2014. március 4., kedd

Katasztrófakirándulás a Normafánál

Mielőtt elfelejteném, hogy mennyire borzalmas volt a hétvégi kirándulásunk, gyorsan leírom.
Szombat reggel, a tavasz első napján,  verőfényes tavaszköszöntéshez illő napsütésre ébredtünk. Gondoltam, mivel egész héten nem voltam épp fitt, és az idegeim is elég vékony szálon lógtak már és hol síkideg voltam, hol sírtam bármiért, szóval gondoltam mindannyiunknak jót fog tenni egy kis napsütésben töltődés. Marci persze fél vagy háromnegyed éjszaka nem aludt, úgyhogy az alaphangulat eléggé adott volt, de ekkor még hittem benne, hogy jó lesz ez. Becsukott szemem előtt láttam magunkat, ahogy Marci szépen alszik a kocsiban a jó levegőn, a Nagyok rohangálnak, játszótereznek, én pedig töltődöm. 
Végül nem egészen így alakult. Pedig a jó levegő, a napsütés adott volt. A Normafához mentünk, mert hogy milyen jó lesz majd a kiadós séta után egy finom rétessel megkoronázni a délelőttöt. 
Rajtunk kívül gondolták még így egy páran, mert igen nehezen találtunk parkolóhelyet, azt is csak tökvéletlenül, jókor voltunk jó helyen, amikor éppen kiállt valaki előttünk. 
Marci a kocsiúton aludt valamicsét. Talán 15 perc is lehetett. Aztán kiszállás után gyakorlatilag beszállásig egyfolytában kínlódott, semmi nem volt jó neki, semmiképp nem akarta azt amit mi, ha kismotorra ült, akkor a lejtőn lefelé akart menni, amikor ebben meggátoltam megsértődött és ordított, és egy tapodtat sem volt hajlandó tovább jönni, se motorral, se lábon, a kocsiba meg pláne nem akart beleülni. Apa nyakában elvolt egy darabig, de aztán megint kezdődött az egész műsor elölről. Szuper volt! Csak 150-en bámultak meg minket egyszerre, hogy miért ordít a gyerek. Marcit ez nem zavarta, engem azért egy idő után igen, és akkor én is sírni kezdtem. Szép látványt nyújhattunk, bizonyára. 
A Nagyok eközben rohangáltak össze-vissza, kicsit játszótereztek is, fára másztak. Mindenhol jó nagy sár volt, meg pocsolya, amibe ők szívük szerint nyakig beledagonyáztak volna, de akkor muszáj lett volna gyalog hazajönniük, nem autóval. 
Végül, bár töltődésről szó sem volt, a rétesről azért nem mondtunk le. A nap csúcspontja az volt, amikor Máté teli torokból beleordított a mellette ülő néni fülébe, kétszer is, mert meleg volt a rétesében a töltelék. Persze közben Marci is ordított, mert ha kivettem volna a kocsiból, akkor az asztal tetejére mászott volna, és mindenkinek a rétesébe beletúrt volna, ezért a kocsiban ült, de ott meg persze ordított.
Hát így történt. 
Azért az elején még próbáltam elcsípni a jobb pillanatokat. 





7 megjegyzés:

  1. Szó ami szó elég durvának hangzik az "élménybeszámoló" Vígasztal ha azt írom hogy pár év és a képeket nézve már nem a rossz emlékek jutnak eszedbe?
    ...és jobban vagy már?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ezek szerint jól átment az érzés. :-D
      A képeket nézve már most sem az jut eszembe, de azért a második rögtön az, hogy mekkora ordítás volt rögtön az után, hogy elkattintottam a gépet :)

      igen, már jobban, köszi :)

      Törlés
    2. Azért is tudom ennyire átérezni mert nekünk is volt hasonló melléfogásunk. Amire azt gondoltuk hogy milyen szuper lesz és kb az ötödik percben a pokolba kívántam az ötlet kitalálóját is :-)

      Törlés
    3. Na igen :) nálunk általában én vagyok az ötletgazda ;-)

      Törlés
  2. Ó, pedig a képek nagyon jók, békések, friss tavasziak. :)
    Szegénykém, ha már te is sírtál tényleg rossz lehetett, remélem, a rétes némileg kárpótolt. :)
    Én a sűrű hisztik hatására érzek kényszert az egerek itatására, aztán van rá idő vagy nincs. :))

    VálaszTörlés
  3. Ugye, akár egy jó kis kirándulás is lehetett volna.
    A rétes finom volt, de nem kárpótolt.
    Nálunk azt hiszem nem hiszti van, hanem valami borzasztó idegesítő vinnyogás, amitől néha már komolyan bizsereg a tenyerem,
    Azóta valamennyire helyrerázódtam idegileg, és mint tudjuk, ez a kulcsa mindennek.

    VálaszTörlés
  4. :) Igen, ha jó idegállapotban van az ember, szinte mindent kibír. :)
    Vinnyogás is ismerős. :)

    VálaszTörlés