A kis környezettudatos

Egészen addig, amíg egyszobásban laktunk sajnos a körülményeink nem  igazán engedték meg, hogy 21. századi módra éljünk, örültünk, ha mi magunk elfértünk a lakásban, arra hogy külön gyűjtsük a szemetet végképp nem volt elég hely. Csak a papírt raktuk külön, mert arra volt a lépcsőházban gyűjtő. Viszont amióta itt lakunk, és kicsit több lett a hely, mi is jobban odafigyelünk, hogy mit hová, és hogyan teszünk. Nem jelent ez nagy dolgokat, egyszerűen csak annyit, hogy próbálunk a magunk módján környezetet védeni. Szelektíven gyűjtjük a szemetet, a veszélyes hulladékokat nem dobjuk a háztartási szemétbe, ahol célszerű ott energiatakarékos izzókat használunk, nem égetjük a lámpát, nem folyatjuk a vizet feleslegesen, nem szemetelünk az utcán, ilyesmi. Semmi ördöngősség. Különösen fontosnak tartom ezt Máté születése óta, és ha azt látja maga körül, hogy figyelünk a tetteinkre, talán ő is hasonló módon fog gondolkodni. 

Két lábra történő emelkedése óta nem igazán smakkol neki a babakocsi, mondjuk azelőtt sem voltak túl jóban, és még akkor is a gyaloglás mellett erőszakoskodik, amikor már összeakad a lába a fáradságtól. Szóval gyakorol ezerrel, és közben újra felfedezi a világot, hisz cirka 75 cm magasságban vannak a világ legérdekesebb dolgai. És persze a földön, amit most már szabadon meg lehet szemlélni, össze lehet gyűjteni. 

Máté szemét iránti vonzalma már lakáson belül is megfigyelhető volt, előfordult, hogy visszavett dolgokat a szemetesből, amit én korábban kidobtam, de a minimum hogy legalább leellenőrizze, hogy valóban oda való-e vagy sem. Megjegyzem nem támogatom a szemétben való turkálását, ha észreveszem, utána mindig megbeszéljük, hogy ezt nem szabad, mert fújjjj. 

Séta közben sincs ez másként, Máté az utcán eldobott szemetet is felül szeretné vizsgálni. Így történt hogy ellenállhatatlan vonzalmat érzett egy összelapított sörös doboz iránt, ami már két nappal ezelőtt is ott hevert gazdátlanul a járda szélén. Máté már akkor is kinézte magának, de akkor szerencsére jött egy furgon, ami nem messze parkolt le tőlünk, és az elterelte a figyelmét, mentünk megnézni a nagy autót. De most sajnos nem jött furgon, nem jött semmi, ami Mátét jobban érdekelte volna a csillogó-lapos fémdoboznál. Bármit ígértem neki, nem volt elég csábító, ragaszkodott a zsákmányhoz, és hogy azt mindenképpen vigyük magunkkal. Felvette és büszkén továbbindult a szerzeményével, engem pedig a hideg kirázott a gondolattól, hogy vajon hány kutya pisilte eddig ezt a hatalmas kincset. Ekkor gondoltam egy merészet, és elővettem a babakocsi aljából egy kis szatyrot, és magam sem tudom hogyan, de meggyőztem Mátét hogy tegyük bele a dobozt a szatyorba, és inkább úgy vigyük tovább. Megtette. (letöröltem a kezét nedves kendővel)Vonultunk kéz a kézben, kézben a szatyorral. Időnként megálltunk, Máté leellenőrizte megvan-e még a kincse. A piaci kenyeres mellett még mellé biggyesztett egy összegyűrt szórólapot, és egy madzagdarabot is.

Az utat a szelektív gyűjtő felé  folytattuk,közben Matyi kicsit megpihent a babakocsiban, de a kincses szatyrát kitartóan szorongatta a kezében.  A szemétgyűjtőnél pedig vita nélkül kidobtuk a szemetet. Mindent a maga helyére, Máté a saját kezével dobta bele a tartályba a dobozát, és élvezte, ahogy csörömpölve az aljára ért. A papírt nem volt olyan muris, de azt is kidobtuk. A madzagot pedig hazahoztuk, és azt itthon dobtuk ki. 

Hát így történt, hogy Máté elindult a környezetvédelem rögös útján. Utcai szemétben pedig sajnos sosincs hiány, így egy darabig meglesz a szórakozása, csak mindig legyen nálam egy szatyor!