2009. szeptember 4., péntek

Új fejezet: hiszti

Matyira ezideág tényleg nem sok panaszom lehetett.  Persze vannak/voltak/lesznek nézeteltéréseink, de eddig többnyire sikerült egy mindkettőnk számára kedvező megoldást találnunk a bajainkra.
Matyi azonban nő, okosodik, idősödik, önállósodik, feszegeti a határait, mostanában egyre durvábban, és hangosabban teszi mindezt. Igen, azt hiszem beléptünk a hisztikorszakba. Tudtam, hogy el fog jönni ez az idő,  és tudtam azt is, hogy vészesen közeleg. De most itt van, és néha az én jámbor,mosolygós kisfiamat eluralja valami dühöngő, önmagából kiforduló vadállat. Ilyenkor aztán nincs menekvés.
Egyelőre a hisztik ideje jól körülhatárolható időpontokban érkezik. Ilyenek pl. az esték, amikor már fáradt, nyűgös, de aludni azt semmi pénzért nem akar, vagy épp még nem tartunk ott, mert mást csinálunk, máshol vagyunk. Ez a része úgymond könnyen kiküszöbölhető azzal, ha időben minidg hazaérünk, és tartjuk magunkat a napirendhez.  Ez azért nagyjából így is szokott történni, de Matyinak mostanában minden mostazonnal kell, 5mp késedelem végzetes lehet mindannyiunknak.
Deeeee, újdonságként szerepel a palettán, hűdejó,  a bárhol lenyomok egy hisztit című nagyelőadás, amit bevallom, nem igazán tudok még (jól) kezelni, igazából sehogy sem tudom. Mert igazából nem is tudom, hogy épp mi a probléma. Mert ha elhárítom azt ami szerintem kiváltotta az ellenérzését, a hiszti nem marad abba. És akkor van földön ülés, térdelés, ököllel a padlót csapkodás, gonosz nézés krokodilkönnyekkel megspékelve, csakhogy mindenki lássa, hogy neki vannak a világon a leggonoszabb szülei, mert nem tehet meg valamit, amit szerinte megtehetne.
A legdurvább előadást eddig a milánói repülőtéren adta elő szerdán este  amolyan Üdvözellek Milánó programként, amikor is nem ülhetett fel egy ott parkoló járgányra, valami csomagszállító vagy takarító autó, nem tudom. Kezdődött a földön fetrengéssel, majd a babakocsiban vergődéssel, majd jött a finálé, az akkor nem veszek levegőt, úgyse... ilyet már nagyon régen nem csinált, bébikorában utoljára. Rémísztő volt! Persze 5 perc múlva a taxiban már mélyen aludt.
De volt már bolti balhé, mert nem jöhetett a lábán, mert az alsó polcokról mindent lepakolt, és volt hogy földhöz vágott csak úgy kíváncsiságból. (még szerencse, hogy nem az italos pultnál jutott ez az eszébe, hanem a papucsoknál) .
A babakocsiban ülésből most megint több a balhé, mint az elmúlt időben, Ő  mindenképpen saját lábon akar abszolválni bármilyen hosszú utat, vagy neadjisten ölben, nyakban, amire ugye én nem vagyok vevő, de még akkor is gyalogolni akar, amikor már nem tud, és csak húzatja magát.
Szóval nem könnyű most vele. De tudom, remélem, hogy túl leszünk rajta mindenfajta testi-lelki sérülés nélkül, és itt főként a saját testemre és lelkemre gondolok. Napközben még csak-csak jól viselem, tűröm, kezelem, de estére elegem lesz, elfáradok, és gondolom azt ő is érzi, hogy kevesebb már a türelmem.
Azt is tudom, hogy ez a folyamat természetes, hogy együtt jár a kisgyerekké válással, azzal, hogy még nem tudja magát maximálisan kifejezni, hogy többet akar a világból magába szívni, mint amennyit képes, hogy többet szeretne kifelé is kommunikálni, de nem tud még,  és igen, van amikor nem értem a jeleit, vagy félreértem.
A legbosszantóbb (számomra) megint az, hogy ebben az esetben is, mint már oly sokszor eddig, és oly sokszor még a kulcsszó a TÜRELEM.  Amiből nekem még mindig kevesebb van, mint kéne,  pedig sokkal több van, mint korábban volt, szerintem.  Szóval jó lenne nekem is rágyúrnom erre a türelem témára.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése