Játszótéri leckék kicsiknek-nagyoknak

Játszóterezünk. Matyi, aki tavaly ilyenkor még leginkább magányos harcosként a homokozó valamelyik szegletében egyedül túrta a homokot, ma már igencsak társaságkereső üzemmódban működik. Érdekes kettősség dolgozik benne, mert egyrészt rajongva szeretgeti, pátyolgatja a nálánál kisebbeket, szívesen tologat kislányok által magára hagyott hajasbabákat rózsaszín játékbabakocsiban.

Másrészt mágnesként vonzza őt a nagyfiúk néhány fős bandája. Próbál közéjük tartozni, felvenni a játékuk ritmusát, melynek szerintem sokszor még csak az értelmét sem tudja, de  megy utánuk, utánozza őket, ha hagyják. Van amikor hagyják. De többször van, hogy nem, hogy elhesegetik, hogy te még kicsi vagy... érthető, az 5-6-7 éves vagány fiúknak nem pálya egy nemegészenhárom éves betanítása.

Matyi látszólag nem veszi ezt a szívére. Néhány pillanatig még nézi őket, majd keres valami mást, amivel jól elvan. Mégis nekem az alatt a néhány pillanat alatt a szívem hasad meg.

Tudom, hogy nem lehetek mellette örökké. tudom, hogy egyszer el kell szakadnunk, hogy ki kell őt engednem a védőszárnyaim alól. Tudom, hogy meg kell tanulnia kezelni a helyzeteket, tudom, hogy a játszmáit saját magának kell lejátszania. Mégis...

Mint mindenki más, én is arra próbálom tanítani Matyit, hogy olyan játékot amivel valaki más játszik nem veszünk el. Többé-kevésbé Matyi ezt be is szokta tartani. Ha nagyon szeretne valamit, pl. kipróbálni egy biciklit, vagy vödörbe lapátolni, akkor már tudja, hogy meg kell kérdezni, hogy kipróbálhatja-e, vagy kölcsönveheti-e. Persze sokszor előfordul, hogy előbb kikapná a másik kezéből, de ha figyelmeztetem, akkor eszébe jut, hogy el kell kérni,és akkor helyesbít.

Az érem másik oldala, amikor tőle akarnak elvenni valamit. Eleinte Matyi tátott szájjal nézte, hogy az előbb még a kezében lévő lapáttal a kisfiú messzire szalad. Aztán lassan elkezdte nemhagyni magát, és harcolni azért ami az övé. Én mindig azt próbálom neki mondani, hogy beszéljék meg, mondja meg az ellenfélnek, hogy most ő játszik ezzel, de majd később odaadja, vagy cseréljenek valamit valamire. Sokszor ez is működik.

De persze mindkét esetben ott vannak az én számomra szívfájdító kivételek, amikor vagy Matyi az akaratos, vagy ő a  kárvallott. . Ilyenkor nagyon nehéz nekem, mert nem tudom, hol húzódik a határvonal, hogy mikor kell nekem beavatkozni, és mikor kell még hagyni, hogy menjenek a dolgok a maguk útján.

Aztán az élet megintcsak megadta a maga válaszát a tanácstalanságomra...

Történt ugyanis, hogy míg Matyi homokozott, addig én elvittem Milánt hintázni. Fél szemmel persze keresem Matyit, hogy hol van, mit csinál, de minden mozdulatát, tettét nem tudom követni, nem is kell. Egyszer csak azt látom, hogy egy kisfiúval egy lapáton vitatkoznak, egyik húzza jobbra, a másik balra, mint a filmekben. Nem tudom kié volt a lapát eredetileg, már csak a lapáthúzás közepébe csöppentem bele, külső szemlélőként úgy 10 méterről. Ha ott vagyok, biztos, hogy közbelépek. De nem voltam ott. És a másik anyuka sem. De nem is volt ránk szükség, mert pár perc múlva a legnagyobb cimboraságban ásták a gödröt a homokozó közepén.

Ez az eset rávilágított arra, hogy nem kell mindig ott lennem... hogy a dolgokat maguk is el tudják rendezni, minden fájdalom nélkül....és kicsit szomorúvá is tett... Fel kell még nőnöm ehhez a nagy önállósághoz. Nem lesz könnyű. Mert mi Matyival még mindig egyek vagyunk... ha őt bántják, engem is bántanak, ha nem fáj nekem is fáj...

Pedig nagyfiú már, be kell látnom... nekem pedig nagy önuralomra van szükségem, hogy ne szaladjak azonnal, ha SZERINTEM baj van... mert nincs baj, legalábbis nem akkora, és nem olyan, amihez én is kellenék.

Meg kell tanulnom úgy ott lenni, mintha ott sem lennék! A közelben lenni, hogy a hívó szóra rögtön ott tudjak teremni, de nem megfojtani a közelségemmel. Engednem kell a pórázom, lazítani a köteléken.

Nem könnyű ez nekem! Minden nap tanulok egy kicsit. És jó dolog érezni, hogy minden nap jobb vagyok, mint az előző nap voltam. Nincs veszve semmi... bár néha küszködök a könnyeimmel hogy már milyen nagy, és már nincs is rám szüksége, mégis érzem, hogy jó az út amit járunk... így kell ennek lennie...fejlődünk, felnövünk, szépen lassan  mind a ketten.