Marci szörnyen szenved. Péntek óta látszik, hogy készülnek áttörni a felső egyesei. Ettől alapból nincs túl jó kedve. Erre még rájön az, hogy tegnap óta patakzik az orra, de úgy hogy éjjel alig tudott/tudtunk tőle aludni. És ha még mindez nem lenne elég, egy ideje szeparációs szorong is. Szegénykém :( Eddig ezt valamennyire tudtuk kezelni, hiszen mindig is az volt, hogy igyekeztem őt nem egyedül hagyni, ha ő ezt nem akarta, így aztán gyakorlatilag mindenhol ott van, ahol én a konyhától elkezdve a fürdőszobáig.
De ma mindenen túltett, gondolom a fáradtság is az oka, látszik szegényen, hogy nagyon odavan, és csak ölben jó neki, csak a vállamra feküdve, csak együtt ringatózva, bújva, ölelve. Volt már egy ilyen gyerekem, Máté, aki nagyjából 0-tól 1 éves koráig csak így tudott létezni, csak az én ölemből volt hajlandó a világot szemlélni. Ma már nosztalgiával gondolok azokra az összebújós babaszagú hónapokra :)
Én pedig miután túljutottam magamban azon, hogy mennyi mindent kéne csinálnom, amit így nem tudok, de sebaj, eddig minden házimunka megvárt, szóval én pedig ölelem, és ringatom, és puszilgatom. A magnóból pedig a jólismert babazene szól, amit Mátéval anno rongyosra hallgattunk. Vagyis mégsem, mert még most is szól :) És olyan érdekes, hogy pár napja is egyszer bekapcsoltam, és Máté emlékezett rá! Pedig ezer éve nem hallgattuk.
Szóval valahogy úgy vagyunk most, mint 5 évvel ezelőtt... csak akkor nem ült mellettem egy Milánka, aki épp milliméteresekre szabdal minden papírt, ami a keze ügyébe kerül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése