1 éves nagyrutin

Mára volt időpontunk Máté kedvenc doktornénijéhez, hogy sort kerítsünk az 1 éves nagy mázsálásra, és mellesleg Máté kapjon egy oltást is. Most is mint mindig Máté nagyon aranyos volt, feszült is mellem a büszkeségtől, vigyorgott, huncutkodott, be nem állt a szája, csibészkedett egy kislánnyal, szóval a szokásos.  Mellfeszítő büszkeségem egészen addig tartott, amíg bent a rendelőben észre nem vettem, hogy Matyi köldöke csupa kosz. Szerencsétlenségemre a doktornéni is észrevette, és szépen kitisztította neki, közben alaposan elmagyarázta mit is kell csinálni és hogyan. Én persze mentegetőztem, hogy szoktam én tisztítani, de most valahogy kimaradt, és öltözésnél sem lettem figyelmes eme momentumra. Na mindegy...Vér ciki volt.

Máté igazi hősként viselte, hogy beleszúrják azt a ronda tűt, csak egy kicsit biggyedt le a szája, de hamar elfelejtette a sérelmét. Doktornéni nagyon megdícsérte, hogy milyen ügyes, és hogy micsoda immunrendszere van a gyereknek, mert még sosem volt beteg. Remélem ez sokáig így is marad. 

 

És a számok: súlya 8530 g. A legutóbbi (szeptemberi) hivatalos mérésen 7850 volt, szóval nem sokat szedett magára az elmúlt 3 hónapban, de ez betudható az utóbbi 3 hét éhségsztrájkjának. Azt még nem sikerült kiderítenem, hogy mit akar a sztrájkkal elérni, mindenesetre kitartóan műveli tovább. 

Hossza 72.5 cm, ez pontosan 4.5-el több a szeptemberi hosszánál. 

Fej/mellkaskörfogat: 46.5/45.5

 

Doktornéni után még sétáltunk egy nagyot a friss levegőn, Máté kipihente a fáradalmaket és pedig alaposan bevásároltam. 

Gyerekkori emlékek

Popianyu kérésének eleget téve, összeszedek pár gyermekkori emléket én is. Sok van, nehéz választani, így ami eszembe jut hirtelen azokat írom le, mert szortírozni szerintem lehetetlen.
1.  Olyan 3-4 éves lehettem, amikor télen, kimentünk a nagyapámmal a házuk melletti dombra szánkózni. Ő már mondogatta egy ideje, hogy -na most már ez az utolsó csúszás, és megyünk haza-, de én mindig kikönyörögtem még egy utolsót, és még egyet. A vége az lett, hogy mire hazamentünk, nem tudtam lehúzni a csizmámat, mert ráfagyott a lábamra. Meleg vizes lavórba kellett állnom, hogy megszabaduljak tőle. 
2. Ugyancsak hasonló korú lehettem, amikor anyuék elmentek Sopronba üdülni, kb. 2 hétre, nem tudom, nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Rám felváltva vigyáztak a nagyszülők. Emlékszem minden nap kaptam tőlük egy képeslapot. Egyszer fel kellett hívnunk őket a szállodában, (akkor még nem volt olyan egyszerű a telefonálás, mint most, be kellett mennünk a postára) mert elfelejtettem a Sandokan-című dal szövegéből egy darabot, és bár a családban mindenki kívülről fújta, az akkori slágert, én csak aputól akartam hallani az eredeti változatot. El kellett neki énekelnie a telefonban a szálloda recepcióján. Gondolom kicsit volt csak égő neki:)
3. Tesómmal, aki 5 évvel fiatalabb nálam , az volt a kedvenc időtöltésünk, hogy ültünk az ablakban, és egy nagy mappába leírtuk, vagyis én, hogy milyen autók mennek el a ház előtt. Piros skoda, kék lada, stb..., akkor még nem volt ennyi féle, mint most. 
4. Karácsonykor, mikor meglátogattuk a nagyszülőket és este mentünk haza a busszal, versenyeztünk, hogy ki tud több karácsonyfát megszámolni. Én a busz egyik oldalán ültem, Ő meg a másikon, és fennhangon számoltuk a kivilágított fákat az ablakokban.
5. Mikor tesóm  már ovis volt, én pedig kisiskolás, volt hogy én mentem érte az oviba, és pár órát egyedül voltunk otthon. Hazafelé mindig fel kellett hívni anyut a munkahelyén a házunk  melletti fülkéből, hogy itthon vagyunk. 2 ft-ossal telefonáltunk, azzal a barnával.
6.Egy ilyen pár órás egyedüllét alkalmával sorversenyeset játszottunk. (jó-jó... gyerekfantázia, tudom...) Mi ketten voltunk egy csapat, az ellenfelek csak képzeletben léteztek. Az volt a feladat, hogy egy vízzel töltött lufit végig kellett görgetni az előszobán, majd felbukfencezni az ágyra, és visszagörgetni a lufit. (Persze, hogy az én ötletem volt..., a tesóm még kicsi volt...) Véletlenül ráugrottam a lufira és az egész padlószőnyeg elázott. Anyu először mérges volt, de mikor elmeséltük, hogy hogy történt Ő is csak nevetni tudott. 
7. Mikor nyáron a nagymamámnál nyaraltunk az unokatesóimmal börtönöset játszottunk. A sufni volt a börtön, ahová bezártuk a tesómat és a kisebbik unokatesómat, és persze mi nagyok voltunk a börtönőrök. A játék tulajdonképpen annyi volt, hogy mi jól elvoltunk odakint, néha bedobtunk nekik valami kaját, és időnkét kihoztuk a rabokat sétálni. Persze séta előtt gondosan összekötöztük a lábukat, el ne szökjenek. 
8. A lakásunkhoz közel volt egy fagyizó, ahol télen fagyi helyett pudingot árultak, tejszínhabbal a tetején. Oda jártunk a tesómmal nyáron fagyizni, télen pudingozni. Megvolt a törzsközönség, megvolt mindenkinek a helye, ki melyik asztalhoz ül. Egyszer foglalt volt az asztalunk és csak a raktár melletti leghátsó asztalhoz tudtunk leülni. Azzal rémísztgettem a tesómat, hogy az ajtó mögött lakik az ördög, és mindjárt kijön és elviszi, mert mindenkit elvisz, csak csettintenem kell neki. Ő persze elhitte...., ráadásul pont bement egy áruszállító, vagy nem tudom, de sokáig nem jött ki, vagy a hátsó ajtón távozott, de én azt mondtam a tesómnak, hogy a bácsit is megette az ördög, azért nem jön ki. Ezek után jó sokáig nem mert lejönni, és alig tudtam meggyőzni, hogy csak vicc volt az egész.
9. A nagymamánk mindig gyűjtötte nekünk az aprót, amit aztán szétosztott az unokák között, igazságosan. Én persze hamar a seggére vertem. A tesóm ekkor még nem ismerte a pénzeket, értékük szerint, csak darabra tartotta őket számon, én pedig mindig elcseréltem vele a kis címleteimet nagyobbakra, mondván, hogy én adok neked 2-t te meg adsz cserébe egyet, nyilván jól jársz. És én adtam neki két 20 fillérest, (igen...akkor még olyan is volt, és 2 kiflit lehetett rajta venni az iskolai büfében) Ő pedig adott nekem egy 1 forintost. Gonosz voltam, tudom:)
Nos.... hirtelen ennyi....
Köszönöm Popianyu, hogy lehetőséget adtál, hogy ezeket leírjam, jó volt visszaemlékezni ezekre a csínytevésekre, már csak azért is, hogy el ne felejtsem, hogy én is voltam gyerek, és csak azt kívánom magamnak, és minden szülőnek, hogy amilyen kellemes nosztalgiával gondolunk vissza a mi gyerekkori csínyjeinkre, olyan humorral fogadjuk majd a későbbikben gyermekeink rosszcsontságait. 
Nem adom tovább név szerint senkinek, de akinek eszébe jutott néhány érdekes, kedves emlék gyermekkorából, az ne habozzon, ossza meg velünk, hadd mosolyogjunk rajtuk Mi is:)

Tavaly ilyenkor pocakosan

Mivel tavaly ilyenkor nem voltam még ennyire blogfüggő, gondoltam eljött az ideje, hogy megmutassak egy képet magamról, ami éppen tavaly ilyenkor készült. Ez volt az utolsó pocakos kép, ami rólam készült, ekkor voltam 38+3 napos, és éppen egy héttel később született meg Matyika.  A kép éppen egy Mátécsalogató szentendrei kiránduláson készült. Az utolsó kirándulásunkon kettesben. Én kb. egy nyugdíjas csiga tempójában vopnszoltam végig magamat a szentendrei vásárban, és emlékszem a végén alig bírtam visszamenni az autóhoz, már úgy volt, hogy én megállok, és Feri elémjön, de aztán csak odaértünk. És persze egész idő alatt arról beszélgettünk, hogy vajon mikor jön el a mi napunk, vajon milyen lesz majd Ő, akire annyira várunk.Nagyon jó volt:)

A következő nagy utunk pontosan 1 héttel később a kórházba vezetett.Hát az sem volt izgalmaktól mentes:)

Nosztalgiával nézem én is a fotót, már olyan régnek tűnik minden, már teljesen elfelejtettem, milyen is volt nagy pocakkal élni. Arra mondjuk emlékszem, hogy a végén már nem volt olyan egyszerű.  Sehogy sem volt jó, Máté mindenhol nyomott, ahol csak tudott, olyan volt, mintha a bordáim közé akasztotta volna a lábait, és mintha az oldalamon kívánkozna kijönni. De ezek már mind csak szép emlékek mára.

 

És akkor íme, ilyen voltam én akkor:

 

 

Vásárban

Amikor a Bodies után Ferivel édeskettesben elsétáltunk a Vörösmarty tér felé, magával ragadott a karácsonyi vásár utánozhatatlan hangulata. De akkor nem akartuk nagyon húzni az időt, hiszen jó ideje eljöttünk már otthonról, magára, ill. tesómra hagyva Matyit, és nem akartunk nagyon visszaélni a helyzettel. Így elhatároztuk, hogy majd visszajövünk közösen. Erre a visszajövésre szombaton került sor. Az időjárás szerencsére kegyes volt hozzánk, szép napsütéses idővel kényeztetett bennünket, egyvalami volt, amit nem sanszoltunk be, a tömeg, merthátugye, két hét múlva karácsony. Így ezen a szombati délután kevésbé volt élvezhető a vásári hangulat, nem is időztünk sokat, hanem sebtiben a Duna part felé vettük az irányt.

Bármennyire is nem szeretem úgy általában a várost, vannak részei amik mindig ámulatba ejtenek. Ilyen többek között ez a Duna-korzó is, százezerszer jártunk már itt, és mégis újra-és újra ámulatba ejt a panoráma, a Vár, a Lánchíd látványa valahogy  mindig megdobogtatja a szívemet, és órákig tudnám nézni a hömpölygő Dunát.

Mátét kevésbé kötötte le a gyönyörűséges panoráma, az elején mélyen aludt, majd csendesen elpiskótázgatott, és bár én mutattam neki a templomot, ahol örök hűséget esküdtünk egymásnak, Őt jobban érdekelte a szomszédos perecárus.

Elsétáltunk egészen a Kossuth térig, majd vissza a vásárba, mert én természetesen ragaszkodtam a vásári lepényemhez és a forralt boromhoz, amit meg is kaptam, és jóízűen elfogyasztottam. Na jó a fiúk is ettek, csak ők nem ittak bort.

A hely....

Én és a lepény:

Ilyen még nem volt

Csoda történik kérem szépen, Máté 1 éves szülinapjához vészesen közeledvén minden napra tartogat valami meglepetést. a múltkor az a felállás, amit azóta sem sinál újra, bárhogy is próbáljuk rávenni, és most..... most este 10-től, mikor betettem a kiságyba reggel 7-ig aludt, majd a nagy ágyban ott folytatta a történetet ahol abbahagyta, és még mindig alszik. 

 

Most éppen így:

 

Mikulás napján

Mint minden jó gyerekhez, he-he-he, Matyihoz is eljött a Mikulás, és 6-án reggelre. Ébredés után, (ami meglepő módon fél 10-kor volt) első utunk az ablakhoz vezetett, hogy megnézzük, érdemes volt-e Máténak kipucolnia a cipőjét. A mikulás szépen telerakta szaloncukorral a kis cipőt, Matyi pedig nagyon aranyosan örvendezett a nemvárt meglepetésnek. Megjegyzem, a Mikulás informátoraival lehet valami probléma, mert én azért egy-két virgácsot is odatettem volna, csak úgy miheztartás végett, de virgács nem volt, csak cukorka, és sok-sok Mátémosoly.

Este megsütöttem életem első pogácsáját, túrós-sajtosat, Erna receptje szerint, és húúúúú, de nagyon finom lett, pedig mindenre fel voltam készülve, de ilyen finomságra nem. Máténak is nagyon bejött, csak úgy tömte magába. Nagyon aranyos volt:) ( A háttérben a Máté-féle kupi egy kis darabja látható, és valamiért az autósülésünk is bekívánkozott a képbe.)

Ilyen lett.  A kép nem a legjobb, olyan, mintha meg lenne égve a teteje, pedig nincsen egyáltalán. Nyammmm-nyammmm.

Produkcióóóó!!!!

A nagy találkozás

Az első, meghatározó nagy találkozásra a Mikulással tegnap került sor a céges rendezvény keretein belül. Én talán jobban vártam, mint Ő, végre találkozni régi ismerősökkel, barátokkal, hasonlóan babás kollegákkal, akikkel a pocakosságot anno együtt éltük meg. Szóval én teljesen be voltam zsongva.  De volt bennem egy kis félelem aggodalom, hogy vajon Máté hogy fog reagálni a sok idegenre, felnőttekre, gyerekekre egyaránt, sosem volt még ekkora partin, ahol tizenakárhány gyerek a résztvevő, és a hozzájuk tartozó 2 db szülő., és persze ott egy különösen furcsa szerzet, piros ruhában, nagy szakállal, nagy zsákkal. Hogy elkerüljük a nagy ijedtséget napok óta mutogatom neki a Nagyszakállút interneten, tévében mindenhol.

Felesleges volt az aggodalom, mert Máté az első perctől jól érezte magát, jött-ment, barátkozott, nézelődött, ügyet sem vetve ránk. Számomra nagyon meglepő volt ez a nagy önállóság.

Aztán jött a Mukulás bácsi is, aki elmondta a jóságait és a rosszaságait, ezek ellenére nem kapott virgácsot, csak csomagot, amit igazából el sem akart venni, mert annyira lenyűgözte a Mikulás. Csak nézte tátott szájjal, majd elkiáltott egy hatalmas eú-t, a maga sajátos hanghordozásában, amin persze mindenki nevetett. Nem volt itt ijedtség, sírásról nem is beszélve. Nagyon büszke voltam ám!!!! Nemhiába már nagy fiú, és a nagyfiúk bátrak és nem félnek a Mikulástól!

A kép minősége hagy maga után kívánnivalókat, de  a fény miatt van:

Együtt gyakorolták a sétálgatást:

Kimenő

Kihasználva a kínálkozó lehetőséget, mégpedig, hogy kitűnő bébiszitterünk akadt a tesóm személyében, ráadásul ma van Feri neve napja, és már régóta készültünk, hogy megnézzük a Bodies-t, így ma jött el a napja, hogy ezt meg is tegyük.

Matyiebéd után útra is keltünk, egy darabig autóval, majd kisföldalattival közelítettük meg az objektumot. Azt kell mondjam, mióta nemigen járok Bkv-val, mindig nagy élmény nekem egy ilyen utazás, persze az élményhez az is hozzájárult, hogy nem a délutáni csúcsban uatztunk, szóval így valóban élvezhető volt. 

A kiállítás jó volt, tetszett, érdekes volt, néha visszataszító. Egyetlen bajom van csak az ilyen tudományos jellegű kiállításokkal, hogy túl sok információ van kis helyre besűrítve, ami annyit tesz, hogy viszonylag sokat kell olvasni, ami a mesterséges megvilágításnak köszönhetően elég fárasztó a szememnek. De örültem neki, hogy néhai biológiai tudásom nem lett teljesen az enyészeté, sokminden ismerősen csengett, de sok érdekességet is olvashattunk. 

A kedvenc részem, bármily morbid is, de az a rész volt, amikor az embriók voltak kiállítva. A kiírás szerint ezek valódi embriók voltak, amelyek elhaltak a pocakban. Tudom, hogy ez valakinek nagy fájdalommal járt, de nekem most, elvonatkoztatva a háttértől nagyon érdekes volt látni, a különböző korú embriókat. És bár túl vagyok egy terhességen, mint akkor is amikor ezt átéltem, most is hihetetlen számomra, hogy egy kis pontból egy ilyen csodálatos dolog fejlődik, mint a gyermek. Még mindig fura elképzelni, hogy az én pocakomban is nőtt egy ilyen kis lény. 

Dolgunk végeztével persze első dolgom volt, hogy hazatelefonáljak, mi a helyzet, és mivel a válasz az volt, hogy minden rendben, nagyban megy a játszadozás, és gyermekünknek eszébe sem jutunk, így tettünk egy kis kitérőt a Vörösmarty tér felé, kicsit bekukkantottunk a karácsonyi vásárba, de tényleg csak kicsit, de eldöntöttük, hogy ha jó idő lesz a napokban sort kerítünk egy hosszabb látogatásra, Duna parttal, és Kossuth-téri nagy karácsonyfával egybekötve. 

 

Itthon minden a legnagyobb rendben fogadott, a fiúk a szőnyegen ücsörögve valami meccset néztek, és Máténak esze ágában sem volt mégcsak köszönteni sem minket, kellett neki pár perc, mire leesett neki, hogy mi az ábra. 

 

Várakozás

Van valami különleges az adventben, valami , amit sokkal, de sokkal jobban szeretek mint magát az ünnepet. És ez a különleges dolog az maga a várakozás. A várakozást, a szó hétköznapi értelmében nem szeretem, de ez valahogy más. Olyan valamire várni, amiről tudom, hogy elkerülhetetlenül el fog jönni, és ha eljön, akkor az jó lesz, ezt az érzést szeretem. Sokszor éreztem már ezt az érzést az életem során, amikor vártam azt a bizonyos kézszorítást a diplomaosztómon, amikor vártam az esküvőnkön azt a pillanatot, amikor belépünk a terembe és mindenki minket néz, amikor vártam hogy először szálljon fel velem a repülőgép,de a tavalyi várakozást, azt hiszem semmi sem tudja felülmúlni. Míg Cuckáéknál ilyenkor történt meg maga a CSODA, mi ilyenkor kezdtünk el igazán várni a CSODÁRA. Tudtuk, hogy egyszer eljön a Mi napunk. Tudtuk, hogy egyszer megérkezik közénk. De nem tudtuk mikor. Csak reméltük, hogy minél hamarabb. Ez a várakozás nálam a várakozások várakozása volt. Minden nap újraéltem, hogy talán ma, talán ez lesz a Mi napunk, és ha nem az lett, reményekkel, és várakozással telve aludtam el, és vártam a holnapot.

Egy kicsit erről szól az idei advent is a lelkemben. Szinte óráról-órára újra tudnám élni a hátralévő napokat. De az idei mégis más. Most már hárman várakozunk, hárman nézzük a fényeket, szívjuk magunkba az illatokat, hárman csodálkozunk rá a világra. Igen, mert Ő megtanított más szemmel nézni a valóságot, megtanított a dolgok jó és szép oldalát nézni, gyermek módjára újraörülni mindennek, amit a dolgos munkás hétköznapok már megfakítottak. Vele minden új értelmet nyert, Vele minden más lett, és más lesz. Idén már én is nagyon várom a karácsonyt, és már én is nagyon készülök rá. Leporoltam a szekrény mélyére száműzött gyertyatartóimat, elővettem a mécseseket, az ünnepi illatú illóolajokat, felkerült az ablakra a világító hóember, lassan-lassan kivasalódik a karácsonyi terítő is, megsül a mézeskalács.

Várakozunk!

A Sógornőtől ajándékba kapott, saját keze által készített adventi koszorúnk: