Megállt a szekrény előtt, egyik kezét az ég felé emelve, és szinte ugrálva kérlelt, hogy pepi, pepi!!!, azaz
adjak neki papírt, rajzolni szeretne. Kapott. Nagyfiúsan leült az
asztalához, behúzta a székét, és nekiállt. Én pedig örültem, hogy milyen
jó, elvan ez a gyerek egyedül is, rajzol.
Csak néhány perc telhetett el, nem sok, amikor arra lettem figyelmes,
hogy nem hallom a filcek papírral történő találkozásának jellegzetes
súrlódó hangját, csend van. És bár a mű készülőben volt, de nem papírra
került, hanem az arcára. De megörökítettem az utókornak:) ÉS rém büszke
volt magára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése