Tegnap Máté összeszedett a földről néhány papírfecnit, amit amúgy Ő tépett és szórt szanaszét (buta szó)
a szobában. Gondosan belegyömöszölte őket a kis tenyerébe. Kiment a
konyhába, és szépen kidobta a szemetesbe, és bejött. Rém büszke voltam
Rá is és magamra is, hát mégiscsak tanul a gyerek, és milyen okos, és
milyen ügyes, és hasonló mellkasfeszítő gondolatok cikáztak a fejemben.
De még a végére sem értem a saját vállam veregetésének, mikor Máté az
előbbihez hasonló lendülettel újra a konyhába ment, és behozott egy
joghurtosdobozt, amit a szemetesből szedett ki. Az anyai büszkeségemet
ezzel újra romokba döntötte.
Szóval van még mit csiszolni a rendszeren.
Az imént lepottyant a kisszékéről. Ezt az esést már 1 hete várom, mióta
azon akrobatáskodik. Mondtam én neki, hogy esés lesz a vége, de nem
hallgatott rám. Most itt kuporog az ölemben és nyalogatja a sebeit.
(Csak jelképesen, mert igazi sérülés nem érte szerencsére)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése