Heti ez-az

Néha olyan, mintha röpülne az idő, néha meg olyan, mintha alig akarnának múlni a napok. Most pont úgy érzem, hogy mintha már időtlen idők óta nyomnánk a sulit, pedig még a szeptembernek sincs vége.
Igazából ha stílusos akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy az iskolában nem történik semmi. Hogy a fiúkat idézzem.  Ami persze részben igaz csak, mert tényleg nem történnek extra nagy dolgok, de azért mégis minden napra van valami.

- Mátéék ma kapták meg a 12 éves oltásukat. Remélem nem üti ki. Egyelőre a hónalját fájlalja. Nem értem, miért pont ott.
- Ugyancsak Mátéék ma írtak egy próba kompetencia- felmérést irodalomból. Arról volt szó, hogy holnap írják, úgyhogy kissé meglepődtek ezen. Azt mondta tök hosszú volt, és kevés volt az idő, nem is tudta befejezni.
- Ugyancsak Máté. Megvannak a kamaszos kis húzásai, beszólogatásai, de edződünk mindannyian. Nem mondom, néha nagyon bizsereg a tenyerem, de máskor meg olyan nagyfiúsan tud viselkedni. Nagyjából kialakult a menetrendje, és a különóráira is már egyedül elmegy, csak a végén kell összeszedni. Igazából haza is tud jönni, előfordult már, hogy egyedül kellett megoldania az edzésről hazautat, de most már erősen sötétedik, és nem szeretnénk, ha egyedül kóborolna a sötétben.
- A múlt héten tök büszke voltam rá, mert edzés felé menet leszállították őket a villamosról, és pótlóbusszal kellett volna menni tovább. Ügyesen felhívott, és mondta, hogy inkább vissza hazajön, mert nem tudja hol áll meg a pótló, meg nem akar itt a tengersok ember között keresgélni. Örültem, hogy nem kezdett el partizánkodni. Írtam az edzőnek, és mondta hogy másik is belecsúsztak ebbe, és ők sem mentek edzésre.

- Marcikám egyelőre jól szerepel az iskolában, nagyon kis cukormókus, és olyan kis lelkes. Jó-jó, a vonalhúzogatásban van még hová fejlődni, de pl. a fecskefarkak egész szépen sikerülnek, és matekból is ügyes. Csak úgy gyűlnek a csillagok, meg a koronás csillagok!
- Kérdeztem  a múltkor Marika nénit, a tanítónénit, hogy mi újság Marcival, mert összefutottunk, és mondta, hogy nincs baj, kicsit, ugyan türelmetlen, meg kapkodós, de már javul, nem lesz ezzel baj. Mondom neki, hogy hát igen, Marci sajnos ilyen kis hebehurgya... Erre Ő:- Az, az, de hát olyan kis cuki!!! Nem tudom cukiságból meddig lehet megélni :-)

- Milánéknál látszólag rendben működik a helyettesítős projekt. Hogy meddig... most így szeptember végén kevés esélyét látom annak, hogy tanítót találjanak... nem is tudok erre mit mondani...
- Milánnak hétfőn veszik ki a fémet a lábából. Elvileg ez már csak egy kis műtét, igaz, altatásban végzik, és pár nap kórházi ápolást jelent, szóval azért eléggé parában vagyunk miatta, de ha ezen túl leszünk, akkor hátha végre pontot tehetünk a történet végére. Milán hullámzó hangulatban várja a hétfőt, napközben még csak-csak elvan, estére azért van, amikor nekikeseredik és sírdogál. Nehéz ilyenkor bátornak látszani, mikor magam sem tudom mi vár rá.
- A múlt héten, vagy az előtt?, voltunk vérvételen, ahol potyogott a könnye. Aztán napokig tartott mire sikerült a háziorvossal megnézetni, de úgy hogy leadtam, megnézte, felhívtam, bementem a receptért, stb... az a káosz ami a betegrendelésen van... na arról is tudnék mesélni... most már nem csak kimondatlanul, de kimondva is csak akkor menjenek oda a beteg gyerekkel, ha tényleg nagy gáz van, akkor is nyitásra, hogy még kivegyék a kartont, különben fél óra múlva már nincs kartonkivét, mert annyian vannak. Botrányos.
- De, hogy kicsit jobb legyen a kedve, tegnap végre kapott egy oboát! Egyébként is megkapta volna, nem  kedélyjavítóként került hozzá, de mindenesetre most nagyon boldog, mert már régóta várt rá. Az sem zavarja, hogy most kezdheti megint elölről a tanulást, mert most megint csak hangokat fújnak külön-külön, hogy a fújás-levegővétel-szájtartás jó legyen. Egyelőre nagy a szerelem.

- Pénteken suligála volt a suliban. A tavaszit rakták át mostanra, Széchenyi születésnapjára. Nyilván ez alatt a 3 hét alatt hozott anyagból dolgoztak, Milánék a tavaly tanult két táncukat elevenítették fel, és táncolták el ügyesen, ( így tanár nélkül szinte csoda, hogy egyáltalán lett velük foglalkozva), Marcikáék pedig nagyon cukik voltak, mert a Zengő ABC-t mondták el, mindenkinek jutott pár sor, Marci volt az első :-) És táncoltak is egy kis könnyű ugribugri koreográfiát. Sajnos a felvételek nem lettek túl jók.

A gálán Angéla nénivel is találkoztunk. Nagy volt az öröm. Az a néhány hatodikos, akik ott voltak, lelkesen köszöntötték Angéla nénit. Érdekes, és nagyon szívetmelengető volt, ahogy ezek a nagy vállrángató kamaszfiúk ahogy észrevették, nemhogy csak úgy odaintettek neki távolról, hanem szinte felpattantak a helyükről, és mentek oda Angéla nénihez köszönteni, beszélgetni, ő meg nem győzte lapogatni a hátukat :-) Meg hogy hogy megnőttek.

Hát így. Kb.