Igen, igen, igen!

Tegnap délután, ahogy azt megbeszéltük, felkerestük az orvosi rendelőt. Mivel nem volt időpontom, fel voltam készülve egy esetleges hosszabb várakozásra is. Mondanom sem kell, hogy a szívem a torkomban dobogott, a gyomrom összeszűkült. Eleve mindig nagyon aggódom, minden dokival való találkozáskor, Matyival szerintem a huszonsokadik héten tudtam először úgy odamenni, hogy nem féltem, tudtam nem lesz baj. Szóval most is féltem, féltem az új orvostól, hogy milyen lesz, hogy vállal-e , és persze, hogy odabent minden rendben van-e. Míg várakoztam, addig a fiúkat elküldtem sétálni, felpörgetett lelkiállapotomnak egy Matyirandalírozás a váróban egyáltalán nem hiányzott volna. 

Az izgalom addig tartott, amíg egy távozó hölgy mögött, az ajtó sarkában meg nem pillantottam a doktorbácsit. Csak egy fél pillanat volt, nekem mégis elég ahhoz, hogy tudjam, jó kezekbe kerülök, nem lesz baj. 

Nem kellett sokat várni, csak ketten voltak előttem, és máris bent voltam. Gyorsan felvéstük a kórtörténetemet, majd ugrás a vizsgálóasztalra, hogy lássuk, mi a helyzet. 

Matyitesóval minden rendben, éppen korának megfelelő méretű, azaz 24 mm. Már vannak neki kezecskéi és a lábacskái, és vidáman lubickolt, az egyelőre még tágas medencéjében.  

Kaptam képet, kettőt is. A minőségért elnézést kérek, papírképből varázsoltam át digitálissá, és ez volt a legtöbb amit ki tudtam hozni belőle, de azért látszik.

 

 

Itt látszanak a végtagjai, és olyan mintha integetne a jobb kezével, nem? Jobbra pedig a szívhangja.

 

 

Jövő szerdára még megbeszéltünk egy kórházi találkozót. Persze Uh után elfelejtettem konkrétan rákérdezni, hogy vállal-e, de mivel nem mondta hogy nem, és néhány távolabbi időpontra is tett utalást én úgy veszem, hogy igen, és akkor ezt az akadályt leküzdöttük.

Nagyon jó érzéssel távoztam a rendelőből, biztonságban éreztem magam, az új doktorbácsi talán még jobban a szívemhez közeli mint a régi volt. Biztos a Sors keze is benne van.

 

A legszebb pillanat  mégis az volt, amikor a fiúk után eredtem a közeli utcában, és már messziről kiszúrtam őket, ahogy kéz a kézben bandukolnak, meg-meg állnak. A szívem újra hevesebben kezdett verni, ahogy láttam az én nagy fiamat, a táskámban pedig lapult egy kép  Kistesóról. 

És amikor összeérve megöleltük egymást,  ott egy picit megállt az idő, és egy picit elérzékenyültem. Nem volt még olyan rég, amikor a róla készült kis fotót szorongattam és néztem könnyes szemekkel, és most itt egy újabb Csoda, akit ugyanolyan nagy örömmel várunk, mint Őt, akiért ugyanúgy aggódunk, akit ugyanúgy szeretünk.

Boldogok vagyunk!