már sejtettem, hogy lesz valami, mert kb. 20 perces rendszeres fájásaim voltak. Közben volt hogy tudtam egy kicsit aludni. Aztán egyszer csak vérzést tapasztaltam. Nagyon megrémültem, hogy mi lesz, de eszembe jutott hogy ez normális, és ekkor tudatosult bennem, hogy igen, most már lesz valami. Közben baromi rosszul voltam. 4 után felköltöttem Ferit, hogy tudja, mi a helyzet. Az orvosnak ekkor még nem telefonáltam, gondoltam várok még. 3/4 5-ig bírtam. Aztán indultunk a kórházba. Az út szörnyű volt, és mire odaértünk a fájások idején alig álltam a lábamon. A szülőszobán telt ház volt, de hamar sorra kerültem. Egy csomó szerintem felesleges kérdést nekem szegeztek, de biztos fontos volt nekik, nekem nem annyira, én elég rosszul voltam. Kaptunk egy szülőszobát. Volt benne mindenféle alternatív dolog, de nem nagyon fogott meg, örültem, hogy élek, nemhogy mindenféle labdákon bohóckodjak. Itt rámkapcsolták a ctg-t, ami ekkor 80 körüli méhtevékenységet mutatott, és még nem volt vége. Közben persze megjött az orvosom, kedves volt, mondta, hogy elvileg normál úton is meglehet a baba. Közölte, hogy most elmegy megcsinál egy császármetszést, kb. 3/4 óra múlva jön, addig legyek ügyes. Ekkor eléggé kétségbe estem, úgy gondoltam, az nekem a világ vége, nem fogom addig bírni. Közben mindig történt valami, de nem emlékszem mindenre, csak hogy a sláger rádió szólt, amit utálok, és hogy csak szorítottam Feri kezét, aki egy hős volt. Aztán megint jött a doktorbácsim, megvizsgált, és innenmár csak azt tudom, hogy felpörögtek az események, mondta, hogy mégiscsak császár, és hogy a másik lány elé vesz engem. Bekötöttek egy infúziót, hirtelen nagyon sok ember ott termett, mindegyik egyszerre akart dolgozni, engem meg gyötört a fájdalom, és alig bírtam az ágyon maradni, nemhogy nyugodtan.

Aztán egyik ágyról pakoltak a másikra, betoltak a műtőbe. Ekkor már annyira fájt mindenem, úgy éreztem folyamatos fájásaim vannak, nem érdekelt már más, csak hogy ne érezzem tovább ezt, és hogy legyek túl az egészen, ha császárral, hát azzal. (mondjuk fel voltam rá készülve.) A altatóorvos (nő), hisztizett egy sort, hogy mért nem szóltak neki időben, mert már lejárt a műszakja, és különben is, nagyon gáz volt. Aztán kettőt szippantottam a gázból és már nem is emlékszem semmire, csak arra, hogy a szobába érkezünk. Kicsit kába voltam még. Fecsó végül 8 óra 13-kor született meg. 3070g-al, és 53 cm-rel.

Feri közben követte Fecsó útját a csecsemősnővérrel és fényképezett meg videózott. Ezekkel a képekkel éltem egészen estig, mert addig nem láttam Fecsót. Kb. 5ig feküdtem infúzióval a kezemben. Szerencsére aranyos szobatársaim voltak, valahogy eltelt az idő. Egész nap azt vártam, hogy megmozdul a pocakban, aztán ráészméltem, hogy nem fog már:)

5 körül felkelhettem, kivették a katétert, és átköltözhettem az alapítványi szobába. Ekkor kitoltuk Fecsót az őrzőből.

Nagyon furcsa volt az első találkozás, gyönyörő baba volt, de igazából furcsa érzés volt, hogy ő a miénk, és hogy ő az aki eddig a pocakban lakott. Csak ültünk és néztük, és alig mertem még a kezecskéit is megfogni.

Aztán éjszaka a csecsemős nővér hozta megszoptatni. Odarakta mellém az ágyba. Azt sem tudtam, mit kezdjek egy ilyen kis jószággal. Próbáltam szoptatni úgy ahogy a könyvben olvastam, mert a nővér nem igazán segített. Én azt hittem, majd visszajön és elviszi, elvégre reggel felvágták a hasamat, és alig bírtam mozdulni, de nem jött érte. Én meg meg sem mertem mozdulni az ágyon, nehogy leessen. Nem is aludtam szinte semmit, féltem, hogy nem fog levegőt venni, vagy ráfekszem, vagy valami. Jól elgémberedtem reggelre.

December 16. vasárnap

A szobatársamat hazaengedték, de nem bánkódtam, mert nem volt túl beszédes. Délelőtt megnézte a gyerekorvos Fecsót, és mindent rendben talált. Délután jöttek Fecsó első látogatói, a nagyszülők. Fecsó elvarázsolt mindenkit. Ekkor még tényleg nem sok mindent csinált, leginkább csak aludt. És mindenki odavolt érte, akárkivel találkoztunk, mindenkit levett a lábáról. Valóban nagyon aranyos, és mivel nem egy óriásbébi, tényleg olyan kis picinek tőnt a többi baba között.

Éjszaka megint együtt aludtunk, egyrészt mert még nem mozogtam olyan jól, hogy felugráljak hozzá, másrészt mert így jobban a közelemben éreztem, és jó volt érezni a kis testét, ahogy ott szuszmákol mellettem.

December 17. hétfő

Ez volt az első nap, amikor végre valaki foglalkozott velünk. Egész eddig senki nem kérdezte meg, hogy tudok-e bánni egy gyerekkel meg tudom-e szoptatni, egyáltalán láttam-e már élőben egy kisbabát, vagy csak a tv reklámokból tudom, hogy létezik ilyen. Két nagyon kedves idősebb néni volt, ha rájuk gondolok nagy hálát érzek a szívemben, nem is tudom, mit csinálnék, ha ők nem segítenek akkor. Persze addigra a két nap latt sikerült kisebesíteni a mellemet, de ők megmutatták, hogy kell helyesen mellre tenni, hogy mire figyeljek a pelusozásnál, ilyesmi. És többször is benéztek, hogy minden rendben van-e. A csecsemős viziten is kedves doktorbácsi volt, aki rögtön megállapította, hogy Fecsó sárgaságos, és kért egy vérvételt, hogy kell-e kék fény alá tenni. Szegénynek a buksijából vették a vért. Nagyon szánalmasan nézett ki, amikor visszahozták beragasztott fejjel. Jól meg is tornáztatta szegényt, de ez azért vicces is volt. De rémülettel néztem, miket csinál, mert én alig mertem még mindig megfogni. Du. megjött anya is. Teljesen be volt zsongva, ami azért kicsit érthető, első unoka.

Kilátásba került a szerdai hazamenetel, és már csak ez éltetett, hogy mielőbb kijutni erről a helyről. Nem tudom, minden kórház ilyen-e, de úgy éreztem felesleges időt töltök ott, mert nem foglalkozik velünk senki.

December 19. szerda

Reggel a doktorbácsim kicserélte a kötést, és hazaengedett. Mivel Fecsó vérképe jó lett, így őt is hazaengedték. Már csak a zárójelentésekre kellett várni, de senki nem akarta megmondani, hogy mikorra várhatom. Sőt..., az a szőke r...nc, aki szombaton is volt, majdnemhogy még fel is háborodott, hogy merek valamit kérdezni. Végül nagy nehezen 11kor megkaptuk a papírokat. Ekkor szóltam Ferinek, hogy jöhet értünk. Fél 12-kor jött az a hülye pi...a, hogy "délig el kéne ám menni, mert jönnének a helyemre" Irritálóan gusztustalan stílusban. Azt hittem megütöm. Szabályosan kidobtak a szobából, amiért ráadásul fizettem. Annyira mérges voltam, felháborodott és csalódott, hogy mikor megérkezett Feri, elkezdtem bőgni. Fecsót gyorsan átvittem a csecsemősökhöz, hogy elintézzük a papírokat, aztán jöttünk haza. Szinte sírva menekültem onnan. Mást sem akartam , csak végre otthon lenni, bármennyire is féltem tőle.

Furcsa volt az autóban hátul ülni, egész más onnan a világ, azt sem tudtam szinte merre megyünk, pedig százszor is megtettük már ezt az utat. Fecsó végigaludta az utat, és otthon is egész du. csak aludt. Teljesen kiütötte magát a levegőn, pedig alig volt kint.

Az első éjszaka nyugodtan telt, csak egyszer kelt fel éjszaka enni, utána már csak hajnalban.