A teljesség felé

Amikor annak idején elhatároztuk, hogy szeretnénk egy Matyikát, a döntés mögött inkább racionális, mint érzelmi dolgok álltak. Aztán egy-egy sikertelen hónap kezdett egyre fájdalmasabb sebeket ütni a szívemen. (szerencsére nem volt olyan sok belőle) Aztán az egyik kolléganőm bejelentette, hogy babát vár, és úgy éreztem összefacsarodik a szívem, és hogy nem tudok úgy örülni a hírnek, mint ahogy azt szeretném, az öröm mellé egyfajta irigység is betársult, és a gondolat, miért nem én?. Ekkor már tudtam, hogy igen, most már lelkileg is fel vagyok készülve, most már tényleg szívből akarom, nemcsak azért, mert a munka meg az egészség éppen így kívánja. Nem sokra rá, Matyi beköltözött a pocakomba, és ímmár csaknem másfél éve bearanyozza a mindennapjainkat.

Azt, hogy kis korkülönbséget szeretnénk a gyerekeink között, azt is inkább a körülmények teszik indokolttá, az én munkám olyan, amit nem lehet babavárás mellett 100%-osan végezni, a papírtologatásból pedig egy életre elegem lett, amikor Matyi  a pocakomban lakott. 

Amikor először szóba került, hogy talán most már el kéne gondolkodni, akkor Matyi 9 hónapos volt, tele szeparációs szorongással, örökké az ölemben, de mindig max. 30 cm-re tőlem. Ebben a helyzetben én elképzelhetetlennek tartottam, hogy boldogulni tudnék vele, plusz egy pocaklakóval. Aztán Matyi elkezdett önállósodni, és ezzel együtt az én szívembe is befészkelte magát a vágy, hogy jó lenne egy Másik, egy Kicsi, egy Babaillatú, hisz Matyi már olyan nagy. 

 

 

 Néhány hete, egészen pontosan amikor hazafelé tartottunk Hollandiából már élt bennünk a remény, hogy az álmunk valóra válik. Múlt héten szakmailag is meg lett erősítve, hogy igen, ha minden jól alakul, akkor december végén, január elején Matyinak kistestvére fog születni.

Hogy mit érzek, érzünk, azt nem kell elmondanom senkinek, szerintem. Boldogok vagyunk, hogy itt van velünk, hogy minket választott, hogy meghallotta szívünk hívó szavát. De az öröm mellé persze jó adag aggodalom is vegyül, hisz olyan pici még, olyan sérülékeny, és itt van Matyi akivel mindig foglalkozni kell, aki egyelőre még nem érti, miért nem vagyok képes kimászni egész délelőtt az ágyból, miért nem ugrálunk együtt úgy, ahogy alig pár hete még tettük. De majd kialakul, majd kialakítjuk. 

Most egyszerűen jó... így jó!!!