Máté mindig is óvatos duhaj volt, ha valami új produkcióról volt szó. Így volt ez a forgolódással, a kúszással, a mászással, a felállással, és a lépegetéssel is. Próbálgatott, gyakorolt, de igazából csak akkor kezdte el művelni, amikor már minden klappolt, amikor már tutibiztos, hogy sikerül. Ennek az óvatoskodásnak köszönhetően sosem volt részünk (kopp-kopp, legalábbis eddig) igazán nagy esésekben, nem volt arcraesés, hatalmas sírás. Jó apróbb balesetek persze voltak/vannak, de ezek még aggódó anyai szemmel is semmiségek.
Így volt ez a járással is. Hónapok óta látszott hogy rajta van az ügyön. Egyre kevésbé vette igénybe a kapaszkodást, de biztonsági játékosként mindig volt valami a közelben, amibe végszükség esetén bele lehetett csimpaszkodni. Hosszú perceket vándorolgatott a fal mellett úgy, hogy szinte csak az ujjhegyével érintette azt. Tudtam, hogy eljön majd az idő, amikor biztonságban érzi majd magát kétlábon is, és akkor nem lesz több óvatoskodás, és nem is sürgettem.
És lám... a biztonságérzet megérkezett. Máté nemhogy kétlábon sétálgat, hanem száguldozik a lakásban fel és alá. Különösen élvezi, hogy a helyváltoztatás eme formáját űzve mindkét keze szabad, amivel akadálytalanul tud átpakolni egyik szobából a másikba, konyhából a fürdőszobába, és minden létező verzióban.
Anyai szívem pedig újra és újra összeszorul, hogy milyen nagy és milyen ügyes, és milyen picike és gyámoltalan volt még 14 és fél hónappal ezelőtt. És igen, néha bizony könny szökik a szemembe, az öröm és a büszkeség könnyei. És mindig csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lenne megállítani egy kicsit az időt, hogy kiélvezhessem ennek a korszaknak minden gyönyörűségét.
Egy múlt heti sétálós gyöngyszem, és itt meg kell jegyeznem, hogy nem csak fél pár zokniban tud az én gyerekem sétálni, ez az egybeesés csak a véletlen műve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése