Boldog vagyok. Mégis mióta hazajöttünk nincs olyan nap, hogy ne fogna el
a kétely, hogy vajon jól döntöttünk-e amikor Kistesót akartuk? Vajon
nem túl gyors-e neki a mostanában igen-igen felgyorsult életünk? Vajon Ő
jól döntött-e, hogy minket választott? Tudom, hogy a második,
(többedik) gyerekre pocakos korban kevesebb figyelem jut, mint az
elsőszülöttre anno, mégis fáj, és olyankor furdal a lelkiismeret, hogy
nem szentelek elég figyelmet neki. Matyival minden annyira más volt.
Vele mindig naprakész voltam, tudtam, hol tart Ő a fejlődésben, mik a
soron következő vizsgálatok, mikor lesznek, és milyen eredményt várok
tőlük. Most mindenre szinte csak becsúszok, az utolsó utáni pillanatban,
felkészületlenül, és nem tudom, vajon eléggé vigyázok-e Rá.
Lelkiállapotomnak nem tesz jót a vacak időjárás sem, fáradt vagyok,
nyúzott, és kedvetlen, és fejfájás gyötör. Matyi sincs a topon,
szerintem neki sem jó ez az idő, és szerintem egy újabb fog van
készülőben, mert egy tegnapi sírásnál a fáj valahol? kérdésre
messze hátra a szájába mutatott. Ő is bújósabb, mint egyébként
mostanában. Az egy hét együttlét Apával mindkettőnket hozzászoktatott a
jóhoz, Apa mindig ott van kéznél, ő felemel, ő hoz ölben, most Apa nincs
itthon egész nap, és gyakran keresi. Ha nem találja sír, majd
megvígasztalódik, és tőlem várja, hogy emelgessem, ugráljuk.
Ha épp ki tudunk menni, akkor a játszótér ideig-óráig megoldás, bár
szerintem engem jobban lefáraszt, mint Őt. Esténként hullaként dőlök az
ágyba, és érzem, hogy sok volt a nap, Kistesó is jelzi, hogy most már jó
lenne egy kis nyugi. És ilyenkor megint rám törnek a sötét gondolatok,
hogy nem vállaltam-e túl magam? Hisz Matyi sem olyan nagy még, hogy ne
igényelne extra törődést. De hogy fogok tudni boldogulni két pici
gyerekkel? Tudok-e majd mindkettőnek jó Anyukájuk lenni? És hogy
csináljam? Matyival olyan nehéz volt az első időszak. Tudom, hogy a
nehézségek egyrészt a tapasztalatlanságomból adódtak, hogy bizony nem
voltam mindig a helyzet magaslatán, és Matyi sem volt az a tankönyvi
gyerek, akire bármilyen szakirodalmat rá tudtam volna húzni. Most már
tudom, hogy nem is lehet, de akkor azért jó volna. De beletanultunk,
összecsiszolódtunk, megtanított Anyának lenni. Tudom, érzem, hogy sokkal
türelmesebb, elfogadóbb vagyok most, mint gyerektelenül voltam. De
vajon elég türelmem lesz-e 2 gyerekhez? Mert tudom, hogy Kistesó is fog
tölteni a türelemraktáramon, (sajnos van még benne szabad hely) De
mennyi idő alatt fog feltöltődni a kellő mennyiségre? És mi lesz addig?
Tudom, hogy ezek megválaszolhatatlan kérdések, és ha eljön az idő, akkor
mindenre lesz válasz és magyarázat, most mégis tele vagyok kétséggel,
amik felőrlik a lelkem.
Jöhetne már egy kicsit vidámabb idő, és akkor az én fejem fölül is
távoznának a szürke felhők. De a jövő heti nagyszülős kényeztetés azt
hiszem Matyinak és nekem is jót fog tenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése