Tegnap Feri megkérdezte, hogy anyának érzem-e már magamat. Nem tudtam
mit mondjak erre. Ezen gondolkoztam ma reggel az etetés közben, miközben
figyeltem Máté elégedett arcocskáját, és olyn, de olyan aranyos volt.
(Akkor tetszik a legjobban, amikor elégedetten befejezi az evést, és
akkor csücsörít, és kiskígyózik, nagyon édes) Hát nem tudom. Ha őszinte
akarok lenni, akkor a válaszom még mindig nem. Igaz, nem tudom, mit
kellene éreznie egy jó anyának. De azért már alakul. Pl. aggódom
Mátéért, amikor vígasztalhatatlanul sír, büszkén feszítek mellette séta
közben, és kedvesen mosolygok, ha megdícsérik, és válaszolok a
kérdésekre. Igyekszem a tőlem telhető legnagyobb odafigyeléssel
gondoskodni róla. De úgy érzem, minden amit csinálok, mondok, nem
ösztönből jön. Bár egyre többször van, hogy tudom, miért sír, vagy
kitalálom, mi lenne jó neki, de még mindig úgy érzem több a görcsös
próbálkozás, mint az ösztönös tett. Szerintem akkor leszek igazán anya,
ha már nem egy megoldandó feladat lesz számomra az, ha sír a gyerek. De
vajon mikor jön el ez az idő? Arra is gondoltam, lehet, azért megy olyan
nehezen az anyaságra való átállás, mert kicsit felcserélődtek bennem a
dolgok akkoriban, amikor döntöttünk róla, hogy legyen. Valójában nem is
volt igazi döntés, inkább egy orvosi javaslat volt, hogy na most aztán
most már tényleg kéne, míg nem lesz késő. ( na nem a korom miatt, az a
fránya mióma...) Aztán ott volt a munkahely, ahol egyre silányabbul
mentek a dolgok, és egyre inkább úgy, ahogy nekem nem tetszett. Szóval
jó megoldás volt, hogy akkor vállaljuk be most a gyereket. És jó is!
Csak valahol mégis hiányzik az a ráhangolódás, hogy lélekben
rákészüljek, hogy tényleg ÉN akarjam, ne a körülmények tegyék
indokolttá. Szóval talán ezért megy lassabban az anyává válásom.
De mindenek ellenére Matyi tényleg egy kis csoda, sokszor elképedek, hogy hogy lehet kettőnkből egy ilyen kis tünemény.
Séta után Máté még nem akar fényképezkedni:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése