2008. december 11., csütörtök

Kezdek elérzékenyülni

Ahogy közeledik a szülinap, bennem úgy törnek fel percről-percre az emlékek, és könnyfátyolos szemekkel csak nézek ki a fejemből, és arra gondolok, milyen jó, hogy Ő van nekem. 
Mindenre emlékszem. 
Az első pillanatra, amikor megláttam Őt. már akkor is gyönyörű volt, a ráncos kis bőrével. 
Az első érintésre, amikor félve megsimítottam a kezecskéjét.
Az első éjszakára, amikor ott feküdt mellettem, jóllakottan, és nekem nem volt annyi erőm, hogy megmozduljak és visszategyem a zsúrkocsijába, egész éjjel ott szuszmákolt mellettem, és én csak néztem Őt a kis éjjeli lámpa fényénél, néztem, hogy veszi a levegőt, veszi-e egyáltalán.
Emlékszem, hogy az első napokban mennyire féltem, hogy kárt teszek benne, hogy rosszul fogom, rosszul tartom, túl erősen...
Emlékszem milyen volt az illata, amikor magamhoz öleltem, utánozhatatlan finom babaillat.
Emlékszem az első mosolyra, az első megfordulásra, arra, amikor először nyúlt valami felé, amikor felült, amikor először próbálkozott a kúszással,mászással, felállással...
Emlékszem, amikor először megölelt. Két pici kezét a nyakam köré fonta, arcát pedig belefúrta a hajamba. Fél pillanat volt csupán, neki nem is jelentett semmit, de én akkor is sírni tudtam volna, és hiába akartam még egy picit elhúzni a pillanat varázsát, Ő már el is tolt magától, hisz fontos játszanivalója akadt. 
Mindenre emlékszem..., és most, hogy közeleg a nagy nap egyre élesebben törnek elő az emlékek. 
Persze emlékszem az átvirrasztott éjszakákra, az üvöltős fürdetésekre, a pocakfájásra, a fogzásra, a hisztikre is... De ezek mind eltörpülnek a sok öröm mellett, amit Tőle kapok. 
Emlékszem arra a napra is, amikor igazán tudatosult bennem, hogy ANYA  vagyok. Inkább rémísztő volt, mintsem mámorító, kicsit megrémültem a feladattól, a felelősségtől, attól, hogy most már semmi sem a régi, és tobzódtak bennem a kételyek, vajon tényleg elég felnőtt vagyok-e én egy gyerekhez, vajon tudok-e jó anyja lenni, vajon képes leszek-e rá? 
1 év. Nem nagy idő egy ember életében..., mégis olyan sok minden történt, olyan sok mindenen mentünk át mi ketten... Életem legszebb 1 éve volt ez, vitathatatlan. 
Nem volt könnyű..., Sőt nagyon nehéz volt. De minden mosoly, ölelés, huncutság kárpótol az alvásmentes éjszakákért, és mindenért amiről lemondtam a kedvéért. 
Sokat változtunk 1 év alatt. Máté igazi rosszcsont kisfiú lett, én pedig... én pedig ANYA. 
Az érzés, ami bennem van szinte szétfeszíti a mellkasomat... A világba szeretném kiabálni hogy KÖSZÖNÖM!!!!!! Köszönöm, hogy megtudhattam, milyen csodálatos érzés felelősnek lenni valakiért, milyen csodálatos az önzetlen szeretet, milyen csodálatos dolog ANYÁNAK LENNI.
Köszönöm!!!!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése