2012. október 12., péntek

A tegnapi nap után

... egy erős önvizsgálatot kellett tartanom.
A történet igazából nem tegnap kezdődött, gyűrűzik már körülöttem jó ideje, és középpontjában Milán áll, és az ő akaratossága, és hisztijei. Olyan igazi nagykönyvben megírt földönfetrengős-toporzékolós-óriáskönnyeket hullatós, és veszett hangerőn kiabálós. Nyilván közrejátszik benne Marci, de alapvetően szerintem minden hasonló korú gyerek átesik ebben a korban egy ilyen dac-és hisztikorszakon. Máténak volt ilyenje, csak ő nem fetrengett a földön, és egészen másfajta kezelést igényelt. No de...
Minden nap megvannak a mi kis vitáink Milánnal, szinte forgatókönyv szerint működünk, mindig ugyanazon okok miatt tör ki a botrány, általában amikor készülni kell valahová jön az időhúzás, majd ezt nem veszem fel, aztán a jöhetek-e motorral, és alvásnál a  nem vagyok álmos, nem alszom, nem ebben az ágyban, és még félek is, stb.
Tegnap aztán kicsúcsosodott a dolog. Legalább is az én szenzoraimat erősen kicsapta. Történt ugyanis, hogy úszásra vittük Mátét. Másodjára, szóval még nem egy rutinróka, jól esik neki egy kis segítség és bátorítás. Kedden Milán az ott töltött 1 órából legalább 30 percet ordibálósan nonstophisztizett. Sajnáltam szegényt, mert ahogy bementünk ő is vette volna le a ruháját, és készült volna, és olyan kis lelkes volt, és ezt a lelkesedését kellett lehűtenem, hogy sajnos ő itt ma nem fog úszni, mert ez nem strand, hanem edzés, és neki még nem ér le a lába, de majd jövőre amikor ovis lesz... tataratarara.... persze rohadtul nem érdekelte hogy mit beszélek, szerintem meg sem hallotta, mert olyan hangerővel ordított. Öröm ám velünk egy légtérben lenni ilyenkor. Nagy nehezen, (szerintem amikor látta, hogy nem megyek be Mátéval a medencébe, hanem kint maradok vele), megbékélt, de akkor sem igazán lehetett vele mit kezdeni, mert a lelátókorlátot mászókának használta, engem meg a frász kerülgetett, hogy egyszer majd belefejel az alattunk lévő medencébe. Ekkor kaptam elő a hátizsákból a bekészített Annapetit, és jól is jött, mert ezzel elvoltunk aztán addig, amíg nem lett vége a bulinak. Majd aztán az úszásvégi nagy kavarodásban, öltözésben ottfelejtettük a könyvet :-( Mondhatnám hogy Milán is ludas volt benne, mivel egy másodpercre sem állt volna meg mellettem, amíg Máté felöltözik, ehelyett ki-be bújkált az öltözőszekrényekbe, és tényleg azt sem tudtam, hogy hol van akkor éppen. Vissza is kellett menni a folyosóról... majdnem otthagytuk.... de persze nem ő volt a hibás, én nem figyeltem oda a könyvre eléggé.
Aztán tegnap... addig bírt nyugton maradni, amíg berágcsált pár szem kekszet, egyébként rohangált föl-alá, ki-be, kommandós kúszásban közlekedett, és persze szekrényekben bújkált egyfolytában. Teljesen meg volt kergülve, én meg persze egy pillanatra sem téveszthettem szem elől. (nyilvánvalóan figyelemfelkeltett, , de utólag már könnyű okosnak lennem). Ráadásul Marcit is felébresztette, aki addig békésen szunyókált a babakocsiban, így őt is ki kellett vennem és ölben fogni. Így viszont nem tudtam Mátéra figyelni csak az elején, ami nekem is rossz volt, mert egyrészt kíváncsi voltam, hogy mit csinálnak, és hogy megy neki, másrészt tudtam, hogy neki ez fontos, mármint az, hogy én fentről nézem őt.
Borzasztóan éreztem magamat, mert most először éreztem azt, hogy nem tudok megfelelni... hogy nem bírok ennyi felé egyszerre maximálisan odafigyelni, és persze, hogy Milánra zúdítottam a tehetetlenségemből fakadó dühömet, de akkor tényleg közel voltam ahhoz, hogy fogom magam és otthagyom az egész cirkuszt. Persze nem tettem. 
Kifelé jövet már normalizálódott a helyzet, és a friss levegőn kicsit én is magamhoz tértem. Hazafelé nem volt semmi extra, itthon viszont minden ott folytatódott ahol az uszodában abbamaradt. Milán teljesen túl volt pörögve, és már Máténak is terhes volt a nagy játszaniakarása, mert ő meg hullafáradt volt, mivel nem aludt eleget délben. Persze ez az az idő, amikor Marci is rendszerint sír, mert éhes, mert fáradt, vagy csak azért mert...
A nap fénypontja aztán az volt, amikor Milán mindezek után még belekakilt a fürdővízbe! Ezen már csak nevetni tudtam, tényleg!

Szóval rá kellett tegnap jönnöm, hogy bármennyire is szeretném, és igyekszem nem tudok egyszerre mindenkinek megfelelni. Ellenben valamit ki kell találnom, hogy működjön a gépezet. 
Utólag persze tökre megértem Milánt, hogy ki van akadva, hiszen délelőtt itt van Marci, és most már sem mindig alszik, délután meg Máté. És hiába gondolom én azt, hogy ő már nagy, és megérti... kicsi még Ő, hiszen nincs még 3 éves se. Nekem kell jobban odafigyelnem rá, főleg az ilyen uszodás szitukban, amikor ő tényleg nem tud mit kezdeni magával, és bármennyire is jó lenne együtt támasztani a korlátot és nézni Mátét, ezt nem várhatom el tőle a továbbiakban, és nem is fogom.Majd viszünk megint könyvet, (majd jobban odafigyelek), vagy valami mást.

Persze a kis nyavalyás is tudja ám, hogy mivel tud levenni a lábamról, mert este amikor már nálam is eltörött a mécses, és persze kiszúrta, akkor rögtön szaladt Mátéért a kisszobába, hogy jöjjön mert Anya sír, és meg kell vígasztalni. És akkor egyik vállamat az egyik, a másikat a másik paskolta, hogy ne sírjak, mert nincsen semmi baj, és Milán még két puszi között hozzátette:
-Holnap majd szót fogadok, jó?
Szóval valahol lehet hogy érzi, hogy kicsit túlment most a határon. 


Aztán ma mikor a rendelőben kérdezte a védőnő, hogy mi újság, és én nagyjából felvázoltam neki, hogy ki hogy, és meg említettem Milán gigahisztijeit is, erre csak annyit mondott:
- De hát Anyának van türelme hozzá! (hogy ezt honnan veszi, nem tudom, de az óvónőknek az oviban is meggyőződésük ugyanez)
Mondom van, persze hogy van, csak nem elég, és így péntekre már az is eléggé fogyóban van.
(pedig évek óta dolgozom rajta,  hogy ez ne így legyen)

".... a tökéletes anya fogalma illúzió- amire törekedhetünk, csupán az, hogy elég jó anyák legyünk. Egy elég jó anya azonban bízik önmagában, a megérzéseiben, anyai ösztönében, és úgy figyel oda a gyermekére, mint egyedi és utánozhatatlan lényre, akinek sajátos szükségletei és igényei vannak"
(K.A.: Mesepszichológia)

Hát most ezen az elégjóságon kell egy kicsit csiszolnom.

8 megjegyzés:

  1. Szia

    Nálunk is három gyerek van, hat, négy és a legkisebb két éves. Átérzem amin keresztülmész, ráadásul lesz ez még rosszabb is. Most még kicsi babák és nagyjából az van amit anya mond. Aztán lesz véleményük is a dolgok menetéről.

    A helyedben Mátét nem vinném uszodába, bőven elég lesz akkor vinni mikor hat éves és halad is a csoporttal nem csak mozog a vízben. Menjetek el inkább hétvégén együtt és a középső is úszhat.

    Kész rémálom lesz így télen mikor már anorákot is kell feladni a gyerekekre, és cipőt. Marcell sem fogja mindíg díjazni ezt a programot.

    Nálunk a nagyfiúk most kezték az úszást, apa viszi őket, mert egyrész a kicsit a víztől távol tartani elég nehéz lenne. Másrészt a középsőt is öltöztetni kell és erre nagyon nincs idegem. (egyet figyelni, egyet öltöztetni)

    Ildikó

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a hozzászólásodat:)
      Sajnos jövőre is nekem kellene hordanom őket, úgyhogy ebből a szempontból szinte mindegy. Szerencsére ahová mi járunk ott nem lehet a medence szélére menni, hanem van egy lelátó.

      Törlés
  2. ((((((Bea))))))) :(
    Kitartas!!!
    Egyel magneziumot!!! Sokat! ;) segit, tenyleg!

    Megnyugtat, ha azt mondom, hogy Dani is ilyen? Uvoltos, hisztizos, duzzogos korat eli... Szoval veled vagyok! (Csak nekem nincs ennyire nehezitett palya +egy kiscsomaggal <3)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hogy a Mg eddig miért nem jutott eszembe??? köszi, ki fogom próbálni.
      Mondom én, hogy minden hasonló korú gyereknek van egy ilyen rossz időszaka:) De már tudjuk, hogy kinövik:)

      Törlés
  3. Beám, édesem, 3 gyerek mellett egy emberként nem lehet MINDENKINEK megfelelni. Tudom, hogy valahogy úgy működsz, hogy van a fejedben egy kép, ami a "jóanyák" tulajdonságaival van felruházva, de... a való életben mindez megvalósíthatatlan és talán nem is kell.
    Kicsik még. A Legnagyobb sincs még 5 éves. Ildikóval egyetértve, szerintem is ráérnek még a különórákkal. Nálunk ovisfoci van, de ugye az ott helyben, heti egyszer, csütörtökönként 45 perc, ha van kedvük beállnak, ha nincs, akkor nem és heti egyszer úszás, ez is ovirendezésében, szerdánként, délelőttönként, viszik-hozzák őket. (de Hunor még alacsony, talán tavasztól részt fog majd venni benne, szerintem ezzel is ráér még).

    Lazíts és próbáld meg elengedni a görcsöket, szerintem attól leszel "elég jó" anya, ha önmagadhoz mérten mindent megteszel azért, hogy jó anyja legyél a fiúknak. Minél jobban élvezitek ezt a magatok módján -a szülő a nevelést, a gyerek azt, hogy a szülő neveli, annál boldogabb lesz ez az időszak. (az összes dackorszakos hisztivel együtt)

    Kitartás és ropogtatós ölelésem meg összes pluszenergiámat küldöm! ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jó, hogy nálatok oviidőben rendezik... nálunk is volt tavalyig ovisúszás, meg tavalyelőttig ovisfoci is, de most már nincsen, mert az önkormányzat megvonta a támogatást, és így az oviúszás többe került mint egy uszodában megvett uszodabérlet, így az érintett szülők nem kérték tovább.
      Köszönöm a virtuális energiát, meg mindent:)
      Most már jól vagyok:) Tényleg!

      Törlés
  4. Megpróbálok úgy hozzászólni, hogy ne tűnjön okoskodásnak. Kis, keserédes mosollyal olvastalak, egyrészt mert nagyon előttem volt a kép (csak mi fociedzésre jártunk), másrészt meg mert milyen kár (így, sok évvel az egész után), hogy már ezt is kinőttük. Nálunk az az egyetlen megoldás volt csak, hogy mindig másféle "meglepetéssel" készültem az ott töltött időre. Volt, hogy mesekönyvet vittünk, volt, hogy kártyát, vagy épp zenét hallgathatott mp3 lejátszóról (ez a középsőknek egyébként is fontos, hogy nagynak és menőnek érezzék magukat), vagy épp vettünk valamit a büfében, ilyesmi. A lényeg az volt, hogy azt érezze, neki is van ebben az egész várakozásban valami jó. :)
    Viszont tőlem ez néha olyan fokú energiát igényelt, hogy majd belepusztultam. Ugyanezt éreztem, és érzem, mióta hárman vannak, hogy mindenkinek elég jónak kell lennem, de képtelenség, mert akármennyire is egymás klónjai, mindhárman teljesen mások. Én meg egyedül vagyok az anyja ennek a háromfélének. Nincs erre jó recept sajnos, és mindig becsúszik az, hogy valaki épp mellőzve van egy kicsit, mert a másiknak, vagy épp a másik kettőnek valamiért jobban kellek. Idővel azonban magammal kapcsolatban is megengedőbb voltam, és ma már megengedem magamnak, hogy ne foglalkozzak dolgokkal, amikhez épp nincs erőm, vagy kedvem. Igaz, könnyebben tehetem már, hiszen ők már nagyok. (bár épp ezért sokkal jobban résen kell lenni egy csomó mindenben)
    Kitartás, Bea, megoldasz mindent, amit kell, és az, ahogy véghez viszed, mindig az adott helyzetnek leginkább megfelelő mód. :)
    A magnézium tényleg jól jöhet. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is valami ilyesmire készülök, hogy viszek Milánnak mindig valami elfoglaltságot. Ahová focizni járt Máté, ott jó volt, mert volt egy kis játszósarok, ahol el tudta foglalni magát, és ott nem is lehetett nézni az edzést, így nem volt bennem sem az a kényszer, hogy ott lógjak a korlát mellett és bambuljak lefelé. Ezt a kényszert le kell itt küzdenem, ez nehezebb lesz, mint Milánt szórakoztatni 45 percig.

      Marciról ugyan még nem tudok érdemben nyilatkozni, de gyanítom, hogy nálunk is hárman háromfélék lesznek. Már így is nagyon mások.

      Törlés