Bár
nem volt igazán jó idő, de mi nem ijedünk meg néhány felhőtől az égen,
hanem felmentenünk a Normafához, mert ott rendezte az én cégem (nem, nem
az enyém, csak ott dolgozom:) az idei családi napot.
És amíg Matyi játszóterezett, életében
először ugrálóvárazott, eleinte csak kézenfogva a szélén, de aztán
beljebb is merészkedett, majd kisautót festetett az arcára,
bűvészbemutatót, és bábszínházat nézett, addig Milán két alvás között
mindenkit elbűvölt a hatalmas szemével és a mosolyával.
Pogácsazabáló:
Én pedig jót beszélgettem régi és új
ismerősökkel, kicsit munkáról, sokkal inkább sokminden másról. Kicsit
megint közéjük tartoztam. Kicsit olyan volt, mintha az a 3 év, amióta
itthon vagyok meg sem történt volna (pozitív és negatív értelemben is).
Ilyenkor kicsit mindig visszavágyom, pedig tudom, hogy hamarabb el fog
jönni az az idő, mikor vissza kell mennem, mint gondolnám, és akkor már
nem lesz annyira nagy a szám. Tudom, hogy semmi sem lesz már olyan mint
régen, hogy minden más lesz, mert már nem az lesz a legfontosabb, hogy
xy huszonnyolcadik kívánságát azonnyomban teljesítsem, hanem az, hogy
időben odaérjek a fiúkért az oviba-bölcsibe. Tudom, hogy nem lesz
könnyű... sőt... akik ezt az utat már végigjárták nem nagyon biztatnak.
De valahogy majdcsak megoldjuk mi is, mint mindenki más.
A lényeg, hogy hogy szuperül éreztük
magunkat. Este egyikünket sem kellett altatni, Matyi mint egy fadarab
hullott az ágyba, és nyikkanás nélkül aludt reggelig, és Milán is csak
egyszer kelt enni, és nem is kellett fél órát ringatni a nappaliban,
rögtön aludt is tovább. Lehet, hogy gyakrabban kéne egész napos
rendezvényeken részt vennünk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése