Terápiás célzatú városligeti séta

Néhány hete amikor négyesben sétáltunk el a kapunktól a Városligetig rájöttem, hogy nincs is olyan nagyon messze gyalog, és már akkor elterveztem, hogy majd egy szép napsütéses napon megtesszük ezt a távot hármasban is.

Ez a szép nap tegnapra esett, amikor gondoltam, mikor máskor, ha nem ma, így ébredés után gyorsan összeszedtünk magunkat, és nekivágtunk.

Szerencsém van, mert Matyival lehet az utcán közlekedni, akár motorral jön, akár biciklivel, akár gyalog, vagy szépen jön mellettem, vagy ha előre is szalad akkor megáll néhány házzal arrébb, de a kereszteződésnél mindenképp. Szóval ettől a részétől egyáltalán nem tartottam, és attól sem, hogy esetleg Milán unná meg a banánt, mert ő többnyire jól viseli a kocsikázást, gondoltam, ha Matyi nagyon elfárad, akkor hazafelé majd busszal jövünk, úgyis régóta emlegeti, hogy buszozni szeretne.

Szóval mentünk, Matyi szépen jött motorral, majd kézenfogva, nagyokat beszélgettünk, énekeltünk (ez a legújabb, hogy már nekem is énekelnem kell az utcán, mert mindig kérdezi, hogy ezt hogy kell énekelni anya???), Milán pedig hozta az elvárásokat és elaludt.

Mikor már majdnem ott voltunk, akkor mondtam Matyinak, hogy a ligetbe megyünk, erre ő teljesen felvillanyozódott, és folyamatosan azt kérdezgette, hogy de hol van a liget, anya???

Majd a Hungária körúttól teljes extázisba esett, hiszen volt ott minden, villamos, busz, teherautó, kamion, még betonkeverő is. Szerencsére piros volt a lámpa, így kedvére kigyönyörködhette magát a nagyvárosi forgalomban. Majd szólt(!), hogy zöld a lámpa, és ügyesen átmentünk a soksávos, villamossínes úton. Olyan büszke voltam rá, hogy ilyen szépen közlekedik, nem kóborol el, nem kell rászólni, ha mondom neki, hogy figyeljen oda, akkor ügyesen odafigyel, ha mondom neki, hogy fürgén szedjük a lábunkat, akkor jön sebesen mellettem. Sokszor látom a szemem sarkából az elismerő, mosolygó pillantásokat, néhány idősebb néni-bácsi meg is dicséri, ami jól esik, valljuk be.

Végre megérkeztünk a ligetbe!!!! Matyi rögtön levette, hogy bármennyire is nem ismerős neki a liget szó,  itt már jártunk, és itt bizony kacsák lakoznak, sőt mi több még játszótér is van, úgyhogy elindultunk felkutatni eme objektumokat.

Majd kacsákat néztünk, padon pihentünk, játszótereztünk.

Matyi aztán kiszúrt a messzi távolban egy lufiárus, amit mindenképpen meg kellett nézni. Megnéztük. Rá akart venni, hogy vegyünk meg egy hatalmas ló alakú lufit, de szerencsére sikerült lebeszélnem róla, jobban mondva becseréltük a lovat egy perecre, és így mindannyian jól jártunk, mert a perecet is a lufiárus bácsi árulta.

Hazafelé persze teljesen rákattant hogy busszal megyünk, busszal megyünk, én pedig mindenfélével győzködtem, hogy jó, ha jön busz, akkor azzal megyünk, meg ha nem lesznek rajta sokan, de nem nagyon érdekelte, én viszont nem találtam kellően fáradtnak ahhoz, hogy csúcsidőben felcígöljem Milánt kocsistul, Matyit motorostul egy tömött buszra, majd pár megállóval arrébb le.

Mondtam neki azt is, hogy ha lépcsős busz lesz, akkor nem tudunk felszállni, mert Milán kocsiját nem tudjuk rá feltenni, mire azt mondta, hogy majd egy bácsi segít, merthogy a ligetben segített egy neki bácsi, nekem srác, levinni a lépcsőn. Szóval mindenre volt válasza.

Végül aztán sikerült becserélnünk a buszozást egy fagyizásra, kapott egy 1 gombócosat, aminek a felét én ettem meg, de nagyon elégedett volt. Szeretem, ha nem is mindig meggyőzhető, de legalább alkuképes, így nagy nyilvános hisztikbe nem is nagyon szoktunk belefutni. Kopp-kopp!!!!

Azért fagyi után még néha bepróbálkozott a busszal, de emlékeztettem, hogy elcseréltük fagyira, és megértette, beletörődött.

Út közben persze végig énekelt valamit, a nagy sláger mostanában az Egyszer egy királyfi, amiből egész sokat tud, de csak a kedvenc részeit énekli belőle, nagyon szórakoztató, és járókelőket megmosolyogtató módon.Tegnap nagyon vicces volt, hogy mikor elmentünk a kórház mellett, ahol Milán született, és amit Matyi megismer, és már messziről várja, hogy hol van már, szóval amikor odaértünk szépen belevette a nótájába:

-hihihi, hahaha, itt született Milán!

Hazáig ezen nevettem:)

Kellemesen elfáradva értünk haza nem sokkal Apa előtt. Matyi becsülettel teljesítette a távot, ami odafelé 45 perc volt, visszafelé kicsit több, mert kicsit kerültünk,  közben ugye még játszóterezett is, egyszer sem panaszkodott, nem nyafogott, pedig mire hazaértünk én is igencsak éreztem a lábamat, szóval le a kalappal előtte:) (Amikor ugyanezt a sétát Apával tettük meg, akkor persze az út háromnegyedét a nyakában utazta végig, de ha csak velem van, akkor bármennyit tud jönni egyedül)

Nagyon jó délutánunk volt, kicsit feltöltődtem... de az igazi áttörés még várat magára, mert Milánnal most sem aludtunk szinte semmit, gondolom fogat növeszt gőzerővel. Hát ez most egy ilyen időszak...