Újra itthon. Mégiscsak van valami igazság az olyan közhelyekben, hogy
mindenütt jó, de legjobb otthon, és társai. Pedig relatív nem is voltunk
távol olyan sokat, gondolok itt azokra, akik ezért vagy azért külföldön
élnek. De elmondhatom, hogy 3 hét távollét után is bizsergető érzés
felülről meglátni a Dunát, és tudni, itthon vagyunk. Kicsit lehet, hogy
érzelgős,(mert az is), de akárhányszor repülünk haza, és meglátom a
várost, mindig
Radnóti Nem tudhatom című verse jut eszembe.
Az út teljesen jó volt, még Matyival sem volt semmi probléma, főleg
azután, hogy maga a stewardess néni kötötte be az övét, amit általában
nemigen tűr meg magán, de most lehet beijedt, és egész hosszan ücsörgött
bekötve, olvasgatva, eszegetve, egészen addig, amíg a mögöttünk lévő
kisbaba (szerintem pár hónapos lehetett csak) el nem kezdett sírni kb.
az út felénél, és egész hazáig sírt. Ez az affér mátét annyira
érdekelte, hogy innentől fogva le sem akarta venni a szemeit a síró
babáról, és kitartóan ismételgette, hogy baba, szír,és nézett
ránk tanácstalanul, nagy kerek szemekkel, hogymost mi van. Látszott
rajta, hogy úgy szeretne segíteni egy kis simivel,de legalábbis tőlünk
vár valamit, de hát mi ugyebár nem tehettünk semmit, Matyinak meg
próbáltuk elmagyarázni, hogy mi a szitu. Mindenesetre jó volt látni,
hogy egy ilyen helyzetben hogy reagál, nem ijedt meg, nem kezdett el ő
is nyafogni, inkább szépen meghúzta magát csendesen. Persze ez nem
jelenti azt, pedig de jó is lenne, hogy majd ilyen lesz minidg, ha a
Kisöccse majd neadjisten egész álló nap sírni fog. (Ilyen Matyival nem
egyszer előfordult, sajnos, főleg front idején).
Hazaérve nagy boldogsággal pattant a rég elfelejtett motorjára, amiről
kb. fél 10ig le sem akart szállni, sőt bepróbálkozott azzal is, hogy
magával hozza az ágyba, de végül sikerült erről lebeszélni, majd édesen
kidőlt a csatasorból. Szóval tegnap tényleg nem lehetett rá panasz, újra
elővette a TündérMátyás énjét.
Én ma reggel sajnos nem élvezhettem sokáig a saját ágy, saját takaró
melegét, mert hajnali 6kor dobattam ki magamat a telefonom által az
ágyból, ugyanis mennem kellett cukrot terhelni. Kicsit tartottam tőle,
hogy hogy fogom viselni, a kialvatlanság, az éhség, a cukros lötyi,
stb..., de nem volt semmi gáz, túléltem. Remélem az eredmény is jó lesz,
semmi kedvem valami extra macerához, ha nem stimmelne valami.
Hazaérvén Matyimanó már újra az igazak álmát aludta, mert mint
megtudtam, ahogy kitettem a lábamat 3/4 7 magasságában neki is
kipattantak a szemei, szóval békésen durmolt, nekem pedig nem kellett
nagy öngyőzködés, hogy a 10 órás nosztalgiareggelim (tepertős
pogi+kefír, ahogy a munkába járó énem szerette) után én is mellé
bújjak.
Most pedig próbálom magam utolérni, minden téren.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése