Még mindig nyári emlékek 2. - Kalandok a Gül baba türbéje körül

Még a nyár közepén, amikor már hazajöttünk Bibionéból, de Marci keze még javában gipszben volt, tehát a délutáni focizások, bringázások meg egyebek ki voltak lőve, akkor Marci rákapott arra, hogy akkor menjünk várost nézni, merthogy szerinte sose csinálunk semmit. Mondta ezt alig 1 héttel egy tengerparti nyaralás után.
Egy ilyen nap végül beadtam a derekamat, hogy jó, menjünk akkor várost nézni. Marcinak a városnézés azt jelenti kb., hogy felülünk valamilyen járműre, és onnan nézzük a várost, úgyhogy jó ötletnek tűnt, hogy békávézzunk el a Gül Baba türbéjéhez, mert
1. oda jó sokat kell utazni,
2. Budán van! amitől az én pesti gyerekeim rögtön hanyatt esnek,
3. azóta szeretném megnézni, mióta olyan sokat cikkeztek a felújítás majd az átadás körüli hercehurcákról.
4. és mert nagyon régen, még az évezred elején laktunk ott a Török utcában, de hogy hogy nem, nekem nem tűnt fel, hogy a ház mellett lett volna ott bármi megnézésre méltó, hiába is próbáltam kutakodni az emlékeimben.

Szóval ez volt a cél.
Már amikor a belvárosba beértünk és a villamosra vártunk rémisztő fekete felhők kezdtek el gyülekezni a fejünk felett. De reméltem, hogy hátha épp nem arra fog esni, amerre mi megyünk, vagy pont eláll, vagy legalábbis odaérünk a türbéhez még eső előtt, és ott behúzódunk valami tető alá.
Nem szoktam nagyon pánikolni az esőtől, ( ha csak egy nyári záporról van szó, és nem villámlós-dörgősről), de Marci gipszének nem tett volna nagyon jót egy bőrigázás, és persze, hogy pont az esőkabátját nem hoztuk magunkkal, amit pedig már egész rutinosan akkoriban mindig elcsomagoltam.
Persze, hogy miközben a villamoson ültünk elkezdett esni az eső. Egyre jobban. És persze, hogy pont, amikor leszálltunk, akkor pont leszakadt az ég. Gyorsan belehúztam Marci kezét a vászonszatyorba, ami volt nálam, és beszaladtunk a villamosmegálló eresze alá, hogy ott várjuk ki, amíg legalább annyira eláll, hogy mozdulni tudjunk valamerre.
Gyorsan lement a nagyja, de azért még esegetett, úgyhogy amikor már ki tudtunk lépni az eresz alól, akkor gyorsan célba vettük a közeli Lipóti pékséget, hogy vegyünk valami harapnivalót, és közben döntünk, mi legyen.  A Margit-hídnál lévő pékség nagyon szuper, fel lehet menni az emeletre, a fiúk teljesen odavoltak, hogy menjünk fel, fent fotelos szuper beszélgetősarkok vannak kialakítva. A gyerekeknek nagyon tetszett.
És mire végeztek a kakaóscsigával, addigra ki is sütött a nap, és mehettünk megnézni a türbét.

Mi úgy mentünk, hogy fölfelé a Gül baba utcán, ami egy nagyon hangulatos, macskaköves, meredek utcácska fölfelé, lefelé pedig a másik oldalon, a Mecset utcán jöttünk le.

 Nem kell ám sokat gyalogolni, pikkpakk ott volt előttünk a türbe, persze a fiúk bele akartak halni az emelkedőbe.

Pedig többször is megálltunk, és vissza-visszanéztünk. Mondanom sem kell, hogy az utcában a hangulatos pici házacskákat szépen lassan felváltják a panorámás luxusvillák. Azon a rövid szakaszon, amin felmentünk legalább két házépítés volt, és láttunk is néhány tetőteraszos.medencés kockacsodát.

Gül baba szobra előtt. A szobor mögötti fal, azt olvastam, eléggé nagy felháborodást keltett, mert míg korábban innen a szobor mellől remek kilátás volt a városra, na ezt ezzel a fallal sikerült semmissé tenni. Mondjuk valóban elég gázul néz ki, és azon kívül hogy van rajta 2 információs tábla Gül babáról két nyelven,   tényleg semmi haszna. Ezeket bárhová máshová is ki lehetett volna rakni.

A turbános sírkő másolatok az egykori török temetőre emlékeznek-emlékeztetnek.

 Maga a türbe.

A rácson keresztül be lehet nézni.

Rajtunk kívül nem nagyon volt ott más, csak egy biztonsági őr-szerű ember, aki nagyon morcosnak nézett ki, és minden lépésünket követte. Elég zavaró volt egy idő után, mert a hely sterilsége nem adott lehetőséget arra, hogy meghúzzuk magunkat, a köveken visszhangoztak a lépteink, és hiába nem beszéltünk hangosan, mégis olyan érzésem volt, hogy zajongunk. korábban azt terveztem, hogy majd keresünk egy jó kis padot, leülünk, csemegézünk a hátizsákból, nézzük a kilátást, de a fehér márványkövek között nem akaródzott leülni, a ropis zacskót meg elő se mertem volna venni.

De azért alaposan körbejártuk, a sírhelyet többször is meg kellett nézni Marcival, a kilátótoronyba is felmentünk, meg beszélgettünk kicsit a török időkről, ( már amennyire még él az emlékeimben az egykori törilecke... ), hamár Máté úgyis az Egri csillagokat olvassa.

Ott van a biztonsági őr bácsi. Aki őriz és szemmel tart.
A kiállítás szerintem nem volt nyitva, bár bevallom, csak rápislantottam az ajtóra, amin nem volt semmiféle jele annak, hogy akkor és ott bemehettünk volna, és annyira zavaró volt a bácsi árgus tekintete, hogy nem volt épp maradni, és nézelődni való kedvem.

Kár, hogy régről nincsenek emlékeim a helyről, mert most bár szép, meg minden, meg tetszett is a maga módján, de kicsit túl rendezett, túl művi, túl kocka. Hiába az illatos rózsa, meg magnóliabokrok, ha nem lehet nyugodtan ücsörögni, és csak bambulni, mert vagy folyamatosan egy őr vizslat, vagy távol az őr szemétől csak olyan padon tudsz ücsörögni, ami a szomszédos nagy sokemeletes lakóházra néz. Mint ez:

 Íme, a lakóház. Ami nem mellesleg önmagában is nagyon gáz szerintem, mert gondolom nem kevés pénzért, hiszen Rózsadomb, 2 méterre egymással szemközt vannak a lakások teraszai.

Amúgy, bár most egy kicsit lehúzósra sikerült az irományom, azért érdemes megnézni, (nekünk is jó lenne egyszer visszamenni, és megnézni a kiállítást is.) csak én kicsit lugasosabb,zegzugosabb helyet vártam, és hát nagyon nem ilyen. Nekem túl sok a térkő, és kevés a növény. De ez már csak így van Budapesten mostanság. 

Persze, mikor este megkérdeztem a fiúktól, hogy mi volt a napban a legjobb, akkor mindegyiknek az tetszett a legjobban, amikor bemenekültünk az eső elől a pékségbe, és az emeleten csemegézhettek. :-)