2010. december 27., hétfő

3 nap múlva 1

3 nap múlva már Milán is 1 éves lesz. Nem lesz már picibaba... már rég nem az.
Ha ránézek nem tudok mást, csak mosolyogni.
Amikor pocaklétének 21-dik hetében bizonyos lett, hogy Ő is fiú, akkor először örültem, hogy egyrészt nem csalatkoztam a megérzéseimben, másrészt azt hittem, hogy ez majd megkönnyíti a dolgomat, hiszen fiúból van már egy, Mátéval megjártuk a mélységeket és a magasságokat, tehát baj nem lehet. Aztán volt egy periódus, amikor elbizonytalanodtam, elfogott a kétség, hogy képes leszek-e külön kezelni őket egymástól, fogom-e tudni nem összehasonlítani őket, fogom-e tudni mindkettejüket egyformán, de mégis másképp szeretni... hiszen ha kisfiúról volt szó, akkor nekem Máté volt A Kisfiú, és vele olyan nagy szimbiózisban éltünk.  El sem tudtam képzelni, milyen lehet egy másik, aki nem Matyi, de valahol mégis hasonlít rá.
Aztán megérkezett Milán. És az első napokban mintha csak egy Matyiklónt láttam volna magam előtt. Pont ugyanolyan volt mindene, pont ugyanúgy feküdt, úgy grimaszolt, úgy aludt, ahogy Ő amikor icipici volt.
Majd amikor hazahoztuk, akkor hónapokig szinte észrevétlenül létezett velünk, mellettünk. Mert míg Matyival csak hallomásból tudtam, hogy vannak eszikalszik babák, és mindenkire haragudtam, aki ezt állította, addig Milán TÉNYLEG eszikalszik volt. Sokáig. Sosem hittem volna, hogy valaha kapok én is egy ilyet! Bárhol tudott aludni, aludt a kiságyában(!), a fotelében, a nagyágyban, a babakocsiban, séta közben, az autóban, a vásárlások alatt, bárhol, és sosem sírt, sosem elégedetlenkedett. Szinte már el sem hittem, hogy ez velem történik:)
Aztán mikor már kezdett többet ébren lenni, akkor is jól elvolt. Mérhető ideig lekötötte a figyelmét a lámpa, a függöny, a fellógatott játékok, a pörgőforgó, bármi. És ez most is így van, sokkal tovább képes tanulmányozni és játszani a játékokkal mint Máté, aki még 3 évesen sincs annyira türelmes, hogy ha valamit elsőre nem tud megcsinálni, mert figyelmetlen, akkor még egyszer nekifusson. Milán hosszasan elbogarászik egy autó kerekével, vagy a golyóvezetőn vezetgeti a gyöngyöket, és addig gyakorolta EGYEDÜL a búgócsigázást, amíg profin meg nem tanulta pörgeti. (Talán még jobban is csinálja, mint Matyi.)
Mára már nem tudnám elképzelni, hogy másmilyen legyen. Teljesen más mint Máté, mégis sokszor olyan egyformák.
Most már tudom, hogy kényelmesen  elférnek a szívemben ők ketten. Most már tudom, hogy tudom őket egyformán szeretni, mégis másképp. Most már tudom, hogy azért kaptam Milánt, hogy ezt megtanítsa nekem. Hogy ne bánkódjak akkor sem, ha az annyira vágyott kislányt talán sosem kapom meg. Mert nem fogok! Mert minden jól van így.
Ha ránézek csak mosolyogni tudok... mert ha rám néz, Ő is mindig csak mosolyog:) Mindig jókedvű, mindig vidám, NAAAAGYON huncut, és a szemében mindig ott van a csillogás, az öröm, hogy vele vagyunk, és minden apró kis törődésért hálás.
Én pedig hálás vagyok, hogy Ő van nekem, hogy megtanított nagyon sok mindenre, legfőképp 2 kisgyerekes anyukának lenni. Hálás vagyok, hogy türelmes volt velem, hogy kivárta, amíg nemcsak fizikailag, de lelkileg is megerősödöm annyira, hogy távolabb tudjam engedni magamtól Matyit, hogy ne csak mindig az aggasszon, hogy Matyi nehogy  rosszul vegye le a szitut, hogy végül elfoglalhassa a méltó helyét a családban.
Hálás vagyok, hogy Vele megtapasztalhattam az anyaság napos oldalát is, hogy tudtunk nagyokat sétálni a nyári napsütésben, hogy bármikor bárhová el tudtunk -mertünk vele indulni, mert tudtuk, hogy nem lesz vele baj, hálás vagyok a kacagásáért, a jókedvéért, ami ragályos, az ölelésért, a cinkosságáért, hálás vagyok, hogy én lehetek az anyukája, hogy minket választott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése