Volt nekem egy orvosom, akihez már sok éve jártam, amióta itt élek
Pesten. Véletlenül mentem hozzá, egy barátnőm barátnője járt hozzá, és
mivel én nem ismertem se kórházat, se orvost a fővárosban, gondoltam egy
rákszűrésre jó lesz, ha nem szimpi majd 1 év múlva máshoz megyek.
Ottragadtam. Jó pár dolgot átéltünk mi ketten, feltétel nélkül megbíztam
benne, és bár nem egy olyan cimborázós fajta, nekem mégis bejött, azt
kaptam tőle, amit egy nőgyógyásztól várok, tárgyilagosságot,
racionalitást.
Matyit abban az időben vártam, amikor az a bizonyos kórházas mizéria
volt, ami több pesti kórházat, és terhes nőt érintett kellemetlenül. Én
akkor szerencsére kimaradtam ebből, az én orvosom egy pesthez közeli
település kórházában praktizált, így én is oda mentem szülni. Nem a
legközelebbi volt, de nem is volt annyira messze.
Most, Kistesóval, fel sem merült bennem, hogy máshová, máshoz menjek.
Hisz a kettőnk között kialakult orvos-beteg bizalmi viszonyt hosszú évek
alatt építettük ki, nem akartam pusztán kényelmi szempontokból egy
közelebbi kórház orvosához menni.
A sors azonban másképp hozta, és döntött helyettem. Az orvosom
egészségügyi okokból nem vállalhat többet szülést, csak terhesgondozást.
Odavett maga mellé egy doktornőt, aki szépen lassan átveszi tőle a
betegeit. Nem volt ez könnyű döntés Neki, mondta is, és én nem tehetek
mást minthogy tiszteletben tartom. Így viszont jött az ötlet, hogy ha
már így alakult, akkor a közeli, egyébként jónak tartott kórházban
keressek egy hasonlóan jó orvost, mert ha már így is, úgy is orvost kell
váltanom, inkább én szeretném kiválasztani ki legyen, erről a
doktornőről hallani sem akartam. Valamiért az én bizodalmam a középkorú
férfiakban van.
Kaptam is egy tippet egy barátnőmtől, ő is hozzá jár, nála szült, és
esküszik rá, elmondásai alapján hasonló habitusú, mint az én régi dokim.
Bele is éltem magam.
Aztán jött a hidegzuhany, amikor tegnap felhívtam a rendelőjét, és az
asszisztensnő azt állította, hogy szerinte a Doktor úr már nem fog
vállalni, mert nagyon sok betege van. Kétségbeestem, és végigbőgtem a
fél délutánt. Ettől persze bekeményedett a hasam, amitől csak még
idegesebb lettem, és még jobban keményedtem, majd szép lassan MAtyira is
átragadt az idegesség, aminek az eredményeképpen 11 körül sikerült csak
ágyba dugni.
Persze elsírtam bánatomat Ferinek, aki nálam sokkal jobban két lábbal
áll a földön, és próbált nyugtatni, hogy ha nem is Ő, de lesz orvosom,
és az is nagyon jó lesz, higgyem el. Persze nem hittem. Aztán azt
mondta, és tök igaza van, hogy nehogy már hagyjam magam lerázni az
asszisztensnővel, próbáljak meg közvetlenül az orvossal beszélni, aztán
ha ő is azt mondja, nem, akkor nem, keresünk mást.
Délelőtt próbáltam felhívni a kórházban, sikertelenül. Majd mikor végre
felvették a telefont, addigra már elment. LEgközelebb kedden lesz.
DEEE. Írtam neki emailt, hogy mi a szitu, és ha tényleg nem férek már
bele az idejébe, akkor legalább ajánljon mást, akinek igen. Most ott
tartunk, hogy visszaírt, és vár kedden a rendelésén, megvizsgál és
megbeszéljük. Szóval most nagyon bizakodom, hogy végül mégis jól fog
alakulni a dolog. Nem mellesleg legalább ránéz Kistesóra. Mert a kezdeti
rózsaszín felhő mögött már kezdte felütni a fejét az aggodalom, hogy mi
van, ha valami mégsincs rendben odabent. És persze hajlamos vagyok
túlspirázni a dolgot, és mindenfélét összeolvasni a neten, amit aztán
érzek is, vagy nem érzek magamon.
Egy szó, mint száz, fő az optimizmus, Kistesóval és a Doktorral kapcsolatban is. Aztán kedden minden kiderül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése